KorunkÁprlilis 1998
 Áprlilis 1998
Határok között — határok fölött


  Előszó
  

  Határológiai kistrakta
  Lászlóffy Aladár

  Versek
  Ken Smith

  Balkáni történetek
  Tordai Zádor

  Franciák, németek — ideológiák
  Louis Dumont

  "Gézengúz nép valátok kezdet óta..."
  Alexandru Vaida Voevod

  Egy láda maszkószki
  Zelei Miklós

  Proletár reneszánsz (I.)
  Hankiss Elemér

  A
  Bárány-Horváth Attila

  Irodalmi/nem irodalmi
  Adrian Marino

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  Miért gyilkolt Édes Anna?
  Lengyel András


Toll
  Határkaland
  Kántor Lajos

  Könyvek művésze
  Czellár Judit

  Da capo al fine
  Szabó Géza


Műhely/Atelier
  Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről
  Gabriela Adameşteanu


Világablak
  Privatizációs módszerek Kelet-Európában
  Réti Tamás


Mű és világa
  Helyszíni tudósítás a törvény kapujából
  Szilágyi Júlia


Téka
  Az első és a többi média
  Kelemen-Schittenhelm Attila

  Életkép a múltból
  László Noémi


Talló
  Illúziótlan művészet?
  

  Vonalak, számok, kövek
  

  Szilágysági Limes
  

  Olaszok Isztriában
  

  Új határok
  

Alexandru Vaida Voevod

"Gézengúz nép valátok kezdet óta..."

