Bár ritkán beszélünk róla, a demokrácia egyik legfontosabb feladata mégis az, hogy megvédje tagjait minden ideológiával szemben, amely jelen van benne. Az ideológiákat a megfelelő távolságból kell szemlélni; egyiket sem szabad túl komolyan venni. Legjobb, ha tündérmesének tekintjük őket, amelyek sok érdekes dologról regélnek, de esetenként nagyokat tévednek, sőt megátalkodottan hazudnak is. S amikor egy meghatározott nézőpont szerint cselekszünk, még akkor is ajánlatos ahhoz az álruhás ügynökhöz hasonlóan eljárni, aki csak saját céljai érdekében, s nem belső meggyőződésből fogadja el az idegen ország hiedelmeit és követi hajszálpontosan annak előírásait. Ez egyformán vonatkozik minden hiedelemre: a keresztény Isten létébe vetett hitre éppúgy, mint az emberek egyenlőségébe vetett hitre vagy a tudományra.
Írásom nem annyira az internet káros vagy nem káros hatásairól fog szólni, hanem arról a diskurzusról, amelyben ezt a technikai eszközt legitimálják. Éppen ezért nem csupán az illető eszközhöz való kritikus-kritikátlan viszonyunkat fogom boncolgatni, hanem a háló ideológusainak és a befektetők narratíváját is. Ezek a kérdések, úgy vélem, akárcsak a tudomány mindenhatóságába vetett hit, illetve annak legitimálása, manapság már nem választhatóak le a gazdasági, emberjogi, erkölcsi vagy éppen az ökológiai problémákról.
A történelem folyamán gyakran megesett, s a háló története is ezt bizonyítja, hogy az állam pénzbeli támogatását élvező hadi tudomány újításai hétköznapjaink megszokott eszközeivé váltak. Az internetéhez hasonló kezdeményezés gyakran világméretű társadalmi változást eredményezett. Korábban is, de főként a 20. században gyakran kecsegtettek azzal, hogy az új technikai eszköz mint például a telefon, a tévé a távolságok csökkentése révén nem csak közelebb hozza egymáshoz az embereket, de emberibb jövőt is eredményez. Nem tudom, szebb jelen-e ez, amiben most élünk, mint amire elődeink gondoltak akkoriban, annyit viszont rendkívül fontosnak tartok, hogy bizonyos kérdéseket, mint például a hálóra vonatkozókat is, releváns kérdésekként, állandó vitatémaként őrizzünk meg. Mint ahogy már említettem, nem szeretném az internetet egyértelműen elutasítani vagy bármilyennek is kikiáltani.1 Előnyei hátrányai ellenére számomra egyértelműek: ha arra gondolunk, hogy tudósok, kutatók pillanatok alatt kicserélhetik tapasztalataikat, eredményeiket, elektronikus könyvtárakat használhatunk (sokszor ingyenesen), nem beszélve azokról a személyekről, akik a névtelenség biztonságát élvezve legintimebb tapasztalataikról, megéléseik másságáról levelezhetnek vitafórumokon, nyomban rávághatjuk, hogy a hálónak kétségkívül számtalan előnye van. Ha azonban az internetre vonatkozó kérdéseinket kizárólag e technikai eszköz szokványos, a hétköznapjainkban betöltött előnyére, illetve hátrányára korlátozzuk, szem elől tévesztjük annak sokféle társadalmi következményét és előfeltevését. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk az itt említett tényeket sem. Azt kérdezhetjük, ha a háló egyértelműen hasznos, ha csak a "haszon" felől közelítjük meg, és ez a kijelentés valóban igaz, miért érdemel kitüntetett figyelmet a lassan 40 éve egyre gyorsabban fejlődő új technikai eszköz, a számítógép? Ugyancsak figyelmet érdemel a következő kérdés is: összehasonlíthatjuk-e egyáltalán az internetet más, például a génsebészet vagy az atomfizika nyújtotta lehetőségekkel, technikai eszközökhöz való emberi viszonyulással? Úgy vélem, s e köré szeretném fonni írásom kérdéseit, ha nem is vonhatunk szoros párhuzamot a fentebb említett technika-legitimációk között, a gazdasági-hatalmi, illetve a tudományosság mindenhatóságát sugalló érdekszférák gyakran legitimálják hasonlóan termékeik elengedhetetlen alkalmazását, és a termékfejlesztés létjogosultságát.
