A művelődéstörténet alapvető fontosságú jelenségeként a reneszánsz jelentősége túlmutat a művészeten, amiért is ez az egyetlen stílusirányzat, melyet némely nyelveken nagy kezdőbetűvel írnak. Fejlődése nem független a humanizmus eszmeiségétől, s ilyenformán egy komplex és széles körű mozgalomba épül bele, mely Itáliából kiindulva fokozatosan elterjed az egész európai kontinensen. A görög-római antik világ filozófiai és irodalmi alkotásaiból ihletődve — melyek szabad és harmonikus emberideált tételeznek — a humanizmus kidolgozza a maga emberközpontúságát, mely szöges ellentétben áll a középkori vallásos fanatizmussal. Figyelme középpontjába az alkotó, tökéletesíthető és önmegvalósításra képes embert helyezi, aki bizonyos fokig kezében tartja önnön sorsát. Nemes és felszabadító eszmerendszer ez, mely felkínálja az embernek egy esetleges önálló és individualista létezés lehetőséget, és a világi támogatottság fölerősítésével ellentmond a teológiai determinizmusnak.

A reformáció különféle elágazásai révén a vallás maga is egyfajta mentalitásbeli megújuláson ment keresztül, amely békésen megfért a humanizmussal. Ezek a körülmények megkönnyítik a reneszánsz szellemiségnek a városlakók művelt rétegei sorában való meggyökerezését. Az új felfogás stimulusai a városi életformában tükröződnek, összhangban a polgárság vezető rétege gazdasági és társadalmi-politikai célkitűzéseivel. Kettős — anyagi és szellemi — prosperitás mutatható ki egy olyan létezési forma jelentős szintjein, mely számottevő fejlődést feltételez.

Nem csupán a művelődésről mint olyanról van szó, hanem az egyre nagyobb stílűvé és pompásabbá váló lakások belső tereinek kényelméről, bizonyos gyakorlati erkölcsi kódexről, mely az ajtó- és ablakkereteknek, a kandallók márványlapjainak kőbe vésett szentenciáiban és maximáiban jelenik meg. Lassan egy új etikai szemlélet kezd teret hódítani.

Ez a jelenség Kolozsváron a 16. század második felétől bontakozik ki egy erőteljesebbé váló kulturális folyamat serkentése következtében. Az új kezdeményezések hordozójaként Heltai Gáspár 1550 körül létrehozott nyomdája — mely egyike volt az egyik legaktívabbaknak Erdélyben — lehetőséget nyújt nemcsak kálvinista, de számos görög—római munka kiadására. A művelt humanista Heltai nemcsak kiadó, egyszemélyben olykor evangéliai jellegű, máskor nevelő-moralizáló munkák szerzője is.

A küllfödről származó könyvekkel együtt az itt nyomtatottak is bekerülnek az iskolákba és könytárakba, folyamatosan emelve a műveltségi színvonalat. E folyamat kezdetben a humanista Itáliával való közvetlen kapcsolattartással indult, s intézményi és magánkönyvtárak létesítését, illetve ezek gazdagítását eredményezte. A kolozsvári Domonkos rendi kolostorban néhány olasz szerzetes jelenléte (Lucas Italicus, Nicolaus de Mirabilibus) nyilván hozzájárult a kolostori könyvtár gyarapításához, amint azt források is tanúsítják (domum liberariae pulcram et amplam, sic!). Nem kevésbé jelentősek a református (1571), illetve a jezsuita kollégium könyvtárai (1581). S bár nem annyira gazdagok, a kolozsvári magánkönyvtárak — a Hercegh Istváné, Münich Sebestyéné vagy a borbély-sebész Egidiusé — szintén említésre méltóak. Viczey György szappanosmester hagyatékában (1655) Vergilius, Cicero és Rotterdami Erasmus művei is szerepelnek, mintegy a görög-római és humanista művek iránti, a 17. századra átnyúló érdeklődés bizonyítékaiként. Ezt igazolja a maga idején Halics György könyvtára is. A reneszánszból táplálkozó szellemiség légköre hosszan tartó és hathatós Kolozsváron, ami bizonyos fokig az itáliai egyetemeken tanuló kolozsvári fiataloknak köszönhető. A későbbi gyulafehérvári püspöki vikárius és kolozsvári plébános, majd budai udvari tanácsos, Adrianus Wolphard a bolognai egyetemen tanult, megszerezve a magister artium liberalium et juris altriusque doctor címet. Az itáliai reneszánsz műveltséget és akadémiai címet szerzett kolozsvári fiatalok között szerepelt a világi Jordán István is.

