Makkai munkásságát és ezen belül a Magunk revízióját a hetvenes évek óta, amikor először kezdtem foglalkozni vele, változatlanul időszerűnek, szellemi hagyományaink egyik legértékesebb részének tartottam. Többször is foglalkoztam vele tanulmányaimban, legutóbb Colloquium Trannsylvanicum című kötetemben (A másként gondolkodó Makkai. Mentor, 1998. 91110.)
Nem véletlen, hogy a kortársak Makkaiban a transzszilvanizmus meghatározó képviselőjét is tisztelték. Hiszen a Magunk revíziója a magunkra utaltságban vállalt helytállás: az erdélyi kisebbségi önszerveződés és gazdasági-szellemi önellátás ideológiáját hordozza, kiemelt szerepet szán a "népszolgálatban" elkötelezett értelmiségnek, a múltbeli bűnökért történő vezeklés imperatívuszával pedig a szenvedés mint érték kultuszát segíti érvényre jutni. Makkai transzszilvanizmusát ekkor a hiteles keresztényi önfeláldozás és Istenbe vetett jó reménység szelleme hatja át.
Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk a Magunk revíziója szerzőjének gondolatmenetét, felfedezhetünk néhány olyan sajátosságot, amely Erdélyben akkoriban egyedül Makkai transzszilvanizmusára jellemző (később az Erdélyi Fiatalok mozgalma eleveníti ezt fel.) Ezek közül a kritikai szellem, a rendkívül magasra emelt erkölcsi mérce és az egyetemesség igénye látszik számomra ma is időszerűnek, a legfontosabbnak.
A kritikai szellemet mindenekelőtt a nemzettudat és a történelemszemlélet vonatkozásában kívánja érvényesíteni. "A tények megkövetelik írja , hogy a romantikus, szentimentális, kiritkátlan és naiv nemzet- és történelemszemléletet bátran és következetesen változtassuk át kritikai szemléletté. Egy nemzetet szétzúzó világtörténeti katasztrófának mindenesetre voltak a kicsi nemzeten kívül fekvő, tőle független, nagy világokai is; mégis az a helyes és mégis az a parancs, hogy a katasztrófát úgy fogadjuk, mint belső okok, életellenes bűnök rettentő következményét. Mert esetleges, véletlen, külső szerencsétlenségnek tartva, csak a magunk igazának melldöngetésénél maradunk, és változatlanul belekövülünk a régi bűnökbe" (első kiadás, 1931. 3031.). Makkai következésképpen a keresztényi lelkiismeretvizsgálat és alázat oly szigorú követelményét állítja fel a kisebbségi magyarság számára, amelyet elfogadni a kortársak részéről korántsem tűnhetett kényelmesnek és kívánatosnak. A különbség talán az, hogy a mai, sokkal türelmetlenebb utókor magyarjaihoz képest a harmincas évek erdélyi értelmisége megszívlelni látszott a püspök intelmeit.
Vitatható ugyan, hogy Makkai itt minden múltbéli hibáért egyfajta kollektív bűnrészesség jegyében követel "közös" bűnbánatot, de a lényeg az, hogy a belső okokhoz kritikusan viszonyulva hirdeti meg az önrevízió szükségességét. S mennyire időszerű ez az imperatívusz is! Ez az, ami miatt számomra Makkai a másként gondolkodó erdélyi értelmiség modelljét testesíti meg. Azokkal a hibákkal és bűnökkel ugyanis, amelyeket a magyar múltból megnevez, gyakorlatileg nemigen néztek szembe sem a kortársai, sem mai utókorának felelős személyiségei.
Némiképpen árnyalja mondanivalóját, hogy a folytatásban a nemzetvezető úri rétegnek tulajdonítja azt a "szellemi törpeséget", amely folytonosan gátolja abban, hogy a szellemi rugalmasság, fogékonyság, befogadóképesség és az egyetemességre törekvés útjára lépjen. Ezt a mozzanatát a gondolatmenetnek figyelemre méltónak tekintem azért is, mert távozása után a Nem lehetben majd a "törpeség átka" is a püspök kivándorlását indokló érvként szerepel.
Ami számomra tanárként a legfontosabb, az az, hogy a belső okokkal történő szembenézés imperatívuszát Makkai a kisebbség számára kulcsfontosságú oktatásügy területén is szükségesnek tartja. Nem tagadja, hogy vannak tőlünk független külső nehézségek: "Tizenkét év alatt volt módunk megtapasztalni, hogy a kisebbségi nevelés és iskolaügy elé miféle rettentő korlátok, bilincsek, gátak emelkednek, s hogy mennyiféle, szinte fel sem sorolható nehézsége állott elő annak, hogy a magyar szülő gyermekét a saját iskolájában, a saját maga által jónak tartott szellemben neveltethesse." (86.) Ám amellett, hogy lankadatlanul küzdünk jogainkért, "senkinek sem szabad megállnia azon, hogy csak olyan bajok vannak, amelyek tőlünk függetlenek, és amelyekről mi nem tehetünk, s ha ezek megszűnnének, nevelésünk és iskoláink minden problémája el volna igazítva. Ebben a felfogásban fenyeget minket az a nagy veszedelem, hogy ifjú nemzedékünk testi és lelki minőségéért, szelleméért, törekvéseiért a teljes felelősséget a tőlünk független külső körülményekre toljuk át." (87.)
