KorunkÁprlilis 1998
 Áprlilis 1998
Határok között — határok fölött


  Előszó
  

  Határológiai kistrakta
  Lászlóffy Aladár

  Versek
  Ken Smith

  Balkáni történetek
  Tordai Zádor

  Franciák, németek — ideológiák
  Louis Dumont

  "Gézengúz nép valátok kezdet óta..."
  Alexandru Vaida Voevod

  Egy láda maszkószki
  Zelei Miklós

  Proletár reneszánsz (I.)
  Hankiss Elemér

  A
  Bárány-Horváth Attila

  Irodalmi/nem irodalmi
  Adrian Marino

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  Miért gyilkolt Édes Anna?
  Lengyel András


Toll
  Határkaland
  Kántor Lajos

  Könyvek művésze
  Czellár Judit

  Da capo al fine
  Szabó Géza


Műhely/Atelier
  Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről
  Gabriela Adameşteanu


Világablak
  Privatizációs módszerek Kelet-Európában
  Réti Tamás


Mű és világa
  Helyszíni tudósítás a törvény kapujából
  Szilágyi Júlia


Téka
  Az első és a többi média
  Kelemen-Schittenhelm Attila

  Életkép a múltból
  László Noémi


Talló
  Illúziótlan művészet?
  

  Vonalak, számok, kövek
  

  Szilágysági Limes
  

  Olaszok Isztriában
  

  Új határok
  

Szabó Géza

Da capo al fine

Ki vagy? Erre a kérdésre látszólag könnyen válaszolhatunk. X.Y. géplakatos. Z.F. tisztviselő. Ha csak a létezés felső rétegére vagyunk kíváncsiak, ennyi elegendő. Azonban a létnek egyéb meghatározó pontjai is vannak. Felteszem magamnak a kérdést: ki/mi vagyok? A felelet után, mint a kíváncsi gyerek, aki most ismerkedik a világgal, folytatom: miért vagyok az? Vagy: miért az vagyok, aminek tartom magam? Hiába próbálok fényt deríteni például arra, hogy magyar vagyok, ha fogalmam sincs, mit jelent ez, és mire épül. Ne az foglalkoztasson, "mennyire" vagyok magyar, hanem az, hogy mi tesz magyarrá, s mit kellene tennem, hogy büszke lehessek magyarságomra. Ha a gépies egyszerűsítés híve vagyok, azonnal kijelenthetem, hogy nyitott kapukat döngetek, hiszen magyarnak születtem. (Erre pedig nagyon büszke lehetek... anélkül hogy az ujjamat mozdítanám.) Csakhogy — annak ellenére, hogy szüleim magyarok — nem magyarnak, hanem embernek születtem. Magyarrá — neveltek. Első szükségleteim emberiek voltak, nem "magyariak". Sírtam, mert éhes voltam. Üvöltöttem, ha melegem volt, vagy fáztam. Nem aludtam, amikor nőttek a fogaim. Igényeltem, hogy foglalkozzanak velem. Emberként viselkedtem. Fogalmam sem volt, mi fán terem a magyarság. Amikor tudatosult bennem, hogy magyar vagyok, az emberi réteg új megvilágításba került. Ezzel egy időben arra is rájöttem, hogy ezt a román, az orosz, az angol, a kínai, végső soron mindenki ugyanígy éli meg. Mit változtatott a magyar réteg az emberin? Nem csak azért élek, hogy magyar legyek. Emberként és magyarként figyelek mindarra, ami az emberiséggel és a magyarsággal történik. És nem azért vallom magam magyarnak, mert ez "többé" tesz. A magyar jelző nem vezet arroganciához, nincs bennem felsőbbrendűségi érzés. Ugyanannyit érek, mint a román, a szerb vagy a szlovák, hiszen ember vagyok. És ők ugyanannyit érnek, mint én, mert emberek. Másfélék a gyökereink (s ez nagyon szép, nagyon jó), végső soron azonban ugyanannak a csont, bőr, szem, száj, érzelem, akarat, vágy, csalódás keverékének a fizikai megtestesülései vagyunk. Aki azt állítja, hogy a bőr bizonyos színe vagy az ő magánhangzóitól és mássalhangzóitól különböző hangállomány alacsonyabb rendűvé tesz valakit, az vagy bolond, vagy fajgyűlölő. Esetleg mindkettő. Nagyon szép az, ami különbözővé tesz minket (igen, mindenféle nemzeti jelző gyönyörű!), azonban hiszem és vallom, hogy az emberi jelző még szebb. Mert nem magyarként, hanem emberként hallgatom a madarak csiripelését. Igen, erre "jó" ellenvetés az, hogy Kodály Psalmus