Néhány pontban összefoglalom tanulmányom fontosabb észrevételeit:
1.Azt feltételezem, hogy a korábbi, a tudományos-technikai fejlődést legitimáló narratívát, amely azzal kecsegtette az emberiséget, hogy egy szép napon a természet ura lehet, újabb narratíva váltotta fel. Ez utóbbi arra az optimista előfeltevésre támaszkodott, hogy a tudomány folyamatosan halad a megismerés útján; a 20. században átélt ökológiai katasztrófák után azonban a korábbi "mesét" olyan narratíva váltotta fel, amely a hangsúlyt már végképp a kényelmesebb életre, az emberek közti jobb kommunikációra, illetve a demokratikus jogokra helyezi. Ez az egyre jobban felerősödő, az állampolgári létmód skizofrén jellegét tükröző narratíva nem kizárólag a médiával kapcsolatos, hanem minden tudományos-technikai fejlődéssel is. Elég egyelőre annyira utalnom, hogy napjainkban a tudományos kutató megbízói előre megszabják, mit kell kutatnia, pontosabban: milyen terméket kell előállítania.2
2. Mind a befektetők3, mind pedig a kultúra aktivistái egyaránt a háló kibővítését szorgalmazzák. Azonban azok a közgazdasági és szociológiai fogalmak, amelyek segítségével értelmezik és legitimálják a követhetetlenül gyorsan változó társadalmi valóságot, elavultak.
3. Éppen a fentebb felvázolt ideológiai legitimációk naiv és optimista volta miatt súlyosabb problémát jelent mint ahogy azt korábban a társadalomtudósok is gondolták az a folyamatosan erősödő tendencia, mely az állampolgári létmód magán- és nyilvános szférára való felosztását legitimálja. Ebből a felosztásból, mint ahogy azt az általam idézett példák is szemléltetni fogják, olyan a demokratikus alapelvekkel ellentétes állampolgári létmód alakulhat ki, amelyben a magánszféra képviselőjeként nem gyakorolhatunk semmilyen ellenőrzést a nyilvános szféra fölött.
4. Egy viszonylag új jelenséggel szembesülhetünk: az internet kibővítését szorgalmazók, akárcsak a profitnövelésre törekvő befektetők mind a gépiparban, mind pedig a média területén, ideológiájuk illetve lobbyzásaik révén a nemzetállamok hatalmát szeretnék megnyirbálni. Megdöbbentő azonban a tény, hogy jóllehet a lobbyzók a nemzeti kormányok hatalmát szeretnék gyengíteni már az állami tisztségviselőkre is jellemző a kritikátlan viszonyulásmód.
5. Ha elfogadjuk és felmérjük az előbbi felosztás érvényesítésének súlyát, beláthatjuk, az internet legitimálására használt szlogenek célja lényegében nem különbözik más, fogyasztásnövelést célzó ideológiáktól.
6. Úgy gondolom, új "fegyverekre" van szükségünk, hogy megvédjük magunkat, de nem az internettel szemben, hanem az azt legitimáló befektetők, azaz a korlátlan fogyasztásnövekedést szorgalmazók ideológiáival szemben.
7. Megválaszolatlanul szeretném hagyni a kérdést: létrejöhet-e még napjainkban valamiféle a szó átvitt értelmében vett luddista4 géprombolás, vagy bármilyen civil szférából jövő ellenállási forma, olyan korszakban, amikor a bagatellizálás megszokottá, mindenapossá vált, s amely ellenőrzése alatt tarthatja a tudományos-technikai fejlődést legitimálók gazdasági érdekektől vezérelt manipulációit?
Piacgazdaság, konkurencia, fogyasztás. Ezen fogalmakat napjainkban magától értetődően együtt használjuk. De nemcsak mi, fogyasztók, hanem a befektetők is. Meggyőző kampányukban az újonnan megjelenő, fejlesztésre szánt médiákat éppen ennyire problémamentesen és magától értetődően használják a befektetők és a kulturális aktivisták termelésfokozás, illetve hálózatbővítés esetén.
Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk Bruce Sterling5 észrevételét. Ő arra figyelmeztet bennünket, nem kezelhetjük statikus struktúraként az internetet: "előfordulhat, hogy a jövő internetje semmiben sem hasonlít majd a mai elképzelésekhez. A tervezés sosem játszott túl nagy szerepet a forrongó, gombamód szaporodó internet fejlődésében. Végső soron a mai internet is csak halványan emlékeztet a RAND Corporation által kidolgozott posztnukleáris irányítórendszer zord tervére. A sors iróniája ez, aminek ma csak örülhetünk."
Ha Sterling állítására hagyatkozunk, rádöbbenünk, hogy a háló társadalmi beágyazottsága, illetve megértése semmiképp sem vizsgálható a klasszikus társadalomtudományi és közgazdasági fogalomkészlettel. A háló maga újabb és újabb testet ölt, gyorsan változik.
"Amikor hirtelen változások idejét éljük, és a média új területei nyílnak meg, a gazdasági hatalom, az ideológiai manipuláció és kirekesztés kérdése háttérbe szorul" figyelmeztet Geert Lovink.6
Feltehetjük a következő kérdést: vajon az internet esetében az itt említett ideológiai manipuláció hogyan valósul meg? Találunk-e valamilyen közös jellemzőt az újabb és újabb, nem csak a média területéről származó technikai eszközök társadalmi legitimációjára? A válaszom egyértelmű "igen": az internet eddig ismert gyorsan változó és feltehetően a még-nem-ismerhető megjelenési formái is magán viselték a megjelenéséig ismert médiákra vagy akár az új technikai eszközök elfogadtatására tett kísérletek néhány jegyét. A továbbiakban egyfelől erre szeretnék néhány magyarázatot és példát adni, másfelől két olyan tendenciára szeretném ráirányítani a figyelmet, amelyek napjainkban szétválaszthatatlanul összefonódnak mind a médiák, illetve az internet, mind a technikai haladás ami egyben a mamutcégek profitnövelését szolgálják legitimálásában:
Jóllehet a demokrácia alapelveinek megfelelően minden egyénnek, mint a privát szféra képviselőjének, állampolgári joga bizonyos ellenőrzést gyakorolni a nyilvános szféra fölött, feltűnő és egyben riasztó az a jelenség, hogy ez a jog a technika korlátlan fejlesztését alátámasztó ideológiákra vonatkoztatva a hétköznapokban egyre kevésbe gyakorolható. A 20. századi filozófiai diskurzusban megszokottá, ugyanakkor néha közhellyé vált az állampolgári létmód nyilvános, illetve magánszférára való felosztásának következményeire figyelmeztetni. Mégis, úgy gondolom, Günther Anders két példája egyfelől rendkívül pontosan szemlélteti e felosztás problematikusságát és fontosságát a már-már követhetetlenül gyorsan fejlődő nyugati demokráciákban, másfelől pedig a köztudatba is egyre jobban beivódó, megszokottá vált bagatellizálás megdöbbentő voltára hívja fel figyelmünket.
Anders olyan új "munkamorál" kialakulására figyelmeztet, amely a túlontúl mély szakosodásnak tudható be, s amelyben az állampolgár létmódja megváltozott: munkahelyén a dolgozó vagy a tudományos kutató nem élhet a magánszemélyt megillető állampolgári jogával, azaz nem kérdezhet rá az általa előállított termék lehetséges hatásaira, jóllehet korábban, a 20. század folyamán ez még alapvető demokratikus jogként volt érvényesíthető. A munkafolyamat felaprózásának eredményeként a dolgozó vagy a tudományos kutató egyre kevésbé érzi felelősnek magát a végtermék gyakran kiszámíthatatlan hatása miatt. Ha például atombombát vagy csak később kimutatható génmutációt okozó rovarirtó gyártásában tevékenykedik az illető személy, a termék előállításáig az akár 30-40 részfolyamaton és legalább ugyanannyi munkás kezén megy keresztül. Nemcsak a munka, a felelősség is felaprózódik, sőt akár eltűnik. Nos, egymagában ez talán nem is olyan feltűnő. Derűlátóan azt is mondhatnánk, hogy "felnő" az emberiség, s majd új ellenőrzési módokat talál ki és érvényesít a veszélyes termékek gyártásában, illetve alkalmazásában. Első példájában azonban Anders s ez az internet és a médiák fejlesztésének szükségességét legitimáló ideológiák szempontjából is fontos! egyre általánosíthatóbb jelenségre figyelmeztet bennünket. Ha netalántán néhány kutatóban fel is merülne valamilyen erkölcsi kérdés az általa fejlesztendő termék lehetséges hatásait illetően, megtörténhet, hogy államférfiak felelőtlennek és lelkiismeretlennek nevezik őket, hiszen, mint Anders példájában egy államférfi, Adenauer7 szájából elhangzott: a munkahelyen a kutatók szakterületét nem érintő dolgok a kutatók hatáskörén kívül esik.