Egy parlamenti botrány története 1905-ben lett a magyar parlament tagja. 1918. október 18-án ő olvasta fel a Román Nemzeti Párt deklarációját. Részt vett a párizsi béketárgyalásokon. A háború után több ízben volt miniszter és kormányfő.1945-ben letartóztatták, majd háziőrizetben élt 1950-ben bekövetkezett haláláig. Századunk egyik jelentős erdélyi román politikusának emlékiratai 1990 után láttak először napvilágot (Memorii. Editura Dacia,Cluj-Napoca.I.1994. II.1995). Az alábbi részleteket a második kötetből válogattuk. Olyan politikus hangját halljuk, aki 1918-ig aktív részt vállalt az erdélyi románság parlamenti küzdelmeiben, s ennek megfelelően vélekedik a magyar közéletről és politikusokról. Nézőpontját az is befolyásolja, hogy ez a küzdelem sikerrel végződött, ami, ha úgy tetszik, számára azt jelenti, hogy ezt a román politikát mindenestül igazolta a történelem. Ami pedig a jelennel való összevetést, az esetleges párhuzamok érzékelését illeti, azt az olvasóra bízzuk. Megjegyezzük azonban: a két kötet magyar vonatkozásai gazdagabbak, mint ahogy ezekből a részletekből sejteni lehet, beleértve például Bánffy Erdély-trilógiájának meleg méltatását. (H.A.) Ha történetírásunk célja szolgálni az eljövendő nemzedékek nevelését, hogy azok józan politikai gondolkodásra tegyenek szert a történelmi távlat révén, akkor kötelessége becsületes és igaz módon bemutatni az elmúlt korok kétes állapotát. Érzékeltetnie kell, hogy a Kárpátok innenső és túlsó felén egyaránt, ha a kultúra, a társadalom, a gazdaság, a politikai öntudat szintjét vesszük, az események a román népet a fejlődés alacsony fokán találták. Érzelmes romantika nélkül meg kell mutatnia, mennyire egyenlőtlen számarányú, a kölcsönvett doktrínák szerint mennyire tarka volt értelmiségünk, mennyi anyagi akadályba ütközött az utazás, milyen nehéz volt tájékozódni arról, mi történik az országban, Bécsben, Európában. Iorga Erdély történelméről szóló munkájának francia kiadása például a lehető legrészrehajlóbban ferde és felszínes értékelést nyújt. Elfogulatlanabb történelmi művet Seton-Watson (Scotus Viator)1 angolul írott munkájánál nem is találtam. Népünk történetének regényes prózai feldolgozása helyett akkor már többet ér nemzeti történelem gyanánt Bolintineanu, Alecsandri és kortársaik költeményeit elfogadnunk. Ha a nemzeti öntudatot kívánjuk emelni, nem dicsőbb bevallani az igazat? A nyers valóság: egy nép, amelyet összeköt az egységesen beszélt nyelv, egy nyáj, amely híjával van a politikai haladás bármely eszközének, valamint egy sereg műveletlen pap. Majd pedig: egy Şincai, egy Petru Maior, egy Gheorghe Lazăr, Barnuţiu, Bariţiu, Şaguna, Iancu, a Fejedelemségek Egyesülésének nemzedéke, akiket III. Napóleon támogatott, Ion Maiorescu, Cuza fejedelem, az erdélyi tanárok generációja, Lascar Catargiu, Rosetti, Kogălniceanu, Alecsandri, Titu Maiorescu, Eminescu, továbbá I. Károly, az 1849 és 1867 közötti évek — nagy ugrás a haladás útján Erdélyben és a Bánságban, a rendezett állam, a Román Királyság alapjainak lerakása, 1919 — Nagy-Románia. Mekkora haladás, mennyi, csodával felérő eredmény néhány emberöltő leforgása alatt! Az oláh néptest hatalmas ősi jótulajdonságai jöttek működésbe, amikor halálos szendergéséből román létének tudatára ébredt. E jelenség magyarázata, amely a népek történetében példa nélküli, nem történészeinkre váró kötelesség? Mikor hagynak már fel azzal, hogy buzgó fáradozásaik egyébből sem állnak, mint regényes, leverő sirámokból arról, hogy "a románságnak mindenki csak ártani akart, és akar még mindig", "a császár becsapta őket", "igen, a jobbágyság miatt" (mintha a világon más nem lett volna jobbágy, csak a románok), és így tovább. Nagy tettek csakis nagy gondolatokból születnek. Sincai és Petru Maior nemzedéke óta, amely a római eredet hitét megalapozta, Erdélyben nem tűnt föl korszakalkotó gondolkodású történész. Kontár epigonok vitáztak kontár magyar epigonokkal a "folytonosság" témájáról. Nem mélyedtek el azon társadalmi okok vizsgálatában, amelyek meghatározták az Unio Trium Nationum létrejöttét vagy a "sötét" századokon végighúzódó konfliktust a militáns nyugati egyházak és a szemlélődő keleti egyházak között, hanem beérték annyival, hogy kijelentették: a románok "vallásuk" miatt voltak kitéve üldöztetésnek. Sőt, egyesek odáig mentek, hogy részben a kálvinista főuraknak tulajdonították a románok nemzeti öntudatra való ébredését, miközben mások ezt az érdemet a hitbuzgó és korlátolt jezsuitáknak követelték. Jóllehet a románoknak, mint negyedik "nemzetnek" az elfogadása ellen mind a kálvinista, mind a katolikus főurak szemében döntően a politikai érdek, illetőleg a korszak vallási ostobasága szólott. Ugyanígy volt a Habsburgokkal szembeni konfliktusok alkalmával is, akiket a főurak két ízben trónfosztottnak nyilvánítottak. Inkább nevetséges, semmint tragikusan szégyenletes, hogy akadhat a 20. században olyan "tudós" akadémikus, aki a románság másfél vagy két-három évszázad előtti, töredékes történelmét, az akkori állapotokat, amikor a majd eluralkodó nemzeti gondolat alig mocorgott, vagy még egyáltalán nem is létezett, a manapság uralkodó közvélekedés nézőpontjából ítéli meg. Sőt, akadt tudós tollforgató, aki fölrótta a Hunyadiaknak, hogy elmagyarosodván " elárulták " nemzetüket, de egyúttal, minthogy katolikus hitre tértek, hitehagyottakként is elitélte őket. (Vénasszonyoknak és gyerkőcöknek való tudósok. De fájhat sok, gyermeteg agyú szakállviselőnek is.) Magyar "történészek" elhallgatják azt a tényt, hogy Rákóczi áttért a kálvini vallásra, majd pedig, édesanyja unszolására, visszatért a katolikus hitre.2 Román "történészek" szerint ugyanígy nagy érdeme Şaguna édesanyjának, hogy lebeszélte fiát a katolikus hitre való áttérésről. Ha a kor szokásait nézzük, amikor a nők írástudatlanul nőttek fel ("a betű öl!"), és így még a művelt társaságban is megóvták őket attól, hogy csábításnak essenek áldozatul, a vallási bigottság érthető. Rákóczinak többet jelentett, hogy ne veszítse el a katolikus főurak társaságát, mint ahogy visszavonta a "földreform" végrehajtására tett ígéretét is, jóllehet azt a rutén és a román nincstelen sokaság annyira várta. Şaguna pedig, az előrelátó politikai koponya, ugyan mit keresett volna a magyar katolikus papság türelmetlen és nyomasztó maffiája körében, holott az elmaradott román ortodox egyház kebelében korszakalkotó szervezési sikerek lehetősége nyílott meg szelleme előtt. Nagy szerencséje volt a méltányos szellemű, román származású Jósika báróval (a vér nem válik vízzé!), aki felismerte kiváló tulajdonságait, s akinek a főurak és az ortodox román egyháztanács minden ellenkezése mellett Moga püspök után sikerült a vikáriusi tisztségbe őt ültetnie. A legérdekesebb jelenség, amely az egész 19. század folyamán, illetőleg a 20. század elején érzékelhető: az abszolutista feudális oligarchia tanainak és a nagy francia forradalom eszméinek az összecsapása. Milyen nehezen vált át a népek legfelvilágosultabb és legjobb szándékú vezetőinek politikai és társadalmi gondolkodása a személyiség formálódását meghatározó környezet és eszmeáramlatok szemléletmódjáról valami másra! Milyen óriási ellenállásba ütközik a legüdvösebb reformok kivitelezése is azon tömegek miatt, amelyeket jóhiszemű demagógok hatására olykor radikális-utópikus fanatizmus ragad magával, máskor meg olyanok bűvölik el, akik az ekként előállott helyzetet önös érdekből aknázzák ki a maguk javára. A haladás legfőbb kerékkötője azonban az a sok régi üledék, amely a népek lelkében megőrződött, s amely végeredményben mindenütt azonos. A francia forradalom, amelynek élén művelt ifjak állottak, átadta a helyet Napóleon diktatúrájának, azt pedig rendre olyanoké követte, mint Metternich, Bismarck, II. Frigyes, Hitler. Franciaország átélte a szabad-kőművességgel álcázott demokrácia illúzióját, Spanyolország és Portugália pedig megismerte Franco és Salazar uralmát. És ugyan mi különbség van a hitleri totalitarizmus és a Szovjetunió kormányzási módszerei között? Mi más különbözteti meg egymástól az angol-amerikai és az orosz "demokráciát", ha nem a naponta szuggerált ábránd, hogy akár a Roosevelt örökébe lépő Trumant és kongresszusbeli adjutánsait nézzük, akár a Szovjetek Tanácsa élén álló Sztálint, ők egyformán végrehajtói csupán mindazon választóknak, akik szabad elhatározásból ruházták rájuk szavazatukkal a hatalmat, hogy döntsenek sorsuk felől. Und heilig wird's die Menge dir bewahren. Und die Gewonheit nennt er seine Amme. Sei im Besitze und du wohnsst im Recht Und heilig wird's die Menge din bewahren.3 A jó oláh nép pedig, ez a római-bizánci eredetű, dolgos, eszes, türelmes nép, amelyet a századok folyamán, ahogyan Bariţiu mondja, "a békáéval rokon vére, valamint birkatürelme" óvott meg a türelmetlenségtől és a világraszóló ostobaságtól, csak időről időre mutatja meg az agyarait, majd ismét elmerül a jobb napokra való apatikus várakozásban: Nem tudjuk, mi áll a csillagokban, Talán nehéz napok elébe nézünk... Nem tudjuk, mit hoz az idő, A román csak veti a keresztet Nagy a te hatalmad, Isten, Bizodalmad belé vessed! A fatalista beletörődést a földrajzi fekvés oltotta belé. A haladásban is az gátolta, ámbár alaktalan, amorf létezését biztosította. Megbocsátó erkölcsi misztikája, az a sajátos bölcselet, amely szerint "tout comprendre, c'est tout pardonner"4, támaszra lelt a pokoltól való félelmében és a reményben, hogy majd elnyeri jutalmát a mennyben. Elsorvasztotta azonban önbizalmát, minthogy saját, bizánci — római mitológiája ex machina istenei helyébe a keresztény, isteni gondviselést állította. Mihelyt azonban tudatára ébredt nemzeti létének és