Hungaricusát magyarként csodálom, a román pedig Enescu Román rapszódiáját románként fogadja be. Folytathatnánk Verdivel, Wagnerrel, Csajkovszkijjal... Ez korlátolt gondolkodásmódról árulkodna. Aki ezekben a művekben a nemzeti réteg kiegészítőjeként nem fedezi fel az általános emberit, az emberként is, magyarként (vagy románként, olaszként, németként, oroszként) is elégtelenre "vizsgázik". Vizsga?! Kevés, hogy valamely nemzet tagjának — és embernek tartom magam. Nap mint nap "kikérdezem" önmagam: jó voltam? Emberségem, magyarságom nem szenvedett-e csorbát? A legfontosabb kérdés persze az, hogy e két réteg nem ütközött-e egymásba. Nem iktatja-e ki egymást? Különös véletlen, hogy ember vagyok, hiszen lehetnék fűszál vagy napsütés. Esetleg kavics a patak medrében. Lehulló falevél vagy toronymagas hullám. Poros utca. A fagylaltos zenéje. Porfelhő. Szivárvány. Harangzúgás. A tábortűz melege. Akármi lehettem volna. Néha nem tudom eldönteni, áldás-e vagy átok az ember-lét... Amikor azt mondom, ember vagyok, nem szűkítem a kört arra, hogy úgy eszem, iszom és szeretkezem, mint általában az emberek. Többről van szó. Ember vagyok, amikor koldus mellett haladok el, és elfordítom a fejem, mert zsebeim üresek. Ember vagyok, amikor átmegyek a hídon, és nem ugrom a vízbe, mert otthon vár gyermekem. Akkor is ember vagyok, amikor gyűlölök, de embernek elsősorban akkor tartom magam, amikor örvendeni tudok az élet apró csodáinak. Szeretem a napsütést, a jéghideg hószilánkokat, a pocsolyákat, a lusta felhőket, mindent, ami a magam világa és a külvilág határán mozog, de ugyanakkor szárnyakat ad (vagy adhat). Mert végső soron mi tesz emberré? Az, hogy mindent szépnek látok? Ez butaság, hiszen az auschwitzi kémények füstjét, Hirosima és Nagaszaki romjait, a szarajevói öldöklést, az izraeli esztelen robbantások eredményét nem tartom "szépnek". Van fogalmam arról, mi a szép, és mi a jó. Ha ember akarok maradni, ezek elérésére törekszem. Szép közhely következik: aki a szépről és a jóról lemond, önmagáról mond le. Az emberség gyönyörű szólam, azonban üres keret marad, ha csak beszélünk róla, és nem telítjük tartalommal. A beszéd kevés, amikor tettekre volna szükség. A következő lépcső Európa. Európai vagyok. Akárhány vasfüggöny, vízumkényszer sziszeghet szemembe: "Balkáni söpredék!" — én európainak tartom magam. Svájc hegyeit, a Riviérát, a kölni dómot, a Notre Dame-ot, a velencei "utcákat", a Big Bent, a Louvre műkincseit, Stonehenge fenséges kőtömbjeit, Koppenhágát, a híres holland tulipánokat, Gaudi épületeit, az Eiffel-tornyot nem láttam, mégis európai vagyok. Szobámban olvasok: Shakespeare, Villon, Camus, Petrarca, Beckett, Dante, Ionesco... és folytathatnám: Mikes, Ady, Babits, Móricz, Szilágyi Domokos; ez tesz európaivá. (Gyönyörű "ferdítés", mondhatom, hiszen ez esetben például Hemingway amerikaivá kellene tegyen... Ezek nem európai, hanem emberi értékek.) Nem állítom beképzelten azt, hogy "európaibb" vagyok annál az angolnál, aki egész életében szenet lapátol. Dosztojevszkij szerint az oroszok az igazi európaiak, hiszen számukra Európa távoli, elérendő cél, míg például egy francia beleszületik az európaiságba. Olyan vagyok, mint Dosztojevszkij orosza. "Mi" nem kapjuk meg készen, szépen becsomagolva Európát. Fel kell építenünk. Ha szerencsénk van, az emberélet elegendő a falak felhúzására, a berendezkedésre. Lelkünkben nem Európa kicsinyített mása fog megszületni, hanem az a fogalom, amely sokkal többet jelent e kontinensnél. Belefalazunk reményt, hitet, vágyat, mindent, ami minket jellemez. Ha túl nagy volt az áldozat, megátkozzuk, mégis büszkén fogjuk vallani: európaiak vagyunk. Az itthoniak gúnyosan rákérdeznek: "Mi az, hogy Európa?" "Sehonnai