KorunkÁprlilis 1998
 Áprlilis 1998
Határok között — határok fölött


  Előszó
  

  Határológiai kistrakta
  Lászlóffy Aladár

  Versek
  Ken Smith

  Balkáni történetek
  Tordai Zádor

  Franciák, németek — ideológiák
  Louis Dumont

  "Gézengúz nép valátok kezdet óta..."
  Alexandru Vaida Voevod

  Egy láda maszkószki
  Zelei Miklós

  Proletár reneszánsz (I.)
  Hankiss Elemér

  A
  Bárány-Horváth Attila

  Irodalmi/nem irodalmi
  Adrian Marino

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  Miért gyilkolt Édes Anna?
  Lengyel András


Toll
  Határkaland
  Kántor Lajos

  Könyvek művésze
  Czellár Judit

  Da capo al fine
  Szabó Géza


Műhely/Atelier
  Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről
  Gabriela Adameşteanu


Világablak
  Privatizációs módszerek Kelet-Európában
  Réti Tamás


Mű és világa
  Helyszíni tudósítás a törvény kapujából
  Szilágyi Júlia


Téka
  Az első és a többi média
  Kelemen-Schittenhelm Attila

  Életkép a múltból
  László Noémi


Talló
  Illúziótlan művészet?
  

  Vonalak, számok, kövek
  

  Szilágysági Limes
  

  Olaszok Isztriában
  

  Új határok
  

Lengyel András

Miért gyilkolt Édes Anna?