A humanizmus eszméi többféleképpen jutottak el Kolozsvárra, illetve Erdélybe. Mivel a nyomdahasználat és a teljes művek behozatala költséges volt, előnyben részesültek az antológiaszerűen válogatott munkák. Az antológiák, maxima- és aforizmagyűjtemények, melyek a nyomdatechnika alkalmazását megelőzően is léteztek, most valóban divatba jöttek. A kompendiumok és szemelvények fokozott mértékű kiadása jellemezte kezdetben az erdélyi nyomdák tevékenységét. Ilyenformán megtöbbszöröződött az állhatatosan és kitartóan olvasott szerzők száma. A kolozsvári könyvtárak polcait a erősödő bibliofil szenvedély jelzéseként olyan szerzők művei díszítik, mint a filozófus Arisztotelész vagy Epiktétosz, a történész Plutarchos, Caesar, Tacitus, Suetonius, Sallustius és Quintus Curtius, tragédiaírok, elsősorban Euripidész, valamint az újra divatba jövő antik költők, hogy csak Héssziodoszt, Horatiust, Catullust, Propertiust vagy Ovidiust említsük.

A maxima- és aforizmagyűjtemények kinyomtatásának ötlete 1539 körül születik, amikor Johannes Honterus Brassóban két hasonló munkát publikál, majd később Seneca és Arisztotelész maximagyűjteményéből egy-egy válogatást (1555). Ugyanakkor Valentin Wagner kiadja Terentius vígjatékait (1557).

A saját papírmalommal is rendelkező Heltai Gáspár nyomdájában készült többek között Jesua Sirach antológiája és Salamon példabeszédei (1551), Cato Erkölcsi gnómái (1566) és egy fabulagyűjtemény, melynek szerzői között természetesen Aiszoposz fő helyen állt. Ezeket Plutarchos és Lukiánosz követte 1598-ban.

A 16. század első felétől kezdődően a kolozsvári patríciusok kényelmes kőházakat kezdtek építeni, melyek Givanandrea Gromo, János Zsigmond testőrsége olasz parancsnokának a csodálatát is kivívták. E házakat — a nyugati divatot követve — márványba vésett bölcs mondások díszítették. Itáliai és helyi kőfaragók (mint például Seres János) készítették ezeket, akik a toszkán vagy lombard mintára faragott díszítést gyönyörű ad antiquam betűs felirattal látták el.

Bár csak egy részük maradt fenn, a többnyire ajtók párkányzatába vésett szentenciák száma rendkívül nagy lehetett. Jelentésük függvényében — mely majd mindig emblematikus és moralizáló — ezek egy békés világnézetből fakadó jelentőséget hordoznak. Az antik bölcsesség és a vallásos szellemiség kölcsönösen kiegészíti egymást, a váltakozva fennálló hangsúlyeltolódás ellenére.

Úgy tűnik, a legrégebbi, a 16. század első feléből datálható márványba vésett szentenciák a Wolphard-Kakas és Püspöky házban találhatók. Ezek vallásos jellegűek, s jó néhány európai pénzverde hosszú időre, a 13. századig visszanyúló hagyományát követik, latin körirattal. Ezek a zsoltárokból ihletődve gyakran feltűnnek, főképp Spanyolországban Aragóniai Jakab, valamint Ferdinánd és Izabella uralkodása idején. Az egy ezüst-, illetve egy aranyérmén olvasható feliratok: Fortitudo et salus mea Dominus (Zs. 17; 14) és Sub umbra alarum tuarum protege nos (Zs. 16; 8) közeli rokonságot mutatnak a Wolphard-Kakas ház kapuzatának feliratával (mely az építés első szakaszából származik, és jelenleg a kolozsvári Történelmi Múzeum középkori kőtárában található). Ez a következőkeppen hangzik: DOMINVS REFVGIVM MEVM ET VIRTVS 1536 (Zs. 17; 3) (Az Úr az én menedékem és támaszom). Bár a mondás katolikus jellege nyilvánvaló és bár az erdélyi protestantizmus hivatalos térhódítását megelőzően jelenik meg, egybecsengése a jól ismert protestáns himnusszal: Ein fester Burg ist unser Got, mely a maga során a Turris fortissima nomen Dominiból (Példabeszédek, XVIII, 10) inspirálódott, nem lehet kétséges.

