Kínában alig egy évszázaddal ezelőtt, a "kapunyitás" jegyében kezdett kibontakozni az érdeklődés a Kínán kívüli világ eladdig ismeretlen irodalmai iránt. Ez jelentős mértékben hozzájárult a nagy múltú kínai tradicionális irodalmat felváltó modern nemzeti irodalom megszületéséhez.
Az első szépirodalmi művekből készült fordítások, világirodalom-népszerűsítő írások még a császárkorban, annak utolsó éveiben láttak napvilágot. Jobbára spontán, kuriózumszerű érdeklődés s a hagyományos ízlés jegyében fogantak, de a tudatos, sőt programszerű orientálódás szándéka is korán megfogalmazódott. Az új kínai irodalom alapító atyáinak egyike, Lu Hszün (18811936), aki a század elején ösztöndíjasként Japánban tanult, így jellemezte indulásának éveit: "Amire figyelmet fordítottam, az inkább a megismeretés, a fordítás volt mégpedig az elnyomott nemzetek íróinak művei. Akkoriban éppen a mandzsuk megdöntése volt napirenden s akadtak fiatalok, akik a mandzsu írók kiáltásában és ellenállásában rokonhangra találtak... Mivel olyan műveket kerestem, amelyekben kiáltás és ellenállás van, Kelet-Európa felé kellett fordulnom..." Hasonló felfogást képviselt ugyancsak Japánban tanuló testvéröccse, a későbbi jeles esszéíró, Csou Co-zsen (18851966) is. Így jutottak el mindketten a magyar irodalomhoz, sőt pályájuk a vele való ismerkedés jegyében indult: Csou Co-zsen Jókai-regényfordításaival és Lu Hszün 1907-ben írt, első irodalmi értékű tanulmányával, amelyben az európai "satanizáló" költőkről szólván külön fejezetben foglalkozik Petőfivel. Sőt, forrásainak egyikéből, egy angol nyelvű magyar irodalomtörténetből külön is lefordította a Petőfivel foglalkozó fejezetet, amelyet tanulmányával egy időben, 1908-ban egy Japánban megjelenő kínai folyóiratban publikált. Bár Petőfi műveiből ekkor még nem fordított, föl-föltámadó érdeklődése a magyar költő iránt élete végéig megmaradt.
A Csou-testvérek az évtized végén tértek vissza hazájukba. Bár japáni munkásságuk ottani honfitársaik szűk körén túl alig vált ismertté, világirodalmi tájékozódásuk koncepciója az 1910-es évek végén jelentkező új irodalom viszonyai között is markánsan tovább élt, s a húszas, harmincas években számos követőre talált. Közülük időrendben is elsőként Sen Jen-ping (később felvett írói nevén: Mao Tun, 18961981) említésre méltó, aki az új irodalmi mozgalom egyik szervezőjeként és teoretikusaként több cikkében is foglalkozott a magyar irodalom fejlődéstörténetével, illetve a kibontakozó modern kínai irodalom számára belőle levonható tanulságaival. Petőfiről 1923-ban, a költő születésének centenáriumi évfordulója alkalmából írt hosszabb tanulmányban emlékezett meg, benne illusztrációként az Egy gondolat bánt engemet... és a Szabadság, szerelem! című versek fordításával. A tanulmány elsősorban életrajzi vázlat, a művészi pályának csupán főbb mozzanatait emeli ki. Forrásai közül fontossága miatt megemlítendő Riedl Frigyes 1906-ban Londonban megjelent angol nyelvű magyar irodalomtörténeti kézikönyve (Frederick Riedl: A History of Hungarian Literature), amely már a Csou-testvérek számára is iránytűként szolgált Japánban, s az ún. "gyenge és kis népek", "elnyomott nemzetek" csekély számú, angolul hozzáférhető irodalomtörténeti kézikönyvei sorában tartották számon. (1921-ben Sen Jen-ping ebből fordította le a Nemzeti dalt, amely így egy magyar vers első, teljes kínai interpretációja lett.) Sen versfordításai mindazonáltal még nem igazi műfordítások, funkciójuk feltehetőleg csupán a költő gondolatainak puszta érzékeltetése lehetett.