A pszichoanalízis mint regényszervező elv A címben megfogalmazott kérdésre — miért gyilkolt Édes Anna? — könnyűnek látszik a válasz. Mert Édes Annát így "mozgatta" az író. Édes Anna ugyanis, mint tudjuk, regényhős, egy fiktív történet szereplője, nem "valóságos" személy, hanem irodalmi konstrukció. A gyilkos tehát maga az író, Kosztolányi Dezső. Ez a magyarázat azonban bármennyire is kézenfekvő, csupán féligazság; a szöveg ugyanis — ahogy a ma divatos metafora állítja — önmagát írja; az a belső logika, amely a szöveggé összeálló mondatokat továbbviszi és kiteljesíti, bizonyos értelemben magának az írónak is "diktál". Megszabja, mi történjen s hogyan. De hol kezdőik ez az írótól "függetlenedő" öntörvényű szöveglogika? A címnél, esetleg az első mondatnál? Nem valószínű. A cím, tudjuk, gyakran utólag születik, s az első mondat sem föltétlenül az időben legelsőként leírt. Az a regénytípus, amelyet Kosztolányi művelt, még nem puszta szövegautomatizmus szülötte. A kiindulópont, a szövegszervező góc így alighanem más: egy ötlet (fabula) például, amely nucleusként magába foglal egy lehetséges világot, s azt csak ki kell belőle bontani. Ez a regénynucleus Kosztolányi esetében, minden jel szerint, egy paradoxon volt a tökéletes cselédről, aki meggyilkolja gazdáit. Maga Kosztolányi erről, némi bizonytalansággal, így vallott: "Az élmény, mely ennek a munkámnak alapja, szintén tisztázatlan előttem. Nyilván én is sokszor olvastam az újságokban megjelenő kis napihírt, mely arról szól, hogy egy jó cseléd »minden ok nélkül« agyonverte jó gazdáit." (Kosztolányi, 1990. 520.) Ezt a kiindulási pontnak tekinthető ötletet Kosztolányiné is megerősítette, férjéről írott könyvében (1938) önmagának tulajdonítva az ötletet: "— Te, egy novellatéma jutott az eszembe — szóltam. — Egy tökéletes cselédlány, aki végül is meggyilkolja a gazdáit. — Nagyszerű — mondja rá Dide azon nyomban. — Nagyszerű novellatéma. Mindjárt fel is jegyzem — és fogta az előtte levő naptárát, arra írt gyorsírással néhány jelet..." "Én félve, bizonytalanul pendítettem meg az ötletet, s magam is elcsodálkoztam, milyen elragadtatással fogadta. Nyilván szunnyadó hangok pendültek meg benne..." (Kosztolányiné 1938. Idézi Veres András is: ÉA, 6.) Hogy ki volt az ötlet szülője, lényegtelen; újsághír vagy családi inspiráció egyre megy. A lényeg az, hogy Édes Annát e paradoxon fölvetése nélkül megírni nem lehetett volna. Ebben a paradoxonban ugyanis szinte minden lényeges benne rejlik. Benne van az úr—cseléd viszony, amely egyrészt szociális feszültségforrást képez, egteremti a regény dinamikáját, másrészt egy nagyon lényeges szociológiai dimenziót jelenít meg. Az urak rajza és a cselédek rajza nemcsak két, szociológiailag lényeges és jellegzetes réteg emberi világának bemutatását teszi lehetővé, hanem megmutatja az emberi együttélés egyik, alapvetően antetikus, alapesetét is, a maga természetes szociális környezetében. Ha ezt a viszonyt, az író a regényírás saját jelen idejébe helyezi, e viszony már az író saját réteg- és énspecifikus problémáinak kibeszélésére, megjelenítésére is alkalmas. De e paradoxonban — a gyilkosság révén — benne rejlik egy mélyebb, mondhatnánk antropológiai dimenzió is, amely — éppen a végletesen kiélezett szituáció megelevenítése révén — az "örök" emberi természetről tesz lehetővé beszédet. Méghozzá úgy, hogy ennek elbeszélése egyben a kriminalitás izgalmát is adja. Azaz irodalmilag a popularitáshoz közeli "érdekesség" lehetőségét is fölkínálja. A regény olvasói tudják, az Édes Anna élt is ezekkel a fölkínálkozó lehetőségekkel. A Kosztolányi-irodalom ugyan hol az egyik dimenzióját hangsúlyozza, hol a másikat, hol a harmadikat, de nem kétséges, az elkészült műben valamennyi lehetséges dimenzió benne van, íróilag jól "megcsinálva", gazdagon s jól követhetően. Aki a középosztály regényeként akarja olvasni, megteheti; aki az alávetettek szociográfiáját keresi benne, ugyancsak megtalálja. Aki a kriminalitás — irodalmi — izgalmát és feszültségét várja, az szintén megkapja, amit várt. S aki a "krimi" mögött az emberi lét mélyebb összefüggéseire kíváncsi, az is kap egy sajátos, erősen kosztolányis "olvasatot". (Mi több, aki a "történeti" Kosztolányi Dezső önéletrajzi szintű számbetésére kíváncsi, az áttételek dekódolása után még az is megkapja az érdeklődésének megfelelőt.) Mindezeknél azonban szempontunkból fontosabb, hogy a paradoxon megformulázásával automatikusan kijelölődik a mű tárgya. A továbbiakban már arról kell írni, miért s hogyan lett gyilkossá a "tökéletes" cseléd. S minden, még az író leglényegesebb vagy legszemélyesebb "üzenete" is csak mint ennek az okszerűen előadott történésnek az eleme vagy járuléka mondódhat ki. Ha nem így történik, akkor az ötlet óhatatlanul "megbillen", eltérül öntörvényű pályájától, sőt — szélső esetben — megsemmisül, a mű pedig egy másik (talán jobb, talán rosszabb, de mindenképpen másik) mű lesz, nem az, amit ez az ötlet magában rejt. A mű elsődleges tárgya tehát, a regény szerveződését is determinálva, az: miért gyilkolt Édes Anna? A regény egykori s mai olvasói számára többé-kevésbé nyilvánvaló, hogy a regénybeli gyilkosság valamiképpen lelki történésként bontakozik ki. Az éles szemű Németh László például okkal s joggal beszél a "gyilkossá vált tudattalan"-ról. (Németh 1970. 119.) A kritika egy része azonban (saját lélektani előföltevéseit kérve számon a regényen) úgy vélte, hogy ez a lelki történés nincs kellően megalapozva. Olyan, meglehetősen különböző beállítódottságú és nívójú bírálók, mint előbb Dóczy Jenő (1927), majd jóval később Heller Ágnes (1957) egyaránt művészileg igazolatlannak, megalapozatlannak vélte Édes Anna "végzetes" tettét. Sőt maga Németh László is, hacsak kérdés formájában is, ugyancsak azon tűnödött, hogy "szabad volt-e ennyire a sötétben hagyni azt a lelki réteget, amelyben a regény voltaképpen történik, elhallgatni az összeadást s egyszer az összeggel robbanni ki?" (Németh 1970. 