értékének, ama segítséggel, amelyet a külpolitikai helyzet fürge kiaknázásából, valamint a jószerencséből is merített, néhány emberöltő leforgása alatt kivívta magának a világ civilizált népei közt őt megillető helyet. Felemelkedésének szakaszai nézetem szerint így követik egymást: I. A római eredet felfedezőinek nemzedéke. II. Horia, Iancu, Bărnutiu. III. Sadowa ( Königgratz) (5), 1849—1867, Şaguna. A románok nagyobb számban jutnak be az iskolákba és a hivatalokba. Az ortodox egyház különválása a szerbektől. A Statutul Organic. IV. A Román Nemzeti Párt működése, a kivonulás, a Memorandum. V. A memorandista akció folytatásaként szervező és felvilágosító munka a nép körében "az újbóli részvétel" nyomán (Aurel Vlad). Falusi összejöveteleken politikai nevelés "aktivistáink" propaganda célú beszédeivel politikánk céljairól. E tevékenység nélkül nem tudhattuk volna magunk mellett 1918-ban az öntudatos, a vezetőikkel szemben teljes bizalommal viseltető sokaságot. Egyöntetű bizalmát, valamint azt, hogy minden, 1918-ban kiadott parancsunkat és utasításunkat ez a sokaság fegyelmezetten végrehajtotta, erkölcsi tekintélyünknek, továbbá annak köszönhettük, hogy nem csupán névről ismertek bennünket, hanem személy szerint is. Az 1903-ban elkezdett (Aurel Vlad) és 1918-ig, majd 1920-ig vívott aktív küzdelem nélkül nem lett volna lehetséges az egész román nép ádáz ellenállása az 1946 november 19-i választások alkalmával. Csakis politikailag érett nemzet képes hasonló magatartásra. Bízzunk abban, hogy e nemzet többé már nem fogja tűrni, hogy a jövőben afféle romlott emberek rétege vezesse, mint akikről Eminescu beszél a III. Levélben. Az intézmények nagyobb nevelő hatással vannak a tömegekre, mint az iskolai oktatás, amelyet az esetek nagy hányadában nem arra hivatottak végeznek (minthogy nem művészetet és hivatást, hanem mesterséget látnak benne). A családi és az iskolai nevelésre vonatkozóan mindenben osztom azokat a nézeteket, amelyeket Gustave Le Bon fejt ki La psychologie de l'éducation című könyvében. Dicséretre érdemes személyt, aki rá is szolgált a megtisztelő címre, hogy nevelő, és akinek emlékét hálával idézem, csak igen keveset ismertem. Ilyen volt elemiben, a kolozsvári unitáriusoknál, Bartók és Binder, a besztercei szász líceumban Klein és Arz, a brassói román líceumban pedig Popea és Barseanu. A többi, különösen a számtan-tanárok, a közepesnél is gyengébb, hozzá nem értő. Az öt ének- és zenetanár közül egy érdemel említést, Nicolae Popovici, ez a meleg szívű, kedves, hozzáértő férfiú, akitől a román kórusirodalom sok darabját tanultuk meg karban énekelni. Rajzból és szépírásból csupa hebehurgya tanárom volt. Hát a magyarországi intézmények? Ezek osztrák mintákat másoltak. Ami a gyakorlatba ültetést illeti, az persze hagyott kívánnivalót maga után, mivel a személyzet nem volt sem eléggé felkészült, sem jól megválogatott. Romániában minden törvény, kezdve az Alkotmánnyal, olyan másolat, amelyet nem hoztak összhangba honi viszonyainkkal és alkatunkkal. Erről a rendellenességről sokat cikkeztek, nagy tehetséggel mutatott rá például a főváros egykori polgármestere, Dem. Dobrescu. A minisztereket az a gyermeteg hiúság fűti, hogy megörökítsék nevüket, ezért törvényeket találnak ki. Legtöbbször nem feledkeznek meg arról sem, hogy olyan kiskaput hagyjanak, amely a törvényt kétféleképpen is értelmezhetővé teszi. A francia törvények és a francia máz nem tudta kiköszörülni balkáni ügyvéd-természetüket. Egyetemi éveimben az ókirálysági politikai élet teljesen idegen volt előttem. Ugyanúgy a Kárpátokon túli társadalmi, művelődési, gazdasági viszonyok is. Számomra és a velem egykorúak számára, de apám nemzedéke számára talán még fokozottabban, minden, ami Predealtól arrafelé esett, az maga volt az Éden. Amikor líceumi diák koromban eljutott hozzám Besztercén Vasile Alecsandri halálának híre, milyen ájtatos tisztelettel játszottam el hegedűmön, a nagy montpellier-i bárd emlékének adózva, a "Steluţa" csodálatos melódiáját! Később azonban, miután elolvastam a Neoiobagiát, és személyesen is megismertem Ghereát, amikor fölháborított a "kollektivisták" felszínessége, az ellenkező végletbe estem, a román paradicsom a pokol színeiben jelent meg előttem a mi erdélyi purgatóriumunkkal összevetve. Ismeretségem Aurel C. Popovici-csal, meglehetősen kiterjedt kapcsolataim a bukarestiekkel módosították véleményemet, és más politikai nézőpontra helyezkedtem. Bukarestet nem lehet úgy megítélni (ez a város, mondta róla Dipsi, "cloaca gentium"), hogy összehasonlítjuk Béccsel vagy más nyugati várossal. Mint az a gyermek, aki éhezett, fázott, akit sötétben tartottak, bántalmaztak, akit mostohája elzárt a külvilágtól, ha a nyár jöttével beszabadul egy gyümölcsösbe, amelynek fái csak úgy roskadoznak a gazdag terméstől, szilaj ugrándozásba kezd, ugyanúgy a bukaresti ember is, miután az elmúlt nemzedékek folytonos szerencsétlenségének vége szakadt és ő végre szabadnak érzi magát, ugyan miképpen lelné meg a vérében hordozott múlt rugói között a természetéből fakadó késztetések megfékezéséhez szükséges gátlást?! I. Károly király módszerei, különösen kitartó türelmű nyugalma lassanként rányomta a maga sajátos bélyegét a bukarestiekre is. Ameddig ez a változás nevelés útján előre nem halad, avagy nem következik be egy politikai katasztrófa, az Ókirályság-beli és a túlnani románok egyesülése lelkiekben kivihetetlen marad. E meggyőződés bennem az 1890—1900 közötti években érlelődött meg, különösen annak köszönhetően, hogy állandóan együtt voltam Aurel C. Popovici-csal. Szintén neki köszönhetően kezdtem politikai és történelmi tárgyú olvasmányokkal foglalkozni, az általa ajánlott könyveket megvásároltam, vagy az egyetem könyvtárában olvastam el őket. Amikor Bécsben egyre több politikussal, képviselővel, szerkesztővel, újságíróval kötöttem ismeretséget — többféle párthoz húztak, voltak köztük németajkú osztrákok, csehek és más szláv nép fiai, keresztényszocialista luegeriánusok, Alldeutschok és Grossdeutschok (), cionisták, szocialisták, liberálisok, konzervatívok, bukovinai románok —, fokról fokra, párhuzamosan haladva a Bukarestben tartózkodó Aurel C. Popovici-csal, én is módosítottam nézőpontomat a nemzeti politikánk számára kívánatos taktikát illetően. Mindazonáltal Popovici gondolkodása időközben új irányt vett, és tizennyolc évig tartó vívódás után Statele Unite ale Austriei Mari (Nagy-Ausztria Egyesült Államai) című monumentális munkájában foglalta össze nézeteit. Romániában sikerült sok politikusnál megértésre találnia e Nagy-Romániát megelőző szakasz tekintetében. Annál kevesebb volt az olyan ausztriai vagy birodalmi német, aki osztotta volna nézeteit, és azt is kijelenthetem, mivel pontosan tudom, hogy az ausztriai szláv politikusok között viszont egyetlenegy sem akadt. A hozzá csatlakozók zömmel Lueger6 párthívei közül kerültek ki, ám ők is elég sok kétkedéssel, inkább csak ímmel-ámmal csatlakoztak. Minden nép arra törekedett, hogy a Habsburg-monarchia széthullásával elnyerje a maga nemzeti függetlenségét. Leszámítva Maniut és Mihalit — Popovici meg én rendszerint velük tanácskoztunk —, a románok politikai vezetői közül egyedül az én feladatom volt, hogy Hodzával egyetemben hangoztassam a Nagy-Ausztriára vonatkozó nézeteket a Belvedere Palotában. Egyetértésben cselekedtünk, megosztottuk egymás közt a nyilvánosan eljátszandó szerepeket, máskor meg a kulisszák mögött rángattuk a zsinórt. Képviselőtársaink helyeselték erőfeszítéseinket, jóllehet nem voltak beavatva, és ténylegesen nem is vettek részt, hogy kudarc esetén minél kevesebben kompromittálódjunk. Hármunkat leszámítva a többiek nem is tudtak arról, hogy engem és Popovici-ot kihallgatáson fogad Ferenc Ferdinánd, sem pedig arról, hogy én gyakran felkeresem Brosch és Bardolff ezredeseket. A kapcsolatot így sikerült mindaddig titokban tartanunk, amíg ajánlottam Cristea és Bunea kihallgatáson való fogadását. Cristeának azonban eljárt a szája — meg akarta mutatni, hogy ő milyen fontos személy —, de Bunea nevét elfelejtette megemlíteni, s úgy adta elő a maga meghívását, mintha az nem az én igyekezetemnek, hanem a trónörökös kezdeményezésének volna köszönhető. A szlávok közül csupán Milan Hodza és Cornel Stodola működött együtt a Nagy-Ausztria-pártiakkal, az elsővel együtt jártunk Broschhoz, együtt szerkesztettük az emlékiratokat, ő oldalról megtámogatta referátumaimat, a második úgy volt a Nagy-Ausztria gondolat híve, mint pánszláv, bár természetesen Hodza is az volt. A magyar politikusok közül önkéntes pánosztráknak a kis Kristóffy jelentkezett, akinek a derék zsidó Szakolczai (Stern) segédkezett. Kristóffy természetesen Khuen-Héderváry gróf és Lukács közvetítésével ugyanolyan viszonyban állott Tiszával, akárcsak én Ion Brătianuval, Take Ionescuval, Alexandru Marghilomannal és Nicolae Filipescuval, Hodza pedig a cseh Udruallal, Stanekkel és Kramarral. Ameddig Ferenc Ferdinánd főherceg életben volt, az együttműködés köztünk, illetőleg Brosch és Bardolff között akárhogyis a bizalom és a reménykedés légkörében zajlott. Tekintettel arra, hogy állandóan feszült volt a viszony a cár és a két császár, II. Frigyes és Ferenc József, illetőleg Franciaország és Németország között, másrészt a viktoriánus Anglia és Oroszország, utóbb a Kaiser és VII. Edward egymással kibékíthetetlen ellentétben állott, lehetetlen volt előre látnunk, hol állapodik meg az újjárendezett "európai egyensúly". A szarajevói merényletet és az első világháború kirobbanását követően a Nagy-Ausztriához fűződő minden reményünk szertefoszlott. A trónörökös váratlan halála után egész tevékenységünk abból állott, hogy, magunk is a forgatag