Az érvek egymásután jöttek, nem tudtunk másképp dönteni: nem fizetjük ki a kábeltévét. Miután levágták, eszünkbe jutott, bizonyos időn belül még nem túl drágán visszakötik, de Annamaritól azt kértem, legyünk konzekvensek, ha nem, akkor nem, meg különben is, több időnk marad az önépítésre, tévézés helyett tanulhatunk nyelveket, utána olvashatunk a hermeneutikának. (Annamari erre úgy emlékszik, hogy a jutányos visszakötés mellett inkább én érveltem, mint ő.) Végül egy kompromisszumos verzió mellett döntöttünk, kábeltévéért többet nem fizetünk, de ha az alsó szomszéd megengedi, áthozzuk tőle a jelet.
Azt szoktuk mondani, a szavak megölik a gondolatokat, a képek feloldják a vágyakat. Ez a mondat, így vagy úgy, minden kortárs, magát respektáló elméletben és interpretációban benne van; egyeseknek egész életműve erről szól, mások egész életművükben ezt ismételgetik. Arra ritkábban gondolunk, hogy egy-egy feladatmegoldás végén gyakran egy szót találni vagy valamilyen, azelőtt banálisnak vagy amorfnak tűnő képet. Az értelmiségi köztudat soha nem volt még annyira szó- és képellenes, mint mostanában. Azt látom, hogy aki korszerű akar lenni, lépten-nyomon töröl, hangosan elhallgat, és bumm lecsukja a szemét, esetleg kivillant, neszezik, talányt preparál: tulajdonképpen gányol mint a Pic.
Még ma is kapható és hozzá kell tenni, nagyon olcsó eszköz, ami annak idején sok fejfájást okozott nekem. Nem értettem, miért lehetett hozzá külön utántöltést is kapni. Rendeltetése szerint arra szolgál, hogy a tintaelírásokat eltűntesse, olyan, mint egy filctoll, makulátlanság-jele, hogy fehér, és ha jól emlékszem, a neve Pic. Inszisztens próbálkozások után a félreírás valóban eltűnik, gyakran az alatta lévő papírral együtt, ritkábban egy forgatagszerű foltban.
Kérdéses, hogy mit, milyen áron szabad törölni. Azt, hogy intellektuális okokból, környezetemből sokan nem néznek tévét, hajlamos vagyok a törlés apóriája szerint visszavezetni. Eco írja, a szakálla álszakáll, és sejteti, esetleges borotvált arca is álszakáll. Előre megfontolt szándékkal nem nézni tévét olyan szépoid aberráció, mint minden falat fehérre, az ablakkereteket barnára festeni, kritikus pillanatokban fontos embereket idézni, húst szellemi alapon nem enni, csak kizárólag erkölcsös dolgokat álmodni. Álmodni pedig mindenféléket kell. Igaz, a tévé is, mint minden vákuum, beszippant, de lehet irracionálisan, ha tetszik, erotikusan is nézni, és csak azt figyelni, hogy a csatornaváltó hogyan reagál. A véletlenből is származhatnak ismeretek, mindent, amit a képiségről tudunk, végtére is véletlenül tudunk stb.
De a tévé bizonyos stádiuma nem a csatornaváltóról szól. Az újabb tévéken szokott lenni egy funkció, ami bizonyos időn belül önműködően kikapcsolja a berendezést. Ez a sleep, és mint neve mutatja, arra szolgál, hogy a tévé előtt gondmentesen elalhassunk. Ha Montaigne apja arra ügyelt, hogy fia lágy hegedűszóra ébredjen, a sleep funkció arra vigyáz, hogy nyugodtan elalhassunk, retinánkon válogatott álomképekkel.
Az álmok nem igényelnek éles képeket, nekünk a Duna TV például rabcsíkosan jön be, és nem mondhatnánk, hogy élvezhetetlen. A TV 2 hangja helyett az Uniplus rádió szól, de azért szoktuk nézni. Legutóbb egy vitaműsort a feminizmusról.
Az álmok nem igényelnek éles képeket, ezt bizonyítja, hogy a televíziózás műszaki szabványai nagyon régen változatlanok. Két hete Londonban beindult ugyan egy HDTV (High Definition Television) csatorna, amihez hasonlók 1996 óta már működnek az Egyesült Államokban, Japánban és Franciaországban, de a jobb minőség nem a televíziózás immanens szükséglete a televíziózásnak eredendően semmi köze nincs az éberséghez. Az interaktív televíziózás, amihez annyi reményt fűztek, azért bukott meg, mert nem reális szükséglet kézben tartani az álmokat.
Talán semmi másra nem alkalmas a tévé, csak kivetíteni a kurrens (erodálódó) álmodni valókat. Ha így van, senki sem léphet fel azzal az igénnyel, hogy az általános közérzetről, szellemi trendekről beszéljen anélkül, hogy kövesse az izzó képeket. Úgy gondolom, a tévézés törlése foltot hagy, hacsak nem vagyunk háborúban, hacsak nincs bonsai iskolánk. Ha tehát valaki modern békeidőben játékba lendül, azzal, ha azt mondja: Alkibiadész, azt is kell mondania: Zorro. Ha RMDSZ, akkor Coco Chanel is, ez a mostani képek logikája. A tévé azok közé a kollektív bűnök közé tartozik, amelyek pontosan azért, mert mindenki részt vesz benne, nem kondicionálja a mennyországba jutást. Mintha Isten nevét vízbe rónánk, de senki sem léphet csak egyszer ebbe a folyóba. Tehát nyugodtan csak, ez a mostani (kiválasztott) látás formájához tartozik, és ha Coco Chanel, akkor Bármi Más. Derrida Nr. 5, ahogy ő mondja a média felfokozottsága miatt sokáig nem vállalt tévés megjelenéseket. Aztán persze mégis. Szókratész élete utolsó óráiban, tőle el nem vártan versírással próbálkozott. Derrida is hagyta, hogy a stúdiósminkes levegye a fényt az orráról. A modern békeidőben az ember nem költőien, hanem az olvadó képekben lakozik.
Kedd, 1998. október 20.