119; a véleményeket számba veszi: Bori 1986. 159.) Sőt a regény újabb s egyre elismerőbb recepciója, bár hallgatólagosan, lényegében ugyanígy gondolkodik, hisz — minden jel szerint — megkerülni látszik ezt a kérdést, vagy — mint Bori Imre — másodlagosnak, sőt lényegtelennek minősíti. Az újabb kritika értékítéletét magam is osztom, az Édes Annát magam is jelentős regénynek tartom, s jelentőségét — másokkal egyezően — abban látom, hogy koncentráltan jelenít meg egy sor olyan problémát, amelyekkel eddig így nem néztek szembe a magyar irodalomban. (Itt önéletrajzi szintű kérdésekre éppúgy gondolni kell, mint kor- és léttörténetiekre vagy éppen — egy másik szinten — regénypoetikaiakra.) A regény poetikai újdonsága azonban megítélésem szerint éppen a "miért gyilkolt Édes Anna?" kérdésre adott írói "válaszból" fakad. Abból a módból, ahogy ezt a gyilkosságba torkolló le történést a regény szervezőelveként működteti. Kosztolányi ugyanis, explicite félretolva a hagyományos lélektan szempontjait, eszközeit és előföltevéseit, itt — a konkrét esemény magyarázatául — egy térben-időben körülhatárolt, pszichoanalitikailag tökéletesen értelmezhető lelki determinációt ("okhálózatot") ír le, s Édes Anna tettét ennek az okhálózatnak az eredőjeként mutatja be. A regény persze nem tételregény, nem egyik vagy másik pszichoanalitikus tétel puszta illusztrációja. (Az ilyesmit a Ferenczi Sándorról írott nekrológja tanulsága szerint kevésre becsülte, íróiatlannak tartotta.) Eljárása inkább egy fiktív szereplő fiktív történeteként előadott — íróilag megjelenített — "fordított" analízisként írható le. Megmutatja, elbeszéli az okokat, a maguk teljes kontextusában. De determinizmus-felfogása a pszichoanalitikus elmélet előföltevésével azonos, s eszerint építi föl Édes Anna sorsát. Magában a regényben "tételesen", mintegy metaelméletként erről nemigen esik szó. Csak a hagyományos lélektan elutasítása történik meg. Beszédes tény, hogy az Annához intézett ilyen kérdések — "Haragudott rájuk? Bosszút akart állni? Vagy bántották?" (ÉA, 167., vö. 181.) — rendre eredménytelenek maradnak; Anna nem e lelki logika szerint tette, amit tett. A regény egészének fölépítése s egy-két rövid, de nagyon határozott s egyértelmű utalása azonban nyilvánvalóvá teszi az író — regényszervező — előföltevéseit. Beszédes mindenekelőtt magának Annának az írói bemutatása. A gyilkosság helyszínén — olvashatjuk a narrációban — "Minden arcon rémület volt, mert nem értették, hogy miért történt, s igyekeztek megérteni. Csak Anna arcán nem volt rémület. Ő sem értette, hogy miért tette, de ő elkövette, amit tett, és minthogy már elkövette, ott belül, mélyen, nagyon mélyen bizonyára lehetett valami, amiért föltétlenül, szükségszerűen meg kellett tennie. És aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki kívülről látja." (ÉA, 166.) Majd valamivel később ugyanez az előföltevésrendszer jelenik meg a bírósági elnök írói bemutatásakor is: "Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, melyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De továbbhaladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl." (ÉA, 182.) Ez a fölszín alatt, a mélyben meghúzódó totális determináció Kosztolányi meggyőződéseinek legbelső, legalapvetőbb rétegéhez tartozott. Jellemző, hogy a nevezetes Ady-revízió során keletkezett, önmagát önmaga előtt igazolni hivatott jegyzeteiben ez a tétel explicit alakban, nagyon hangsúlyosan kétszer is megjelenik. Előbb így: "Évek során át arra [a] meggyőződésre jutottam, hogy lelki életünk minden nagy és kis tényét éppannyira könyörtelen törvények határozzák meg, mint a testit, és ha egy levél se rezzen meg, egy bodzafagolyó sem mozdul el külső ok, egy energia beavatkozása nélkül, akkor minden érzésünknek, minden gondolatunknak megvan láthatóan vagy láthatatlanul a maga indítéka, a maga végzetes determinációja." (Kosztolányi 1977. 613.) Majd így: "Van-e szabad akarat? Mint művelt ember meg vagyok győződve, hogy nincs. [...] mindnyájan okhálózatban mozgunk: hajlamainkat, cselekedeteinket végzetes erők határozzák meg pontosan, s csak annyiban emberi értékek, amennyiben ilyenek, amennyiben szeretetünknek, gyűlöletünknek alapja is van." (Kosztolányi 1977. 617.) A lelki determinációnak ez a hézagtalan, totális zártsága a freudi pszichoanalitikus elmélet alighanem legfontosabb, minden további tételt generáló előföltevése. Ma már — Heidegger Freud-kritikája nyomán — jól tudjuk, hogy az egész freudi teória erre az előföltevésre épült — s ezen áll vagy bukik. (Vö. Heidegger 1993. 60.) Ha azt próbálnánk kideríteni, kitől tanulta ezt az elvet Kosztolányi, mellékösvényre kerülnénk, hiszen maga az elv a kortárs pszichoanalitikusok közös előföltevése, mondhatnánk hittétele volt. Mégsem érdektelen talán tudni, hogy Kosztolányi mintája e vonatkozásban alighanem Ferenczi Sándor volt. Ferenczi ugyanis abban az 1912-es tanulmányában, amelyik a Nyugatban, Kosztolányi egyik versével együtt, egy lapszámban jelent meg, "minden lelki történés szoros determináltságáról" mint az analitikusok közös meggyőződéséről írt. (Vö. Ferenczi 1912. 