Meglepően hamar napvilágot láttak azonban tartalmilag, formailag egyaránt igényes, művészi színvonalú Petőfi-fordítások is. A Szófonál (Jü-sze) című irodalmi folyóirat 1925. évi 9. és 11. száma öt Petőfi-vers fordítását közölte. A fordító Lu Hszün volt aki csaknem két évtized múltán ezekkel az átültetésekkel tért vissza ifjúsága kedvelt költőjéhez. Alapul egy német nyelvű Petőfi-válogatás szolgált, amelyre még Japánban tett szert az író. A lefordított versek, mint például az Apám mestersége és az enyém, a Fa leszek, ha..., Az én szerelmem stb. nem tartoznak Petőfi jelentős költeményei közé. Átültetésükben akár puszta tollpróbát, csupán alkalomszerű kísérletezést is láthatnánk, ha nem tudnánk, hogy a húszas évek kínai költészetének egyik kedvelt műformája az ún. "kis vers" (hsziao si) volt, amely részben japán minták nyomán, részben Tagore hatására honosodott meg, s a régi kínai vers műgondját, ökonómiáját idézte fel az uralkodó műforma, a szabadvers ellenében. Ugyanezen évben a Szófonál másik számában további Petőfi-versfordítása, a Remény jelent meg, egy hasonló című kis lírai esszéjébe szőve, annak mintegy illusztrációjaként.
Az új kínai irodalom világában ekkor már jelentős tekintéllyel bíró író fordításainak valóságos mozgósító hatásuk lett. Elsősorban egy fiatal pekingi költő, Feng Cse (sz. 1905) figyelmét hívták fel magukra, aki 1926-ban saját szerkesztésű irodalmi folyóiratában Petőfi Sándor címmel hosszabb (magyar nyelvű) tanulmányt tett közzé. Erre, valamint Petőfivel való első találkozására évtizedekkel később így emlékezett vissza! "Az idő tájt éppen németül tanultam, amikor Lu Hszün néhány Petőfi-fordítását olvastam, amelyek nagyon megtetszettek. Véletlenül találtam is a Pekingi Egyetem könyvtárában egy német nyelvű Petőfi-kötetet, elején a költő életrajzával. Ennek alapján írtam egy ismertetést Petőfiről..." Ma már kideríthetetlen forrásból, úgy tűnik, az addig ismertekhez képest valamelyest részletezőbb, összetettebb képet sikerült kialakítania Petőfi költői világáról. "Ami nekem verseiben különösen tetszik, az a sok remek hasonlat, s úgy érzem, mintha ennyi bölcsesség csak az egyszerű, tiszta népdalokban lenne megtalálható" írja A bánat egy nagy óceán... című vers elemzésének apropóján. Sajnálatos, hogy a később jelentős költővé fejlődő Feng Cse Petőfi iránti érdeklődése nem folytatódott; mint műfordító, a világirodalom más égtájai felé kezdett tájékozódni.
Nem sokkal később Paj Mang (19091931) írói nevén: Jin Fu , a kínai szocialista líra egyik úttörője is felfedezte magának Petőfit. Feltehető, hogy az ő figyelmét is Lu Hszün fordításai hívták fel a magyar költőre. Sanghaji antikváriumban talált rá arra a német nyelvű Petőfi-válogatásra Alfred Teniers Petőfi's Gedichte címmel 1887-ben kiadott, különböző neves fordítók Petőfi-átültetéseit tartalmazó antológiájára , amelynek bevezető írása egy Petőfi-életrajz volt. Elsőként ezt az életrajzot fordította le Paj Mang, és 1929 nyarán beküldte a Lu Hszün szerkesztésében megjelenő Áradat (Pen-liu) című folyóirathoz. Lu Hszün bekérte a német nyelvű alapszöveget is, hogy egybevethesse a fordítással. Egyben biztatta a költőt, hogy illusztrációképpen fordítson le néhány verset is, mivel az életrajz magában "nagyon ridegnek tűnne". A Teniers-féle kötet ellenében saját, még Japánban beszerzett német nyelvű Petőfi-köteteit küldte el neki. (A Reclam Universal-Bibliothek sorozatában megjelent kötetkék egyike I. Goldschmidt fordításában a költő válogatott verseit, másika a Hóhér kötele Johann Kömödy-féle fordítását tartalmazta. Lu Hszün Petőfi-fordításai is Goldschmidt alapszövegéből készültek.) Paj Mang életrajzfordítása végül is nyolc rövidebb vers átültetésével kiegészülve 1929 decemberében jelent meg az Áradatban.