kellős közepén, alkalmazkodtunk a pillanatnyi helyzet szabta követelményekhez. Nincs meg bennem a kellő tehetség, hogy megkíséreljem lefesteni, mekkora ügyesség kellett ahhoz, hogy szavainkat mindig a beszélgetőtárs személyéhez illően árnyaljuk. A szerep ugyanis ahhoz idomult, hogy épp mi az ember szerepe: egyféle nézőpontból kellett társalogni Tiszával, más nézőpontból József főherceggel (ő volt a homo regius), megint másból Beck báróval, Bethmann-Hollweggel vagy Zimmermann helyettes államtitkárral és így tovább. Eme próteuszi, leleményes dialektikában valósággal virtuóz tökéletességre tettünk szert, olyannyira, hogy a központi hatalmak "megmentésére" alkalmas utakról és eszközökről változatos filmképeket tudtunk előadni. Másfelől szítottuk a németek megvetését osztrák szövetségeseik iránt, illetőleg emezek gyűlöletét a német kevélységgel szemben, akárcsak a magyarok ősi ellenérzését a Habsburg-ház irányában és a féktelen, szadista kedvtelést, amelyet a bécsiek kiéheztetésében leltek, a bécsieknek ugyanis csak úgy csorgott a nyáluk, amikor a budapesti éttermek gazdag választékát vagy a magyar falvakban folyó szibarita életmódot emlegették előttük. Legádázabb munkatársunk Tisza István gróf volt, ez a német—magyar keverék (anyja gróf Degenfeld lány), a központi hatalmak valóságos diktátora. Műveltségét, kétségen kívül álló politikai képességeit beárnyékolta a konok nyakasság, amelyhez öntelt grandománia társult. Mihelyt abba a helyzetbe került, hogy a Monarchián belül érvényre tudta juttatni Magyarország elsőbbségét, tényszerű rendelkezések útján, visszaélve a kezében összpontosuló politikai hatalommal, kivívta országa gazdasági függetlenségét. Minthogy azonban ő volt az Osztrák—Magyar Monarchia egyetlen politikusa, aki határozottan akart valamit, s ennélfogva rajta is múlott, hogy megtalálják-e azt a fortélyos megoldást, amely kompromisszum útján Ausztria rovására megmenti Magyarországot, a nem magyarok érdeke egyöntetűen eltávolítását diktálta. Csak félre kell őt állítani, és a magyar kiváltságos osztály egész szilárd boltozata, amelyet az ő energiája tartott össze, magától szétesik. Apponyi művelt ember volt és kiváló szónok, hiányzott azonban belőle a cselekvésre és kezdeményezésre születettek vibráló tehetsége. Mivel részletekbe menően ismerte az alkotmányjogi kérdéseket és kitűnően tudott bánni a szóval, mindaddig sikerült Párizsban a szövetséges hatalmak, Genfben a Nemzetek Ligája képviselőit félrevezetnie, amíg emberére nem akadt a félrevezető, ravasz szónoklat nálánál is nagyobb zsonglőrében. Titulescu, a maga felülmúlhatatlan szóbőségével és szintetizáló képességével, de mert ismerte is a Nemzetek Ligája minden egyes tagját, minden kollégáját, még jellemük gyenge pontjait, rejtett gondolataikat is tudta, valósággal megbűvölte ezeket a diplomatákat, és Apponyi minden törekvésének hatását szertefoszlatta... Windischgratz herceg minden igyekezete ellenére (anyai ágon magyar grófi családból származott), Andrássy nem nyerte el az ifjú uralkodó bizalmát. Egyébként is az általa ajánlott megoldással — a horvátok igényeinek kielégítésével — csak bakot lőtt volna. Wekerle derék ember volt, ám a grófok maffiájában nemigen volt súlya. A közvélemény respektálta, de nem állott hagyományőrző hazafi hírében. (Bajorországból jött sörgyáros fia volt, aki budai sváb hajadont vett feleségül.) Batthyány gróf, jóllehet nagy múltú történelmi nevet viselt, többnyire azon fáradozott, hogy az éppen előálló politikai helyzetet ügyeskedéssel kiaknázza az 1848-as, független Magyarország megteremtése érdekében. Az erdélyiek — Teleki, Bethlen, Bánffy — a maguk magyar–székely –oláh vérével nem játszhattak elsőrendűen fontos szerepet a magyarországi nagybirtokosok között. Az oligarchák olyan csatlósai, mint Szterényi (Stern), Vázsonyi (Weiss), Farkas Pál (Wolf), Hatvani (Deutsch), Sümegi e tutti quanti, valamennyi képviselő, valamennyi magyar nevet viselő zsidó, nem tartozott a mágnás kaszinó — hivatalos nevén Nemzeti Kaszinó — legfelső klikkjéhez. A tapasztalatlan, az embereket nem ismerő császárt csupa ostoba alak vette körül, vagy olyanok, akiknek magatartását és tanácsát a karrier határozta meg. Amíg a hatalom Tisza kezében volt, ugyan ki mert volna neki nem tetsző véleményt nyilvánítani? Ki mert volna Károlynak, "Magyarország megkoronázott királyának" egyebet tanácsolni, mint amit Tisza kívánt? Talán Lammasch professzor, az osztrák miniszterelnök vagy Burián báró, ezek a politikai puhatestűek? Szegény von Huditz gróf, a császár magántitkára és barátai, Hold báró és de Pattere, mint egykori Nagy—Ausztria—pártiak, velünk tanácskozták meg, mi a teendő (Hodza, Stodola meg én néha ötleteket sugalltunk neki). Olykor célba is értünk: lásd Tisza leváltását, máskor viszont a siker elmaradt: ez történt Esterházy magyar miniszterelnökké való kinevezésével (anyja a Schwarzenberg hercegi családból származott). A mind nagyobb felfordulás közepette Károlyi gróf úgy vélte, elérkezett az ő ideje. Hodzától értesültem, hogy Károlyi bizalmas embere, Diener Dénes József (ha egyszer főúr, nem kell házi zsidójának is lennie?) főnöke nevében "sürgősen" közölni kíván velem valamit. A Vadászkürt éttetemben találkoztunk. Diener Dénes közölte: Károlyi találkozóra hívja a románok néhány vezetőjét. [1918] október 17-ét irtunk. Mivel a Képviselőházban már előző nap bejelentették, hogy szólásra következem, abban állapodtunk meg, hogy mihelyt felszólalásom véget ér, este kilenckor felkeresem Károlyit, azokkal együtt, akiket jónak látok meghívni erre a találkozóra. Miután másnap, október 18-án, amikor szót kaptam, felolvastam a Román Nemzeti Párt Nyilatkozatát, Mihali és Stefan Cicio-Pop társaságában vacsoráztam, és javasoltam, tartsanak velem Károlyihoz. Mihali, aki, ha tehette, kerülte az efféle találkozókat, ezúttal is habozott. Stefan, akit érvekkel rendszerint meg lehetett győzni, a maga impulzív modorában kijelentette, hogy nem jön, mivel Károlyi minden bizonnyal át akar ejteni bennünket. Nem erőltettem túlságosan a dolgot, miután nem tért jobb belátásra ellenvetésem hallatán sem, hogy tudniillik minekünk is a helyén lesz a fejünk, merthogy nem helyezzük letétbe a Vadászkürt toalettjében. Végül Aurel Vlad, Ioan Erdelyi (Jani) és Aurel Lazăr tartott velem. (Valamikor 1937–39-ben az Astra folyóirata, a Transilvania hasábjain beszámoltam a Károlyi és meghívottai, Jászi Oszkár, Szende Pál, Diener Dénes József és közöttünk lefolyt beszélgetésről.) Nem részletezem Károlyi tevékenységét, jellemzése több emlékiratban is olvasható. Egy helyütt ő maga említi, hogy beszélgetést folytatott Goldissal. Lehet, hogy rosszul emlékszik, de az is lehet, hogy "Laci" ezúttal is, mint annyiszor, saját számlájára cselekedett, anélkül, hogy velünk közölte volna. E zavaros időkről jó képet festenek Windischgratz, az egykori élelmezésügyi miniszter emlékiratai, amelyek a Payot kiadónál jelentek meg. Ez a könyv is tükrözi azt a meglepő tényt, hogy a valóságos viszonyok ismerete tekintetében mennyire tudatlan volt az uralkodó tanácsadója. Akár tájékozatlanság, akár kétszínűség az oka, a nemzetiségek kérdését szinte teljesen elhallgatja. Ellenben helyet kap megoldási javaslatai között Andrássy, ez az "áspis", a horvátokról pedig úgy vélekedik, mintha nagyapja, az 1848—49-es év Windischgratze idején járnánk. A témával kapcsolatos, kortársaktól származó sok könyv közül a legszemléltetőbb a Tharaud-fivéreké, akik alaposan ismerték a magyarországi állapotokat, ezért a Quand Israel est roi, illetőleg a Quand Israel n'est plus roi című művekben kezük alól nem pusztán történelmi képek kerültek ki, hanem ennél több, a való élet fotográfiái.7 Az eddigiekben túlontúl kísértésbe estem , hogy elmélkedjem a dolgok fölött. Átélt események leírására kívánok szorítkozni. Október 19-én elhagytam Budapestet, és másnap délben a gyorssal Désre érkeztem. nyolcadikként zsúfolódtam egy első osztályú fülkében, amikor a kalauz, fülkéről fülkére járva érdeklődött Vaida képviselő felől. Şerban képviselő, mondta, a fülkéjébe kéret, azzal fogta is bőröndömet, és átvitt a negyedik vagonba. Şerbánt és Mihalit találtam ott, amint egymagukban, kényelmesen terpeszkedtek. Lita Şerban rendszerint nem kelt útra az ő speciális utazótáskája nélkül, amelyben több termoszt tartott, az egyikben meleg tejeskávé, a másikban hideg ásványvíz, a harmadikban spriccnek való borok vagy behűtött telnai bor volt. Minthogy túl voltunk a képviselőházi üléseken, az én beszédemen és Wekerle válaszbeszédén, mindhármunknak mulatni való kedve volt. Şerban elővette a poharakat, mi pedig Nagy-Romániára koccintottunk. Vidáman telt az idő és későig elhallgattuk az eredeti anekdotákban kifogyhatatlan Lita repertoárját — közülük sok tőle magától származott —, amelyet úgy tudott előadni, hogy nem volt párja. Désen a vidám együttlét Mihali házában folytatódott, ahol megszerkesztettem Şerban nevében azt a levelet, amelyben arra kéri az elnököt, "George bátyánkat", vegyék vissza a Román Nemzeti Pártba. Kilépett volt tőlünk, és felajánlotta: belép Tisza pártjába, hogy ily módon idős apját ki tudja szabadítani az "internálásból". Tisza azonban nem fogadta be. A levelet Pop de Basesti, azon a címen, hogy képviselőről lévén szó, "Toderas" hatáskörébe tartozik, megoldás végett elküldte Mihalinak is. Amikor este megérkeztem Alparétre, az enyémeket mind jó egészségben találtam. Harmadnap újra Budapestre utaztam. Be kell itt számolnom egy személyemmel kapcsolatos eseményről vagy lelki tünetről. A nagyobbik kertben a szél kidöntött egy félig kiszáradt, öreg körtefát. Leültem a tönkjére, felvettem a földről egy szilánkot, és gondolataimba merülve kifaragtam