Hasonló, bár hangsúlyosabbban protestáns eredetű egybecsengést jelez a Püspöky ház (Főtér, 20. szám) egy másik szentenciája: VERBVM DOMINI MANET IN AETERNVM ESAI 40 (Istenünk beszéde mindörökre megmarad. Ésaiás 40, 8.) Ez a leggyakrabban idézett bibliai bölcsesség a református Európában, bár a reformáció megerősődése előtt is ismert volt. Eredetileg a II. Frigyes sziléziai herceg által veretett érméken, még 1480-ban, majd 1553-ban a II. Sziléziai György és felesége, Brandenburgi Borbála birtokában lévő briegi kastély homlokzatán jelenik meg. Ez a legelterjedtebb, ugyanakkor azonban a legvitatottabb protestáns jelmondat volt, melyet 1552-ben a szász választófejedelem, Bölcs Frigyes és a reformációt híven támogató utódai, valamint Fülöp hesseni tartománygróf tettek népszerűvé. A schmalkadeni liga (1535) zászlóin e szentencia kezdőbetűire rövidített formában jelenik meg: VDMIE. Ez fegyvereken, vértezeteken és természetesen pénzérméken egyaránt olvasható volt, és elterjedt mindenütt a protestáns Közép-Európában, főként a reformáció évfordulóit követően (1617, 1630).

Erdélyben e szentencia megjelenése megelőzi a vallásszakadást. A szebeni evangélikus — korábban katolikus — templom narthexében (a főhajó előtti csarnokban) egy, a 15. század utolsó negyedéből származó ívzárókövön jelenik meg. Kolozsváron a szabók valószínűleg 1548-ból származó céhpecsétjén fedezzük fel, tehát egy olyan időpontban, amikor a kézművestestületek és általában a városi rétegek a reformációhoz csatlakoztak. Elképzelhető ilyenformán, hogy a Püspöky ház feliratához hasonlóan ez a legrégebbi kolozsvári, protestáns ihletettségű szentencia.

Megyjegyzendő ezeknek egy közös témához való ragaszkodásuk, ami egyébként az antik inspirációjú maximáknál is megfigyelhető. Egyik elterjedt téma az emberi lét mulandóságát idézi. A sorsát elkerülni nem tudó ember láttatása az antik irodalomban elégikus formát öltött.

Vergiliusnál, Horatiusnál és Ovidiusnál ezek állandóan visszatérő motívumok. Petronius (Satiricon) a Trimalchion lakomájában csontvázszerű ezüstbábot idéz, mely a társaság lakomaasztalán táncol. Ez egyébként egyik elődje a középkori dance macabre-nak. A halálfélelem, az elmúlástól való rettegés évszázadokon keresztül domináns téma maradt.

A Wolphard-Kakas ház egy másik ajtajának frízén az építkezés második szakaszából a következő felirat olvasható (Középkori kőtár): VIVE. MEMOR. LETHI. FVGIT. HORA. M D LXXIX (A halálra emlékezve élj. Az idő szalad. 1579). Az aforizma A. Persius Flaccus szatíráiból (V. 153) ihletődött. A Nero kortársaként élő Persius, aki a mértékletesség híveként némiképp a horatiusi Carpe diem-szerű hedonizmussal is rokonszenvezett, nagyon népszerű volt a középkorban. A reneszánsz kor általi reaktualizálása egyidejű egy Vergilius-aforizmáéval: Fugit irreparabile tempus (Georgica, 3, 234. Az idő visszafordíthatatlanul elszalad), illetve Horatius soraiéval: Eheu, fugaces, Postume, Postume / Labuntur anni ... (Ódák, 2, 14, 1—2.). Sőt, az alábbi Ovidius-sorokéval is: Nihil est annis velocius és Tempus edax rerum (Metamorphoses, 10, 520; 15, 234; Semmi sem múlik el gyorsabban, mint az évek, illetve Az idő felemészti a dolgokat).