45.) S mivel ők ketten személyes jó viszonyban voltak, erről az alapvető jelentőségű előföltevésről élőszóban is eszmét cseréltek. Márpedig Ferenczi Sándor nem pusztán egy volt a sok analitikus között, ő igazi tekintélynek, a Freud utáni második embernek számított. Amit írt s mondott tehát, az Kosztolányi számára autentikus, mondhatnánk "igazolt" tudományos igazságnak tetszhetett. Természetes tehát, hogy Kosztolányi szerint Édes Anna tette "mögött" az "egész ember" volt ott "teljes életével", s a tettet ez az "egész ember" magyarázza. S az is természetes, hogy a regényben Anna személyisége kettősséget mutat. Egyrészt kirajzolódik "hibátlanul működő" felettes-énje: a tökéletes alkalmazkodás, a "jó" cseléd szerepének teljes és fönntartások nélküli vállalása, életvitellé emelése. Anna, viselkedése s a róla kialakuló — sokszorosan igazolódó — tapasztalat szerint a "jó" cseléd valamennyi tulajdonságával bír: dolgos, szorgalmas, minden munkát zokszó nélkül elvégez, maximálisan igénytelen, "nem zabál", nem lop, nem beszél vissza stb. Egy szociális szerep ideáltipikus megtestesítője. Szerepe — szűkebb értelemben vett — szociális relációját, az úr—cseléd viszonylatot természetesként éli meg, korábbi gazdájánál pl. kimondottan jól érezte magát. Ahogy a ház úri lakói, Drumáéktól Moviszterig öröknek és természetesnek veszik az úr—cseléd viszonyban megjelenő alá- és fölérendeltséget, Anna sem gondol ennek a megváltoztatására, pláne nem fölrúgására, noha e viszonyt a másik oldalról tapasztalja meg. De ösztön-énje számára (s ez személyisége másik szintje) Vizyék, kivált Vizyné elfogadhatatlanok. Személyiségének legbenső, már-már zsigeri szintje elutasíjta Vizyéket. A regény szerveződésének leglényegéhez tartozik, hogy Anna "zsigeri" ellenszenvét, tiltakozását gazdag utalásrendszer dokumentálja, s ezt a benső ellenkezést összefüggő, koherens magatartásegészként mutatja be. Az értelmezők régtől fogva fölfigyelnek rá, hogy amikor Anna belép Vizyékhez, "a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte azonnal összerogy" — a zongorában tartott kámfor szagától (ÉA, 54.). S már itt kimondódik egy lényeges mondat: "Anna nem tudta, honnan származik ez az orvosságszag, csak azt tudta, hogy nem bírja ki, csak azt tudta, hogy már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor köszönés és istenhozzád nélkül elrohan, menekül, le a lépcsőkön, az utcára, s fut, meg sem áll hazáig, a kajári tarlóföldekig." (ÉA, 54.) A regény egy későbbi pontján, ezzel összhangban, pedig ezt olvashatjuk Annáról: "Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása, mely éles volt, mint a kutyáé, tiltakozott ellene." (ÉA, 65.) Majd mindezt továbbépítve, arról tudósít az írói narráció, hogy Anna, arra a kérdésre, hogy van megelégedve helyével, azt felelte, meg van elégedve. Mert: "mit is beszélhetett volna nekik? Hiszen magának sem tudott számot adni, hogy mitől irtózott itt mindennap jobban és jobban." (ÉA, 66.) A regényben tehát egy irracionális, maga Anna számára is érthetetlen, de nagyon mélyről jövő, tartós benső tiltakozás dokumentálódik. Önként kínálkozik a föltevés, hogy a gyilkosság okát ebben az ösztönös, benső tiltakozásban fedezzük föl. Ez azonban bármennyire is csábító esetleg, ellentmondana a regény egészének, annak az okhálózatnak, amely — láttuk — Kosztolányi számára olyannyira lényeges volt. Anna ugyanis semmiképpen nem a kámforszag kiváltotta ösztönös utálkozása miatt, pláne nem ennek a következtében gyilkolt. A motiváció, melyet ő maga nem ismert föl (s jórészt a regény értelmezői is csak kerülgetnek), összetettebb. Ez az ösztönös — akár zsigerinek, akár fiziológiainak is nevezhető — lelki inkongruencia ugyan tény, méghozzá hangsúlyosan bemutatott tény. De annak a "fogaskeréknek", amely ezt a lelki tényt továbbviszi s gyilkosságig juttatja el, számos további — a regényben rendre megjelölt, bemutatott — "foga", áttétele van. Az egész folyamatnak a dinamikáját pedig az adja, hogy az a szociális reláció, amelyben Anna mozog, s amelyből nem lehetséges kilépnie, lehetetlenné teszi, hogy "egészséges ösztöne" szerint cselekedjék. Ilyen irányban nem mozoghat, nincsen útja. Jelképes, hogy már ösztöne első mozdulatakor, reakciójakor ott áll mellette a külső, de általa már tökéletesen interiorizált szociális kényszer: "Nagybátyja azonban — írja erről az író — mellette volt, s ő moccanni sem mert." (ÉA, 54.) Majd amikor a férjhezmenés addigi élethelyzetéből való kilépési lehetőséget villant föl számára, kísérlete meghiúsul. Fölmondja ugyan állását Vizyéknél (ÉA, 137—138.), de Vizyné zsarolására mégis marad. (ÉA, 143.) Nem valami nyers erőszak akadályozza meg szándékában, hanem — paradox módon — szocializációja tökéletessége; az a tény, hogy — saját "egészséges ösztöne" ellenére — tökéletesen alkalmazkodott ahhoz a szociális szerephez, amely számára adódott, s amely így — pszichoanalitikus terminológiával élve — felettes-énjévé vált. "Jó" cselédként nem hagyhatta magára megbetegedett asszonyát. A gyilkosság ezt a helyzetet robbantja szét — de összhangban az "okhálózat" addigi mozgásaival. Ismeretes, a gyilkosságra a Vizy Kornél helyettes államtitkári kinevezését megünneplő estély után közvetlenül kerül sor. Ez — a regény szerveződésében — több szempontból is jelentős momentum. Egyrészt azért, mert az estély kétségkívül Vizyék életének tetőpontja, mindannak betetőződése, amik addig voltak. Vizy magas politikai pozícióba jutott ezzel, s a nagy szervezéssel létrehozott, Vizyéket lehetőségeik teljében megmutató estélyen nemcsak a hasonszőrűek, a szokásos úri társaság jelenik meg, de maga a miniszter is, "a kegyelmes". Sőt az estély kimondottan sikeres, még maga a miniszter is jól érzi magát. Vizyék ennél feljebb már nem juthatnak. Másrészt azonban az estély Anna számára is egyféle csúcs, betetőződés. A nagy munkában