belőle egy öt centi hosszú, három centi széles, fél centi vastag darabkát. Fényezés után nagyon szépen látszott az erezete. Éveken át magammal hordtam nadrágom jobb zsebében az öreg körtefának ezt a darabkáját, ha új öltönyt vettem fel, mindig áttettem abba. Nem tudnám megmondani, inkább amolyan emlékét láttam-e benne a Nyilatkozatnak, amely nemcsak a Magyarországtól való elszakadást mondta ki, hanem a nemzetet is szolidarizálta, a magyar politikusokat pedig egészen demoralizálta, avagy jelképnek tekintettem, hogy a kidőlt körtefából is csak annyi maradt, mint az "ezeréves Magyarországból", vagy pusztán a fetisizmusra való ősi hajlam mozgatott. Évek múltán meglepődve hallottam, amint a bukaresti képviselőház szónoki emelvényén Lupu doktor arról beszélt, hogy mielőtt elhagyta volna arsurai otthonát, a kertben letört egy ágacskát, amelyet emlékként magával hordoz. Ugyanígy, amikor Voicu Niţescu társaságában az Olt partján jártam, kölcsönösen meglepődtünk, amikor felfedeztük, hogy gyűjtjük a szép formájú kövecskéket, és nevetve bevallottuk egymásnak, amerre csak járunk az országban, gyűjteményünket minden folyó partján gyarapítjuk. Jóllehet hármunk szülőhelye annyira távol esett egymástól, modern "kultúránk" ellenére ebben talán ősi, atavisztikus emlékek nyilatkoztak meg. Magyarország "függetlenségének" kinyilvánítása előtt a budapesti képviselőház néhányszor még összeült. Tisza is felszólalt. Román képviselők mindössze hárman voltunk jelen: Mihali, Stefan Cicio-Pop és jómagam. Tisza beszédét állandóan megszakították a magyar képviselők is, de mi is, akik mint három juhászkutya, heves kommentárokkal kísértük szavait. Utóbb, amikor bejelentették, hogy zárt ülés következik, egykettőre megegyeztünk, hogy távozunk. Utolsó alkalommal láttam azt a pompás termet, amely a mi számunkra történelmi is. Mihali és Cicio már elhagyta a termet, de én még maradtam, áthajoltam székem támláján, amely a közbülső bejárat jobb szélén, az utolsó sorban, a páholy alatt állott. Magamban búcsút vettem a csatatértől, ahol tizenkét éven át küzdöttem. Gondolataimban a teremből felhangzó kiáltások szakítottak meg: "Menekültök? Menekültök?" "Nem menekülünk, de nem kívánjuk önöket zavarni, csak tárgyaljanak családi körben" — válaszoltam. Azzal megfordultam és elhagytam a termet. [...] Az ember viselkedését és cselekedeteit sokszor olyan lelki tényezők határozzák meg, amelyek régi, elfeledett, valahol az ösztönök tudattalanjában szendergő benyomásokból táplálkoznak. Hogy megértsék, mi bírt rá arra, hogy előidézzem azt a botrányt, amelynél nagyobbat nem látott a magyar képviselőház, és rendre beszámoljak mindenről, kénytelen vagyok időrendben előadni a kiváltó lelki indítékok létrejöttét, valamint a belőlük fakadó következményeket. Gyermekéveimben, kolozsvári elemi iskolás koromban édesapám öreg családi házunk szerény, kétszoba-konyhás, udvari lakrészében lakott. A ház négy-öt különálló, ugyancsak az udvarra néző helyiségében diákok laktak. Mivel apám a tejet, tápértékénél fogva, igen nagy becsben tartotta, gondja volt arra, hogy hátul, a pajtában, két jól tejelő bivaly meg egy tehén álljon. Házunk ennélfogva állandóan el volt látva nemcsak tejjel, hanem tejföllel, aludttejjel, tehéntúróval és vajjal is. Apám és az ott lakó diákok között családias légkör alakult ki. Egyik vagy másik karon tanuló barátaik mindennapos vendégei lettek házunknak. Minthogy apám özvegyember volt, a fiúk ottlétét mi sem zavarta. Ha valaki énekelt vagy hegedült, apám zongorához ült és kísérte, úgyhogy minduntalan követték egymást a kis, rögtönzött hangversenyek. A felszabadult légkör mellett e családias látogatásokat ösztönözhette a zenélés is, no meg az a házi szokás, hogy ami jó falat csak volt a háznál, abból mindenki részesedett, apám pedig örömmel szemlélte, milyen derekas étvággyal falatoznak ifjú barátai. Ha egyik vagy másik vizsga előtt állt, ha hiányzott a beiratkozáshoz szükséges pénze, biztosra vehette, hogy apámnál nem talál visszautasításra. Akkoriban még csak születőfélben volt a magyar nacionalizmus. Miután Ferenc József in effigie felakasztatta, idősebb Andrássy Gyulának sikerült elérnie, a császárné rokonszenvének és támogatásának köszönhetően, hogy ő legyen az a magyar államférfi, aki a legnagyobb bizalmat élvezi. Deák Ferenccel együtt Andrássy, aki szolgailag együttműködött azzal a távoli lejáratú politikával, amelyet Bismarck tervelt ki, Magyarország ura lett. A dualizmus létrejöttével a hatalom Ausztriában a német etnikum kezébe került, a Lajthán innen pedig a magyar oligarchia gyakorolt diktatúrát. Ferenc József pedig, miközben különféle közjogi formulákkal ámították, holott kezét megkötötte a császári, illetőleg a koronázási eskü, uralkodóból mindinkább a pángermanizmus előmozdítója lett. Ugyanakkor, szabad kezet adván a haladéktalan magyarosítás féktelen rémálmának, maga lett a Magyarország területén élő nem magyar népek irredentizmusának felszítója. A nyolcvanas-kilencvenes években a soviniszta áramlatok még viszonylag elviselhetőek voltak. Ekkor szervezték meg, a liberalizmus álarca mögött, a módszeres magyarosítás rendszerének alapjául szolgáló kereteket. Akkoriban a magyarok és a románok közötti viszony még nem mérgesedett úgy el, mint később, a sovén és intoleráns Kolozsváron, az egy iskolát leszámítva (utalok arra, amikor öltözetemet háromszínű román szalag, Mihai Viteazul-kucs- mámat kokárda díszítette, úgy jártam el bocskorban a kalusárt és a csűrdöngölőt). A Hollander-féle tánciskola magyar közönsége melegen megtapsolta a tízéves gyermek oláh táncát. Apám házát nemcsak román diákok látogatták, hanem magyar kollégáik is. Közéjük tartozott Györffy Gyula is, aki falubelije volt Pálfy Gyulának. A magyar elemi iskolához fűződő élményeimet leírtam a közoktatás költségvetése kapcsán 1907-ben, a magyar képviselőházban elmondott beszédemben. Amikor később a besztercei szász, majd a brassói román líceumban tanultam, mindinkább elhalványodtak bennem azok a bántások, amelyeknek a magyar nyelv tanulása kapcsán voltam kitéve, mivel elfedték őket a szász és román osztálytársakkal kialakult meleg, egyenlő felek között szövődő barátság emlékképei. Bécsi egyetemi hallgató korunkban — első-másodévesek lehettünk —, egy nyáron odahaza, Alparéten vakációztunk. Egy nap, úgy két óra tájban, hozták a postát. Apánk átvette, és a Tribunát máris átnyújtotta nekünk, ő ugyanis sok évtizedes szokása szerint először a Gazeta Transilvanieit vette kézbe. De volt egy csomag is, és miután apánk kibontotta, egy fényűző kiállítású könyv került elő, amelynek címlapján ezt olvastuk: Györffy Gyula: Politikai szatírák. Nekünk ez a név nem mondott semmit, ő azonban szemmel látható elégedettséggel így szólt: Milyen rendes ember ez a szegény Györffy! Úgy látszik, Isten segedelmével zöld ágra vergődött. Eszébe jutott, hogy jó embere voltam ínséges napjaiban. Szép tőle, hogy így adja jelét annak: megőrzött hálás emlékezetében. Ritkán fordul elő, hogy nem felejtik el az embert." Ezzel félre is tette a könyvet, és csendes pipázás közben olvasta tovább a Gazetát. Az öcsém meg én azonban kíváncsiak voltunk, vajon miféle szatirikus költemények azok, és belelapoztunk a könyvbe. Hirtelen megszakítottuk az idilli békességet: — Szép tanújelét adja ez a költő annak, hogy megőrzött emlékezetében. Itt van a feladó-cédula, amelyen az áll, hogy postafordultával küldd meg a könyv árát. — Ugyan már, igaza is van, ki tudja, mennyibe kerülhetett neki, hogy kinyomtassa. Nehezemre esett volna ingyen elfogadni... És nem a könyvet küldte vissza, hanem postázta a pénzt, annak ellenére, ami a továbbiakban következik. Györffy politikai szatírái ugyanis sem költemények nem voltak, sem szatírák, sem politikaiak, hanem csupa durva pocskondiázása és sértegetése a Magyarországon élő nem magyar nemzeteknek. Németek, szlovákok, szerbek, románok — rendre befröcskölte őket szennylével, amelyet tulajdon baromi lelkéből csapolt le. Ami még érdekes és jellemző a magyar uralkodó osztály érzelmeire: mindegyik "szatírát" a magyar tudományosság, irodalom vagy közélet egy-egy kiválósága látta el ajánló ideológiai betájolással. Ezek sorát, mintegy példát nyújtva, Vaszary Kolos hercegprímás (szlovák renegát) nyitotta meg. Szent István államának első egyházi méltósága nem mulasztotta el az alkalmat, hogy nagy magyar hazafinak mutatkozzék. Magyarország, mint Regnum Marianum, a Szűzanyát vallotta védőszentjének. És mégis, egyházának első szolgája, levetvén a keresztény farizeizmust, jónak látta szolidarizálni Györffy kénes kigőzölgésével. A luxuspapíron, különleges nyomással előállított könyvet a magyar hírességek fakszimile aláírásai díszítették ajánlás gyanánt. Illusztrálásul ide iktatom a román népnek szentelt "politikai szatíra" első szakaszát: A Mokányok Gézengúz nép valátok kezdet óta, Azt sem tudtátok, honnan jöttetek, Csak annyi áll, hogy ennek a hazának Egy ellenséggel több lett veletek. Befogadott, de meg is jegyzett népünk, Mert írva áll vajdátok homlokán: Húzd meg magad a mamaliga mellett S nu fácse lárma, moi mokány. (A költemény teljes szövege megtalálható az 1907 áprilisi képviselőházi naplóban, illetőleg a budapesti napilapokban.) Öcsémet, Ioant, aki akkoriban a bécsi (konzuli) Keleti Akadémiát látogatta, mélyen felháborították a "hagyományos" osztrák—magyar politika módszerei és eszközei. Bentlakóként alá kellett vetnie magát a szabályzati fegyelemnek, amely alkatával nehezen összeillő visszafogottságra kötelezte. Ez a függőség a velem és román diáktársaimmal lefolytatott politikai vitákban keresett magának kitörési lehetőséget és feloldódást. Azzal is könnyített lelkén, hogy verseket irt, amelyeket én