E gondolat továbbélését igazolja egyébként e maximának az újbóli feltűnése a szebeni szíjgyártócéh 1731-es sírkövén, melyen a szavak felcserélődnek: HORA FVGIT, s mellette egy vízióra látható.

Az ezüstműves Hensler házának ajtói (melyek közül ma egy sem áll in situ, az egykori Híd, ma Dózsa György utca 22 szám alatt) arról árulkodnak, hogy a tulajdonost nyomasztotta emberi létezésének véges mivolta, hiszen minden aforizma ezt igazolja.

Az egyik ablakkeret frízén (mely a Pákei házba került, volt Majális, ma Bilaƒcu utca 37) olvasható feliratot; MEMENTO MORI 1584 két olyan puttófigura veszi közre, melyek épp az élet lángját oltják ki. A halál angyalát megszemélyesítő ilyen alakok az ókorból származnak, s a korai őskeresztény szarkofágokon is fellelhetőek, ahonnan is majd a reneszánsz ikonográfia átveszi őket. A lakonikus szentencia azonban középkori ihletettségű. A 12. században ez a franciaországi trappista szerzetesek szokásos köszönése volt. Ezeket ugyanakkor kis, elefántcsontból vagy fából faragott koponyákra vésték fel, emlékeztetőül az emberi lét mulandóságára. A reneszánsz korban újra divatba jönnek, s a kis amulettek memento moriként kerülnek forgalomba. Német változatban, O bedenck das End formában fellelhetjük a mainzi piac 1526-os kútján.

Hasonló jelentése van a Hensler ház egyik ajtófeliratának (mely a Pákei házhoz került), mely a következőképpen hangzik: HODIE MIHI CRAS TIBI 1584 (Ma nekem, holnap neked), ami a német Heute mir, Morgen dir megfelelője. Az aforizma, mely egy régi héber közmondásból származik, megtalálható a jeruzsálemi antológiaszerző, Jesua Sirach gyűjteményében. A mondások zöme archaikus szájhagyományból ered, népi jellegű, másokat maga Sirach alkotott, Salamon példabeszédei alapján. Gyűjteményéből származik a Memento morival egyenértékű Heute rot, Morgen tot egy plasztikusabb és melankólikusabb változata: Das Haus ist mein und doch nicht mein, ich gehe aus, du gehest ein, Mein wer wird wohl der letzte sein." (Sic!)

Ugyanazon az ajtón egy másik, az előbbivel és az említett ablakkal kortárs felirat is olvasható: FORTVNA VITREA EST CVM SPLENDET FRANGITVR, 1584. Az idézet szerzője Publius Syrus (Sententiae 236: A szerencse üvegből van. Mikor csillog, eltörik.). Az Antióchiáaból származó szerző a Kr. e. 1. század közepén telepedik meg Rómában, ahol nagy sikerei vannak. Következésképpen maximáit tartalmazó első antológiája még a 2. században lát napvilágot. A középkor elején ezt más forrásokból származó elemekkel egészítették ki, és a latin nyelv oktatására használták.

Rokon értelmet hordoz Hensler ezüstműves háza egy másik ajtajába vésett maxima (Középkori kőtár): SIC TRANSIT GLORIA MVNDI A - D - 1586 (Anno Domini 1586, Így múlik el a világ dicsősége). A 14. században szerkesztett, latin nyelvű gyűjteményben, az Imitatio Christiben (I. 36) szereplő gondolat azonos értelmű a vanitas vanitatummal (hiúságok hiúsága). Ezt is használták rituális szövegként egy-egy új pápa megválasztásakor, mintegy emlékeztetőül a hatalom időleges és a dicsőség mulandó voltára.