Anders második példája a bagatellizálásra vonatkozik.
"Nem is olyan régen történt, hogy az AP hírügynökség egy »syndicated articlet«-t, azaz lapok százaiban nyilvánosságra hozható cikket adott át az AEÁ újságjainak. Az írásban egy nem éppen ismeretlen amerikai újságíró, Hal Boyle, foglal meglehetősen sajátságos módon állást a Gainesvillben (Florida) talált háromszemű, ötlábú békákkal, vagyis azokkal a szörnyszülöttekkel szemben, amik tudósok szerint feltehetően a nukleáris sugárzás számlájára írhatók."8
Idézek a "híres-hírhedt zsurnaliszta", ahogy Anders nevezi, Hal Boyle újságcikkéből:
"Egy harmadik szem előnye azonban az előrelépés, melyet egy effajta új szerv jelentene, cáfolhatatlan. A mai közlekedési viszonyok mellett aligha akadna olyan gyalogos vagy gépkocsivezető, aki ne lelkesedne egy harmadik szem lehetőségéért. Nem beszélve egy harmadik kézről, hiszen annak sikeres feltalálása után már egyetlen háziasszony sem panaszkodhatna, hogy márpedig neki »csak két keze« van."
Anders második példát is ad a bagatellizálásra: az USA Civil Defence által bevezetett szóhasználatban, mely egymillió halottat "egy óriáshulla" mennyiségfogalomban foglal össze.
Most már joggal kérdezheti bármelyik olvasó: mi köze lehet egyáltalán az internetnek a szakosodáshoz és az állampolgári létmód meghasadtságához, azaz a magán, illetve a nyilvános teljes különválasztásához? Hát a bagatellizáláshoz? Úgy gondolom, hogy éppen az a kritikai attitűd kerül veszélybe, ha a bagatellizálás uralomra jutva mindennapossá válik, amely még ha olykor nem is helyénvalóan kritikával illette a technikai eszközöket és azok alkalmazását, egyszóval: valamiféle ellenőrzést gyakorolt fölötte. Nem az a gond, hogy valaki bizakodó a technikai civilizáció jövőjét illetően, sokkal inkább az a veszélyes, ha a technika kérdése nem marad meg releváns kérdésként.
Az előző ponthoz kapcsolódik, s azzal szerves egységet képez a fogyasztás növekedése, illetve a növelés szükségességének és elkerülhetetlen voltának legitimálására tett kísérletek problémája. Ezt a tendenciát Paul Virilio9 példájával szeretném bemutatni, amely jóllehet 1979-ből származik, egyre találóbban jellemzi napjainkat is:
"Az elmúlt ősszel az NSZK-ban sokat ígérő kísérletbe kezdtek: az autópályákon megszüntették a sebességkorlátozást. A kormány, a gépkocsigyártók, és az ADAC autóklub által közösen végzett különféle vizsgálatok egytől egyig arra irányultak, hogy az autóbalesetek okainak korábbi vizsgálati eredményét érvénytelenítsék. Az, hogy ezek az állami és magánszervezetek olyan kifejezetten elhanyagolható tényezőknek, mint amilyen az utak állapota, az időjárási viszonyok stb. megkülönböztetett fontosságot tulajdonítottak, egyértelműen arra utal, hogy a túlontúl nagy sebességet akarták felmenteni a közvetlen felelősség vádja alól."
Néhány sorral lennebb Virilio a német autógyártók védbeszédét idézi, amelyben az akkori szövetségi kormánnyal kötött egyezményt az állampolgároknak "megemésztve" tálalták:
"Ha 150 vagy 200 km/h sebességre képes járműveket 130 km/h sebességre ítélnek így érvelnek a német autógyártók , akkor a technikai haladást, és általa a német ipar világpiaci helyét ítélik el, és ezzel a munkanélküliségnek nyitnak utat."