európaiakról" beszélnek. Ez a hazám: romániai vagyok. Monostoron megvernek, mégis szeretem ezt az országot. Az üzletben hazátlannak neveznek, ha magyarul társalgok valakivel. "Beszélj románul, ha román kenyeret eszel!" Azt válaszolhatnám, hogy Istennek és a kenyérnek nincs nemzetisége, de legyintek. Ez a legyintés is abból fakad, hogy romániai (végső soron "balkáni söpredék") vagyok: mindenbe "beletörődöm", nem lázadozom. Lenyelem a "bozgor"-t, tízig számolok, és arra gondolok, milyen szép Voroneţi kolostora. És nem akármilyen polgára vagyok Romániának. Magyarnak tartom magam, annak ellenére, hogy egyesek az állampolgárságot és a nemzetiséget (a francia "példát" emlegetve) egybe szeretnék mosni. "Román állampolgár? Román vagy!" Nem Iliescuéktól fájt legjobban ez az "érvrendszer". 1996-ban Bolyai-ösztöndíjasként Szombathelyen tanulhattam. A helybéliek előszeretettel neveztek "román fiúnak". Nem legyintettem. Keserűen figyelmeztettem, én, a magyar a magyarokat, hogy nem vagyok "román fiú". Nem legyintettem, és ők, a magyarok megérezték, hogy ütni fogok, ha nagyon ragaszkodnak a románozáshoz. Azontúl "erdélyi fiú" voltam. Bizonyos sebek azonban begyógyulásuk után is fájnak. Romániai magyar. Hol a hangsúly e szókapcsolatban? A sorsot, Trianont, Franciaországot vagy Angliát átkozzam azért, mert romániai vagyok? Nem átkozódom. Nem lázadozom. (Gúnyosan morgolódom: "Hiszen balkáni vagyok...") Elfogadom a romániai jelzőt és mindent, ami ebből fakad, de nem tűröm, hogy engem (kinek az ősei ebben a földben várják a feltámadást), engem, a (talán túlságosan) büszke erdélyi magyart a szenegáli bevándorlóval hasonlítgassanak össze. Hogy ő a francia állampolgárság megszerzésével franciává válik (és ennek nyilvánvalóan örvend), nem érdekel. Nem én költöztem Romániába, hanem Románia jött hozzám. Enyémek az egykori város- és utcanevek, a tájak, a sírkövek, az épületek. Nem akarom kisajátítani a múltat, hiszen az mindazoké, akik Erdélyben együtt éltek, de tőlem se vegyék el a múltat, az én múltamat. Azt szeretném látni, hogy nem "a románok történelmét" tanítják Romániában. Örvendetes, hogy a román értelmiség legnagyobbjai tudják, miért sértő "Románia történelme" helyett a "románok történelme" abban az országban, ahol néhány milliós nagyságrendű kisebbség él. Mi nem ma "csöppentünk" Romániába... Amikor a vadnacionalista hordószónokok dühbe gurítanak, a bukaresti 22-re, a Dilemára, Andrei Corneára, Elena Ştefoira és társaikra gondolok, s továbbra is gyógyíthatatlan optimista maradok... Néhanapján azonban keserűen azt mondom, hagyjanak békén... Igen, kolozsvári vagyok. A diktatúra alatt nem tűnt átoknak, hogy kolozsvárinak születtem. Ma már nincs erőm, de tiltakoznék az embertelenség ellen. Már-már azt hiszem, meggyűlöltették velem ezt a várost... Ez az én szülővárosom? Döbbenetesnek tartom, hogy ilyen kérdést kényszerítenek ki belőlem a város jelenlegi urai. Ilyenkor megnézem Kós Károly síremlékét, Mátyás király szülőházát és szobrát, a Szent Mihály-templomot; betérek egykori iskolám tiszteletet parancsoló épületébe, végigjárom a Sétateret, felmegyek a Fellegvárra. Kolozsvárt nem szabad magyarfaló polgármesterével azonosítani. A kolozsvári románság nem csak funariótákkal "dicsekedhet". Doina Cornea a főtéri tüntetéseken Tőkés László mellett szónokolt, védte a szoborcsoportot, a teret. Vagy emlékezzünk Blagára! Sohasem felejtem el azt az érzést, ami a Manole Mester első olvasásakor hatalmába kerített. Igaz, őt könnyen háttérbe szoríthatja a rohanó idő, míg a hordószónok-polgármester minden áldott nap hatásosan manipulálhatja a kolozsváriakat. Mégis azt mondom: ne csak annyit tudjunk e városról, hogy szobrainkat, épületeinket táblákkal mocskolják