KorunkÁprlilis 1998
 Áprlilis 1998
Határok között — határok fölött


  Előszó
  

  Határológiai kistrakta
  Lászlóffy Aladár

  Versek
  Ken Smith

  Balkáni történetek
  Tordai Zádor

  Franciák, németek — ideológiák
  Louis Dumont

  "Gézengúz nép valátok kezdet óta..."
  Alexandru Vaida Voevod

  Egy láda maszkószki
  Zelei Miklós

  Proletár reneszánsz (I.)
  Hankiss Elemér

  A
  Bárány-Horváth Attila

  Irodalmi/nem irodalmi
  Adrian Marino

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  Miért gyilkolt Édes Anna?
  Lengyel András


Toll
  Határkaland
  Kántor Lajos

  Könyvek művésze
  Czellár Judit

  Da capo al fine
  Szabó Géza


Műhely/Atelier
  Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről
  Gabriela Adameşteanu


Világablak
  Privatizációs módszerek Kelet-Európában
  Réti Tamás


Mű és világa
  Helyszíni tudósítás a törvény kapujából
  Szilágyi Júlia


Téka
  Az első és a többi média
  Kelemen-Schittenhelm Attila

  Életkép a múltból
  László Noémi


Talló
  Illúziótlan művészet?
  

  Vonalak, számok, kövek
  

  Szilágysági Limes
  

  Olaszok Isztriában
  

  Új határok
  

Illúziótlan művészet?

