A kárpátaljai magyar értelmiség a rendszerváltást elhúzódó, fél évtizednél hosszabb folyamatban érzékelte, amely a szovjet vezetés meghirdette peresztrojkával kezdődött és a független Ukrajna kikiáltásával fejeződött be. A nyolcvanas évek derekától 1992 augusztusáig nemcsak a Kárpátalját magában foglaló államalakulat teljes átrendeződése zajlott, hanem ez idő alatt a kelet-közép-európai országok gyorsabban pergő, olykor forradalmi helyzet kialakulásával járó fordulatait is kiforogta a történelem kereke. Így a kárpátaljai értelmiség viszonylag kedvező helyzetből, egy lassú, időben elnyújtott folyamat "páholyából" szemlélhette a lengyel szabadság győzelmét és a berlini fal leomlását, a bársonyos prágai forradalmat és a régi Jugoszlávia háborús széthullását, a Ceausescu-rezsimmel való véres leszámolást és fokozott figyelemmel a Magyar Köztársaság kikiáltását, majd az 1990-es választások eredményét.
Az "idehaza" hol meglóduló, hol lelassuló, olykor visszájára is forduló (emlékezzünk a moszkvai puccskísérletre) átalakulás igen sajátos helyzeteket teremtett. A nyolvanas évek végén nem számított túl nagy merészségnek, ha a kárpátaljai magyar értelmiség szóban-írásban már megelőlegezte a Szovjetunió és a szocialista tábor végleges széthullását, ám egy szlovákiai előadókörút során 1988-ban ez a kijelentésük még megbotránkoztatta az ottani hivatalosakat. Az 1990-es magyarországi választásokat követő éles hangnemváltás és az ezzel járó túlzások (pl. a "tizenöt millió magyar"-ozás) a még bizonytalan helyzetű Kárpátalján sokszor visszatetszést keltettek az óvatosabbak körében, ezzel szemben az ukránmagyar alapszerződésben foglaltakat már kevesellte a hivatalos magyar vezetésnél radikálisabb kárpátaljai szellemi elit. Így hát a számos fáziseltolódás, a kialakuló viszonyok sokfélesége látszólag felkészíthette volna értelmiségünket a rendszerváltás(oka)t követő negatív jelenségekkel való józan szembenézésre és a következmények ésszerű kezelésére.
Ám számomra legalábbis úgy tűnik ez a felkészülés nem történt meg, értelmiségünk talajt vesztve, rossz alternatívákba menekülve igyekezett a közösség szellemi vezércsapatává válni siralmas eredménnyel.
Elvesztettük az előrelátásból következő lépéselőnyünket, túl sokáig ringattunk illúziókat, s ezek szertefoszlását keserű csalódások követték. (Részletezés nélkül, csak a három nagy illúzióvesztést említve: 1) csalódás Ukrajnában, amely sem igazi demokráciát, sem egy elfogadható életszínvonalat nem tudott biztosítani lakossága számára; 2) csalódás az anyaországban, amely a mai napig nem teremtett tiszta helyzetet a határon túli kisebbségekkel kialakítandó kapcsolatrendszerében utaljunk csupán a belpolitikai érdekek befolyásoló hatására, a támogatások roppant ellentmondásaira vagy újabban az európai integrációval kapcsolatos érdekellentétekre; 3) csalódás önnön képességeiben, értékeiben amelyek tényleges mértékét, úgy tűnik, felnagyította a korábbi politikai elfojtás, hisz ennek megszűntével sokkal kevesebb minőségi energia szabadult fel, mintsem várható volt.)