elfárad, s ez a fáradtsága, szexualitásának sérelme (az "úrfi" belecsókol Moviszterné nyakába, s ezt Anna meglátja), valamint bizonyos élettani folyamatok (menses) következtében szétesik, sőt visszájára fordul az a felettes-én, amely "egészséges ösztönét" addig kordában tartotta. A szociális én mindaddig elfogadta, természetesként kezelte azt a társadalmi aszimmetriát, amelyben élnie adatott. De ennek szétesése utat nyitott az addig visszaszorított, deformált ösztön-énnek. Ezt az átalakulást a regény pontosan rögzíti. Az estély után Anna a számára ismeretlenné átalakított lakásban, szokása szerint, el akarta rendezi az asztalt, de — éppen a szoba rendjének átalakítása miatt — "véletlenül" földöntött egy tölgyfa széket. "Egyszerre oly zaj dördült végig a földőlt szobákon, mintha pisztollyal lőttek volna." Majd, hogy a kimerült házigazdák erre a zajra sem ébredtek föl, valami lényeges történik. A regény — jelölten — így adja vissza a történteket: "A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra, ott nem messze tőlük, a Tábor utcában, a Hattyú, az a nagy fehér kutya, amelyiket ismert. Anna ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt. Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba." (ÉA, 160.) S ott Anna, aki korábban a csirkét sem bírta levágni, most leszúrja Vizynét, majd — megzavarodva Vizy reakcióitól — magát az újdonsült helyettes államtitkárt is. (Vizyt szinte szándékai ellenére, automatikusan.) Az idézett szövegrész minden eleme lényeges, nagy magyarázóértékű. Az első, amire föl kell figyelnünk, meglehetősen érdekes mozzanat: e ponton Kosztolányi közvetlenül beleépíti magát saját regényébe (Tábor utca s Hattyú kutya emlegetése), sőt Annát közvetlen kapcsolatba hozza önmagával (Anna ismeri Kosztolányiék kutyáját). Ennek funkcióját egyelőre ne bolygassuk, de jegyezzük meg; a regény szerveződése szempontjából meghatározó mozzanat ez. A második, amire figyelni érdemes, Anna viselkedésének visszájára fordulása. Ő, aki a regény szerint alig evett, a Vizyné fölkínálta piskótát pedig visszautasította, most "gyorsan és mohón", tehát ösztönszerűen enni kezdett — s csupa olyasmit, ami hagyományosan nem cselédétel (rántott csirkecomb és "sok-sok sütemény"). Ebben, Moviszternek a piskótajelenet során elhangzott értelmezéséből tudjuk, Anna igazi, benső késztetései jelennek meg. (Nincs igaza tehát Karinthynak, aki Anna süteményevésében írói logikátlanságot látott. [Vö. Tamás 1994. 104.]) A harmadik, amire megint csak figyelnünk kell, az előszobaajtó-jelenet. Ez ugyanis Anna utolsó kísérlete, hogy kilépjen helyzetéből, hogy "egészséges ösztönének" engedelmeskedjen. "De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba." S gyilkolt. Azaz: minden visszaájára fordult, nem kilépett, hanem kitört a számára elfogadhatatlan élethelyzetből — de úgy, ahogy még a rossz cselédek sem szoktak. Radikálisan és végzetesen, mindent fölégetve maga után, önmagát is megsemmisítve. (A gyilkos Anna már nem az a "tökéletes cseléd", akit valóságos legenda vesz körül, hanem gyilkos, akit addigi közege kivet, majd elfelejt — s ahogy az írói kommentár mondja a regény zárlatában: "akkor se semmisülhetett volna meg jobban", ha "a balatonfőkajári temető akácai alatt" pihent volna.) Anna sorsa ugyanis összefonódott azzal a szociális szereppel, amelyben élnie adatott, s amelynek működtetőitől saját természetéhez igazodva nem menekülhetett. Szükségképpen hasonulnia s így deformálódnia kellett. S ez a személyiségtorzulás jelölt eleme a regénynek. E vonatkozásban beszédes mozzanat, hogy a regény egyik helyén Vizyné "szokott eszelős mozdulatával végigsimította borostyánsárga haját". (ÉA, 55.) A helyzetébe belekényszerülő Annát pedig egy későbbi ponton így jellemzi a regény: "Anna az érdekességéből napról napra vesztett. Annyira belesimult a ház rendjébe, hogy eltűnt, észre se vették, nem is beszéltek róla sehol. Mint a legtöbb cseléd, ő is utánozni kezdte asszonyát. A haját már egészen úgy simította végig, mint Vizyné, s az ismerősök, amikor telefonoztak, gyakran nem tudták, hogy az ő hangját hallják-e vagy az asszonyáét." (ÉA, 144.) A gyilkosság az én-vesztésből, az autentikus én elvesztésének állapotából hozza vissza Annát. (Igaz, nagyon nagy áron.) A gyilkossá váló cselédlány, Édes Anna tettének determinizmusa tehát tökéletesen le van írva, íróilag meg van alapozva, de ez a determinizmus — összhangban a freudi pszichoanalízissel — nem a hagyományos lélektan szabályai szerint s nem is szociológiailag dekódolható. Hogy Kosztolányi regényépítkezése mennyire összhangban volt az analitikus elmélettel, mi sem mutatja jobban, mint hogy a regény determinizmus-leírása föltűnően egybehangzik Ferenczi Sándornak a bűn lélektanáról vallott — s Bori Imrétől már idézett — fölfogásával. Ferenczi egyik, pár évvel az Édes Anna születése előtt írott munkája szerint ugyanis: "A bűntettesek tudatos bemondása és a bűncselekmények ténykörülményeinek még oly beható megállapítása sem fogja soha kielégítő magyarázatát adni annak, miért kellett annak az egyénnek az adott helyzetben azt a cselekedetet elkövetnie. A külső körülmények a tettet igen sokszor egyáltalán nem indokolják; a tettes pedig — ha őszinte — be kell vallja, hogy tulajdonképpen maga sem tudja, hogy mi vitte rá a tett elkövetésére; legtöbbször azonban nem őszinte még önmagával szemben sem, és utólagosan keres és talál magyarázatokat alapjában érthetetlen és lelkileg indokolatlannak látszó viselkedésére, vagyis racionalizálja azt, ami irracionális." (Idézi Bori 1986. 