Maga a fordító azonban sem a Teniers-féle életrajzzal, sem saját versátültetéseivel nem volt megelégedve. Mégis az ő nevével összeforrva vált Kína-szerte ismertté és tett szert máig tartó népszerűségre az a fordítás, amelyre Lu Hszün bukkant rá a nála maradt Teniers-féle kötetben. A Szabadság, szerelem! című versről van szó, amelynek Teniers improvizált német változata mellé tintával jegyezte be valaki (feltehetőleg Paj Mang) a hagyományos irodalmi nyelven s a klasszikus prozódia szabályai szerint fogalmazott kínai fordítást, miáltal az jól ritmizálhatóvá, skandálhatóvá, megjegyezhetővé vált. A kínai olvasókban végeredményben ez a vers tudatosította sommásan Petőfi nevét és költői világnézetét. Sajnos Paj Mang egyetemi tanulmányait abbahagyva a sanghaji üzemek ifjúmunkásai közé ment forradalmi szervezőmunkát végezni, többször letartóztatták, végül 1931. február elején többedmagával köztük négy fiatal írótársával titokban kivégezték. Vele veszett a Lu Hszüntől kapott két Petőfi-kötet is. A könyvek tragikus sorsa teljesedett be rajtuk: Paj Mang egyik letartóztatása alkalmával könyveit is elkobozták. "Nagyon fájt a szívem a két könyvért: a rendőrség kezébe kerülve akárha gyöngyszemek szóródtak volna disznók elé emlékezett vissza később Lu Hszün , pedig hétköznapi könyvek voltak... Számomra mégis valóságos kincset jelentettek, mert a tokiói Maruzen-könyvesbolt révén külön hozattam el őket Németországból harminc évvel ezelőtt, amikor szenvedélyes rajongója voltam Petőfinek... Egy ideig állandóan a kezem ügyében tartottam őket, de aztán mivel az ember szándékai körülményeivel változnak letettem a fordítás gondolatáról. Ez alkalommal elhatároztam, hogy sorsukat jó kezekbe teszem le, s annak az ifjúnak ajándékozom őket, aki ugyanolyan rajongva szereti Petőfi verseit, mint annak idején én... Ki hitte volna, hogy végül a «háromsávos»-ok [a sanghaji rendőrség tagjai] kezére jutnak. Milyen elkeserítő!"
Paj Manggal egy időben fordult Petőfi felé egy (akkoriban még kevéssé ismert) fordító, Szun Jung (19021984) is. Szun Jung eszperantista volt, s amikor 1928-ban hozzájutott a János vitéz néhány évvel korábban Magyarországon megjelent eszperantó fordításának egy példányához, elhatározta, hogy átülteti kínaira. Az elkészült fordítással ő is Lu Hszünhöz fordult, aki készségesen vállalta nemcsak a mű lektorálását, gondozását, hanem önálló kötetben történő megjelentetésének gondját-baját is. Így látott napvilágot egy sanghaji kiadónál (1931-ben) a kínai János vitéz, Petőfi arcképével, életrajzával, illusztrációkkal, a fordító és Lu Hszün utószavával. Ezt követően Szun Jung további Petőfi-versek fordításához is kedvet kapott, s a negyvenes évek elejéig a költő több mint félszáz versét ültette át eszperantóból kínaira.
