KorunkMárcius 1998
 Március 1998
Multi nézet


  Nemzetközi krumpli
  Lengyel László

  A multinacionális cégek szerepe a világgazdaságban,Kelet-Közép-Európábanés Magyarországon
  Antalóczy Katalin

  Az elit nem vész el
  Mézes Flórián

  A szabály erősíti a kivételt
  S. Nemes Ilona

  Eltérített szerelmesvers, 1998
  Zalán Tibor

  "A nemzeti és a multinacionális szembeállítását nem érzem helyénvalónak"
  Tódor János

  Benzinkutak piaca
  Kubik Pál

  Benzinkutak piaca
  Kubik Pál

  Privatizálom magam
  Janox

  A tőke kedvencei
  mf

  Versek
  Jánosházy György

  K + F a multik árnyékában
  Torkos Matild

  Szabó Géza
  Szabó Géza

  Ábel a világkorban
  Baji Lázár Imre

  Amikor a pénz nem beszél
  Hirschler Richárd

  A sportfinanszírozás változásai A multinacionális cégek
  Frenkl Róbert

  A bolond posztmodern története
  Tomkiss Tamás

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György

  Egyenes adás a Papírpohár Múzeumból
  Zelei Miklós

  Gondolkodj helyileg,cselekedj globálisan.John Naisbitt tételei
  


Tájoló
  Rocinante nyomában
  Sándor Iván


Toll
  Szerkesztői alulnézetben (avagy: mit sokszorozunk?)
  Kántor Lajos


Műhely/Atelier
  A grafika világtérképe
  Valentin Negoiţă


Mű és világa
  A legnagyobb keze nyoma
  Kiszely Gábor


Közelkép
  Újpest, Tungsram, General Electric
  Torkos Matild

  Rétság és a japánok
  Hlavay Richárd

  Gyarapodik a város
  Simon Judit

  Tapogatózás, lassú előrehaladás
  Máthé Éva

  McDonald's — "ahol minden tökéletes!"
  Székely Kriszta


Talló
  Román—amerikai viszonylatok
  Kántor Erzsébet

Moldova György

Ha jönne az angyal...

LXXIV

Rodosto, 15 septembris 1741

Új királynénk, Mária Terézia felrugtatott lován a koronázódombra, és a világ négy tája felé vágott a kardjával, megmutatva elszántságát, hogy bárhonnan is támadna ránk az ellenség, megoltalmazza tôle az országot. Kellett hogy tegyen egy ötödik csapást is, ezt a mi torkunk felé intézte, elhatározván és kinyilvánítván, hogy "ex Turcia nulla redemptio, nec nominetur in nobis!", nekünk bujdosóknak Törökországból nincs visszatérésünk, és ne is említtessünk a színe elôtt. Ebbôl mindenki megértheti, hogy eltörlene minket, és elfújtatna a széllel.

Megértve, hogy a bujdosásunknak most már csak a halál vet véget, társaim úgy elkezdtek sóhajtozni, mintha vitorlákat kívántak volna röptetni vagy szélmalom garatján bánatukat megôrletni.

Fennhangon magyaráztam nekik, hogy most semmi olyat nem vesztettek el, amit már a kezükben tartottak volna, hiszen senki sem ígérte meg nekik, hogy hazatérhetnek. Még a rossz biztos tudata is jobb a bizonytalanságnál, mert az egyértelmű döntések épségben tartják és megerôsítik a lelkünket.

Ha úgy vesszük, sok bajtól szabadultunk meg kicsapatásunkkal, többé nem lesz gondunk semmiféle otthoni vagyonnal, nem perelünk tiszttartókkal és számvevôkkel, ezután már nem kell törnünk magunkat gyermekeink jövôbeni elôremeneteléért. Mindezekért csak hálával tartozunk a királynénak. A többiek nem hallgattak rám, összedugták a fejüket, mint a lovak a csorgónál, és azon tanakodtak, hogy milyen kérelmet kellene meneszteniük Mária Teréziához.

