KorunkMárcius 1998
 Március 1998
Multi nézet


  Nemzetközi krumpli
  Lengyel László

  A multinacionális cégek szerepe a világgazdaságban,Kelet-Közép-Európábanés Magyarországon
  Antalóczy Katalin

  Az elit nem vész el
  Mézes Flórián

  A szabály erősíti a kivételt
  S. Nemes Ilona

  Eltérített szerelmesvers, 1998
  Zalán Tibor

  "A nemzeti és a multinacionális szembeállítását nem érzem helyénvalónak"
  Tódor János

  Benzinkutak piaca
  Kubik Pál

  Benzinkutak piaca
  Kubik Pál

  Privatizálom magam
  Janox

  A tőke kedvencei
  mf

  Versek
  Jánosházy György

  K + F a multik árnyékában
  Torkos Matild

  Szabó Géza
  Szabó Géza

  Ábel a világkorban
  Baji Lázár Imre

  Amikor a pénz nem beszél
  Hirschler Richárd

  A sportfinanszírozás változásai A multinacionális cégek
  Frenkl Róbert

  A bolond posztmodern története
  Tomkiss Tamás

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György

  Egyenes adás a Papírpohár Múzeumból
  Zelei Miklós

  Gondolkodj helyileg,cselekedj globálisan.John Naisbitt tételei
  


Tájoló
  Rocinante nyomában
  Sándor Iván


Toll
  Szerkesztői alulnézetben (avagy: mit sokszorozunk?)
  Kántor Lajos


Műhely/Atelier
  A grafika világtérképe
  Valentin Negoiţă


Mű és világa
  A legnagyobb keze nyoma
  Kiszely Gábor


Közelkép
  Újpest, Tungsram, General Electric
  Torkos Matild

  Rétság és a japánok
  Hlavay Richárd

  Gyarapodik a város
  Simon Judit

  Tapogatózás, lassú előrehaladás
  Máthé Éva

  McDonald's — "ahol minden tökéletes!"
  Székely Kriszta


Talló
  Román—amerikai viszonylatok
  Kántor Erzsébet

Lengyel László

Nemzetközi krumpli

— Nem kérlek, hogy gyôzz meg arról, a külföldi tôke, a multinacionális cégek, az internacionális egyenkultúra bejövetele jó-e egy szegény, de büszke kelet-európai országnak, vagy rossz. Módszert segíts találni, a hétköznapokban élô ember hogyan közelítsen ehhez a kérdéshez. Hogyan nézze a maga szempontjából, hogyan a hazája szempontjából?

— Történetileg nézze. Ez a vita ugyanis a hetvenes évek végén egyszer már lezajlott, csak akkor nem a vállalatok szintjén, hanem az áruk szintjén. A magyar fogyasztó ezekben az években kezdett el tömegesen külföldi árut vásárolni. Számára a nyugati áru, legyen az farmernadrág, mosópor vagy autó, nemhogy elônytelen nem volt, hanem kifejezetten keresettnek és vonzónak bizonyult. S ha azt sulykolták, vegyél magyar árut, vagy ahogy Grósz Károly mondta: nézzél szocialista televíziót, s ne japánt, ez hallatlan ellenzésbe ütközött a magyar fogyasztó részérôl. Lehet a szocialista jelzô helyett a nemzetit is használni, a lényeg az, hogy a fogyasztó végül is nemzetközi árut vásárolt, ezeket az árukat pedig a nemzetközi vállalatok termelték, illetve árusították. Amelyek most aztán meg is érkeztek hozzánk a maguk valóságában. A folyamat tehát nem azzal kezdôdött, hogy eladjuk-e nekik a gyárainkat vagy földjeinket, hanem azzal, hogy megfertôztettünk a nyugati árukkal és szolgáltatásokkal. S annyira át vagyunk hatva, hogy már meg sem tudjuk különböztetni, az magyar mosópor, magyar margarin vagy sem. Külön oda kellene figyelni rá, hogy kitaláljuk, mi is az, ami magyar rajtunk. Az igazi fordulat tehát: a fogyasztót hozzászoktatni ahhoz, hogy olyan dolgokat vásároljon, amiket máshol nem tud megvásárolni, csak a multinacionális cégek kínálatából. Aki megszerette a hollywoodi filmet, az kénytelen amerikait nézni, mert Magyarországon ilyet nem lehet elôállítani, aki megszokta a hamburgert, kénytelen McDonald's-ba menni. Bár ott a sült krumpli magyar burgonyából van, de ennek nincs jelentôsége, hisz valójában nemzetközi krumplit eszünk. Úgy látom, hogy ezt a nemzetközi krumplit a magyar fogyasztó lenyelte.

