KorunkÁprlilis 1998
 Áprlilis 1998
Határok között — határok fölött


  Előszó
  

  Határológiai kistrakta
  Lászlóffy Aladár

  Versek
  Ken Smith

  Balkáni történetek
  Tordai Zádor

  Franciák, németek — ideológiák
  Louis Dumont

  "Gézengúz nép valátok kezdet óta..."
  Alexandru Vaida Voevod

  Egy láda maszkószki
  Zelei Miklós

  Proletár reneszánsz (I.)
  Hankiss Elemér

  A
  Bárány-Horváth Attila

  Irodalmi/nem irodalmi
  Adrian Marino

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  Miért gyilkolt Édes Anna?
  Lengyel András


Toll
  Határkaland
  Kántor Lajos

  Könyvek művésze
  Czellár Judit

  Da capo al fine
  Szabó Géza


Műhely/Atelier
  Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről
  Gabriela Adameşteanu


Világablak
  Privatizációs módszerek Kelet-Európában
  Réti Tamás


Mű és világa
  Helyszíni tudósítás a törvény kapujából
  Szilágyi Júlia


Téka
  Az első és a többi média
  Kelemen-Schittenhelm Attila

  Életkép a múltból
  László Noémi


Talló
  Illúziótlan művészet?
  

  Vonalak, számok, kövek
  

  Szilágysági Limes
  

  Olaszok Isztriában
  

  Új határok
  

László Noémi

Életkép a múltból

Radu Ţuculescu: Liftben Kilencvennyolc előtt avagy kilencvennyolc után, a téma kétségkívül kényes. Radu Ţuculescu 1996-ban magyarul megjelent könyvét forgatva megakadt a szemem az előszó (Filep Tamás Gusztáv) egy kifejezésén: "nemzetkarakterológia". A Szlafkay Attila tolmácsolásában olvasottak után pedig elsősorban magammal kellett számot vetnem, amint gondolataim minduntalan az előbb említett fogalom aknamezején kalandoztak. Elsősorban a kategóriákkal volt gondom, attól függetlenül, hogy az érvényben lévő eszmerendszerek értelmében mennyire lehet egészséges vagy nem a különféle szempontok szerinti osztályozás. Kissé nyugtalanul fedeztem fel: igenis osztályozni szeretném ezt a karcolatfűzért, ím, már osztályoztam is, noha az ítélet helyessége felől a szó leírta után sem lehetek teljesen biztos. No, de a gond nem is annyira a műfaji kérdés körül sűrűsödött. Itt alapvetően értékítéletről van szó, annak ellenére, hogy re-cenzorként semmi keresnivalóm az értékítéletek környékén. Ízelítőül idézném mégis a könyv bevezetőjében írottakat, az észrevétel ugyanis ezúttal vitán felül lényegretörő: "A szereplők életének nincs központi értékmotívuma, iránya, célja a létfenntartáson és a konfliktusok előli menekülésen kívül [...] nincsenek kidolgozott életstratégiák, az egyéni felelősség fölolvad az össztársadalmi alibi-vadászatban..." Ţuculescu írásaiban tetten érhető a LEHETŐSÉG, amint különböző okoknál fogva tehetetlenségbe fordul át. Az olvasó azzal az abszurd helyzettel szembesül, hogy voltaképpen semmi sem történik, bár e semmi leple alatt számtalan apró stratégia lobban el. A mindennapok taposómalmában vesződő kisember világában járunk, ahol, úgy tűnik, minden hangosabbnak ígérkező jajszót elnyom a véget nem érő fásult ásítás. Az írások abszurd motívumai a hazai olvasó számára kétségtelenül ismeretesek. Hogy zsák cementet adott esetben csak egy-egy csinosan fésült parókával egyetemben vásárolhat a jóember; hogy nem kell sietni, ráérünk mindennel, hiszen holnap is nap van; hogy egy pontosan másfél méter mély és kilencvennyolc centiméter széles árok utcáról utcára vándorol a felsőbb rendeletek személyes kavalkádjában, mígnem az elhelyezésre váró vastag csőben üdítőket forgalmazó stand nyílik, ahol bevont kekszet árusítanak... Továbbá az sem meglepő, hogy valamely művelődési versenyen egy fásult ábrázatú zenész dojnát ad elő trombitán, a városban, ahol a nővére után kutató vidéki nénike mérgében így fakad ki: "Itt senki sem ismer senkit..." Olvasóként elsősorban erre a hangra figyelnék fel. Úgy érzem, ez az, ami a leírt helyzetet a velejéig megmutatja: a senkinek-senkihez-semmi-köze hangulatának és az együtt-a-közért-munkára-fel kis ideologikus szlogenjének furcsa keveréke, amit sokunk tapasztalatból bizony nagyon is jól ismer... Az értékítélethez visszatérve el kell még mondanom a könyv olvasásakor többször is az jutott eszembe: jó, jó, tudjuk mi ezt akkor is, ha nem olvassuk... Így lényeges vitatémára akadtam, amelyet megoldani semmiképp, ám felvetni annál inkább szándékomban áll: hol van itt az úgynevezett irodalom? (Ha ezt a szót minden szégyenkezés nélkül le lehet még írni manapság.) Nos, ez az, amit menthetetlenül az olvasó kell hogy eldöntsön. Hiszen az, hogy a dolog dokumentum- avagy szarkasztikus-nosztalgiás jellege megfelel-e elvárásainknak, vagy az olvasásra áldozott idő ellenében egyebeket is elvárt volna, az már magánügy. A "tudjuk mi ezt"-el kapcsolatosan pedig még annyit — apropó nemzet-karakterológia —, hogy talán mindezt azért mégsem tudjuk "mi". Talán érdemes elgondolkodni, mi az általánosan érvényes és mi az egyedi ebben az írássorozatban, ki az, akin az ostorvég csattan, ha már ostorról van szó. Mert végső soron itt igenis nemzetkarakterológiáról van szó, ám a nemzet korántsem etnikai, hanem szociális és történelmi szempontból meghatározott...