elküldtem a szebeni Tribuna címére. Nagyrészt "Nucleolus" álnév alatt jelentek meg (én a "Nucleus" álnevet használtam). "Őkegyelmessége I.", "Őkegyelmessége II.", "Őkegyelmessége III." címmel ezek a versek különböző magyar minisztereknek a memorandisták, illetőleg a Román Nemzeti Párt tevékenysége ellen hozott intézkedéseit ostorozták. A Mihai Viteazul című versért a "strómant", a Tribuna felelős szerkesztőjét három hónap államfogságra ítélték. Sajtónkban egyedül öcsém politikai költészete ütött meg férfias hangot, a közzétett versek zömmel negédes szerelmi ömlengések vagy rímekbe szedett siránkozások voltak a románok kegyetlen sorsa felett. Miután a verset elolvasta, Ioan a kertbe vonult Györffy könyvével. Az elemi iskola elvégzése óta más kapcsolata az "államnyelvvel" nem volt, mint a szász és a román felekezeti iskolákban is előirt magyar órák és dolgozatok. Neki mégis sikerült olyan választ írnia a versre, amely a nyelv, a gondolatok és a verselés művészete tekintetében túltesz Györffy förmedvényén. Azok mérhetik ezt fel igazán, és érthetik meg az utalásokat, akik tudnak magyarul, s ismerik a Iancu hadai és Hatvani egységei közötti harcok történetét. Apám, akinek kivételes zenei érzéke mellett irodalmi dolgokban is kifinomult kritikai hajlama volt, megelégedéssel nyugtázta öcsém spontán válaszát Györffy faragatlan viselkedésére: A Magyarok Gézengúz nép valátok kezdet óta, Azt sem tudjátok, honnan jöttetek, De annyi áll, hogy ennek a hazának Ádáz ördögeivé lettetek. Tíz átkos század óta élősködtök Mint vérszomjas poloskák e hazán, És sokat tűrt, de semmit sem felejtett, Mert czinye mintye a Román. Hiába hős honvédek Iancu ellen, Hiába hős tyúkászok vittanak, Turini szent Kossuth s Hatvani végre Esküszegéshez folyamodtanak. Esküszegést bosszult meg Iancu népe, Esküszegést bosszult meg a Mokány, Mert békés nép, de védelmezi jogát, És czinye mintye a Román. Hiába minden, minden, elveszesz te, Jogtipró ázsiai söpredék, Hiába alkudozol Isteneddel, Hogy őseid jövőd megbűnhődék, Ők saját vétkükért bűnhődtek akkor, Te vétkezel e század alkonyán, És feltámasztod botorul a bosszút, Mert czinye mintye a Román. A leírt családi jelenet valamikor 1893—95-ben játszódott le. Györffy könyve, akárcsak az ízes magyar nyelven hozzá fűzött oláh válasz, elkallódott valahol a családi ház könyvtárának polcain. Teltek-múltak az évek, Györffyről és "szatíráiról" réges-rég megfeledkeztem. 1907 kora tavaszán mi, román képviselők elhatároztuk, hogy kemény támadást indítunk a képviselőházban azok ellen az Apponyi gróf által előterjesztett törvények ellen, amelyek az elemi iskolákon keresztül történő magyarosítást célozták. Elsőként az állami iskolákra vonatkozó törvényt tűzték napirendre. Szót kértem és négy órán át tartó, vagyis az ülés egész idejét kitöltő beszédet tartottam, amelyet sértő, ám szellemtelen közbeszólások egész zuhatagával tisz- teltek meg. Örömöm telt abban, hogy egy-egy utalás vagy találó szó formájában a soviniszták darázsfészke felé az irónia füstjét eregessem. Bekiáltásaik csak növelték bennem a kedvet, hogy rögtönözve visszavágjak. Amikor az alelnök, "tefan Rakovszky (szlovák renegát, híres párbajozó), a szabályoknak megfelelő, ismételt figyelmeztetéseket kővetően, hogy tudniillik lejárt a vitának szánt idő, megvonta tőlem a szót, és az ülést bezárnak nyilvánította, én alighogy bejelentettem: "Tisztelt képviselőház, beszédem bevezető része után most rátérek a törvénytervezet érdemi vonatkozásaira". Erre az ülésvezető azzal válaszolt, hogy azonnal megvonta tőlem a szót, én pedig rögtön tiltakoztam szólási szabadságom megsértése ellen, miközben a magyar képviselők botrányt csaptak, a román és a szlovák nacionalisták viszont helyeseltek. Őszintén szólva jókedvvel töltött el, hogy leléphetek a színről. Bármennyit variálja, tarkítja idézettel és replikával, ha ötpercnyi szünetet leszámítva valaki négy órán át szónokol ugyanarról a kérdésről — nem-csak a tüdeje merül ki, hanem elfárad a lába is. Nem sokkal az említett ülés után a felekezeti, vagyis nem magyar iskolák magyarosítására vonatkozó törvénytervezet került sorra. Egy szombati napon mások mellett felszólalt Vasile Goldi" képviselőtársam, aki alaposan előkészített beszédet mondott. Tanáremberként, egyedül a pedagógiai szempontot figyelembe véve elemezte a törvény szövegét, a legkisebb gúny vagy élcelődés nélkül. A Ház unottan hallgatta, és a képviselők azzal juttatták kifejezésre érdektelenségüket, hogy elhagyták a termet. Az üres széksorok között alig néhányan ültek és diskuráltak. Fölfogtam: közbekiáltások és botránykeltés helyett a többségi koalíció azt az utasítást kapta, hogy távollétével tüntessen, így mutassa ki, mennyire nem törődik a mi obstrukciónkkal. Egy-egy viharos ülést követően ugyanis a nagyközönség tájékozódhatott az újságokból, így fel tudta mérni azt is, miként szerepeltünk. Az agyonhallgatással a kormány semlegesíteni tudta a harcunk kiváltotta hatást. A Goldi" beszédéről megjelent sajtótudósítás például mindössze ennyiből állott: "Felszólalásában Goldi" képviselő (román nacionalista) a törvény ellen foglalt állást". Valamennyien fel voltunk háborodva, különösen amiatt, hogy az új taktika bevezetése éppen a vasárnapi újságokban tükröződött. Hétfőn én következtem szólásra. Vasárnap délután leültem írógépemhez, hogy elkészítsem a másnapi beszéd időrendi vázlatát és hogy az iskolákban folyó magyarosítás ellen drasztikus példát nyújtsak, elhatároztam: párhuzamosan felolvasom A Mokányokat, Györffy versét, illetőleg A Magyarokat, amely csakis olyan, előttem ismeretlen, romántól származhatott, aki a magyar iskolának köszönhetően tökéletesen ismeri a magyar nyelvet. Javában másoltam a verseket, amikor Lenica és Lencica benézett hozzám. Bármennyire idegen volt is nekik a magyar nyelv, a versek címe láttán mindketten úgy vélték, hogy rossz sugallatra hallgatok. Arra intettek, kerüljem beszédeimben az agresszív hangot. Én azonban azt válaszoltam: "Ne legyek agresszív? Majd én megmutatom nekik! Amit tőlem kapnak, azt nem teszik ki az ablakba!" Másnap elmondott beszédem nem egészen két órát tartott. Másfél óra után a terem szinte teljesen kiürült. Ekkor rátértem arra, miért haszontalan dolog erőltetni az iskolában folyó elmagyarosítást: "E politika egyetlen eredménye, hogy a román, ha megsértik, mivel ismeri a nyelvet, magyarul válaszol vissza. Ennek elriasztó példájaként idézek két költeményt". (Felolvastam Györffy könyvének címét és kiadóját, majd hozzátettem, hogy a könyvvel együtt jutott birtokomba a válasz is, amely névtelen ugyan, de csakis romántól származhat.) Ezzel szakaszonként olvasni kezdtem hol az egyik, hol a másik költeményt. "Elég volt, hagyd az ördögbe!" — jegyezte meg izgatottan Vlad, én azonban folytattam. Az elnök felszólított, hogy hagyjam abba, én pedig hadarva igyekeztem a szöveg végére érni. Bevett szokás volt a Házban, hogy a gyorsírók abbahagyják a jegyzetelést, amikor a szónok idézetet olvas föl, mert a kérdéses szöveget elkérik tőle, és a megfelelő helyre bemásolják. Mihelyt befejeztem, most is elkérték az idézett szövegeket, így a két verset is. Alighogy beszéde végére ért, a szónok a teljes szöveget kézhez kapta, úgy, ahogy azt a gyorsírásos jegyzőkönyv alapján a gépírónőknek lediktálták. Ez az iroda hibátlanul működött. A gépiratot egy gyorsíró elolvasta, kijavította benne az esetleges szórendi, nyelvi stb. hibákat, ezt követően az öreg irodafőnök elvégezte rajta az utolsó ellenőrzést, majd átadta a szerzőnek, akinek jogában állott a szövegen javítani és módosítani. Ha valakinek nem állott módjában, hogy átnézze saját szövegét, vagy lemondott erről, akkor beérték a gyorsírói iroda által végzett javításokkal. Az egész műveletnek estig le kellett zárulnia. Az éjszaka folyamán az ülés egész gyorsírásos jegyzőkönyvét kinyomtatták. Így ezeket késedelem nélkül, az első reggeli vonattal szét lehetett küldeni az ország minden sarkába, mint a Hivatalos Közlöny mellékleteit. Az volt ugyanis a hagyományos, törvényes parlamenti elv, hogy a Ház vitái nemcsak azokra tartoznak, akik a teremben ülnek, hanem az egész közvéleménynek tudomást kell róluk szereznie. A magyar parlamentnek ez az irodája még az angol törvényhozásénál is hibátlanabbul működött. (Ily módon is őrizte a demokratikus alkotmányosság megtévesztő látszatát, hogy elfedje a feudális szervezet lényegét, amelyet felfele a koronázás alkalmával tett királyi eskü, lefele a választási törvény és annak előírásai biztosítottak. A parlamenti viták szövegének széles körben való terjesztése a magyarok között igazából azt a célt szolgálta, hogy szüntelenül szítsa az ellenkezés sovén szellemét Bécs és a nem-magyar lakosság iránt.) [...] A Király Pálné utca és a Váci körút sarkán volt a lakásom, ennek egyik helyiségét neveztük "klubnak". Odajöttek a szlovák és a szerb képviselők is. Először ez utóbbiak, Musitzki és Manojlovics mondták el véleményüket. Nagyon aggódtak, és azt ajánlották, hogy a Ház másnapi ülésén fejezzem ki sajnálatomat, és kérjem, hogy a magyarokra nézve sértő verssorok maradjanak ki az ülés jegyzőkönyvéből. [...] A román és a szlovák kollégák szolidarizáltak a szerbekkel. Hagytam, hogy beszéljenek, nem vitatkoztam velük. Megkérték Maniut, szerkessze meg a másnapi ülésen elmondandó nyilatkozatomat. A házszabály szerint arra lehetet ítélni egy képviselőt, hogy fejezze ki "sajnálatát" a plénum előtt (ami más, mint a bocsánatkérés). A "megkövetni" szó olyan archaizmus, amelyet eléggé nehéz lefordítani, ugyanis nem annyit tesz, mint bocsánatot kérni, hanem olyan árnyalata van, hogy az illető sajnálkozását fejezi ki a plénum előtt. Megjegyeztem: képviselőtársaim többet kérnek tőlem, mint a "megkövetés", vagyis a maximum, amire engem az elnök kérésére a Ház ítélhet. De Manojlovics annyira kitartóan sürgette Maniut, hogy az mindjárt kezdte is tollba mondani a szöveget. Egy ideig csak hallgattam, majd félbeszakítottam: — Ti jól tudjátok, hogy nekem nem módszerem a beszédek betanulása. Kieszelek néhány gondolatot, röviden megfogalmazom, s vagy papírra vetem vagy megjegyzem őket, előkészítem a szövegbe iktatandó idézeteket, a többit pedig improvizálom. Jóval azt megelőzően, hogy képviselő lettem volna, már diákkorom óta és mind a mai napig a rögtönzés volt és az is maradt a kenyerem. Úgy képzelitek, azzal fogom tölteni az éjszakát, hogy bemagolom ezeket az elmés stílusgyakorlatokat, amelyeket Maniu útján a szájamba kívántok adni? — Akkor meg mit fogsz mondani?