Otthagytam ôket, és kiültem a Magyarok Kertjébe. Levettem a süvegemet, hadd érje a fejemet a Nap, és kihoztam egy pohár bort is magamnak. Elnéztem a tenger felé, és elnéztem a hegyek felé, minden olyan volt, mint az elôzô órában, a nagy világ folyását nem zavarta meg, hogy a királyné kirekesztett a hazájából néhány magyart. A közömbös dolgoknak ezt a békességét próbáltam magamba fogadni.

Hora prima post mediam noctem, egy órakor, mikor delelôjén áll az éj, felébredtem. Lelkem eddig bírta távol tartani a bánatot magától. A sötétség még bontatlan volt, és a sötétben minden jobban fáj. Keserűség indult meg, nem is a szívembôl, hanem a gyomromból fel a számba. Imádkoztam Istenhez, hogy bocsásson el engem, mint ahogy elbocsátotta egykor az agg Simeont. Mindent láttam már, és ebben elvásott az én lelkem, többé nem kívánok együtt sírni a iratókkal és együtt örülni az örvendezôkkel. Aludjak el most, és ez az álom csússzon át észrevétlenül a halálba.

Aztán a súly mintha megkönnyebbült volna rajtam. A kint feltámadó tengeri széllel vigasztalás szállt rám, hogy a lelkünkre nehezedô sötétség mennél sűrűbb és súlyosabb, annál nagyobb világosság ígéretét hordja magában. Megigazítottam a párnámat, és aludni próbáltam, hogy legyen erôm reggel folytatni a munkámat.

LXXV

Rodosto, 30 septembris 1741

A ma olyan, mint a tegnap, és a holnap is csak olyan lesz, mint a ma volt. Most is meg kell tennünk a szükséges dolgokat, mint akármely csendes idôben, senki sem adhat alóla felmentést. Néha arra gondolok, jobb volna valamilyen uraságnak szolgálni, akit ha úgy alakul, becsaphatnék, és pihenést szerezhetnék magamnak, de itt, ahol én vagyok az úr, aki számonkérek magamon, mindezeket nem tehetem meg.

Reggel szokásos módon kimentem a piacra, gyümölcsöt, húst és halat vásároltam az örmény árusoknál. Egyiküknél egy valaha remekmívűen kikészített, de mostanra már molyrágta és a szélén vérfolttal szennyezett birkabôrt láttam a bódé sarkába félrevetve. Megkérdeztem, hogy került a bódéba ez az ide nem illô jószág, az árus egy különös törzsi szokásról magyarázott.

A sivatagban élô tuaregek hordanak ilyen birkabôrt a tevéjük nyeregtáskájában. Gyakran keverednek csatába ellenségeikkel, ha ennek során megbizonyosodnak, hogy reménytelen helyzetbe kerültek, elôveszik a birkabôrt, és ráállnak, megesküsznek, hogy többé nem kérnek és nem adnak kegyelmet.

— Mint ahogy a vérfoltból láthatod, effendi, ennek a birkabôrnek a gazdája is megtartotta a fogadalmát — mondta az árus.

Mivel az örmény olcsón odaadta, megvettem ezt a birkabôrt, és hazavittem. Otthon felakasztottam a szobám falára, és gyakran eltöprengtem, hogy hasonlít a mi sorsunk a tuaregekéhez. Mi is menekülünk az ellenségeink elôl, régi ember létünkre elhagyjuk régi sátrainkat, eldobáljuk életünk és méltóságunk kis díszeit. Lefoszlik rólunk minden, ami elviselhetôvé tette a világot: a mosoly, az érzelem, a magunk becsülésének védô burnusza. Újra és újra megtanulhatjuk, amit már régrôl is tudnunk kellene, hogy a félelem menekülés közben egyre csak növekszik.

És egy nap be kell látnunk, hogy nincs tovább, elfáradtunk, csak egy csatára elegendô erônk maradt. Megfordulunk, mert önérzetünket bántaná, hogy hátulról sujtana le ránk az ellenség. Bevárjuk ôket, a haditaktika tanácsa szerint olyan közelbe engedve, amíg arcukból ki nem világít a szemük fehérje.