E filozófiai bölcsességekkel fűszerezett szentenciák mellett Kolozsváron számos aforizma is feltűnik, ezek kevésbé figyelemre méltó jelentésűek, nagyon hasznosak azonban egy olyan etikai útmutató megőrzésére, amely a városlakók életét szabályozta, s távol tartotta őket olyan káros cselekedetek elkövetésétől, melyeket önmaguk vagy a közösség szenvedett volna meg.

A nevelőszándék a legnyilvánvalóbb egy kapuferiraton, mely in situ található a volt Belmagyar utca, ma 21. December sugárút 12 szám alatt: AVDI VIDE TACE SI VIS VIVERE PACE 1559. Nem ismerjük pontosan az eredetét, gyakoriságát azonban a más nyelveken látható változatok is igazolják. Olaszul, sőt szicíliai tájszólásban ennek egy közeli variánsa ismert: Chi é cieco, sordo e tace, vive cent'anni in pace. S ugyanennek német parafrázisai: Viel sehen, hören, wenig sagen, ist gut Nutz in allen Tagen vagy Wer seiner Zunge hat Gewalt, der wird in Ehren grau und alt.

Heltai Gáspár a szerzője egy 1552-ben megjelent nevelő-moralizáló munkának, melynek címe A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus. A főtéren lévő valamikori fogadó homlokzatának felirata Heltai könyvének szellemiségével rokonítható: COMMORANDI NATVRA DIVERSORIVM NOBIS NON HABITNANDI DEDIT — ANNO SALVTVS 1571 (A természet azért adta a kocsmát, hogy megpihenjünk, nem hogy lakjunk benne.)

A hajdani Szappan utcabeli volt bástyán, mely Kolozsvár védelmét szolgálta, egy, az erőt és a morális tartást dicsőítő aforizma olvasható: FORTIOR EST QUI SE QUAM QUI FORTISSIMA VINCIT MOENIA NEC VIRTVS ALTIVS IRE POTEST 74 (vagyis 1574). (Erősebb az, aki önmagát győzi le, mint az, aki a legerősebb falat. Nincs is ennél nagyobb hősiesség.) A szöveg megelőzi a Carminum proverbialium totius humanae itae-beli variánst, mely 1576-ból datálható, tehát két évvel később, Seyboldban, a Viridiarum selectissimis Paroemiarum et Sententiarum Latino-Germanorum flosculis (Nürnberg, 1677, Nr. 190).

A Wolphard-Kakas ház építésének második szakaszából származó kapun (Középkori kőtár) két figyelemre méltó felirat olvasható. Az első Vergilius Bukolikáiból (I. 6) ihletődött: DEVS NOBIS HAEC OTIA FECIT (Isten adta nekünk e nyugalmat), mely egy keresztény hitvallás adaptációja (Isten adta nekünk az otthon nyugalmát). Célzás ez az Isten nyújtotta lelki békére, mely a Mindenható kegyességének ajándéka. Ez esetben az eredeti jelentés módosulásáról van szó, ugyanis a vergiliusi mű, mely Kr. e. 42—39-ben íródott, Octavianus Augustus leendő uralkodóra vonatkozik, aki véget vetett a polgárháborúnak, és békét teremtett Itáliában. Egyébként Vergilius műve, mely roppant népszerűségnek örvendett nemcsak az ókorban, de a középkorban is, széles körben elterjedt a reneszánsz Erdélyben is.

Ugyanannak a kapunak a második felirata: NIHIL TAM ALTE NATVRA CONSTITVIT QUO VIRTVS NON POSSIT ENITI CICERO 1590 (A természet semmit sem helyezett olyan magasra, hogy azt a bátorság ne érné fel). Figyelmen kívül hagyva a szerző személyére vonatkozó relatív tajékozatlanságot, ez ugyanis nem Cicero, hanem Quintus Curtius Rufus, Claudius császár kortársa és egy híres, Nagy Sándor életéről szóló munka szerzője, a maxima a tökéletesség elérését célzó vágy kifejeződése. A makedón hős személyisége az ókoron és középkoron keresztül a reneszánsz korra is áthagyományozódott. Az idézett aforizma épp az említett munkából származik (Historiarum Alexandri Magni Macedonis libri qui supersunt. VII. 11, 41).