Az oktatás és nevelés ügyében ezért a legradikálisabb önrevízióra szólítja fel az egész kisebbséget: "Az a kötelességem, hogy figyelmeztessem az erdélyi magyarságot: a gyermekeiért, a jövendőjéért, bármiféle iskolarendszer, bármiféle külső nehézségek dacára is, egyedül ő maga viseli a felelősséget a saját lelkiismerete, a történelem és Isten előtt." (87.)
Makkai tisztában volt azzal, hogy kortársai közt sokan lehetnek, akik kétségbe vonják a minőségi követelmények tiszteletben tartását és a szigorú önrevízió szükségességét mindaddig, amíg a külső körülményeket, a nemzeti elnyomás tényét nem lehet megváltoztatni, megszüntetni. Hozzájuk képest Makkai azok közé a másként gondolkodó kevesek közé tartozik és ilyen volt Márton Áron is, majd Venczel József is , akik a jogokért folytatott küzdelem mellett halszthatatlanul fontos feladatnak tartják azoknak a belső reformoknak a végrehajtását is, amelyek valóban csak tőlünk függenek. Érdemes idézni gondolatmenetének ezt a szakaszát is: "Vannak, akik sokféle elodázó kifogást emelnek ez ellen a revízió ellen. Akik azt mondják, hogy a mai keretek, a mai rendszer, a mai nehézségek mellett nem lehet erre gondolni, ezt megvalósítani. Továbbá, hogy mit is akarunk addig belső kérdésekről beszélni, amíg a külső lehetőségek hiányzanak? Majd, hogy ráérünk akkor is megvitatni e belső kérdéseket, ha a lehetőségek teljessége megadatott a külső világban." (88.)
Mintha csak mai kortársaimat hallanám, akik a magyar nyelven folyó oktatás jogi-politikai korlátai mellett bagatellizálják azokat a tartalmi-minőségi szempontokat, amelyeknek érvényre juttatása valóban tőlünk, és csak tőlünk, nevelőktől függ. Ezeket az ellenvetéseket Makkai a következőképpen utasítja el: "ezek a vélekedések tévesek és veszedelmesek. Kettős fronton kell harcolnunk, ez az igazság. Nem szűnhetünk meg küzdeni a jogainkért a külső fronton: ez természetes. De egy pillanatig sem szabad halogatnunk a belső probléma megoldását sem. Nagyon is lehetséges, hogy ez a halogatás még a teljességükben megnyert külső lehetőségeket is hiábavalókká tenné számunkra. Kétségtelen, hogy bármely külső körülmények közt is lehetséges munkálni a belső revíziót is: éppen az a soha fel nem adható reménység, hogy egyszer mégis csak szabaddá válik számunkra a nevelés külső útja, kell hogy folytonosan ösztönözzön a nevelés belső reformjának megvalósítására. Elő kell készülnünk lelkileg a jobb lehetőségekre, mert egyébként azok méltatlanul találnának bennünket" (8889).
A püspök meggyőződése és ezt hat évtized távolából is eszméltető igénynek tartom hogy mi, nevelők, csak úgy leszünk képesek megfelelni a hivatásunknak, ha önmagunkban is helyreállítjuk azt az értékrendet, amelyet az ifjúság lelkében ki akarunk alakítani, s ha feladatunk a nevelés gyakorlatában nem pusztán tekintélyünkre, hanem az ifjúság iránti szeretetre alapozunk. Csak üdvözölni és alázattal elfogadni tudom azt a mércét, amit Makkai állított elénk: "Tudjuk-e mi úgy szeretni az ifjúságunkat, hogy érettük gyűlölni tudjuk a saját bűneinket, és az ő életükért magunk is megújuljunk? Ez a mi nevelésünk revíziójának titka" (97).
Ha szabad hozzátennem egy személyes adalékot: harmincéves tanári munkásságom alatt mindig ezt vallottam, ezért tudok Makkai véleményével tökéletesen azonosulni. S ha eddig nem sikerült megalósítanunk ezt az imperatívuszt, bárcsak az ő feltámasztott tekintélyének kisugárzása segítene ezután bennünket abban, amire eddig képtelenek voltunk!
Kolozsvár, 1999. január 28.