Az internet esetében azonban annak ellenére, hogy a fogyasztásnövelésre és a bővítésre tett kísérlet a fokozódó hatalomra szert tevő autóiparéval azonos nem a sebességkorlátozás eltörlését szorgalmazzák. Nos, természetesen a háló fejlesztésében az érdekeltek más szlogeneket használnak. Geert Lovink frappáns megfogalmazásában találkozhatunk a legfontosabbakkal:
"A kulturális aktivisták és a befektetők egyaránt a média nyitottságát, decentralizáltságát, demokratikus potenciálját hangsúlyozzák."10
A médiákra s így az internetre is vonatkozó legitimáció olyan ideológiákra támaszkodik, amelyekben egyfelől eklektikusságuk miatt is a jövőre vonatkozó elképzelések ködösek és naivak, s amelyeknek, másfelől, rejtett célja valahol mégiscsak a fogyasztás, illetve a profit növelése. Természetesen ezek az ideológiák a demokratikus állampolgári jogok, az esélyegyenlőséget és az emberek közötti jobb kommunikációt egyre inkább magába foglaló piacgazdaság szlogenjeivel vannak megfűszerezve. Azt gondolom, hogy a háló és a technika fejlődése annyira gyors, hogy szinte követhetetlen, ellenben a fogalmi készlet elemei, amelyekkel megpróbálják alátámasztani a fejlesztést, túlontúl elavultak ahhoz, hogy új társadalmi valóságot írjanak le. Miközben ezek a vállalkozók és aktivisták, ahogy az internet története jól bizonyítja, mindig is főként az adófizetők pénzéből, azaz az állam támogatását is élvezve bővítették tevékenységüket, beruházásaikat, manipulatív szlogenjeikben a laissez faire, az állam be nem avatkozását hirdetik. Magáncégekként felhasználták, felhasználják az állam pénzét, de közben arra figyelmeztetnek bennünket, hogy küzdjünk egy olyan szabadpiacért, amelybe az államnak nincs beleszólási joga. Emellett még azzal is számolnunk kell, hogy a rendkívül fokozott szakosodás miatt már az értelmiségiek sem tudják értelmezni ha nem is a polihisztorokhoz hasonlóan korszakunk gyorsan fejlődő-változó tudományos eredményeit, kihívásait.
A fentebb vázolt gondolatok bemutatására a kaliforniai ideológiát annak korlátolt-ellentmondásos voltát fogom felhasználni.
A kaliforniai ideológiában, amelyet a kritikusok "hibrid hitnek" tekintenek, az Új Bal és az Új Jobb digitális jövőről alkotott ellentmondásos képe nyilvánul meg.11 Rövid ismertetésére Richard BarbrookAndy Cameron 1996-ban tartott előadásából idézek:
"Az új hit San Francisco bohém kulturális életéből és a Silicon Valley-i csúcstechnika házasságából született. A folyóiratokban, könyvekben, tévéműsorokban, weboldalakon, hírcsoportokban és hálózati konferenciákon reklámozott kaliforniai ideológia szemérmetlenül egyesíti a hippik szabad szellemét a yuppik vállalkozói buzgalmával. Az ellentétek egybeolvadását az új információs technikák felszabadító erejébe vetett hit segítette elő. A digitális utópiában mindenki hippi és gazdag lesz egyszerre. Nem meglepő, hogy ezt az optimista jövőképet Egyesült Államok-szerte lelkesen magukévá tették a komputerőrültek, az adatkalózkodó diákok, a találékony kapitalisták, a társadalmi aktivisták, az irányzatoskodó tudósok, a futurista bürokraták és az opportunista politikusok."12
Amint már említettem, problematikusnak tartom az internet befektetők általi legitimációjában azt a tendenciát, hogy a globalizáció korszakában a társadalmi valóság rendkívül gyors, szinte követhetetlen fejlődését klasszikus közgazdasági fogalmakkal írjuk le. A kaliforniai ideológia eklektikus jellegét azért tartom rendkívül jó példának kérdéseim körvonalazásához, mert annak a két akkor még egymással szembenálló 1969-beli társadalmi rétegnek eszményeit eklektikusan ötvözi. A hippik, mint ismeretes, a "rendes emberekkel" szembesültek "barikádjaikon". Kétségtelen, hogy az akkor még szembenálló ideológiáik, s az alátámasztásukra használt fogalmi készlet figyelmet érdemelnek. Ellenben: a kaliforniai ideológia mindkét végletet, a maguk ellentmondásos jellegével fűszerezve, magába foglalja elsimítva a hippik és a "rendes