Pragmatikus üzenetet hordoz egy ajtókeret felirata a Főtéren (20. szám): SERA IN FVNDO PARSIMONIA 1593 (Késő takarékoskodni akkor, amikor már a zsák fenekét éred). A felhívás természetesen a hosszan tartó és nem csupán alkalmi mértékletességre vonatkozik.

A Filstich ház (Főtér 27. szám) in situ kapuján olvasható felirat a következő szentenciát tartalmazza: VIRTVTIS COMES INVIDIA 1597 (Az érdem kísérője az irigység). A szintén hibásan Cicerónak tulajdonított mondás tulajdonképpen egy ismeretlen szerzőtől származik , Kr. e. az 1. századból, melyet Herrenius Retorikája vett át (Rhetorica ad C. Herrenium — Incerti auctoris de ratione dicendi a. d. C. Herrenium libri IV, 26). Ennek rokon verziói megjelennek a magyar és német nyelvben is: A jó szerencsének mindenkor irigye vagyon, vagy Der Baum mit guten Nüssen wird Steine nicht vermissen — e variánsok árnyalják, de nem torzítják az eredeti jelentést.

Egy utolsó példa későn jelenik meg a volt Belmonostor, ma Memorandumului utca 15. számú ház kapuján, a következő felirattal: FIDE SED CVI VIDE 1654 (Bízzál, de nézd meg, kiben), mely elővigyázatosságra és óvatosságra int az emberi viszonyok tekintetében. A mondás hosszú időn át tartó fennmaradását a kolozsvári ezüstműves Brassai Mihály egy későbbi, gravírozott fejléce igazolja.

A Kolozsváron fennmaradt bölcs mondásoknak e kis gyűjteménye a városi értelmiség adott intellektuális színvonalát tükrözi, illetve ennek olvasmányélményeiről árulkodik. Egy széles látókör kristályosodik ki, mely meghaladja a város határait, és egy európai közösség humanizmustól átitatott gondolkodásmódját példázza. E kis etikai útmutató, mely a sztoikus határozottságot a bölcsességgel, az ókori szellemiséget a keresztényivel ötvözi, egy olyan életmód általános koordinátáit nyújtja, melyet magasabb rendű eszmék vezérelnek.

Kovács Kiss Gyöngy fordítása

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

B. Nagy M.: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest, 1970.

Balogh J.: Kolozsvár műemlékei. Budapest, 1935.

Balogh J.: Az erdélyi reneszánsz. I. Kolozsvár, 1943.

Bitay I.: Antik elemek a késő humanista erdélyi műveltségben. Studia Universitatis Babe-Bolyai. Series historia. 1963. 2. 21. skk.

Bitay I.: Contribu‡ii la studiul culturii antice în Transilvania în secolul al XVI-lea. Acta Musei Napocensis. 1966. III. 185. skk.

Chiril,F.—Marica, V. Guy: Lateinische Inschriften aus Cluj (16.-17. Jh.). Anuarul Institutului de Istorie ƒi Arheologie. 1978. 319. skk.

Goldenberg, S.: Clujul în sec. XVI. Bucureƒti, 1958.

Jakó Zs.: Az otthon és művészete a XVI—XVII. századi Kolozsváron. Kelemen Lajos Emlékkönyv. Bukarest, 1957. 374. skk.

Marica, V. Guy: Lapidarul medieval. Ghidul Muzeului de Istorie din Cluj. Bucureƒti, 1967. 45. skk.

Marica, V.—oca, M.: Renaƒterea artisticã. Istoria Clujului. Cluj, 1974. 159. skk.

Sebestyén G—Sebestyén V.: Arhitectura Renaƒterii în Transilvania. Bucureƒti, 1963.

Teuffel, W. S.—Kroll, W.—Skutsch, F.: Geschichte der Römischen Literatur. II. Berlin, 1910.

Walther, H.: Lateinische Sprichwörter und Sentenzen des Mittelalters in alphabetischer Anordnung. Teil 1-2. Göttingen, 1963-1967. (Series Carmina Medii Aevi Posterioris. II/I)