A kiábrándultság, a tehetetlenség érzékelése az értelmiség egy jelentős részét passzivitásba, közönybe sodorta (vagy szülőföldje elhagyására késztette), egy másik része pedig vagy a hatalomban, vagy a különböző szerződésekben vállalt funkciói okán keveredett mind nagyobb ellentmondásokba a korábban kitűzött nemes célokkal, s vált ezen a réven szűkebb-tágabb érdekek kiszolgáltatottjává. Ennek következtében a mai Kárpátalja szellemi palettájáról gyakorlatilag hiányzik az aktívan működő, teljesítményeket felmutató "független magyar értelmiségi". Aki cselekedni kíván, s munkájához megfelelő teret akar biztosítani, annak valamelyik táborba kell tartoznia, hogy annak belső játékszabályaihoz igazodva lehetőségekhez jusson. Ez két olyan súlyos kényszerrel jár együtt, amelyek bármelyike kizárja a független értelmiségi szerep megtartását vagy kialakulását. Az első kényszer a saját csoportérdekek messzemenő és szinte fenntartás nélküli elfogadása-képviselése, a másik kényszer pedig az ellentábor(ok) érdekeinek ugyancsak fenntartás nélküli, prekoncepcionális tagadása. Ugyanis az adódó lehetőségek oly korlátozottak, a működési területek oly szűkek, és a rendelkezésre álló eszközök oly szegényesek, hogy sajnos az egyes érdekek csak egymás rovására érvényesíthetők. Így aztán a különböző "magyar ügyeket" igyekszik kisajátítani egy-egy viszonylag kis számú értelmiségi csoport, amely aztán energiájának nagyobb részét már nem az "ügy" szolgálatára, hanem saját legitimitásának igazolására, működési kereteinek megtartására, befolyásának kiszélesítésére fordítja, miközben természetesen igyekszik megtartani azt a látszatot, mintha valódi tömegbázisa lenne, és a magyarság egészének érdekeit képviselné, illetve a szakmai szervezetek esetében mintha a tudományosságnak vagy valamely művészeti ágnak, az üzleti életnek, a közművelődésnek vagy az oktatás ügyének egyedüli letéteményese lenne. E torz helyzet kialakulásában egyaránt szerepet kap a vezetők egyéni becsvágya és közvetlen környezetük önérdekeltsége, a hatalom "oszd meg és uralkodj" elve és olykor magához édesgető csapdaállítása, a kívülrekedtek elnéző passzivitása, sőt nem kis mértékben az állandó klientúra kialakításában érdekelt anyaországi partnerek "kényelme" is.
Az a független értelmiségi, aki bármiféle "magyar ügy"-re való hivatkozást mellőzve, mindenféle "érdek" hangoztatottan "kőkemény" képviselése nélkül és főleg bármiféle hatalmi vagy kisebbségi csapathoz való szolgai csatlakozást elkerülve kíván cselekedni, az vákuumban találja magát, s megkeseredve rádöbben, hogy eredményes működéséhez a legminimálisabb feltételeket sem tudja megteremteni.
Szerencsétlen, méltatlan helyzet mind a magukat hivatásos kisebbségiként riszálók, mind a hatalom által beszippantott, a "belülről segítés" illúzióját dédelgető megalkuvók, mind a sértettség pózában tetszelgő kívülrekedtek, mind a szerepek közt vergődő, táborból táborba sodródó s végül magukba süllyedő meghasonlottak, mind a szülőföldjük elhagyására és gyógyíthatatlan honvágyra kárhoztatottak számára.
A jelen helyzetben, a tovább mélyülő ukrajnai gazdasági-társadalmi válsággal a nyakunkban, a kárpátaljai magyarság számbeli csökkenése, elszegényedése és demoralizációja közepette, Európába menetelő anyaországunktól mindinkább elszakadva felállítható-e bármiféle pozitív értelmiségi magatartásmodell? Hogy felhíguló, szigetekre szakadó, elmosódó etnikai határok közt vegetáló, egyre diszfunkcionálisabb közösségünk soraiból kiemelkedhetnek-e olyan értelmiségiek, akiknek osztályrésze lesz az a már-már eszményinek tűnő kivételes állapot, amikor a szellem emberei szűkebb és legtágabb közösségük megbecsült tagjai lehetnek, anélkül, hogy bármiféle politikai-kisebbségi mókuskerékbe beszállnának ez számomra már a 21. század kérdése, s nem a mögöttünk álló rendszerváltásé.
"Magunk revíziója?" Hasznos lenne, de csak Gogol köpenyéből kibújt számonkérők szélhámoskodnak köreinkben, s nem látom sehol a szorgos főmettört sem, aki fémbe metszené a súlyos leltárhiányt, amellyel egyszer mégiscsak nekünk kell elszámolnunk.
Ungvár, 1999. január 1.