— Azt mondod, a dolog rég eldôlt, akármit is érzünk vagy gondolunk, ezt visszacsinálni nem lehet?

— Igen. Létezik a termékeknek és a szolgáltatásoknak egy hallatlanul erôs, mondhati föltartóztathatatlan áramlása a világban, és ez óriási versenyre kényszeríti az ún. nemzeti vállalatokat. Tehát a román, a magyar, az orosz nemzeti vállalat attól a pillanattól kezdve, hogy a fogyasztó kinyílt, s megvásárolhat bármilyen autót, például nemcsak a Dáciát, a Dácia gyár arra kényszerül, hogy a világ összes autójával versenyezzen. Ez minden nemzeti vállalatot — nemcsak Kelet-Európában — rendkívüli módon kiszolgáltatottá tesz. Innentôl kezdve csak két lehetôség van. Vagy ô maga is multinacionális óriássá válik, ám ez — talán Oroszországot kivéve — szinte ki van zárva. Nem azért, mert a nyugatiak ármánykodnak, és megakadályozzák. A világban már végbement iszonyatos tôkekoncentráció után nemcsak a tôkeszegény, hátránnyal induló országokban nem születhet multinacionális vállalat, nem születhet osztrák vagy holland földön sem.

— Ez nem olyan nagy baj, ahol már vannak és működnek.

— Klasszikus értelemben vett nemzeti vállalatok Nyugat-Európában sincsenek. A holland Shell az egy nemzetközi óriás, a német vállalatok ugyancsak nemzetközi óriások.

A másik lehetôség — ezt próbálják most Szlovákiában, s próbálták '89 elôtt Romániában — nemzetállami" vállalatként fönnmaradni. Ez csak akkor működik, ha az ország bezárja a kapuit, s a versenytársakat nem engedi be. Ha a fogyasztót sikerül rávenni, hogy mondjon le a megkedvelt termékekrôl és szolgáltatásokról, hogy ne akarjon telefonálni, ne akarjon más autót stb. Románia Ceauƒescu alatt lényegében ezt csinálta, ha visszatérne hozzá, nem az lenne ráírva, hogy szocializmus, hanem a nemzeti Románia autark gazdasága.

A fogyasztó persze elégedetlenkedne, de megfelelô eszközökkel le lehet szerelni. Ha a fogyasztót bezárják a határok közé, egyébként ez nemcsak úgy képzelhetô el, hogy egy ország bezárkózik, hanem — gondolj Schengenre — úgy is, hogy kívülrôl csukják rájuk az ajtót, vissza lehet térni a szocialista hiánygazdaság viszonyaihoz. Vissza lehet szoktatni az embereket, hogy mindenbôl csak egyfajta van — vagy egy sincs. A harmadik lehetôség megpróbálkozni a multinacionális óriásokat beengedni, s a saját vállalatok egy részét a multikhoz hozzákapcsolni. Tulajdonképpen ez történik Magyarországon. S valóban a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a multiknak érdekük beszállítóként hazai vállalatokat foglalkoztatni. Ezt csinálja a birodalmi méretű General Electric, a Suzuki, az Opel, mindegyik, mert kicsi a szállítási költség, jóval kevesebb a munkabér, nagyobb költségmegtakarítást lehet elérni, mint ha mindent Amerikában vagy Németországban kéne elôállítani.

— Ez teljesen logikus, de mit tehetünk mi, hogy az a bér például egy kicsit magasabb legyen, hogy ne csak a multi, hanem a hazai munkás és fogyasztó is megtalálja a számítását.