A tuaregek jól választották ki a méretet. Egy birkabôr éppen akkora, hogy a közepérôl minden sarkát elérheted, és ha ráállsz, akkor, habár csak egy hüvelyknyivel is, de magasabbra kerülsz, jobban látsz, és téged is jobban látnak.

A birkabôr a létezô ellenállás jele, élô szabadsággal takar be egy talpalatnyi földet, mint ahogy a mi Rodostónk is imago Hungariae, Magyarország képe marad, ahol még él a hazájából rebellisként kitiltott Fejedelmünk emléke — és ezen nem változtathatnak a mi nyomorult állapotjaink.

Ehhez a kicsi birkabôrhöz lelkünkbôl hozzátehetjük a magunkét, ha nem tudunk térben terjeszkedni, akkor fölfelé kell építkeznünk. Est Deus in nobis, agitante calescimus illo — bennünk él az Isten, és az ô ihletése hevít minket. LXXVI

Rodosto, 21 novembris 1741

Ami elmondva összevissza volna, az papírra vetve elrendezôdik, ezért egyre gyakrabban feledkezem bele az írásba. Most is már csak a mécses alján maradt valamennyi olaj, vizet öntök bele, hogy feljebb hozzam, így még világít egy keveset.

Az utóbbi idôben mindannyian Pázmándy uramat figyeltük, és óvtuk, hogy ne kövesse a halálba üdvezült fiát, Bálintot, ám ehelyett más változást készített a Sors: a tegnapi napon Ilosvay uram tette le önként evilági földsátorát.

Régtôl fogva kereste a módot, hogy beszélhessen velem, mikor végre szemben talált, Ilosvay uram egy levelet vont elô a keblébôl, és arra kért, hogy vigyem be Konstantinápolyba, és adjam a francia orator kezébe. Mivel nála nem sokkal gyakrabban járok arrafelé, megkérdeztem:

— Mi oka, hogy Kegyelmed nem személyesen intézi el ezt az ügyet?

Ô úgy tett, mintha nem hallotta volna, nagy hirtelen a hazából való kizáratásunkat hozta elô.

Magyarországról mint "antemuralis Europae"-rôl, Európa elôrevetett bástyájáról beszélt. Fájlalta, hogy a keresztény uralkodók is csak akkor említenek minket ezen a néven, ha szükségük van az áldozatunkra, egyébként megfeledkeznek róla. Ilosvay uram arca kigyúlt, úgy tűnt, mintha önmagát delejezte volna a szavaival.

— Egyszer végre meg kellene mutatnunk, hogy mindig is különb sorsot érdemeltünk volna, mint amilyen jutott nekünk.

— Szép idea — mondtam óvatosan. — De mi volna ennek a módja?

— Egy hôsi önfeláldozás, melynek szerte elmegy a híre, megtanítaná a világot rólunk jobban vélekedni.

— Nem kellene ilyen eszközökhöz folyamodnunk, egy emberi élet is túlságosan nagy ár.

— Nincs már eshetôség igazi súlyt adni annak, amit szeretnénk elmondani. Nézze meg Kegyelmed akármelyik tragédiát, csak a halál teszi teljessé, csak a kihullott vér válthatja ki a megtisztító katharzist. Különben a csillagok is megfeledkeznek rólunk.

Ilosvay uram a kezembe erôltette a levelet.

— Egyszóval: vigye el ezt a francia oratornak, és mondja meg neki, hogy olvassa el figyelemmel. Megéri.

Nem folytattam tovább a társalgást, tudtam, hogy kár minden kimondott szóért, surdo fabulam cecinimus — süketnek mondunk mesét.

Aki önmagát akarja a Történelem serpenyôjébe dobni, mert azt hiszi, hogy helyreállíthatja vele a világ megbomlott egyensúlyát, annak nem lehet elmagyarázni, hogy az öngyilkosság, bármilyen látványos is, még soha nem változtatta meg a dolgok menetét. A kocsi kereke, melyet fel akart tartóztatni, zökken egyet az elébe vetôdô testünkön, aztán gurul tovább. Ez a mi nemzeti ôrületünk, mely minden idôkön átörökíti magát, új és új követôket találva.