A harmincas években Paj Mang és Szun Jung mellett mások is hozzájárultak Petőfi népszerűsítéséhez. Olyanok is, akik mint például Lin Ju-tang (18951976) egyébként nem tartoztak az ún. "kis és elnyomott nemzetek" irodalmainak népszerűsítői közé. Egy Li Vej nevű szerző 1937-ben megjelent tanulmányának az a válságos helyzet adta meg az alaphangját, amit a küszöbön álló japán agresszió jelentett: "A mai Kína a Petőfi-korabeli Magyarországéval azonos sors útját járja, de hol vannak a kínai Petőfik? A kínai költők legtöbbje elefántcsonttoronyba húzódott, nem veszik észre, hogy közeleg a végveszély órája... Most még inkább szükség van Petőfi népszerűsítésére, hogy az övéhez hasonló heroikus hangon hívjuk fel az egész nemzetet az egységre és az ellenséggel való szembeszállásra..." E harci riadóhoz hasonló bevezető után ismerteti Petőfi életrajzát, kiegészítve néhány forradalmi versének fordításával.
A japánkínai háború (19371945) időszakából nem maradtak fenn érdemleges adatok a Petőfi-recepció további alakulásáról, a negyvenes évek végén pedig, a Kínai Népköztársaság megalakulásakor a magyar költő kínai útjának legújabb, máig tartó szakasza kezdődött el. Petőfi kultuszának szorgos ápolója, Szun Jung jelentkezik elsőként: előbb a János vitéz újabb kiadásával 1951-ben, majd ugyanezen évben a magyar költő első önálló kínai kötetével, Petőfi negyven verse címmel. A köteteket egy sanghaji kiadó jelentette meg, de nemsokára egy nagyobb, reprezentatívabb válogatásra is Szun Jung kap megbízatást, aki munkájába ezúttal már Kínában tanuló magyar ösztöndíjasokat is bevont. Ők írták a jegyzetapparátust, segítettek a válogatásban és az illusztrációk beszerzésében, s ami legfontosabb: ők készítették magyar eredetiből a kínai nyersfordításokat, valamint elvégezték a már meglévő fordítások magyar eredetivel való egybevetését. 1954-ben jelent meg a több mint száz verset, valamint az eredeti alapján némileg kiigazított János vitézt tartalmazó kötet Petőfi válogatott versei címmel. A kötetet a kínai olvasók kedvezően fogadták: 19541964 között hét kiadást, illetve újranyomást ért meg összesen százezer példányban.
Szun Jung mellett alkalomszerűen (évfordulók kapcsán) mások is foglalkoztak ebben az időszakban Petőfivel s főleg a hatvanas évektől kezdenek e téren tevékenykedni a Magyarországon tanult vagy tanuló kínai ösztöndíjasok. Közülük Hszing Van-seng neve emelendő ki, márcsak azért is, mert magyarországi tanulmányai és azt követő hazai fordítói és kutatói munkálkodása homlokterében máig is Petőfi áll. Első fordításai ugyan már a hatvanas évek elején napvilágot láttak (pl. Az apostol, 1963-ban), a publikációs tevékenységét azonban csak az időközben kibontakozó "kulturális forradalom" időszaka után, a hetvenes évek végétől folytathatta. 1981-ben adta ki Petőfi kritikai életrajzát, majd 1984-ben egy kismonográfiát jelentetett meg Petőfi címmel, 1985-ben egy másikkal együtt fordított válogatást a költő prózai munkáiból, majd egy kétkötetes válogatást verseiből, 1987-ben egy külön kötetet lírai költeményeiből, s a közelmúltban jelent meg a Petőfi összes műveit tartalmazó, hatkötetesre tervezett gyűjteményes kiadás első négy kötete.
Petőfi kínai útjának e teljességre távolról sem törekvő áttekintése után joggal merülhet fel, az olvasóban a kérdés: vajon a magyar költővel rokonszenvező irodalmárok, írók, költők, fordítók szűk, "szakmabeli" körén túl a kínai átlagolvasó, a kínai átlagpolgár szellemi horizontján is fellelhető-e valamiféle nyoma a Petőfivel való találkozásnak? Nos, a "kulturális forradalom" évei után újjáéledő irodalom egyik sikerdarabja, Sen Zsung írónő magyarul is megjelent műve, Az élet derekán című kisregény tanúskodik erről. A pályájára visszatekintő idősödő értelmiségi házaspár mérnök és orvosnő a Lennék én folyóvíz kezdetű Petőfi-verssel idézi fel ifjúságát, mintegy a vers egy-egy strófájára felfűzve múltjuk közös emlékeit...