Ünnepekhez szokott az erdélyi magyar társadalom. Színházba is igen gyakran ünnepelni járunk. A kilencvenes évek bőven nyújtottak alkalmat színházaink ünneplésére: a Kolozsvárról útjára indult erdélyi színjátszás 200 évéről különleges tisztelettel emlékeztünk 1992-ben, 1998-ban pedig a nagyváradiak hasonló évfordulójának lehettünk részesei; a félszázados emlékeztetők ugyancsak sorozatban követték egymást (Marosvásárhelyt, Sepsiszentgyörgyön,illetve a vásárhelyi Színművészeti Főiskolán), a szerényebb negyvenesek sem múltak el említetlenül (Szatmáron, Temesvárt). És közben Tamási Áron színházát is jubileum állította előtérbe, az író születésének centenáriumán.
A színész azonban nem csupán, sőt többnyire nem ünnepeken indul el a pályán, ő csak úgy, egy hétköznapi vagy hétvégi estén beöltözik, felölti maszkját, és bejön a színpadra. Az első színre lépés persze ünnep, noha még nem tudni az irányt. Elnézem a díszlet- és jelmeztervezőként is dolgozó Varga-Járó Ilona rajzait, amelyek ezt az ugyanolyan, mégis sokféle indulást fejezik ki, grafikusan. Ő már csak tudja, hiszen egyformán tanulta a képzőművészet nyelvét (Jakobovits Márta egykori tanítványaként) és a színművészetét (a BabesBolyai egyetem keretében) ez utóbbit elsősorban Bíró Józseftől. Talán nem túlzás ebben a mozdulatban Kelemen László meg Kótsi Patkó János úttörését ugyanúgy felismerni, mint az ezredvégi pályakezdők akarását, bizonytalan-ságát-bizonyosságát. A mindenkori színészről van szó, aki megy előre a maga útján. Napjaink színházában ez nyilván nem olyan egyértelmű, mint volt a még nem rendezőcentrikus hőskorban. Az utóbbi évtizedekben hozzászoktunk, hogy egy-egy előadást, egy színházat vagy egy egész korszakot rendezők nevével jelöljünk. Tulajdonképpen nincs miért hamut szórnunk emiatt fejünkre. Janovics Jenő egy intézményt éltetett, nehéz időkben. Tompa Miklós, majd Harag György valóban színháztörténetet csinált Erdélyben. Mint ahogy az elmúlt évtized Tompa Gábor kolozsvári társulatának itthoni és nemzetközi sikereitől volt hangos. Újabban Vlad Mugur vendégrendezéseire figyel ugyanitt a szakma; A székek, A velencei ikrek, a Cseresznyéskert emlékezetes sorozatát nem lehet megkérdőjelezni. Vendégrendező a fiatal Novák Eszter hozott színt, életet a marosvásárhelyi együttes játékába: a Chioggiai csetepaté mozgalmas vidámsága feledtetni képes A kisbereki böszörmények lidérces emlékét, a kibeszélő modorosságot. (A legtöbbet e téren, a színházba és színészbe, színészi játékba vetett hitünk visszaadásában szintén egy közelmúltbeli vendégjáték jelentette: győri fiatalok eszköztelen és éppen így gazdag előadása, a Marosvásárhelyről elszármazott és kitűnő rendezővé érett Kiss Csaba víziójában látott Csehov-feldolgozás, a De mi lett a nővel?) A jelzésszerűen említett produkciók közös vonása, hogy az itthon maradt, jól ismert, kiváló (vagy kevésbé kiváló) művészek mellett csapatosan mutatkoztak be Csehov-, Goldoni-, Ionesco-, Mrozek-, Tamási-szerepekben az erdélyi magyar színház legfiatalabbjai, Varga-Járó Ilona nemzedéktársai akiket e rajzokon felismerni vélünk. Úgy gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy Csíky Andrásék óta ilyen látványos és ígéretes nemzedéki jelentkezésre nem volt példa a romániai magyar színjátszásban.
Az itt következő vallomások, beszélgetések, elemzések arra próbálnak választ adni, hogy mi is történik ma színházainkban, illetve színészképző főiskoláinkon, hogyan történik ez a váltás mi lehet ebben a néző nyeresége, és milyen akadályokat kellene legyőzni ahhoz, hogy a kalapos, előre mutató emberke biztosan haladhasson tovább hétköznapokon és ünnepeken át.
K.L.