160.) Azaz a "lelki történés szoros determináltsága" megfér a "megmagyarázhatatlanság" látszatával; a determináció a külső szemlélő számára egyáltalán nem evidens, de azért mégis létezik s hat. Nem kétséges, hogy Kosztolányi így járt el, sőt szinten szolgaian követte a "nagy könyvben", az analitikus elméletben leírtakat, ő maga hárítva el pl. a hagyományos lélektani magyarázatokat. Ám mivel író volt, s regényt írt, "tudta" azt, amit még Édes Anna sem, s rendre megjelölte — megjelölhette — azokat az irracionális mozzanatokat (is), amelyek a "végzetes determináció" elemei voltak, s egy racionálisan értelmezhető okhálózattá állnak össze. E determinizmus-fölfogás írói hozadéka nagy. A freudi koncepció ugyanis egyebek közt implicit szociálpszichológia is. Az ösztön-ént korlátozó és reguláló felettes-én voltaképpen eredentően szociális természetű: a szocialitásból — tehá abból, hogy az ember társadalomban él — fakad. Így a felettes-én és az ösztön-én konfliktusának minden konkrét leírása megköveteli a szociális dimenzió valamiféle leírását is. Ezt, determinizmus-elvéhez igazodva, Kosztolányi meg is tette; mint az úri (történeti) középosztály életmódjának közvetlen megtapasztalója, ismerője, egyben pedig gyakorló újságíró ehhez rendelkezett is minden eszközzel. A regénynek ilyen — szociologizáló — olvasata, tudjuk, kezdetektől (mondjuk Kodolányi Jánostól) máig meglehetősen erős vonulatot képez — s egyáltalán nem jogtalanul. A "csak" szociologizáló megközelítés ("középosztály-regény", "cselédregény") azonban mindenképpen leszűkíti a regény lehetséges értelmezéseit. A regénynek ugyanis az eddig tárgyaltakon túl van egy antropológiai és egy léttörténeti szintje és dimenziója is, s ezek csak akkor lesznek autentikusan értelmezhetőek, ha a pszichoanalízis regényszervező elvként való használatát tudomásul vesszük. Hogy a regénynek nem a legfontosabb szintje-dimenziója a szociológiai, azt az író teljesen világossá teszi — két oldalról is. A társadalmi aszimmetriát, az alá- és fölérendeltség létét a regényben az "urak" és a "cselédek" világa egyaránt "természetesnek" tartja, elfogadja, sőt totalizálja. E vonatkozásban Kosztolányi, úgy tetszik, igazodik kora szociológiai realitásaihoz, noha egy nyilatkozatából tudjuk, "természetellenesnek" tartotta, "hogy kiszolgálják". (A nyilatkozatot idézi Veres András; ÉA, 7.) A regényben szereplő urak — Drumától a pozitív ellenpólust képviselő Moviszter doktorig — elfogadják a társadalmi aszimmetria létét, az emberek egyenlőségének elvét pedig mitológiának minősítik. "Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van." (ÉA, 82.) Druma és Moviszter álláspontja csak abban különbözik, hogy utóbbi e viszonyba belépteti — e viszony enyhítőjeként — az irgalom elvét. S úgy véli, hogy: "Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján." S a kérdésre, hogy melyik ez az ország, így adja meg a választ: "Krisztus országa", mely a lélekben van, s "úgy hat, és úgy él". (ÉA, 82.) A modern — totális — szabadságideológia tehát itt genetikus előzményére, a keresztény irgalomelvre redukálódik. Lelki s nem szociológiai szubsztancia lesz, a mindennapi élet realitásában nem hatálytalanítja az alá- és fölérendeltségben megmutatkozó társadalmi asszimmetriát. S ugyancsak az egyenlőtlenség elfogadása mutatkozik meg a másik póluson is. E vonatkozásban figyelemre méltó, hogy Annát egyebek közt három különböző szociológiai (s egyben lelki) dimenzióban figyelhetjük meg: első gazdáinál, majd Vizyéknél, végül az őt — már gyilkosssága után — legorombító rendőr társaságában. Első gazdáinál jól érezte magát, az úr—cseléd viszony nem volt terhére, minden jel szerint itt a "helyén" volt. A rendőrt pedig, noha az leszidja és letartóztatja, a föléje rendelt társadalom akaratát közvetíti hozzá, — közel érzi magához. Mert — parasztrendőrről lévén szó — benne magához hasonlót fedez föl, s összetartozásukat érzi. Vizyéket viszont előbb tökéletesen kiszolgálja, majd meggyilkolja — de egyáltalán nem azért, mert ők az urak. Az úr—cseléd viszonyt ő is, mindvégig természetesnek tartja, elfogadja. A szociologikumnak a regényben adott — hol direkt, hol indirekt — értelmezése a keresztény antrolpológiával rokonítja Kosztolányit. Azaz egy alapvetően negatív emberkép rajzolódik be, a viszony radikális meghaladása azonban nem. Ezt a negatív antropológiát viszont némileg ellenpontozza, enyhíti — "emberiesíti" — az irgalom, az élet szentségének mindenek előtt valósága, legfőbb értékké emelése. (Ennek az álláspontnak a szócsöve és — a tárgyaláson — gyakorlati képviselője Moviszter doktor.) Nem kétséges, ha ennyi lenne a regény, nem lehetne túlságosan revelatívnak tartani. A regénynek azonban van egy harmadik szintje s dimenziója is, amely Édes Anna személyes sorsából "olvasható le", s amely az egész "történetet" egy léttörténeti összefüggésbe állítja bele. Mert — gondoljuk csak meg — mi is történik Annával? Ő a jó cseléd, aki végül mégis meggyilkolja gazdáit. Ám nem kétséges, az író rokonszenve Annáé, hőse tragikus hős — ebben a regény szinte valamennyi értelmezője egyetért. De kérdés, az Anna sorsában realizálódó paradoxonból az írói értelmezés mit fogad el, s mit utasít el. Itt, tetszik vagy sem, egy újabb paradoxonhoz jutunk el. Nem lehet ugyanis azt állítani, hogy az írói értelemzés Anna szociális szerepét (tökéletes cseléd) igazolná, gyilkosságát pedig elutasítaná. Az egyik a másik lehetőség föltétele; ha Anna nem lett volna jó cseléd, nem gyilkolt volna, s azért lehetett jó cseléd, mert képes volt gyilkolni. (Ha nem gyilkolt volna, pusztán egy tökéletes szolga lett volna.) Ennek a tragikus paradoxonnak megvan az életrajzi szintű, Kosztolányi beállítódásában keresendő magyarázata, de megvan mélyebb filozófiai értelme is. Mindkettő lényeges. 