— Az elsô probléma, hogy ki az a mi. Ki fejezi ki a nemzeti érdeket. A román érdeket, a magyar érdeket, az orosz érdeket. Amerikában vagy Nagy-Britanniában a nemzeti érdek egyik hordozójának tekintik az államot, de legalább olyan erôs nemzeti érdek hordozójának tekintik a General Electricet vagy a British Petrolt. Tehát önálló szereplôként megjelenik a vállalat mint a nemzeti érdek része.

— Annak ellenére, hogy egyik sem csak amerikai vagy csak angol.

— Természetesen. Továbbmegyek: a szakszervezetek is önálló részei a nemzeti érdeknek. Nem azonosak az államéval, a munkáltatóéval, de ettôl még nagyon fontos nemzeti részérdek kifejezôdései. Nekünk azért van nehéz dolgunk, mert újra meg kell tanulnunk, hogy nem Horn Gyula, nem Ciorbea, nem Constantinescu a nemzeti érdek, hanem a román vállalat is, a szakszervezet is, a munkavállaló is a nemzeti érdek része, s ezek az érdekek egymással ütközhetnek.

Ha nagyon konkrétan nézzük: az ide települô multinacionális vállalatok átlagosan 20—25 százalékkal magasabb bért fizetnek. A munkaerô számára ott felvétel van és nem elbocsátás. Magasabb a termelési és munkakultúra. Az ott dolgozóknak közvetlen érdeke, hogy a bejövô Volkswagen vagy Audi ezt a politikát folytassa. Igen, cserébe a munkáltató azt mondja, hogy nálam nincs szakszervezet, nincs pofázás, nálam munka van. Adott esetben szombat-vasárnap is, pénzért, az igaz, de muszáj túlórát vállalni, amit Nyugat-Európában nem vállalnak. És a magyar dolgozók ezt elfogadják, nem akarnak szakszervezetet, mert jól keresnek, s mert féltik az állásukat.

— Ilyenkor mi a nemzeti érdek? Elfogadni a kínált feltételeket, vagy megkísérelni a hazait közelíteni a nyugatiakhoz, ami azzal a veszéllyel jár, hogy a multi kivonul, hisz épp azért jött ide, mert itt minden olcsóbb, és mindenki igénytelenebb vagy rászorultabb?

— Nyilvánvalóan ilyenkor az képviseli inkább a nemzeti érdeket, aki azt mondja, kedves multi úr, nálad mégiscsak legyenek szakszervezetek, legyenek a munkajogi szabályok s ezek betartására való érdekérvényesítési mechanizmusok, mégiscsak kéne ebben a rendszerben egy kialakult ipari szabályozás. Persze egyáltalán nem biztos, hogy sikerül hamar rákényszeríteni a multinacionális vállalatokat erre. Most a kormány egyébként inkább mellettük áll, merthogy kell a tôke. Egy ilyen kicsi ország nem nagyon ugrálhat. Jött a hatalmas elefánt, és mi örültünk, hogy jött, és lehetôséget teremtett arra, hogy mellette mint kisegér eléldegéljünk.

— Épp ezt olyan nehéz megemészteni, hogy a saját országunkban, a saját házunkban kell kisegérnek lennünk, amikor mi gazdák szeretnénk lenni.

— Lehetünk gazdák, de mint már mondtam, akkor az a ház nem olyan ház lesz. Ha viszont már stabilizálódott az ország, akkor meg lehet, sôt meg is kell kísérelni kikényszeríteni azokat a jogokat, amelyeket Nyugat-Európában már régen megszereztek. Bízhatunk abban is, hogy az Európai Unió fogja elôírni a mindenkire érvényes játékszabályokat.

— A következô években Románia is szembekerül ugyanazokkal a kérdésekkel, amelyekkel mi küszködtünk. Vannak-e jobb vagy másféle válaszok, mint amilyeneket mi adtunk?

