Áprlilis 1998 Határok között — határok fölött |
Előszó Határológiai kistrakta Lászlóffy Aladár Versek Ken Smith Balkáni történetek Tordai Zádor Franciák, németek — ideológiák Louis Dumont "Gézengúz nép valátok kezdet óta..." Alexandru Vaida Voevod Egy láda maszkószki Zelei Miklós Proletár reneszánsz (I.) Hankiss Elemér A Bárány-Horváth Attila Irodalmi/nem irodalmi Adrian Marino Ha jönne az angyal... Moldova György Tájoló Miért gyilkolt Édes Anna? Lengyel András Toll Határkaland Kántor Lajos Könyvek művésze Czellár Judit Da capo al fine Szabó Géza Műhely/Atelier Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről Gabriela Adameşteanu Világablak Privatizációs módszerek Kelet-Európában Réti Tamás Mű és világa Helyszíni tudósítás a törvény kapujából Szilágyi Júlia Téka Az első és a többi média Kelemen-Schittenhelm Attila Életkép a múltból László Noémi Talló Illúziótlan művészet? Vonalak, számok, kövek Szilágysági Limes Olaszok Isztriában Új határok | László Noémi Életkép a múltból Radu Ţuculescu: Liftben Kilencvennyolc előtt avagy kilencvennyolc után, a téma kétségkívül kényes. Radu Ţuculescu 1996-ban magyarul megjelent könyvét forgatva megakadt a szemem az előszó (Filep Tamás Gusztáv) egy kifejezésén: "nemzetkarakterológia". A Szlafkay Attila tolmácsolásában olvasottak után pedig elsősorban magammal kellett számot vetnem, amint gondolataim minduntalan az előbb említett fogalom aknamezején kalandoztak. Elsősorban a kategóriákkal volt gondom, attól függetlenül, hogy az érvényben lévő eszmerendszerek értelmében mennyire lehet egészséges vagy nem a különféle szempontok szerinti osztályozás. Kissé nyugtalanul fedeztem fel: igenis osztályozni szeretném ezt a karcolatfűzért, ím, már osztályoztam is, noha az ítélet helyessége felől a szó leírta után sem lehetek teljesen biztos. No, de a gond nem is annyira a műfaji kérdés körül sűrűsödött. Itt alapvetően értékítéletről van szó, annak ellenére, hogy re-cenzorként semmi keresnivalóm az értékítéletek környékén. Ízelítőül idézném mégis a könyv bevezetőjében írottakat, az észrevétel ugyanis ezúttal vitán felül lényegretörő: "A szereplők életének nincs központi értékmotívuma, iránya, célja a létfenntartáson és a konfliktusok előli menekülésen kívül [...] nincsenek kidolgozott életstratégiák, az egyéni felelősség fölolvad az össztársadalmi alibi-vadászatban..." Ţuculescu írásaiban tetten érhető a LEHETŐSÉG, amint különböző okoknál fogva tehetetlenségbe fordul át. Az olvasó azzal az abszurd helyzettel szembesül, hogy voltaképpen semmi sem történik, bár e semmi leple alatt számtalan apró stratégia lobban el. A mindennapok taposómalmában vesződő kisember világában járunk, ahol, úgy tűnik, minden hangosabbnak ígérkező jajszót elnyom a véget nem érő fásult ásítás. Az írások abszurd motívumai a hazai olvasó számára kétségtelenül ismeretesek. Hogy zsák cementet adott esetben csak egy-egy csinosan fésült parókával egyetemben vásárolhat a jóember; hogy nem kell sietni, ráérünk mindennel, hiszen holnap is nap van; hogy egy pontosan másfél méter mély és kilencvennyolc centiméter széles árok utcáról utcára vándorol a felsőbb rendeletek személyes kavalkádjában, mígnem az elhelyezésre váró vastag csőben üdítőket forgalmazó stand nyílik, ahol bevont kekszet árusítanak... Továbbá az sem meglepő, hogy valamely művelődési versenyen egy fásult ábrázatú zenész dojnát ad elő trombitán, a városban, ahol a nővére után kutató vidéki nénike mérgében így fakad ki: "Itt senki sem ismer senkit..." Olvasóként elsősorban erre a hangra figyelnék fel. Úgy érzem, ez az, ami a leírt helyzetet a velejéig megmutatja: a senkinek-senkihez-semmi-köze hangulatának és az együtt-a-közért-munkára-fel kis ideologikus szlogenjének furcsa keveréke, amit sokunk tapasztalatból bizony nagyon is jól ismer... Az értékítélethez visszatérve el kell még mondanom a könyv olvasásakor többször is az jutott eszembe: jó, jó, tudjuk mi ezt akkor is, ha nem olvassuk... Így lényeges vitatémára akadtam, amelyet megoldani semmiképp, ám felvetni annál inkább szándékomban áll: hol van itt az úgynevezett irodalom? (Ha ezt a szót minden szégyenkezés nélkül le lehet még írni manapság.) Nos, ez az, amit menthetetlenül az olvasó kell hogy eldöntsön. Hiszen az, hogy a dolog dokumentum- avagy szarkasztikus-nosztalgiás jellege megfelel-e elvárásainknak, vagy az olvasásra áldozott idő ellenében egyebeket is elvárt volna, az már magánügy. A "tudjuk mi ezt"-el kapcsolatosan pedig még annyit — apropó nemzet-karakterológia —, hogy talán mindezt azért mégsem tudjuk "mi". Talán érdemes elgondolkodni, mi az általánosan érvényes és mi az egyedi ebben az írássorozatban, ki az, akin az ostorvég csattan, ha már ostorról van szó. Mert végső soron itt igenis nemzetkarakterológiáról van szó, ám a nemzet korántsem etnikai, hanem szociális és történelmi szempontból meghatározott... |