1) Kosztolányi életművének ismerői tudják, hogy a munka, a kötelességteljesítés (amelyeket egész életében gyakorolt, s egyik legfőbb magánemberi tulajdonságának tekinthetünk) számára mindig mint civilizációs kényszer jelent meg. Olyan kényszer volt ez, amely alól nem bújhatott ki, de amely — hite szerint — elnyomta legmélyebb, legbensőbb szabadságigényét. Márpedig ez a szabadságigény, mint egyik leveléből tudjuk, a legfőbb, legerősebb igénye volt. Önmaga szabad kifejezhetőségének, tehát önmagával való azonosságának lehetősége mindennél fontosabb volt számára. (Vö. Kosztolányi 1996. 236.) Ezt a feszültséget alkotói pályája során többször és többéle formában igyekezett föloldani, szerepjátékká alakítani. Innen ered a játékelmélete, amelyben a munka így jelenik meg: "...a munka a mai kor átka is, legnagyobb ellenségünk. Dolgozunk, hogy élvezhessük az életet, de nem bírjuk élvezni, mert folyton dolgozunk. A munka a rabszolgaság. Minden tevékenység az, amelyet nem önmagáért, nem kedvtelésből végzünk, hanem állati létünk biztosítására." (Kosztolányi 1990. 333.) De innen ered egyik szerepjátékának újrafogalmazása is. A szegény kis gyermek panaszai című, egykori versciklusát "újrafogalmazó" rövidprózájában 1928-ban pl. gyerekszájba adva mondja el véleméynét: "Nézzetek lelketekbe, vessetek számot magatokkal és feleljetek, de őszintén, ti képmutatók, hogy mikor voltatok boldogok? Akkor, mikor robotoltatok, vagy amikor henyéltetek, akkor, mikor hétköznap húztátok az igát, vagy amikor vasárnap délelőtt az ágyban lustálkodtatok, akkor, mikor a világra gondoltatok, vagy mikor a mámor, a füst, az őrület pillanataiban megfeledkeztetek arról, hogy a világon vagytok? Lázat nekem is, lázat és önkívületet." (Kosztolányi 1928. 75.) Kosztolányi értékrendjében tehát Anna tökéletes cseléd volta, a szociális szerep tökéletes képviselete legalábbis kettős természetű. Nélkülözhetetlen (így tehát pozitív), de kényszerű (így tehát negatív) is. A gyilkosság így maga is paradoxon megítélésű az író értékrendszerében: kitörés egy lehetetlen helyzetből, tehát a szabadságigény győzelme ("a mámor, a füst, az őrület pillanata"), ugyanakkor — mivel e kitörés gyilkosság formájában történt meg — védhetetlen. Ahogy Peter Bürger a tragikus létezésről írja: "üdv és pusztulás egybeesik" benne, szerkezete tehát maga is paradoxon. (Bürger 1996. 54.) A regényben a gyilkosság megítélésének mindkét pólusa tételesen meg is jelenik. Moviszter doktor, aki az Anna iránti szeretetlenségre fölhívja a bíróság figyelmét, lényegében igazolja s megérti a gyilkos cselédlányt. A bíróság elnöke szerint viszont gyilkolni azért mégsem kellett volna. (Vö. Veres 1997. 68.) Aligha lehet kétséges, hogy Anna tettének elbeszélése voltaképpen egy fiktív történetbe áthelyezett írói önvallomás (s egyben szerepkísérlet). Kosztolányi is elmondhatta volna, hogy "Édes Anna én vagyok". S itt kell visszautalnunk a gyilkosság előtti — már idézett — jelenetre, amelyben egy direkt írói utalás révén maga az író is megjelenik a regényben, és — Hattyú kutya ugatásával — szinte jelt ad a gyilkosságra. Önmagának ez a regénybe való beléptetése alig leplezett állásfoglalás. 2) Regényről lévén szó azonban az életrjazi szintű magyarázat csak egyik eleme lehet a lényegi interpretációnak — még akkor is, ha ezt a szintet az író maga emelte be művébe. Nem hiszem ugyan, hogy ettől az életrajzi szinttől függetlenedni lehetne (az esetleges olvasói tudatlanság mindenképpen szegényítő eredményű, s a szöveg belső intencióinak mond ellen), de tagadhatatlan, hogy az Édes Anna több mint személyes vallomás. A regény létértelmező természete nyilvánvaló. Édes Anna tettének tragikus paradoxona összhangban van, egybevág a 20. századi filozófia egyik lényeges vonulatának létértelmezésével. Bármily meglepő, de tény, hogy a fiatal Lukács György A tragédia metafizikája című írása, amely magyarul először 1911-ben a Szellemben, majd — németül — a Logosban jelent meg, s a Lét és időt megalkotó Martin Heidegger is olvasta és fölhasználta művében, a tragikus létezésnek egy olyan értelmezését adta, amely rokon az Édes Annában íróilag megjelenített létértelmezéssel. (Itt természetesen rokonságról s nem filológiailag igazolható hatásra kell gondolni, bár ez utóbbi sem teljesen kizárt. Kosztolányi, tudjuk, gondolkodónak is tartotta magát, s olvasott filozófiát, nyelvismerete pedig megvolt.) Az előbbiekben már idézett Peter Bürger (1996) Lukács és Heidegger művét összekapcsoló interpretációja a két filozófiában közös mozzanatok kiemelésével szinte tálcán kínálja az összevetés lehetőségét. Rövidre fogva: Lukács és Heidegger (említett írásaikban) egy aszimmetrikus polaritásban gondolkodtak. Lukács a közönséges élet — tragikus létezés, Heidegger a nem-tulajdonképpeniség — tulajdonképpeniség szembeállításával értelmezi az emberi létezést. Mindkettőjüknél az egyik pólus a másik lehetőség föltétele. Az (ön)megváltás útja pedig — ahogy Bürger formuláz — "a közönséges élet mindennemű koordinátái közül kilépő tett". (Bürger 1996. 53.) Ez a kilépés tragikus (és paradox), "üdv és pusztulás egybeesése okán". A "tragikus létezés", "a tulajdonképpeniség" (vagy ha tetszik: az autentikus lét) valamiképpen mindkettőjüknél a halálhoz mért élet. "A tragikus ember [...] nem keres semmiféle megvalósulást e közönséges életben, inkább szembefordul az ürességgel. Kész a halálra, ezzel mutatván meg, hogy többre van jussa tulajdon létezésénél: hogy jussa van önnön valóságára." (Bürger 1996. 54.) "...az egész létezés a halálra való eltökélesedés pillanatában sűrűsödik össze." (Bürger 1996. 