— Ma a multinacionális cégek a romániai munkaerôt és az infrastruktúrát nem tartják alkalmasnak arra, hogy ott beruházzanak. Az a húsz-huszonöt év puha diktatúra, félpiaci állapot hiányzik, amit itt a Kádár-rendszer jelentett. Ahol fusizni kellett, ügyeskedni, találékonynak lenni. Természetesen Romániában sem örök átok, hogy a munkaerô nem alkalmas. Addig alkalmatlan, amíg nincs valódi cél, valódi jövedelem, és amíg meg nem szervezik arra a munkára. A török munkaerô otthon — meglepô módon — alkalmatlannak bizonyul arra a munkára, amit Németországban kiválóan elvégez. A szerb munkás otthon gyenge, Nyugat-Európában megfelelô.

— Akkor hogyan fog kiderülni, hogy a romániai munkás is tud jól, hatékonyan dolgozni?

— Lassan, fokozatosan. Most ha a Siemens mérnöke bemegy egy romániai gyárba, végigsétál a csarnokon, azt mondja, köszönöm szépen, ide nem jövök. Sôt elég, ha a városon végigsétál. A környezet, a szolgáltatások, az infrastruktúra, a kulturális hátrányok mind elriasztják a befektetôt. De ettôl még elindul majd a fejlôdés, ugyanúgy, ahogy nálunk is elindult. Hozzánk a Kádár-korban az osztrákok, a nyugatnémetek jöttek. Nem a nagytôke, hanem a kicsi. Kis üzemek létesültek, ezek seftelni kezdtek egymás között. Elindult egy folyamat. Románia is ebbe az irányba tart. Ott áll, ahol mi a hatvanas években. Nem a multik fogják megrohanni, hanem a kis vállalkozások, például Magyarországról. Vagy esetleg magyar, lengyel, osztrák multinacionálisok".

— Milyenek Románia esélyei?

— Eleve jobb Romániában az alaphelyzet a Kádár-korszakhoz képest, hiszen legalábbis a formális demokráciának az eszközrendszere létezik, és működik. Ezenkívül Romániának mindig is volt egy vékony politikai elitje, amely sok tekintetben kulturáltabb volt, mint a magyar. Most is van. Ez elônye a romániai startnak. Minden bizonnyal szembe fognak kerülni viszont azzal a problémával, hogy központosított, nagy állami rendszerben ez az átalakulás nem fog menni. Az a tradíció vagy hiedelem, hogy Románia végül is egy nemzetállam, melyet Bukarestbôl vagy más központból lehet irányítani, s Temesvár, Constan‡a, Brãila vagy Iaƒi problémái egyaránt megoldhatók onnan — ez nem volt sosem igaz, ma pedig a legkevésbé sem az. Nem fog menni reformdiktatúrával sem — amit most próbálnak —, és nem fog menni központosított diktatúrával sem, ami ugyanaz reform nélkül. Románia túlságosan széttagolt, túlságosan egyenlôtlen gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is. Ezt nem úgy értem, ahogy szokás emlegetni Erdély meg a Regát különbségeit. Nem, Órománián belül is igaz ez. Bukarest teljesen más civilizációs környezet, ezt egészen más irányítani, itt egészen mást jelent a külföldi tôke, mint mondjuk a tengermelléken. Az erdélyi rész sem tekinthetô egységesnek, ott is egészen más a Partium, más a Székelyföld. Ahhoz, hogy az átalakulási folyamat ne legyen diktatorikus, s ne váljék helyi autark anarchiává — mert ez is nagy veszély —, ehhez kell kialakítaniuk azt a hálórendszert, amit én nem látok, s amit a Kádár-rendszer sem tudott megcsinálni. Ingadozott: hol központosított, diktatorikus eszközökkel próbált föllépni, hol pedig 19 megyei kiskirályság üzente a fôvárosnak, hogy ezt neked. Mondhatnánk Adyval: Ugocsa non coronat. Megoldani, hogy se helyi párttitkárok, se központi fôelvtársak ne kaparinthassák kezükbe a dolgok irányítását, ez a legnehezebb. Meg kell mondanom, nekünk itthon sem sikerült. Hogy mennyire nem, bizonyítja, hogy a kilencvenes években épp a regionális különbségek vetik föl a legnagyobb problémákat. Pedig ez az ország sokkal egyneműbb, mint Románia.