be, és a jelenkori ordas eszme nevében feltúrják a Főteret. Ha azt mondjuk: "Kolozsvár", első szavunk ne "Funar" legyen, hanem jusson eszünkbe Mátyás, Báthory és Bocskai neve. (Váradi ismerőseim gúnyosan kérdezték: "Senki sem meri lepuffantani Funart?" És utána? Alakítsunk egyfajta erdélyi IRA-t?) Számomra a Farkas utcai orgonazúgás testesíti meg Kolozsvárt. Hiába vették el azt a néhány utcanevet is, amely túlélte a diktatúrát. Petőfi, Móricz, Budai Nagy Antal nevére a kolozsvári születésű románok is emlékeznek. Sovány vigasz. Ők meghalnak. S ha majd a mi unokáink sem fognak az utcanevekre emlékezni, a betelepítettek boldogan döngethetik a mellüket, hogy ők századok, évezredek óta "ebben" (!) a városban élnek. Ember. Európai. Romániai. Magyar. Kolozsvári. Micsoda gyönyörű sor-rend! Sajnos felbomlik. Darabokra szaggatják. Egyre gyakrabban tartják elénk pajzsként a kijelentést: "Román vagyok!" Mintha magyar-ságunk az ő román-ságukat veszélyeztetné. Nem gondolnak arra, hogy az ember-ség fontosabb, mint a magyar-ság vagy a román-ság. Európában élünk és Romániában — vagy Romániában és (esetleg) Európában? Hiszen Európának "nem kellünk"! Ez volna a helyes érvrendszer? Egyáltalán érvrendszernek nevezhetjük-e mindezt, vagy helyesebb volna demagógiáról beszélni? Európa éppen azért nem akar hallani rólunk, mert nem próbálunk európai polgárokká válni, képtelenek vagyunk úgy élni, gondolkodni, cselekedni, ahogy a nyugati országokban illik. Az "illik" nem formalizmust takar, hanem éppen azt fejezi ki, hogy mindenben első helyen van az ember. Utána következik az ország. És esetleg a nemzetiség. Mi miért nem élhetünk így? Amikor a kolozsvári Főtér megmentéséért kellett tüntetni, védekezhettem volna azzal, hogy "Európai vagyok..."? Mondhattam volna, hogy sajnálom, nem érek rá kolozsvári magyarként viselkedni, mert európai vagyok? Kolozsvári magyarként tüntettem, de hittem, hogy európai polgár, ember vagyok. Ma már belátom: tévedtem. Ha az emberiség ügye lett volna a tér megmentése, akkor a tüntetők között rengeteg románnak kellett volna lennie. Nem akarok rosszindulatú lenni, ezért nem fogom meggondolatlanul azt állítani, hogy ők nem értek rá európai polgárokként síkraszállni bizonyos emberi értékekért. Azt hiszem, nem tudták lerázni lelkükről a nacionalista uszítók bilincsét. Románok voltak? Igen. Románokként maradtak távol a "magyar tüntetéstől". Azonban a kolozsvári szellemiség végső lobbanását (már-már ösztönszerű megnyilvánulását) láttam abban, hogy nem váltak Funarék jó románjaivá. Távolmaradásuk többet ért, mint esetleges negatív jelenlétük. Különös, hogy ma, évek után nem panaszkodom azért, hogy ők magunkra hagytak, hanem éppenséggel hálás vagyok amiatt, hogy nem tették erdélyi Szarajevóvá Kolozsvárt. Ma, amikor már (vagy még?) nyugodtabb időket élünk, megpróbálom emberként megérteni őket. Hosszú időn keresztül próbáltam helyreállítani eredeti értékrendem. Sikerült. Büszke vagyok erre az eredményre? Nem. Miért? Hiszen rendet teremtettem az egzisztenciális létra kihullott és összevissza beillesztett fokai között! Azért szégyenkezem, mert akkor beleestem azoknak a csapdájába, akik éppen azt akarták, hogy megváltozzam. Szerencsésnek tartom magam, hogy nem olyan mélyen estem bele, ahogy szerették volna. Volt visszaút. Ezért mondhatom ma azt, hogy megértem a kolozsvári románokat. Azokban a napokban ellenben rettenetesen haragudtam rájuk. Elsősorban kolozsvárinak tartottam magam. És magyarnak. (Vagy fordítva?) A törésvonal természetesnek tűnt: kolozsvári magyar voltam, de megpróbáltam európai polgárként gondolkodni, emberként cselekedni. Természetes az ilyen sorrend? Kelet-Európában akármi elfogadható. És az akármi ellentéte is. Sajnos.