KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszereka társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Zelei Miklós

Rulikovszky utca

Mindent vissza! De legalább az utcaneveket. Homlokzatot, amely mögött nincs épület, címert, amelynek nincs országa, vissza a hadsereg nélküli tábornokok díszegyenruhájának ôsi formáját, az ártatlanságot a besúgóknak, hogy továbbra is feddhetetlenül köztünk lehessenek, vissza a lyukas zászlót, amelyen át egy megsemmisült nép még hosszan nézhet a semmibe. Akár a feltámadásig. Akkora ugyanis az éji homály, hogy a jövôbôl még ez a lehetôség sem zárható ki teljes biztonsággal.

Úgy is kezdôdött minden, ahogyan most, nyolc év múlva is folyik: agyagos, kötött aggyal, fantáziátlanul, humor nélkül. A rendszerváltás kicsinyessége. Senkinek nem jutott például eszébe, hogy Budapesten, az Engels Erzsébet, elôzô férje nevén Sztálin Erzsébet s közel negyvenöt év után, 1990-ben visszaszűzesített Erzsébet tér melletti Guszev utca sarkára egy táblát helyezzen el, amely a kései utódoknak elmeséli az utcanév történetét. Nem, nem. Inkább csak szabadulni a rossz emlékektôl, velünk nem történt semmi ilyen. Önmagunkkal szembenézni? És egy kis önirónia?

Sok változata van a Guszev-történetnek, amelyet Illés Béla hívott elô az orosz birodalmi nemlétbôl, fél évszázaddal ezelôtt. A lényegben mind megegyezik: a moszkvai emigrációból a szovjet hadsereg ôrnagyaként hazatért Illés Béla tudta, hogy Magyarországon mennyire nem szeretik az orosz hadsereget. Megfogant hát Varsó hercegétôl, Ivan Fjodorovics Paszkevics Erivanszkijtól, s megszülte nekünk Guszev kapitányt, és felruházta a történettel, hogy a magyar szabadságharc iránti rokonszenve Guszevet a mi olalunkra állította 1849-ben.

Csak hát írói képzelete szülöttének történetét a szerzô valódiként írta meg, új fejezetet nyitva ezzel a magyar—orosz történelmi kapcsolatokban, s elindítva egyszersmind a Guszev-kutatást. Magyar és szovjet történészek jártak a nyakára, honnan tud a nagy író Guszev kapitányról. Bela Illes titokzatoskodott, de egy idô múlva már kénytelen volt megjelölni a forrást, s megnevezte a minszki levéltárat, jól tudva — magyaráz az anekdota —, hogy a minszki levéltár a második világháborúban leégett. Csüggedten távozott a sok tudós, de a legszívósabb továbbra is lelkesen túrta az archívumokat, könyvtárakat, hadtörténeti följegyzéseket, és erôfeszítéseit végre siker koronázta. Egy eldugott, orosz nyelvű kiadványban hosszú cikket talált a cárja ellen fordult tisztrôl. Mámorosan fogott az olvasásába, ám a dolgozat címe mellett üstöllést fölfedezte a lábjegyzetre utaló, apró csillagot. Lenéz, s ott lent, a pokoli mélyben a hátborzongató forrásmegjelölés: "Bela Illes: Gyelo Guszeva" (Illés Béla: A Guszev-ügy).

Így ért véget a tudományban Guszev kapitány karrierje. A politikában azonban töretlenül ívelt fölfelé. A fordulat éve után, az átállás, illetve a magyar szabadságharc leverésének centenáriumán, 1949-ben a Sztálin Erzsébet tér mellett nagy ünnepségen kapott új nevet a Sas utca: egy cári tisztrôl, a sosem élt Guszev kapitányról nevezte el a hálás utókor. Emléktáblát is helyeztek el, amely évtizedeken át hirdette a szabadságszeretô orosz tiszt vitézségét. Mindenki tudta, hogy hamis a történet, a tábla kitalált személy dicsôségét, a hazugságot ünnepli, mégse változott semmi. Úgy emlékszem, hogy még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján is láttam a Guszev utca sarkán a dicsôségtáblát.

