1. Még arra a kérdésre sem találtuk meg a választ, hogy mi történt vele előtte! S amíg ezt az elhallgatott és/vagy megkerült fél évszázadot bővítve: esetleg Trianontól mostanáig fel nem tártuk (feltárható-e egyáltalán ebben a kaotikus nemzeti szétszórtságban?), addig véleményem szerint az 1989 utáni időszakaszról sem tudunk kellő biztonsággal helyes és elfogadható választ (válaszokat) megfogalmazni. Ugyanis nem térhetünk ki nincs hozzá jogunk! az elől a történelmi tény elől, hogy a jelenlegi helyzet vagy állapot egy korábbi történelmi-politikai-ideológiai korszak szerves vagy szervetlen? következménye. Hogyan kezelhető ez? Kezelhető-e egyáltalán?! Milyen tények, dokumentumok, emberi-érzelmi magatartásformák alapján készíthető el ennek egyenlege?
Ha a csehszlovákiai (szlovákiai) magyar értelmiség magatartásának megítélésében nem ismerjük vagy nem vonjuk be az 191838 közötti realitásokat, ha nem ismerjük az 194548 közötti teljes jogfosztottságot lakosságcsere, deportálás, reszlovakizáció, az anyanyelvi oktatás teljes hiánya stb. , egyáltalán a benesi nemzetállam eszmekólikáját s annak magyar- és németellenes retorzióit és terrorhadjáratát, akkor a "magunk revíziójá"-nak csehszlovákiai képét csak nagy fehér foltok jelenítik meg ama képzeletbeli történelmi tablón. Így a "magunk revíziójának" itteni változata teljesen mást jelent(het), mint például Romániában. Tisztában kell lennünk ugyanis azzal a "csekélységgel", hogy 194548 között a csehszlovákiai magyarság gyakorlatilag értelmiség nélküli népcsoporttá vált. A szovjet birodalmon kívül nálunk volt a legnagyobb Gulag Pozsony és Ágcsernyő között, közel egymillió jogfosztott, háborús bűnössé nyilvánított magyarral. De mindez ma már közismert valóban közismert? tény. Ugyanakkor azt is illik megemlíteni, hogy a több mint egymilliós magyar népességet 1950-re 350 ezerre apasztották. A kétharmados népességvesztés megközelítően ugyanilyan birtokvesztéssel járt együtt. A két adat közötti összefüggés nem csupán geopolitikai és gazdaságpolitikai, de egyértelműen átnyúlik a felépítményi, tehát a közművelődési-kulturális szférába is.
Ha egy népcsoport elveszíti értelmiségét, ha javaiból erőszakkal kiforgatják, ha megszűnik az anyanyelvi oktatás, ha a meglévő hatalom fő célja e népcsoport fizikai megsemmisítése, akkor csupán az önvédelem reflexei működnek benne. Értelmiségi vezetés nélkül nincs irány és cél, amely felé elindulhatna. A benesi dekrétumok nyomán ez a helyzet állt be, amikor Európában utoljára működött legálisan állami programként , a rabszolgakereskedelem. (A zlini vasútállomáson a magyar családokat egy pár virsliért árulták a cseh gazdák egymás között.)
Az ilyen történelmi élmények után az a nemzedék, amely mindezt egyedeiben és közösségében megélte és elszenvedte, 1948 után ekkor kaptuk vissza állampolgári jogainkat olyan társadalmi vákuumba került, amelyből több mint egy évtized erőfeszítései árán sikerült csak kijutnia. Ami létezésünk bizonyítására az akkori hatalom számára elfogadható érv volt, azt az első csehszlovák köztársaság magyar értelmiségének baloldalisága adta. (Pl. a Sarlós mozgalom.) Ez volt az egyetlen hivatkozási alap az akkor induló majdani csehszlovákiai magyar értelmiségiek számára. Hozzávetőlegesen ez a harmincas korosztályt jelenti, amely 1950-től újjáteremtette a csehszlovákiai magyar intézményrendszert (iskolák, lapok, kiadók, színházak, Csemadok stb.). Ez a nemzedék hozta létre a "harmadvirágzás" (Fábry) irodalmát; ez a nemzedék vállalta 196869-et s törvényszerűen az 1989-es rendszerváltás kockázatát is, azzal együtt, hogy létrehozta azokat a mozgalmakat és pártokat, amelyek ma is jelen vannak Szlovákia politikai életében. Ezzel együtt az is tény, hogy ez a nemzedék lassan kiöregszik és a társadalmi és politikai mozgás perifériájára sodródik, s egy fiatalabb, a korábbi évtizedek terhétől mentes nemzedék veszi át tőle a vezető szerepet.
Ezért nem beszélnék "önmeghasonulásról", inkább azt mondanám, hogy ez a nemzedék teljesítette azt a feladatot, amely a huszadik század történelmi kihívásai közepette egyáltalán teljesíthető volt.