Alapkérdés lesz az is, sikerül-e kialakítani az agrárgazdaságban a magyarországinál jobb szimbiózist a nagy- és kisvállalkozások között. Nálunk is egyértelműen kiderült, hogy magasabb szintű munkakultúrát csak a háztáji és a nagygazdaság összekapcsolódása hozhat létre. Minden attól függ, hogy Románia átjut-e a mezôgazdaságban elkerülhetetlen válságokon, s az emberek elé követhetô célokat tud-e állítani. Az elsô cél mindig az, hogy enni. Ha az emberek elkezdenek enni, egyre több húst esznek, aztán kiderül, hogy a húst be kell tenni a hűtôszekrénybe, ha van fridzsiderkultúra, jöhet az autó, ha van autó, el lehet menni külföldre, ott rögtön eszükbe jut, hogy építhetnének nagyobb házat is, vehetnének szebb bútort... szóval kialakul egy olyan tömeges fogyasztói és kistermelôi mentalitás, amelyik megemel egy országot. Amitôl lesz munkakultúrája, fogyasztási kultúrája. És akárki akármit mond, ez biztosan nemzeti kultúra. A magyar falu is így talált magára. Tetszik, nem tetszik, a magyar falu a Kádár-korszakban lett olyanná, amilyennek ma látjuk. Amitôl fölemelkedett a paraszti népesség. Ennek kell megtörténnie a román falvakban is, enélkül az alapzat nélkül nem fognak tudni bekapcsolódni a nemzetközi, globális munkamegosztásba.

— Szeressük, ne szeressük? Nem hasonló dilemma-e ez, mint ami Magyarországon a 18. századtól kísér bennünket: haza vagy haladás?

— Nem, egészen másról van szó. Kazinczy idején az volt a kérdés, hogy az abszolutista, ám reformer, modernizáló államot támogassuk, vagy vele szemben a magyar nemesi szabadságok védelmezôi legyünk. A mai helyzet inkább az 1867 utánihoz hasonlít, amikor elindul a polgárosodás, kapitalizálódás, méghozzá nagyon erôsen külországi tôkével. Nem arról volt szó, hogyan viszonyuljak a bécsi udvarhoz. Nem a bécsi udvar modernizált. Ez az érdekessége a mostani helyzetnek is. Az ún. nemzeti táborban sokan — azt hiszem, Romániában is — úgy fogják föl, hogy most meghódít bennünket egy külország valamilyen központja. Jönnek Berlinbôl, jönnek Washingtonból. Nem. Épp az az érdekes, hogy '67 után kezdtek betelepedni Ganz Ábrahámok Svájcból, Németországból. Hirtelen kiderült, hogy osztrákok, németek, zsidók, cipszerek, morvák, örmények — nemcsak külsôk, belsôk is — jönnek elô egészen más gondolkodásmóddal, akik mellett ott vannak a magyarok is. Ebben az idôben az öreg Arany János, Vajda János valami hihetetlen pesszimizmussal, szomorúsággal nézte, mi történik. Részben nemzeti alapon, persze. Mivé lett a magyar? Hát ez kell nekünk, ez a nemzeti út? A másik oldalon ott álltak a '67-esek, akik azt mondták: éppen ez a modernizáció, éppen ôk csinálják a modern Magyarországot, akiket te szatócslelkűeknek és eltorzult alkatúaknak nevezel. Ôk csinálták a századfordulón a magyar fôvárost, azt a Budapestet, amelyet most látunk. S ez olyan tôkébôl épült, amit a legkevésbé sem lehetett hazai tôkének nevezni. Ha a mostani nemzeti tôkét nézzük, azt látjuk, hogy annak képviselôi bizony elég gyakorta megspórolják" saját magyar munkásaikon a tb-járulékot, ha úgy tetszik, minden szempontból nemzetietlenül viselkednek. A Suzukihoz képest, ahol elképzelhetetlen, hogy a japán tôkés ne fizesse be a tb-járulékot a munkása után. Ki itt a polgár, ki van a magyar nemzeti érdek mellett?

