Papp Sándor Zsigmond

A mellbőség és az avatott tátogás

 

Azt már megszokhattuk, hogy a tengerentúli, álomgyári filmrendezők legbiztosabb visszajelzésnek a hétfőn reggel megjelenő Boksz Office vonatkozó adatait tekintik. Itt ugyanis pontos és józan számok beszélnek arról, hogy a nyitó hétvégén (ilyenkor "lövik be" be a produkciót) hány néző váltott jegyet az alkotásra, s ennek alapján már az is megsaccolható: nyereséges lesz-e a vállalkozás vagy a bukták sorát gyarapítja. Művészetről, kreativitásról, befogadásról, lehetséges értelmezésbeli vitákról már nem esik szó (legfeljebb az Oscar környékén), ezek ugyanis amolyan illékony és megbízhatatlan dolgok, nem írhatók le számoszlopokkal. És persze ott vannak még a tesztvetítések, melyek szintén a lehetséges fogadtatás betájolásáról, a kasszasiker kicentizéséről szólnak. Most mindezt tegyük át a zene területére, az Oscart helyettesítsük be a Grammyvel, a mozit a stúdióval - s meglátjuk, a tetszetős videoklipek, nyári slágerek mögött pont olyan pénzfolyók csordogálnak, könnyen elsajátítható képletek uralkodnak.

Ma már elméletileg bármilyen zenét el lehet adni öt jól fésült sráccal vagy három csinos, mély dekoltázsú lánnyal. Ezzel kapcsolatban érdemes megfigyelni a román piacot elárasztó rövid távú csapatok dömpingjét. Azért rövid távú, mert a megcélzott réteg (jelesül a diákok, egyetemisták) viszonylag hamar "felejtenek", s a megnőtt ingerküszöb is azt követeli, hogy bizonyos időszak elteltével új és újabb arcok jelenjenek meg. Ezért öregedett ki a műfajt elindító New Kids On The Block, került süllyesztőbe a Take That, és ez a sors vár a Backstreet Boysra is, hogy a többi, a stílus farvizén evező formációról ne is beszéljünk. Egyébként elég egy Atomic vagy az MTV előtt eltöltött hét, hogy ráérezzünk a sztárcsinálás felfedhető titkaira. Az első és legfontosabb szabály: bármilyen (harmatgyenge) zene eladható, ha az előadó csinos, ruhája két számmal kisebb, és a fontosabb részeknél megfelelően domborodik vagy neadjisten elfogy. A szöveg és a hangzás már nem okoz különösebb gondot: illeszkedjen az éppen dúló irányzatokhoz és kész. A produktum tehát jóval inkább mellbőség, semmint oktáv kérdése. A dekorációt még olyan befutott előadók sem mellőzhetik, mint például Ricky Martin vagy a kisebbik Iglesias, akinek klipjeiben tucatnyi, jobbnál jobb fenekű nő vonaglik gerincfájdító mozdulatokkal, melyeknek értelme: minél több idomot megvillantani a latinos mosolyú sztár társaságában. A ritmus mindjárt tüzesebbnek tűnik, s csak a lemez megvásárlása és negyedik, ötödik meghallgatása után derül ki az átverés. Jelesül, hogy egyazon kaptafára (jobb esetben kettőre, háromra) húztak fel tíz-tizenkét dalt. Mint ahogy a szakmai berkekben hangzó íratlan szabály is mondja: elég egyetlen tuti sláger egy lemezhez, a többi ugyanis ennek bombabiztos variációja lesz. Érdemes így meghallgatni például a mambókirályként beharangozott Lou Bega lemezét. Bár ezek még üdítő kivételek, hiszen a nyugati alkotók esetében a variációk igényesebbek, néhol egészen jól elrejtik az ötlethiányt. A jelenlegi román piac még nem ilyen találékony, egy-egy új produktum anyagát meghallgatva az az érzése az embernek, hogy a lányok/fiúk csak egy számot képesek előadni, lehetőleg egy hangfekvésben, egyetlen bevált ritmussal. A sokszorosítás, a gyors reagálás a piac és a felvevők pillanatnyi szeszélyeire alapjaiban gátolja meg az igényesebb, kigondolt munkák létrejöttét. Persze itt is akadnak kivételek, de azokat még mindig a rock- és az alternatív együttesek háza táján kell keresgélni, akiket szintén fenyeget a túlzott sikeresség veszélye (pl. Holograf, Vama Veche stb.).

A piaccal egyszerre futó irányzatok erőteljes menedzselésre, többnyire a tévé, a rádiók és a diszkók hatalmára építenek. Az "előadók" ritkán vagy alig lépnek fel élőben, zenetudásuk, valós énekhangjuk ezt nem is engedné meg, ha mégis megteszik, az avatott tátogásnál tovább alig jutnak. Az is gyakori, hogy a szép arcú, képernyőn futtatható sztárokhoz máshonnan kölcsönöznek hangot (profi sztárcsinálók több listával is rendelkeznek, melyeken potenciális "hangkölcsönzők" szerepelnek, akik éppen fizikális adottságaik miatt nem léphetnek be a körforgásba). A jelenlegi trend különben is előbbre helyezi a megjelenést, a marketing szabályainak engedelmeskedő alkalmas külcsínt, az énekhang már nem annyira fontos, a technika bárkiből képes - legalább egy lemez erejéig - sztárt faragni, ha mégsem, akkor a már említett módszerhez folyamodnak. Egyébként semmi sem kiábrándítóbb a hasonló elvek alapján készülő videoklipeken, mint amikor az együttes tagjai (a minél hitelesebb megjelenítés érdekében) kénytelenek hangszert "magukhoz ölelni".

Érdemes lenne egyszer hosszabb elemzést szentelni annak, milyen torzulást eredményezett a zenében a klipek megjelenése, mikor vált ez kényszerré, s nem úgy tekintették, mint az alkotás (a zenei anyag képi meghosszabbításának) szerves részét, mikor látták be, hogy aki talpon akar maradni, kötelezően forgatnia kell, meg kell mutatnia magát, lehetőleg minél könnyebben dekódolható képek segítségével. (Az eredmény: időnként lehalkított tévékészülék mellett is el lehet dönteni, igényesebb vagy fokozottan piacorientált zene fut éppen.) Talán ez volt az utolsó fejlemény, amely a zenét az ipar, a gyártás automatizmusa felé terelte. Persze vannak még lázadók, felkent próféták és látnokok. És vannak még zsenik is. Honlappal, bármikor hívható menedzserrel és érzékeny klipekkel. Csak épp nem látszanak ki a sűrűből. Az egyre inkább egyneműsödő masszából.