Ilosvay uram olyan magát kelletôen készült a halálra, mintha csak egy boldog mennyegzôre menne. Már életében azok közé sorolta magát, kiknek emlékezete quamdiu Sol et Luna erunt, amíg a nap és a hold fennjár, mindig megmarad.

Elôfordult, hogy elôvette a pisztolyát, megcsókolta a golyót, melyet beleillesztett. Társai észrevették, és kicsavarták a kezébôl a fegyvert. Tudtam, nincs eszközöm, hogy meggátoljam a szándékában, de ha a hatalmamban állt volna, akkor sem teszem meg. Ha valaki egy szinten felül áll, joga van eldönteni a sorsát.

Ilosvay uram, amit tervezett, azt véghez is vitte. Bár nem tudott úszni, az esti dagálynál mélyen besétált a tengerbe. A feltámadó hullámok ledöntötték a lábáról, aquis submersus est, alámerült a vízbe, teste visszahozhatatlanul elsodródott.

A levelet, mely valószínűleg Ilosvay uramnak a világhoz intézett proklamációját tartalmazta, akarata szerint elvittem a francia követségre, és átadtam az oratornak. Mivel többé hírt nem hallottam felôle, azt hiszem, hogy el sem olvasták, és ad acta tették.

A nap, persze, másnap Ilosvay uram nélkül is felkelt, és este lenyugodott.

LXXVII

Rodosto, 11 maji 1742

Jönnek, csak jönnek a hírek a világból. Mária Terézia királyné a franciával Csehországért, a poroszokkal Sziléziáért hadakozik, de itt Rodostóban ettôl egy fillérrel sem lesz olcsóbb a kenyér. Nem reménykedhetünk, hogy az angyal most végre leszáll, és felkavarja nekünk a Bethesda-tó vizét. Mi itt a világ szélére vagyunk vetve, és csak a hatalmas Isten az, aki összeszedhet innen minket.

Mégsem szabad belenyugodnunk a minden mindegy vigasztalásába, még ha százból kilencvenkilencen is ezt teszik. Azon kevesek közé kell tartoznunk, akik hallották a jóslatokat a közeledô világvégérôl, mégis veszik maguknak a fáradságot, hogy addig is ültessenek egy facsemetét. Assidue laborare — folyton dolgoznunk kell!

Akik látnak táblám fölött görnyedezni, gyakorta rám szólnak: árkus hátán árkust meddig ír Kegyelmed? — és a sok betűtôl már csakugyan kezd csömör állni a derekamba, a tintám is mintha halványabban fogna, sűrűn kell dörzsölnöm a szememet.

Fordítás közben elszakadok ettôl a rodostói világtól, és néha úgy beleélem magam a francia szokásokba, hogy a hozzám magyarul szólónak is franciául felelek, aztán elcsodálkozom, ha nem érti. Este, ha alszom, álmomban tovább írok, többnyire egynéhány üres és haszontalan mondatot ismételgetve, melyek nem tudom, honnan ragadhattak meg az agyamban. Egész éjszaka kínoznak, de reggelre elfelejtem ôket.

Ezt egészségem megrendülése nélkül sokáig nem folytathatom, így hát gazdaságra kell adnom magamat, mert egy óráig való bú és törôdés a papír felett sokkal nehezebb egy egész napos kaszálásnál. Azt már nem is mondom, hogy a mezei munkában az ember mindig biztosan láthatja, hogy mit végzett jól vagy rosszul, míg az írás eredménye oly bizonytalan és véleményeknek kitett.

Engem a természetnek sohasem a szépsége, hanem a hasznossága érdekelt, virágokkal bíbelôdni nem kívánok, sem türelmem, sem könnyű kezem nem volna hozzá. Szôlôt szeretnék nevelni, az olyan minden más gyümölcsök között, mint a napok között a vasárnap. A perzsa költô is azt áhította, hogy ha meghal, szôlôtô mellé temessék, élettelen teste ott is jóllakhasson a gyökereivel.