— kérdezték. — Nem tudom, majd meglátjátok holnap. Azt fogom mondani, amit a pillanatnyi inspiráció diktál. [...] Reggel, pontban tíz órakor, beléptem az ülésterembe. A terem, a páholyok, a karzat zsúfolásig tele emberekkel. Amikor a koalíció obstrukciót folytatott Tisza ellen , közelről sem volt soha ekkora tolongás. A honatyák autodafét rendeztek egy eretnek oláh ellen, a magyar sovinizmus legnagyobb gyönyörűségére. A levegőt mintha méhek ezernyi raja töltötte volna meg zümmögésével. A székemhez mentem — már csak az volt üres — és leültem. [...] Napirend előtt Justh Gyula elnök vázolta az általam okozott bűnös incidenst, és felkért, adjam elő, amit a magam védelmére felhozok. Amikor felálltam, a szónoklataimat kísérő szabályos közbeszólásoknál százszorta hangosabb kiáltásokkal fogadtak. Szerencsére én már annyira hozzá voltam ehhez szokva, nem mint kezdetben, amikor zavarba ejtett, hogy egyfajta szadizmussal elégtételül szolgált és fokozta harci kedvemet. Egyenesen jól fogott, hogy az egyöntetű többségi botrány időt adott, hogy visszanyerjem teljes nyugalmamat. Ismeretlen helyzet előtt ugyanis agyamban túlságos gyorsasággal váltják egymást a képek, ha ellenben tisztán látom a veszedelmes vagy kellemetlen valóságot, a kényszerképzet szertefoszlik. Az elnök végre csendet teremtett. De alighogy kiejtettem a számon: "Tisztelt Ház!", ismét rázendítettek, és a hangorkánon keresztül haragos kiáltások ütötték meg a fülemet: "Lépjen előre!... Ne bujkáljon!... Gyáva fráter!..." Ekkor a széksorok közötti folyósón előbb a közbülső széksorig mentem, majd tovább, egészen a terem közepéig, és megálltam gróf Andrássy Gyula belügyminiszter széke mögött. Nem próbálom meg visszaadni sem saját szavaimat, sem a beszédemet kísérő —, ha ugyan annak lehet nevezni — általános üvöltözést és lármát. Én mindvégig nyugodt, természetes hangon beszéltem. Rendes körülmények között néhány perc alatt mondanivalóm végére értem volna, de mihelyt új mondatba kezdtem, a felharsanó tiltakozás elnyomta a hangomat, ezért várnom kellett, amíg elcsitul a zaj. Szegény gyorsíróknak csakugyan mesterségük magaslatán kellett állniuk, hogy elkészíthessék a jegyzőkönyvet. Autodafémnak két olyan mozzanata volt, amely feljegyzésre méltó. Annál a mondatnál — szabadon, rögtönözve beszéltem —, amely így szólt: "Sokszor mondtam én ennél súlyosabb dolgokat is...", bekiáltások és sértő megjegyzések olyan hangorkánja támadt, amely minden eddigit felülmúlt. Védőbeszédem végén, miután kinyilvánítottam, hogy sértő szándék nélkül tettem, de mivel viselkedésemet így értelmezték, ezért megkövetem a Házat, újra kitört a hangorkán. "Ki vele! Mondjon le!" — kiáltozták, és a lármás tohuvabohuba az állatvilágból kölcsönzött gúnynevek keveredtek. Én némán, megkönnyebbülten álltam. Az elnök megállapította, hogy felszólalásom nem volt kielégítő. Ezért javasolta a Háznak, adjon hangot elmarasztalásának. Előző este úgy határoztunk, ha szavazásra kerül sor, képviselőtársaim tartózkodni fognak. Amikor a képviselők mind felálltak, ahogyan azt az elnök indítványozta, és egyedül Maniu, valamint Jaso Marksic (szerb földműves) maradt ülve a helyén, odajött a székely Nagy Györffy, és felemelt lábbal így szólt: "Állj fel, te disznó szerb, mert ha nem, a lábammal állítalak fel!", mire a derék parasztember felállt. Ekkor én Maniu felé fordulva románul azt mondtam: "Állj fel te is, hogy érjen már véget ez a színjáték!" Ezek után az elnök bejelentette, hogy a Ház egyhangúlag elmarasztal engem. Este, a klubban úgy döntöttünk, hogy egy ideig távol maradok a Ház üléseiről, nehogy lehetetlenné tegyem képviselőtársaim munkáját. [...] Aggasztott, hogyan alakul viszonyom a trónörökössel. Emiatt este Bécsbe utaztam, ahonnan néhány nap múlva tértem vissza. Az irántam való bizalmat illetően a Belvedere Palotában mi sem változott. (Lásd a Broschtól kapott leveleket.) Az ülés felfüggesztése után, amikor kimentem a folyósóra, a velem egy megyéből való Betegh Imre, ötvenes forma férfi, akit csak a Házból ismertem, a nagy tolongásban odajött hozzám, karonfogott, s a kijárati ajtóig kísért, így nyújtott védelmet az ellen, ha netán "hazafias" agresszió érne. Voltak a magyarok közt is értelmes emberek... Amikor távozásom után a Ház folytatta ülését, az elnök megadta a szót Apponyi gróf kultuszminiszternek. Ő megbélyegezte viselkedésemet, és sajnálatát fejezte ki, hogy a házszabály nem ír elő egyetlen olyan büntetést sem, amely alkalmazható volna rám, az elmarasztalást leszámítva. Mindamellett reméli, van bennem annyi önérzet, hogy belátom, mivel vétségem nem fér össze a publicae honestatis fogalmával, levonom a szükséges következtetést és önként visszaadom mandátumomat. Ezt követően a mentelmi bizottságban azt a vádat találták ki ellenem és a gyorsírók ellen, hogy a költemények szövegét becsempésztük az ülés jegyzőkönyvébe, ezért úgy határoztak, hogy azt a részt törölni kell. (Hasonló határozatot hozott az első román parlament is azzal a beszéddel kapcsolatban, amelyet a korelnök, az önzetlen és előkelő besszarábiai bojár, Stroicescu mondott el az alakuló ülésen. Mintha bizony a szégyentelen hazugság kisded hamisítások árán meg tudná fojtani az igazságot.) [...] Ferenc József Magyarország apostoli királyává történt megkoronázása 40. évfordulójának jubileumáig otthon ültem, Lencicát gondoztam, s részt vettem a klubban tartott megbeszéléseken. Délutánonként a kávéházba mentem és sakkoztam. Közelgett a jubileum, program szerint a Királynak előző este kellett Budapestre érkeznie, hogy másnap részt vegyen a hálaadó szentmisén, annak örömére, hogy a Fennvaló jóvoltából oly hosszú ideje uralkodik Magyarország és a magyar nemzet javára. Ünnepi felvonulások, díszbeszédek és egyéb hívságos dolgok mellett természetesen a parlamentnek ki kellett fejeznie "mélységes hűségét a koronás király" iránt. Minél inkább közeledett az ünnepi, a magyarok számára történelmi nap, annál erősebben kínzott a gondolat, hogy nem mulaszthatjuk el kiaknázni ezt az alkalmat nemzeti ügyünk érdekében. Mert akármennyit kínlódtunk is azért, hogy összefogjuk a népet, megpályázzuk a képviselőséget, vállaljuk, választóinkkal együtt, a csendőrséggel való összetűzéseket, az állami hatóságok — polgár- mesterek, falusi jegyzők, szolgabírók, erdészek — megannyi gazságát, akiknek a kormány parancsára minden választási visszaélés megengedett volt, ha végül, miután néhányunknak sikerült bejutnia a parlamentbe, sértegetéseknek voltunk kitéve, szavunkat semmibe vették, a bizonyítékokkal alátámasztott törvénytelenségeket pedig hazafias cselekedetekként könyvelték el. Mind vívhatták hősies harcaikat az igazságért szegény románjaink a világtól eldugott falvakban. Szónokolhattunk mi ezerszám, ha a Ház némasággal honorálta tevékenységünket. A Magyar Levelezési Iroda a sajtó útján sikeresen tájékoztatta az egész nagyvilágot arról, hogy sehol másutt, még Angliában sincs oly szabad alkotmányos élet, mint Magyarországon, a román és a szlovák "agitátorok" pedig reakciós elemek, akik csak azért tartják ébren a nép elégedetlenségét, hogy könnyebben ki tudják zsákmányolni, és megakadályozzák abban, hogy a kultúra és a haladás útjára térjen, amelyre a kormány vezetni kívánja. [...] Tettek kellenek! Most itt az alkalom! Lesz, ami lesz... Milyen szép és mennyire illik rám is sok száz év múltán az, amit Sallustius szerint Catilina mondott összeesküvő társai előtt: "None emori per virtutem praestat, quam vitam miseram atque inhonestam, ubi alienae superbiae ludibrio fueris, per dedecus amittere?" Ez esetben is opportuna res cecidit,8 olyan, kivételes alkalom, amely nem maradhat kiaknázatlan... Így szilárdult meg bennem az elhatározás, hogy a császári jubileum alkalmával nem mulasztom el a románok nevében letenni névjegyemet Őfelsége asztalára, miután a mieink évtizedeken át hiába próbálták beadványaikat "a magas trón lépcsőin" elhelyezni. Nem közöltem senkivel, mi a tervem. A császár érkezése után a bámészkodó közönség felsorakozott az állomás és a budai Palota közötti útvonal mentén. Napsütéses idő volt. Megszemléltem én is a vonulást. Ott volt Anda, a Pester Lloyd szerkesztője. Beszédbe elegyedtünk. Búcsúzáskor megkérdezte: — Ist es wahr, das Herr Abgeordneter morgen ins Parlament gehen? Mire én gúnyos mosollyal, szintén futólag azt válaszoltam: — Ich möchte wieder'mal gern bei Sacher speisen sagte Moritz. hast du den schon bei Sacher gespeist? — fragte sein Freund. Nein, aber ich habe schon ofter gemöcht...9 [...] A percek lassan teltek. Justh, az elnök, rendkívül sokat adott a pontosságra, és pontban tíz órakor mindig megnyitotta az ülést. Most azonban negyed tizenegy is elmúlt, s még senki sem ült az emelvényen. A képviselők békésen csevegtek, amikor belépett a terembe Wekerle miniszterelnök. Székemhez érve megállt mellettem, kezet nyújtott, üdvözölt, majd így szólt: "Ön is itt