Romániában is meg lehet kérdezni, hogy vajon az ott végbement tôkésedés a századfordulón, amely Bukarestet nagyvárossá tette, mennyire nemzeti. Bizony görögök, zsidók, németek, franciák játszottak ott fôszerepet, s építették föl azokat a bukaresti palotákat, melyeknek ma is a csodájára járnak. Lehet mérlegelni, hogy velük szemben a román bojár-e az igazi hazafi.

És ha említettem Aranyt, említhetem Eminescut, aki mind a magyar, mind a zsidó tôkésítésrôl meglehetôsen elítélôen beszélt, s azt az ôsi román értékek elárulásának tekintette.

— Arany is, Eminescu is zseni volt, biztosan volt valami ráció abban, amit gondoltak. Hogyan lehetne megmagyarázni, megérteni tiltakozásukat vagy busongásukat?

— Nem elítélôleg beszéltem róluk, nagyon is racionális volt, amit tettek. Azt látták, hogy a piac, az áru logikája kezd uralkodóvá válni, hogy a pénz fontosabb lesz, mint az emberi értékek, ez nem tetszett nekik, s ettôl féltették a nemzeti kultúrát. Hová lesz a kultúra? Hová leszünk mi? Lesz-e valaki, aki még azt a magyar nyelvet beszéli, amely a Toldi nyelve? Ki olvassa még az én Toldimat, ki gondol itt még a néppel? Ugyanezt mondták Romániában is. Ki beszél itt románul? Már csak a sárkunyhókban élôk beszélik ezt a nyelvet, a többiek valam franciát gagyognak. Ez logikus és egyáltalán nem elítélendô gondolat. Az érdekes ebben, hogy mindennek ellenére az a Budapest a századfordulóra magyar város lett. Mindenki magyarul beszélt. Bukarest is román város lett. Nem azért, mert a vidék magyarsága föláramlott, nem azért, mert az arisztokrácia megmagyarította a zsidókat, németeket, hanem mert ez a fajta asszimilálódás nem vet véget egyszer s mindenkorra nemzeti kultúrának és nemzeti nyelvnek. Herder óta él a sötét jóslat, ez volt Illyésék egyik legfôbb hivatkozása, és ez egyáltalán nem igaz.

— Ma pedig mindent elönt az angol nyelv, pontosabban valami igénytelen internacionális keverék. Ha végignézzük az utcák föliratát, plakátjait, nem tudjuk, milyen országban vagyunk.

— Kétségtelen, ma a magyar bankok igazgatóságaiban angolul próbálnak egymás között értekezni. De ez nem jelenti azt, hogy tíz év múlva is így lesz. Nem. Meg fognak magyarodni ezek az igazgatóságok, az amerikaiknak is meg kell tanulnia magyarul. Ezt mutatja Európa mozgása, hogy miközben megy ez a hihetetlen globalizáció és multinacionalizálódás, Európában föltámadnak a nemzeti nyelvek, a nemzeti kultúrák; a bajorok hirtelen kijelentik, hogy ôk bajorul beszélnek az igazgatóságban, még csak nem is németül. Jönnek a skótok, kijelentik, hogy van skót nyelv, amirôl eddig nem tudtunk, és ez nem mond ellent annak, hogy az a skót egy globalizált világban él. Nemzetek tűnnek föl Európában, nem pedig elhalnak, a nemzeti érzések újra megjelennek, nem csak örjöngések formájában... és ez nem rossz, hanem jó. Ebbôl a szempontból Magyarországnak végre tényleg elônyére válhat Trianon. Az, hogy a határainkon túl léteznek magyarok, léteznek románok, szlovákok, akik részben tudnak vagy megtanulhatnak magyarul, és a diskurzusuknak az lesz a következménye, hogy a magyar tôke könnyebben be fog menni ezekbe az országokba. A magyar tôke is segíteni fog tehát abban, hogy végbemenjen itt egy újfajta civilizálódás, s a bukaresti bank igazgatótanácsában sem angolul fognak beszélni, hanem románul és valószínűleg magyarul is.

Kérdezett: Szále László