Holott létezett a valódi mártír, Rulikovszky Kázmér dzsidás kapitány, aki "lengyel lelkületű [bizonyára katolikus] lévén", a 7. ulánusezredbôl átszökött Görgey seregébe. Sokféle könyvben olvashatunk róla, neve és sorsa mégis ismeretlen számunkra.

Megemlékezik az esetrôl A magyar háború című följegyzéseiben a kortárs Pjotr Vlagyimirovics Alabin, a IV. hadtest 22. kamcsatkai vadászezredének segédtisztje, aki kétszázezredmagával "béketeremtôként" jött "a magyar lázadók" ellen, hogy "lecsendesítse" Magyarországot. (Alabin naplója A magyarországi hadjárat 1849 című kötetben jelent meg az Európa Könyvkiadónál, 1988-ban, Rosonczy Ildikó—Katona Tamás válogatásában és szerkesztésében.)

A huszonegy-huszonkét éves Rulikovszky kapitányt 1849 augusztusában Nagyváradon végezték ki: "...amikor közölték vele, hogy ítéletét másnap reggel végrehajtják, megôszült egyetlen éjszaka alatt!" — meséli Alabin.

A kivégzést a gyulai fegyverletétel elôzte meg. Világos után a mintegy ezerháromszáz magyar tisztet három orosz lovasezred kísérte Gyulára. Kohn Dávid gyulai helytörténész 1929-ben megjelent, Az 1848—49-iki honvédtisztek fegyverletétele Gyulán című könyvébôl tudjuk, hogy a Magyarországra és Erdélybe vezényelt orosz sereg színe-java volt a kísérô ármádia. Az egyik ezred lova csupa pej, a másiké csupa szürke, a harmadiké mind tiszta fekete.

Rulikovszky Kázmér is Gyulára került Görgey többi tisztjével együtt, s még megtarthatták kardjukat. Az oroszok augusztus 22-én hajnalban fegyverezték le, és adták át ôket az osztrákoknak. Rulikovszky is megszökhetett volna, de ô is kivárta a végzetes hajnalt. Paszkevics ôt elkülöníttette, Nagyváradra vitette, orosz hadbíróság elé, s egy hét múlva halott volt. Sírja, ahogy száz évvel késôbb az '56-osok sírjai, sokáig jeltelen. A kiegyezés után díszes emléket állított neki Nagyvárad, s utcát neveztek el róla*. Nagy cinizmus, hogy Rulikovszky Kázmér mártírhalálának centenáriumán, 1949-ben a hamisítványról neveztek el utcát Budapesten — még akkor is, ha az eredetirôl esetleg nem is hallottak a névadók. Ahogy az 1990-es visszakeresztelôk se tudtak Rulikovszky Kázmérról. Hiszen a történelmi igazságszolgáltatás — ha már ez a teljesíthetetlen, kétes értékű, gondolati megvesztegethetôségre csábító dolog a szemünkben drágább az aranynál — az lett volna, ha Guszevból Rulikovszky Kázmér utca lesz.

De újra Sas. A mi szemünkben az a történelmi igazságszolgáltatás, hogy minden olyan legyen, mint régen. Egy elvált nô, aki házassága érdekében folyamatosan prostitúcióra kényszerült, elhízva és megráncosodva magára rángatja elsôbálos ruhácskáját; s miután már a méhét is kioperálták, fejére teszi a régi mirtuszkoszorút. Ez a mai Magyarország. Ahol semmi se olyan, mint régen, de nem is olyan, amilyen az új lehetne.

Rulikovszky Kázmér, aki meghalt értünk, kinéz egy pillanatra a vesztesek diadalkapuján, csodálkozik rajtunk, a magyar forradalmak ivadékain, ahogy idegesen nyeljük az antimemória-tablettákat, ámítjuk és kábítjuk magunkat.

*Az 1872-ben emelt Rulikovszky-síremlék ma is áll a lengyel dzsidás kapitányról elnevezett nagyváradi temetôben. (A szerk.)