emberek" közti ellentétet. Az állam be nem avatkozását hirdetik (habár főként az állam támogatását élvezve bővítették a hálót), de úgy, hogy a korai kapitalizmus szabadpiac-fogalmához nyúlnak vissza. Teljesen furcsának tűnik ez, ha arra gondolunk, hogy a társadalmi valóság a 20. században annyira gyorsan változott, hogy már a sokat emlegetett és használt "Philips-görbe" is használhatatlanná vált néhány év leforgása alatt az AEÁ gazdaságának elemzésében.13 Eklektikusellentmondásosnaiv jellegét jól tükrözi az értelmiségiek szemléletmódjában bekövetkezett hihetetlenül nagy változás. Ma már a kaliforniai ideológiában ötvöződött két irányzat az egyik a cenzúra nélküli, a virtuális agorán történő szabad kommunikációt, míg a másik a mindenki számára hozzáférhető virtuális piac megvalósulását látja az internetben úgy isteníti a hálót, hogy "mindkét vízióban egyszerre hisz, és nem kritizálja egyiket sem".14
Nem furcsa, s ezt épp a kaliforniai ideológián mérhetjük le, hogy a lobbyzás olyannyira bevonult a köztudatba, hogy azt sem vesszük már észre, ha ahogy Anders írja egy államférfi, még ha tudatosan nem is, a lobbyzók nézetét legitimálja, s amely a maga során éppenséggel a nemzeti kormányok hatalmára tör?
A látszólag egymástól fényévekre levő területek, a génsebészet, az atomfizika, egyáltalán a technikával kapcsolatos kételyek egy kalapba kerülnek most, amikor azt kérdem a tomboló globalizáció idején: létrejöhet-e még napjainkban valamiféle a szó átvitt értelmében vett luddista géprombolás, vagy bármilyen a civil szférából jövő ellenállási forma, amely ellenőrzése alatt tartja a tudományos-technikai fejlődést legitimálók gazdasági érdekeit? Nem valószínű, de reménykedjünk. Az internet valóban kitűnő fórum lehet inkább: lehetne a kritikai gondolkodás számára.15 Korábban is, a 20. században, azzal biztattak bennünket egy új média piacra dobásakor, hogy az illető technikai eszköz javítja az emberek közti kommunikációt, s közelebb hozza őket egymáshoz. Azonban nem úgy történt, ahogy az ígéret szólt.
Pillanatnyilag más a helyzet. Ha összehasonlítjuk a Günther Anders által leírt társadalmat, amelyben a profithajhász nagyvállalatok a fogyasztás korlátlan növekedésére akarnak rávenni bennünket, s amelyben az államférfiak és az értelmiségiek is kritikátlanul átveszik a mamutcégek szlogenjeit, azzal a harisnyagépromboló tömörüléssel, amely évszázadokkal ezelőtt lázadt a technikai fejlődés és egyben a munkanélküliség ellen, szomorú képet alkothatunk a helyzetről. Nem a szó szoros értelmében vett géprombolásra gondolok, hanem olyan kritikai attitűdre, amely ma a nyilvános és magánszférára hasadt életünkre egyre kevésbé jellemző, s amit Jonas, Anders és Martin Heidegger is kívánatosnak tart: beengedjük a technika tárgyait hétköznapi életünkbe, használjuk őket, de kritikusan viszonyulunk mind a tárgyakhoz, mind pedig azok legitimációjához.
JEGYZETEK
1. Viszonylag rövid ideje, de magam is gyakran használom a hálót.
2. Napjaink egyik jellegzetessége az, hogy a tudományos kutatás legitimációja egyre erősebben összefonódik a fogyasztásnövelés elengedhetetlenségét legitimáló ideológiákkal. A kutató-fejlesztő munkakör fokozatosan kizárólag az újabb és újabb fogyasztásra szánt termékek fejlesztésére korlátozódik. Ahogy Hans Jonas fogalmaz: "ma a tudomány nagymértékben éppen technikai alkalmazásának intellektuális visszacsatolásából élÁ Onnan nyeri megbízatásait: milyen irányban kutasson, milyen problémákat oldjon meg." Az új termék előállítására vagy fejlesztésére szóló megbízatások napjainkban, a tomboló globalizáció idején a tudományt "logikája helyett növekvő mértékben külső érdekek határozzák meg, egyre kevésbé a kutató szabad kíváncsisága". (Mindkét idézet Hans Jonas: A kutatás szabadsága és a közjó címu tanulmányából származik. In: A késő újkor józansága. Göncöl Kiadó. Bp., 1994. 3738.) Jonas egyetlen ellenpéldát, a kozmológiát tekinti bizonyos mértékben kivételnek.