van?" Felálltam, köszöntöttem, s azt válaszoltam: "Igen, ez kötelességem választóim iránt." Ő továbbment, helyet foglalt, de rögtön fel is állt és kiment a teremből. A szemközti falióra mutatója mintha megállott volna. Mihali ült mellettem, de már egyikünknek sem volt kedve beszélgetni nem is lett volna miről. Bár az is igaz, hogy amikor az embert lelki feszültségben tartja a küszöbön álló esemény, szinte úgy érezzük, hogy röpül az idő. Egyszercsak Wekerle visszatért a terembe, és odajött hozzám: — Megkérem, hagyja el a termet, mivel attól tartok, hogy jelenléte botrányt idézhet elő. Szeretném, ha Őfelsége ünneplése ma csendben lezajlana. Térjen vissza holnap, és én szavatolom, hogy a legkisebb incidensre sem kerül sor. — Épp elég sokat maradtam távol — válaszoltam. — Ideje, hogy újra eleget tegyek képviselői feladatkörömnek. — Kérem, tegye meg nekem azt a személyes baráti szívességet, hogy holnapra halasztja a visszatérést. — Hogy kérheti tőlem, Excellenciás Uram, hogy én most távozzam, amikor a jelenlévő képviselők is, a páholyokban zsúfolódó közönség is tanúja volt kettőnk beszélgetésének? Joggal sütnék rám, hogy gyáva vagyok, és megfutamodom a kötelesség elől. Őszintén sajnálom, de kívánságának nem tehetek eleget. Újra elhagyta a termet. Az idő haladt. Fél tizenegy lehetett, amikor az elnök és a miniszterek végre bevonultak. Justh utasítására felolvasták az előző ülés jegyzőkönyvét. Alighogy az ülést megnyitottnak nyilvánította, az időközben helyet foglaló képviselők zajongani kezdtek. Főképp a balszárny sárkányai hangoskodtak, minket, a tizenöt román, hét szlovák és négy szerb nacionalistát leszámítva ugyanis valamennyi koalíciós képviselő kormánypárti volt. Szólásra emelkedett Eitner Zsigmond (első generációs elmagyarosodott német), és afölötti felháborodásának adott hangot, hogy a Házban merészel megjelenni az a személy, aki megsértette a nemzetet, s ezzel kompromittálta a Házat. Követte őt Ráth Endre (ugyancsak elmagyarosodott német, Budapest sváb eredetű egykori polgármesterének fia), öklömnyi, szőke emberke. Hazafias felindulással hangjában summásan kijelentette, hogy a képviselők mindaddig nem kezdhetik meg a vitát, amíg a teremben tartózkodik az a személy, aki merészelte bemocskolni a NEMZET becsületét! Viharos taps és helyeslés fogadta szavait, az elnök pedig lejött az emelvényről és elhagyta a termet. (Távozásával az ülésterem elvesztette hivatalos jellegét. Ami ezután történt, az színes napihírnél nem lehetett több.) Nyilvánvaló, hogy az elnök távozása volt az előre megbeszélt jel ama nagyszabású jelenet megrendezésére, amelyet az "egy és oszthatatlan magyar nemzetnek" feltálaltak. Nagyszámú képviselő a terem közepe felé nyomult, majd a széksorok közötti folyosón abba az irányba igyekezett, ahol én ültem. Vlad és Suciu, akik egy lépéssel közelebb álltak hozzám, megpróbálták útjukat állni. [...] Mindenünnen kiáltások hangzottak: "Ki vele! Mit tárgyaltok az aljas hazaárulóval?" Amikor pedig Vladot és Suciut sikerült félrelökniük, a középső folyosón zsúfolódó támadók tömött oszlopa taszította előre az előttük állókat. Ezek nem tudtak és nem is akartak ellenállni az áradatnak. Én továbbra is gladiátori pózban vártam őket, de amikor láttam, hogy most már rám tör a falanx, hátrálni kezdtem. A közeli ajtóhoz értem, az szélesen kitárult, az engem körbefogók gyűrűje, akiktől próbáltam távol tartani magam, felbomlott, s így kijutottam a folyósóra. [...] Maniunak sikerült áttörnie a sokaságon és eljutnia hozzám. A börze felőli hosszú folyosón ő kísért ezután balkézről, míg a jobbomon Ráth haladt, mögöttünk pedig nyomult a tömeg. Útközben még megálltam és váltottam néhány szót Ráthtal, de a nyomunkban haladó rögtönzött díszőrség köréből azonnal hangok hallatszottak: "Előre, mit mind tárgyalsz vele? Kifele!" A lépcsőházra nyíló üvegezett ajtó előtt újra megálltam. Valaki ekkor azt kiáltotta: "Kifele, abban a tisztességben éppen nem részesítjük, hogy a kapuig kísérjük!" Ráth szélesre tárta az ajtót. Késedelem nélkül távoztam Maniuval együtt. A lépcsőn leereszkedve megjegyeztem: "Enfin seuls!10 Csak kellemesebb így, magunkra!" [...] A botránynak rövidesen megvolt a hatása. Mindenfelől érkeztek nevemre a levelek és a táviratok a Lupta szerkesztőségébe. Meghagytam, ne közöljék őket, nehogy kitegyük az embereket a helyi kiskirályok zaklatásainak. Megismerkedtem nagy külföldi újságok tudósítóival, akik Budapesten vagy Bécsben felkerestek. A legkiválóbb közülük Seton-Watson volt, aki akkor végezte el az egyetemet. Őt még Apponyi kétszínű igyekezete sem tudta félrevezetni. Ismeretséget kötött a Habsburg-monarchia népeinek politikusaival, a helyszínen, alaposan tájékozódott, s ennek köszönhetően a nem-német és nem-magyar nemzetek kérdéseit illetően a legelmélyültebb tudásra és hozzáértésre tett szert. A [párizsi] konferencia idején Henry Wickham Steed mellett ő volt az egyedüli angol, akihez tárgyszerű tanácsért lehetett fordulni Ausztria-Magyarország felszámolásának szükségessége, illetőleg a háború befejezésének meggyorsítására alkalmas módszerek tekintetében. Wilson, Lloyd George, Clemanceau és sok más államférfi, az angol, a francia, az amerikai kormány tagjai, nem voltak tájékozottak a Monarchiának azokban a szövevényes nemzeti, társadalmi, gazdasági, politikai kérdéseiben, amelyeket egy külföldi oly nehezen tud átlátni. További részletekkel visszatérek még e két tisztánlátó férfiú szerepére és tevékenységére, akinek meghatározó szerep jutott a románság ügyét illetően. Mellékesen megjegyzem, mennyire híjával voltak minden pontosságnak a Wilson-féle pontok, de különösen a tizedik: "Ausztria—Magyarország népeinek, amelyek számára biztosítottnak kívánjuk látni a nemzetek között elfoglalandó helyet, meg kell adni ("il conviendra d'accorder") az autonóm fejlődés legteljesebb lehetőségét". Vajon ebben a homályosan szerkesztett szövegben benne foglaltatott-e Nagy-Románia gondolata Erdéllyel, a Bánsággal, Bukovinával és Besszarábiával együtt? Hát Nagy-Jugoszlávia? Hát Csehszlovákia? Vagy — hála az osztrák államférfiak tehetetlenségének, akikkel szemben a kétszínű és akaratos magyar urak a hagyományos erőszakkal lépnek fel — valami mást, olyan hermafrodita egegyezést jelentett, amely a nem-német és nem magyar népek kárára jön létre? Kertelés nélkül el kell ismernünk, hogy a nemzetközi politikai gondolkodás csak lassan alkalmazkodott a szövetségesek győzelme nyomán előállott helyzethez, és szabadult meg "az európai egyensúly" ködös felfogásától Auszria—Magyarország felszabadult népei soha nem róhatják le hálájukat eléggé azért, amit ők ketten: H. W. Steed és Seton-Watson a Konferencia kulisszái mögött lankadatlan igyekezettel tettek, és amit elértek. Engem Hodza barátja, a szlovák Stefanek ismertetett össze Watsonnal. Hírnevem és ismertségem most már megszilárdult, kapcsolatom a Bécsben élő vezető politikusokkal bensőségessé, minden fenntartástól mentessé vált. Mind a szláv, mind a német nacionalistákkal, ha ők egymás közt nem értették is meg egymást, természetes szövetségesekként találkoztunk, mint akiket összetart a közös magyarellenes platform. [...] Az én igazi visszavágásom napja azonban 1918. október 18-án jött el. Milyen szenvedéllyel, mennyi élvezettel ültem odahaza, Alparéten írógépem elé, hogy megszövegezzem a Nyilatkozatot! Kész voltam minden sértést elviselni, de el voltam szánva, hogy az országosan terjesztett Hivatalos Közlöny útján, amely tartalmazza majd beszédem gyorsírásos jegyzőkönyvét, a sajtócenzúra miatt tájékozatlan románságot egységes és szolidáris magatartásra hívom fel. Másféle revánsban volt részem, amikor József főhercegnél jártam kihallgatáson, s elmondhattam az igazat ennek az álmagyarnak, aki abban az álomban ringatta magát, hogy a magyar oligarchia intrikái Románia trónjára segítik. Az sem volt ellenben kisebb elégtétel, amikor miniszterként és miniszterelnökként a lehető legcivilizáltabban fogadtam a hozzám forduló magyarokat, magyarul beszélgettem el velük, teljesítettem kisebb kéréseiket. Viselkedésemet megaláztatásként vették, mivel attól az oláh személytől volt benne részük, aki a minapáig ki volt téve magyarok és álmagyarok minden kötekedésének. Horváth Andor fordítása JEGYZETEK 1. Robert William Seton-Watson (1879-1951), angol történész. 2. "Gyakran csellel kísértettek meg, hogy eltávolodjam vallásomtól, bár tanítóm, Badinyi János, igazi keresztény ember, neked és nekünk igaz hívünk, képességei szerint megóvott ettől. És én is... de kegyelmezz nekem, mert nem tudom, mit beszélek, Uram!" In: Rákóczi Ferenc: Vallomások. Emlékiratok. Szépirodalmi. Bp. 1979.17. (Ford.jegyz.) 3. Prózai fordítása : " Az embert alantas anyagból gyúrták, s a szokást nevezi dajkájának, légy birtokon belül és tiéd a jog, a tömeg pedig megszentel s igazol ". (Ford. jegyz.) 4. " Aki mindent megért, az mindet megbocsát. " 5. Königgratz vagy Sadowa (ma Hradec Kralové): 1866. július 3.-án itt zajlott le a porosz—osztrák háború döntő ütközete, amely az osztrák hadsereg vereségével végződött. 6. Karl Lueger (1844–1910), osztrák politikus. A keresztényszocialisták vezetőjeként 1897-től haláláig Bécs polgármestere. 7. Jerome (1874–1953) és Jean Tharaud (1877–1952) francia írók, közösen írott könyveik címe: Amikor Izrael király, Amikor Izrael már nem király. 8. "Vajon nem többet ér férfiasan meghalni, mint nyomorult életedet becstelenségben végezni, lenézetten és kigúnyoltan." "Szerencsés alkalom kínálkozik." 9. "Igaz-e, képviselő úr, hogy holnap ott lesz a parlamentben?" "Még szeretnék egyszer kedvemre Sachernél ebédelni, mondta Móricka.—Ebédeltél már ott?—Nem, de már többször szerettem volna." 10. "Végre ketten."