A jelek szerint arra ítéltettünk, hogy vég nélkül újraéljük tulajdon múltunkat. A politika, a történelem, az erkölcs mellett érvényes ez a művészetre is. A festészet irányulása a jövő helyett a múlt fele mutat: a rengeteg idézet, színlelés, ki- és elsajátítás elmúlt korok művészetének hol játékos, hol giccses felidézése. Russell Connor úgy nevezi: "a modern művészet elrablása". A remake persze ironikus, de ez elnyűtt, fosszilis irónia — dezillúzió. Egymás mellé helyezni a Reggeli a fűben meztelen nőalakját és Cézanne Kártyajátékosát, nem több mint a reklámtechnika fogásával élni. Ez a bűntudat és a neheztelés ("ressentiment") iróniája — mintha a művészettörténet végső stádiuma ugyanúgy ebből állna, ahogyan Nietzsche szerint ez az utolsó szakasza az erkölcs genealógiájának is. Paródia és palinódia egyszerre, olyan, mintha a kultúra bosszút állna önmagán, szemétládákat állítana elő, és azok tartalmában keresné önnön megváltását. Az újabb filmtermés néhány jellegzetes darabja (Barton Fink, Basic Instinct, Sailor and Lula) szinte teljesen kiiktatja a kritika lehetőségét azáltal, hogy ezek a művek mintegy belülről felszámolják önmagukat. Tele ők is idézetekkel, a technikai lehetőségek csúcsán mozognak — ám úgy viselik és úgy kezelik ezeket, mint a filmművészetnek, a szerzők filmkultúrájának rákos kinövéseit. Mintha a rendező félne saját művétől, mintha nem tudná elviselni, s csak azért halmozza a virtuozitás, a trükk, a megalomán klisék egész tárházát, hogy lejárassa, hogy megkínozza, szinte hatástalanítsa a képsorokat, paródiát űzzön a filmszalagra vitt forgatókönyvből, átváltoztassa a képek pornográfiájává. Mintha a cél a néző kiábrándítása lenne, mintha azt várnák tőle, hogy tudomásul vegye: a filmnek ez a túlsága arra való, hogy véget vessen a filmművészet illúziójának. A némafilmtől a mai technikai lehetőségek kiaknázásáig a film története arról szól, hogyan vonult ki az illúzió e művészetből. A mai film nem ismeri sem az utalást, sem az illúziót, hiányzik belőle a kitöltetlen, az űr, az ellipszis, a csend — ugyanúgy, ahogyan a televízióból is hiányzik, amellyel a film mindinkább összemosódik, miáltal a filmkép elveszíti a maga sajátosságát, elérkezik a haszontalan tökéletesség állapotába. Valóságos kép a valóságos időben — ez nem filmkép. Minél közelebb jutunk a kép abszolút meghatározásához és valósághű tökélyéhez, annál inkább eltávolodunk illúziót teremtő hatalmától. Emlékezzünk a pekingi opera előadására: két személy csónakban állva egyszerű testmozgással elevenítette meg a folyó kiterjedt víztömegét és erejét. Az illúzió teljes és hatásos: művészi, nem pedig fizikai. A művészetek mai eszköztára a valósághoz állandóan hozzáadja a valóságot a tökéletes illúzió megteremtése céljából — és így öli meg az illúziót. A kép képtelenítésének csúcsa: a digitális technika, a szintetikus kép, a virtuális valóság. A kép nem egyéb, mint a világ két kiterjedésre való elvonatkoztatása. Más, mint a való világ, de épp ez teremti meg az illúzió hatalmát. A virtualitás viszont bevisz a képbe, újjáteremti a három dimenziójú valóságos képet (egyfajta hiperrealitás formájában), s ezzel megsemmisíti az illúziót. (Időbeli megfelelője ennek a "reális idő": a pillanatnyiságban az idő visszakanyarodik önmagába, vagyis eltörli mind a múlt, mind a jövő illúzióját.) A virtualitás a tökéletes illúzió felé tart, ám ez már nem a kép alkotó illúziója (avagy a jelé, a fogalomé), hanem valami más. Realista, mimetikus, hologrammatikus illúzió. Véget vet az illúzió játékának, amit pedig helyette ad, az a valóság tökéletes reprodukálása, virtuális megismétlése: a valóságnak önmaga mása által történő prostituálása és kivégzése. (Tervezik már azt a múzeumot, amelyben az ember belép a Reggeli a fűben című festménybe, és ott egyszerűen helyet foglal.) A modernitás elfeledtette velünk, hogy a megvonásban erő van, a hiányból hatalom támad, ezért szüntelenül hozzáadunk, halmozunk, rálicitálunk. Mivel nem tudjuk immár vállalni a hiány fölötti szimbolikus uralmat, ezért elmerülünk a fordított illúzióban, a bőség kiábrándult, anyagi illúziójában. Nehéz ma beszélni a festészetről, mivel nehéz látni. Többnyire nem azt várja tőlünk, hogy nézzük, hanem azt, hogy szemünkkel magunkba szívjuk, és úgy jár-kel közöttünk, hogy ne hagyjon nyomot. Némiképpen a lehetetlen csere leegyszerűsített esztétikai formája. Ezért beszámolni is leginkább az a szöveg tud róla, amelyben nincs mit látni: ez lenne a megfelelője annak a tárgynak, amely nem is az. De a tárgy, amely nem az, azért még nem maga a semmi, mert nem szűnik meg kínozni az embert a maga immanenciájával, üres, anyagtalan jelenlétével. Épp ebben áll a kérdés: anyagba önteni a semmi határán a semmit, kirajzolni az érdektelenség határvonalai mentén az üresség nyomvonalát. A művészet sohasem a világ gépies tükre, hanem annak felfokozott illúziója, hiperbolikus tükörképe. Az érdektelenségre ítélt világban a művészet sem tehet egyebet, csak szaporítja az érdektelenséget. Körbejárja a képet és a tárgyat, amely már nem is az. Wenders, Jarmush, Antonioni, Altman, Godard, Warhol filmképei a világ jelentéktelenségéről vallanak, s ezek a filmképek maguk is hozzáadódnak a világ jelentéktelenségéhez, hozzáadódnak a világ reális vagy hiperrreális illúziójához, miközben más rendezők — Scorsese, Greenaway — barokk és high-tech fondorlata nem tesz mást, mint kitölti a kép ürességét és ezzel hozzáadódik a képzeletbeliség kiábrándultságához. Ugyanúgy, mint az a new-yorki művészcsoport (szimulacionisták), amelynek tagjai megjátsszák az utánzást s ezzel magát a festészetet játsszák meg utánzásként, önmagával viaskodó gépezetként. Vannak csoportosulások ( Bad Painting, New Painting, installációk és performanszok), amelyekben a festészet megtagadja, parodizálja, kiöklendezi önmagát. Megörökített hulladék. Nincs is mit nézni rajta, mert ránk nézve ő sincs. Ha pedig nincs, akkor teljesen közömbösen hagy. Ez a festészet valóban teljesen közömbös önmagának , a művészetnek, közömbös, mint a valóságnál erősebb illúzió. Nem hisz tulajdon illúziójában, s ezzel önmaga utánzásába hull, a nevetségbe. A modern művészet nagy kalandjának neve: absztrakt. Kirobbanása, kezdete pillanatában (az expresszionizmusban vagy a mértani formák keresésében) még része a művészettörténet hőskorának, az ábrázolás dekonstrukciójának és a tárgy robbantásának. Ám az elpárolgó tárggyal maga a festészet alanya merészkedik tulajdon eltűnésének határáig. A jelenkori absztrakt (és ez érvényes a neofigurativra is) már e forradalmi kaland, e megtörtént eltűnés után van — és rajta már csak hétköznapjaink egybemosódó, banalizált mezejének nyomai látszanak, a képek ama banalitása, amely immár erkölcseinkbe ivódott. Ez a dolgok rendje. A hiteles festészetnek ma ugyanolyan közömbösnek kell lennie, amilyen maga a világ is lett, mihelyt a nagy tétek kivesztek. A művészet a maga egészében nem egyéb, mint a banalitás metanyelve. Folytatódhat-e vég nélkül ez a dedramatizált szimuláció? Az eltűnés és az áttetszőség pszichodrámája sokáig el fog tartani. Ne tévesszen meg senkit a művészettörténet hamis folytonossága. (Jean Baudrillard: Illusion, désillusion esthétiques. KRISIS. Párizs, 1996./11.) H.A.