3. A befektetőn egyszeruen csak olyan embert értek, aki egyre nagyobb és nagyobb profitra szeretne szert tenni.
4. Az Oxford English Dictionary szerint 1779-ben egy leichestershire-i faluban bizonyos Ned Lud betört egy házba, és indulatában összetetört két harisnyakötő gépet. 1812-ben a szövőszékrombolók felvették Lud nevét.
5. Bruce Sterling: Az internet rövid története. In: Buldózer, Médiaelméleti antológia, kiadta a Media Research Alapítvány az 1994/95/96-ban rendezett MetaFórum nemzetközi konferenciasorozatról és a Nettime-listáról származó anyagok válogatásából.
6. Geert Lovink: Bevezetés, In: Buldózer, 910 .
7. Anders így folytatja a 15. oldalon: "Mint már említettem: bizonyára távol állt Adenauertől, hogy a tudósoktól megvonja a »lelkiismerethez« való jogot. Mégis, ha a tudósok tette ennyire megdöbbentette és felháborította, mi mást érthetett volna a »lelkiismerethez való jogon«, mint egyfajta következmények nélküli személyes érzelmet, ami körülbelül annak az izgalomnak felel meg, amikor este a napi robot után végre kedvünkre muzsikálhatunk. Röviden: amit engedélyeznek nekünk, nem más, mint az »érzés szabadsága«[...] a cselekvés, mint olyan, nem létezik. Ez alatt azt értem, hogy a fejlett ipari országok lakosságának nagy része aktivitását munkára és »funra«, azaz játékra, szórakozásra bontja ahol a munkát (lelkiismeretlen) lelkiismeretességgel el kell végezni, a »fun« pedig felelősségtől mentes szórakozást jelent." kiemelés tőlem, K. I.
Anders a bagatellizálást napjaink általános jelenségeként tartja számon: "Ha azonban ilyen jelenség, akkor természetesen azért az, mert általánossá tették. Igen: »tették«, hiszen ez az obszcenitás az atomkísérletekkel kapcsolatos hivatalos állásfoglalásokban gyökerezik." Uo. 9.
8. Günther Anders, Uo. 8.
9. Paul Virilio: Az ősbaleset, In: Késő újkor józansága I., Budapest, 1994, Göncöl Kiadó, 209.
10. Geert Lovink: Buldózer, Médiaelméleti antológia. Kiadta a Media Research Alapítvány, 1997. Bp.
11. Richard BarbrookAndy Cameron: A kaliforniai ideológia In: Buldózer, 45.
12. BarbrookCameron, i. m. 41.
13. Manuel De Landa azt fontolgatja, hogy a klasszikus szabadpiac-fogalmat el kellene vetnünk, hiszen a jelenlegi gazdasági valóság leírására szinte használhatatlan (csak modellként használható): már nem léteznek a szó klasszikus értelmében vett piacok, s pillanatnyilag a nemzeti kormányok jelentik a legfőbb akadályt a nagyvállalatok által létrehozható "antipiacok" globális kiterjesztésével szemben.
14. Richard BarbrookAndy Cameron, Uo. 44. Anders úgy véli, hogy éppen ezért nem beszélhetünk többé a szó hagyományos értelmében vett ideológiákról.
15. Konstruktív próbálkozást a taktikus médiumok jelentenek. A hatalom muködésében bekövetkező irányváltások felismerését tuzték ki célul. "Különféle diszciplínák összekapcsolása és újrafelfedezése révén mindig teljes mértékben kihasználja a technikai fejlődés és a szabályozott bizonytalanság nyomán újra meg újratermelődő szabad média helyszíneket." David GarciaGeert Lovink: A taktikus médiumok ábécéje, In: Buldózer, 138.