Otthon Erdélyben a szôlô nem gazdát, hanem szolgát keres, a hajlongás ugyancsak meggörbíti az ember hátát. Itt Keleten viszont minden munka abból áll, hogy a gazda megmetszi a tôkét, semmi ágat nem hagy, ha eszébe jut, kétszer-háromszor megkapálja, aztán már várhatja is a bô szüretet.

Magam is láttam már egynéhány szüretet Rodostóban. Egy-egy pár bivaly von fatengelyes szekeret, olyat, mint egy óriási teknô, felballagnak vele a hegyre. Ott a szôlôt leszedik, a szemeket lehúzzák a kocsányról és a szekérbe dobják, mikor színültig megtelik, visszaküldik a városba. Itt aztán a gazda háza elôtt törôfákkal zöcskölni kezdik a szemeket, mikor kieresztik a levüket, a szekér hátulját egyszerűen csapra verik, a mustot edényekbe felfogják, és leviszik a pincébe, hadd forrja ki magát. Sokan tömlôkben tartják a borukat, ennek gyakorta kellemetlen íze van, de senki sem törôdik vele, a görög már megszokta, a töröknek pedig a vallása tiltja az italt.

De nekem odáig még hosszú út vezet. Kertünk földje a palota elôtt jócskán megtaposott, savanyú és vasszaros agyag. Szomszédjaim azt mondják, hogy csak sütve jó, vagyis a fazekasok tudják használni edénykészítésre, olyan szôlôre, amilyet én szeretnék, nemigen alkalmas.

Én azonban, mint afféle szenvedelmes, de lusta kertész, a háztól messzire elmenni nem kívántam. Sok hetet igénylô, homlokomból az izzadságot kitekerô munkával egy hosszú, keskeny árkot ástam, egy méternél mélyebbet, így túljutottam minden összetömörült, levegô nem járta rétegen.

Ásás közben csákányom alatt megreccsent valami, lapátommal kidobtam a meglazított földet, és egy kis koponya tűnt fel a hozzá illeszkedô nyak és bordacsontokkal. Elôször nem tudtam, mire véljem, aztán jutott eszembe, hogy ide temettem el a kis kutyámat, melyet bujdosó társaim tűvel megetettek. Az eltelt évek alatt sírja fölül elhengergették a rárakott köveket.

Kezemmel kapartam ki, kifújtam a port a szemgödrébôl, és a tenyeremben dédelgettem. Köszönetet mondtam neki a régi jókedvért, játékokért, aztán az árok sarkában elrekesztettem.

Megfelelô szôlôfajtát kellett választanom. Amit a legjobban szerettem volna, erdélyi, vagyis abafáji vesszôt nem szerezhettem, a környéken már beváltak között kellett körülnéznem.

Egy görög püspök kertjében láttam meg egy szilvafához hasonlóan erôs tôkét, mely egyszerre háromféle jövést mutatott. Az egyik ágán már érett szôlôt találhattunk, másutt a szemek inkább az egreshez hasonlítottak, de néhol épp csak most kezdett el virágozni. Én ebbôl kértem, ezt gondoltam a legjobbnak, mert minden idôben elláthat, ha többel nem is, de egy sapkára való szôlôvel. A püspök azt mondta, hogy olyan fajta, melynek elfajzásától nem kell tartanom, nem mászik át a szomszéd fájára. "Zöld kezet", vagyis szerencsés ültetést kívánt nekem.

Mikor leraktam és megöntöztem a töveket, sokáig elgyönyörködtem hosszú és katonás sorukban. Megengedtem magamnak egy pohár bort, közben beszívtam a felázott föld szagát, melynél jobb orvossága nincs sem a tüdônek, sem a megfáradt szívnek. De hát elég legyen ennyi, minek beszél a gazdaságról egy olyan ember, akinek magának egy talpalatnyi földje sincs.

(Folytatjuk)

A regény elôzô fejezetei a Korunk 1997. októberi—1998. februári számaiban jelentek meg.