55.) Ha jól olvassuk Kosztolányi regényét, nyilvánvaló, hogy Édes Anna "látszólag" megmagyaráz- hatatlan gyilkossága létezésének ilyen összesűrűsödése; ha gyilkosság árán is, e kitörésével jut el — a rákövesedő "jó cseléd" szerepét lerázva magáról — önmagához. S kerül, ha csak egy pillanatra is, összhangba önmagával, jóllehet ez — s Kosztolányi nem hagy kétséget efelől sem — saját tökéletes megsemmisülésével jár. Önmagára találás és megsemmisülés — ez Anna tragikus paradoxona. Korjellemző tény, hogy a létértelmezésnek ez a tragikusan paradox természete tetszett egyedül hitelesnek mindhármuk számára, s Lukács is, Kosztolányi is, Heidegger is csak egy ilyen paradox szerkezetű létértelmezésben tudta tapasztalatait összefoglalni. Hogy Anna gyilkossága — léttörténeti szinten — mennyire ebben a Lukácséval és Heideggerével rokon létérzékelésből gyökerezik, mi sem mutatja jobban, mint hogy a fiatal Lukács egy másik írásában, A lelki szegénységről értekezve így írta le a jóságot: "A jóság vad, kegyetlen, vak és kalandor. Annak a lelkében, aki jó, megszűnt minden pszichológiai tartalom, minden ok és minden következmény. Tiszta fehér lap annak a lelke, melyre a sors abszurd parancsát írja. És a parancs vakon, vakmerően és kegyetlenül végrehajtatik." (Lukács 1997a. 543.) Ezt a leírást akár a határhelyzetbe kerülő, gyilkoló Édes Annáról is elmondhatnánk. A regény maga persze személyesebb "műfaj", mint a filozófia, s egyáltalán nem véletlenszerű, hogy az Édes Anna egy újabb síkon, a nyílt, személyes terepe és eszköze is. Ez, explicit formában, jelezve is van a regényben, hiszen a regény zárlatában ismételten megjelenik maga az író is, s a "történeti" Kosztolányi Dezső is belerajzolódik a fiktív világba. Ez az írói fogás nem teljesen előzmény nélküli Kosztolányi életművében, már egyik 1921-es versfordításában (Lope de Vega: Szonett a szonettről) élt valami hasonlóval. (Mint ismeretes, ez a versfordítása lett József Attila nevezetes "Költőnk és kora" című versének egyik mintája és ösztönzője.) Az írónak a regény zárlatában való megjelenése mégis más funkciójú. Az Édes Anna kemény társadalomkritikája — az írói életrajzi szinten — puszta pálfordulásként, saját közege "elárulásaként" is értelmezhető lenne enélkül. Önmaga beépítése saját regénye világába azonban kettős csavart visz a történetbe: önmagának — regénye szereplőivel adott — jellemzése megerősíti, egyben ugyanakkor hatálytalanítja is a vádat. Ez a Kosztolányi megrajzolta Kosztolányi ugyanis "okos" köpönyegforgató, széljárásokhoz igazodó konjunktúra-ember; a jellemzés azt sugallja, hogy ő is éppen olyan, mint a regény úri szereplői: a többiek. Ugyanakkor az olvasó számára ez az explicit jellemzés mégis megkérdőjeleződik, sőt hatálytalanodik. Kosztolányit ugyanis itt olyanok vádolják-jellemzik, akiket már ismerünk, s akikről már tudjuk, hogy — finoman szólva is — kétes figurák. S mindezen túl, az ilyen jellegű önábrázolás ténye az ábrázoló szerzőt — a magánembert, aki mégis azonos a regény szerzőjével — valamiképpen az ábrázolt figura fölé is emeli. Aki képes önmagáról kritikusan szólni, az már valamiképpen önmaga fölé emelkedik. Az Édes Anna mindazonáltal nem pusztán egy Kosztolányi szerepjátékai közül, — a szerepjáték itt saját lehetőségeinek egyik szélső pontjára juttatta el. Ez a határhelyzet adja meg a regény léttörténetileg is jellemezhető jelentőségét. Irodalmilag viszont azért érdekes, mert e határhelyzetbe egy öntörvényű világ belső dinamikájára kapcsolódva jutott el, s e világ fölépítését a modern pszichoanalízis eredményeinek birtokában végezte el. IRODALOM Bori Imre 1986. Kosztolányi Dezső. Újvidék. Bürger, Peter 1996. Az aszimmetrikus polaritás. Lukács és Heidegger. Világosság, 11. sz. 46—57. Dóczy Jenő 1927. Édes Anna. Napkelet, február. ÉA. Kosztolányi Dezső: Édes Anna. Sajtó alá rend. Veres András. Bp., 1992. (Matura Klasszikusok) Ferenczi Sándor 1912. Schopenhauernak Goethéhez írt egy levele, pszichoanalitice nézve. Nyugat, II/1. 43—49. Harmat Pál 1994. Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. A budapesti mélylélektani iskola története, 1908—1993. 2. kiad. Bp. Heidegger, Martin 1993. Freudról és a pszichoterápiáról. In: Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisről. Szerk. Szummer Csaba, Erős Ferenc. Bp. 47—61. Heller Ágnes 1957. Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában. Bp. Karinthy Frigyes 1935. Az ötvenéves Kosztolányi. Nyugat, április, 265—272. Kemenes Géfin László 1997. Nem is olyan Édes Anna — A női szexualitás problematikája Kosztolányi Dezső regényében. Kortárs, 8. sz. 79—91. Kodolányi János 1927. Kosztolányi Dezső: Édes Anna. Pandóra, 1. sz. 47—50. Kosztolányi Dezső 1928. A szegény kisgyermek panaszai. Vagyunk! A vajdasági magyar irodalom almanachja. A Bácsmegyei Napló karácsonyi melléklete, 74—75. Kosztolányi Dezső 1977. Egy ég alatt. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp. Kosztolányi Dezső 1990. Nyelv és lélek. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp.— Újvidék. Kosztolányi Dezső 1996. Levelek — naplók. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp. Kosztolányi Dezsőné 1990. Kosztolányi Dezső. Bp. Lukács György 1977. A tragédia metafizikája. In: Ifjúkori művek. Bp. 492—518. Lukács György 1977a. A lelki szegénységről. In: Ifjúkori művek. Bp. 537—551. Németh László 1970. Kosztolányi Dezső. In: Két nemzedék. Bp. 118—121. Tamás Attila 1994. A lélektani motiválás tényezői Kosztolányi Édes Annájában. In: T.A.: Értékteremtők nyomában. Debrecen, 100—107. Veres András 1997. Kosztolányi Édes Annája. Egy sajtó alá rendezés tapasztalataiból. Alföld, 6. sz. 59—69.