Ebből következik, hogy én a "magunk revízióját" mint kollektív processzust a legnagyobb óvatossággal kezelném. Mégpedig azért, mert azt a történelmet és társadalmat, amelyet e század kiosztott számunkra, mások irányították, nem mi, s tették olyanná, amilyen volt. Így a mi "revíziónk" lehet ugyan gesztus, de csak akkor válhat példaértékűvé, ha előbb megtörténik a "másik oldal" tisztességes önrevíziója. Amíg ez el nem következik, ismételten csak önmagunkat alázzuk meg, s az égvilágon nem tisztázódik semmi.
2. A kérdés nagyon sokágú, hiszen komoly gazdasági és egyéb eltérések vannak az említett magyar régiók között. Ez az egyik ág. A másik az, hogy különböznek a gondok a humán és a reálértelmiség viszonylatában is. Erről csak annyit jegyeznék meg, hogy az előbbi magyarságtudata szilárdabb, hiszen hivatását pedagógus, újságíró, színész az anyanyelvén műveli, míg a reálértelmiségünk magas hányadánál mindez nem biztos, hogy alapvetően fontos kérdés. Egyébként is szakmáját az állam nyelvén szlovákul műveli, s annak magyar terminológiáját nem is ismeri; a kivétel itt is a szabályt erősíti. Anyagi helyzete zömmel átlag feletti. S ez a tény nem elhanyagolható a helyzet megítélésekor. Csak figyelemfelkeltés végett: Szlovákiából az elmúlt 2030 évben alig páran települtek át Magyarországra, míg a többi említett magyar régióból tízezres tömegek elsősorban értelmiségiek hagyták el szülőföldjüket. Esetünkben nem arról van szó, mintha emberi és nemzetiségi jogaink ma Szlovákiában ideálisak volnának, hiszen a Meciar-kormányzat még azt is elvette, ami korábban megvolt. Tapasztalataim szerint az elmenés vagy maradás kérdésében az anyagi biztonság vagy bizonytalanság a döntő. Szóba jöhet egyéb ok is, de nem ez a jellemző.
Szlovákiában egyelőre az értelmiség sorai között az elsődleges gondot nem az anyagiak jelentik, hanem egyféle semlegesítődés, amely elsősorban reálértelmiségünket érinti. Azzal együtt, hogy ez a szemlélet bármikor átcsúszhat a közönyös zónába, aminek következménye, hogy ez a réteg nyelvi és nemzeti(ségi) hovatartozását hamarabb adja fel, vagy veszíti el. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem reményekre feljogosító jövőtávlat, de jobb, ha a realitásokat realitásként kezeljük, így esetleg nem érhetnek később nagyobb csalódások.
3. Nem kétlem, hogy a részletek is fontosak, ha a holnapról van szó, ám úgy vélem, e részletek az egészen belül jelenthetnek csak valamit. Mert ha az egész megmarad, akkor azon belül a részek is működnek majd. Fordítva mindez értelmetlen és érvénytelen. Ennek tükrében, azt hiszem, eléggé rosszul áll a szénánk. Ha emlékezetem nem csal, József Attila még csak két és fél milliárd embert említ; jelenleg úgy hatmilliárdan vagyunk, s az ENSZ demográfiai előrejelzése szerint 2050 táján kb. tizenkét milliárdan lesznek glóbuszunkon emberek... Ha azt is hozzáadom ehhez, amit századunk emberisége a mai dicső civilizáció visszahozhatatlanul elpusztított, akkor az alapkérdés nem az, hogy egy nemzet vagy egy kisebbség értelmisége miként építkezhet, hanem, hogy lesz-e iható víz, lesz-e elegendő élelem, esetleg tiszta levegő...
Nem pesszimista, hanem realista vagyok, amikor azt mondom, hogy az emberiség biológiai tartalékai kimerültek, hogy az emberiség elfáradt, és nincs semmi esélye a megújulásra. Hogy a teljes csőd száz vagy kétszáz év múlva következik be, az a mindenségidő teljességében elhanyagolható kicsiség...
Azt is jól tudom, hogy az efféle gondolatok nem valami fölemelőek, de nem tehetünk úgy, mint ha nem lennének, hiszen tudatunk legmélyén ezek munkálnak. Feltehetően a "magunk revíziója" is ennek a mélyben meglévő ingernek az alapján vetődött a felszínre. De miért csak az értelmiséget érinti?! Hiszen nem ez a többség!
Ami pedig a magatartásmodellt (modelleket) illeti, az a fő gond, hogy mindkét nagy filozófiai áramlat, amely eddig meghatározó erővel bírt, az ezredvégre megbukott. Sem az idea, sem a matéria követői nem tudnak új jövőképet adni az emberiségnek. Azt hiszem, a teljes elbizonytalanodás stádiumába kerültünk; volt egyszer egy követhető értékrend, de az elveszett, s nincs helyette semmi, ami ma használható volna. Ismerjük be férfiasan, hogy elveszett az a négy hagyományos támasz Alfred Alvarez után szabadon , amelyre minden korábbi nemzedék számíthatott: a vallás, a politika, a nemzeti kultúrhagyomány és az értelem.
Ennek ellenére egyáltalán nem tiltakoznék az ellen, ha például egy önálló magyar felsőoktatási intézményünk lenne, ahol a majdani szlovákiai magyar értelmiség nálunknál méltóbb és kedvezőbb körülmények között készülhetne fel mindarra, amire igazán felkészülni soha nem lehet...