KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszereka társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Lászlóffy Aladár

Itt, vidéken

Komolyan töltött napok. Ádámosi Czakó Ádám tért meg Nagykárolyból s éppen beszámolt a fiúknak.

— Hát barátom...! Voltam a kaszinóban is, hol a biliárdasztalnál több népet találtam, mint az olvasószobában. Minek is gyötrenék magukat magyarjaink az olvasással, hiszen kik ott megfordulnak, mind a jómódú emberek, kik olvasgatás nélkül is elélhetnek. Márpedig miért csinálna olyat az ember, amire elkerülhetetlenül szüksége nincs? Tudod mit mondtak, mikor szóba hoztam, hogy az asztalon ott a tömérdek újság? Hogy szôrszálhasogatás, ez a többi kaszinóban is így van s ott se olvassák el. A beálló csendben Gütler megigazította a szemüvegét és feltette a kérdést:

— Szerintetek, mondjuk Wesselényi vagy Kossuth nem érzi néha egy halvány legyintését nemcsak a kor sokat emlegetett szelének, de valami ôsrégi áldozat, példázat parafrázisának is, hogy ej, hát ez az én népem, akiért megtöretek...?

— Nem barátaim, ez ki van zárva. Az ilyesmi átgondolása nagyon lelombozná a prófétákat, ezért ôk soha nem így közelítik meg a dolgot.

— Hát hogyan? — kottyant közbe a kis Balogh Tamás.

— Majd ha próféta leszel, megtudod magadtól, csapott le rögtön Warró Mózes, és derűs körbefordulással nyugtázta a felhangzó hahotát. Ekkor a kis Balogh, tôle szokatlan bátorsággal másodszor is megszólalt:

— De vajon, ha egynéhány fénylik a nemzetben, lehet-e tanult, művelt nemzetnek tartani?

Nem vita, hanem valóságos hangzavar tört ki, erre szinte mindenkinek volt mondanivalója, idézete, érve, bizonyítéka. Nem. De igen. Nyilván. Dehogyis. Persze, mert. Bizonyára. Bizonyára nem. Bizony, hogy nem. Mert például a magyar nemzetnek most nincsenek nagy írói, mint a század elején, midôn még Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey ragyogtak, de a literátusok körének terjedelme és fogalma megnôtt, jóval nagyobb, így mégis jobb állapotban van az egész. Az egész mi? Hát a politika. Nem igaz. Hát Vörösmarty, hát Petôfi, Bajza, Vachot, Kerényi, csak úgy röpködtek a nevek, mint kis vélemény-szárnyú pillangók, szitakötôk vagy csak molylepkék.

Valaki könyvet rántott elô, nemrég megjelent almanachot, melyben többek közt éppen Kölcseyre emlékezik valaki. Egyszer, talán éppen tíz esztendôvel ezelôtt, mikor itt alig eltérô viszonyok voltak, s tán csak Széchenyi adott hitelt olyasminek, hogy a világ stádiuma változóban van, lótenyésztés, folyamszabályozás, versenypálya ürügyével kezdôdött elsô feszegetése a nyugatabbról régen esedékes honosításoknak, egy "nyári estvén" olvasta hangosan a kötet kellôs közepérôl a kipirult arcú, máskor hallgatag Mátyás Béla a szöveget — "kint ülvén, a szigorú idôjárásra panaszkodott Kölcsey, jobb ország felé vágyott, olyanforma felé, amilyennek Athént írják, hol az éghajlat kelleme... Én erre azt mondám, hogy a régi görögök kifejlôdésére az éghajlatnak is nagy befolyása volt, mit ô helybenhagyott, de mindenek közt a demokráciát állítá annak okául. Mert hiszen, úgymond, Görögország többi része bárdolatlan volt, hol majd mindenütt a legnagyobb arisztokrácia uralkodott..."

— Nem élhet mindenki athénian enyhe éghajlatok alatt. Se képletesen, se valóságosan — bölcsködött Ádámosi.

— A Kárpát-medence a legenyhébb klímánál ideálisabb, mert van germános, oroszos, svédes tele, hava, fenyveserdeje is a bácskai nyárhoz, dalmát fügefához, s mennyi gyönyörű népdala, melodikus, édesbús hangulatú kis világa — állította olyan hévvel Laky Balázs, hogy egy pillanatra megint helyreállt a közfigyelem, hogy újabb és újabb zsivalyhullámokba fulladjon, csoportvitákra töredezzék, honnan egyesek szó nélkül elszállingóztak, mások mentegetôzve vonultak el.

Erazmusz egyetlen igaz barátjával indult hazafele a havazásban.

— Tudod mi a baj velünk? Pozsonyban, Budán vagy itt, vidéken olyan jól várunk, várogatunk a sültgalambra — lendült bele megint Warró Mózes.

— Tisztára úgy beszélsz, mint apád.

— Mint apám apáddal. Mert te is, most is, úgy feszülsz ellenem, mint apád is bármi ellen, amit apám mondana.

— Apám csak Széchenyiékre hagyatkozik. S ugyan mibe van beleszólása?

— Az enyém meg Kossuthra... De ha már csak Széchenyivel kell úgy odalenni, mit mondott ô Wesselényinek, még jóval a nagy circumdederuntok, feloszlatott országgyűlések, bekasztlizott hazafiak pörei elôtt? Legalábbis én olvastam. Apámnak megvannak annak a levélnek a másolatai. Maga Wesselényi hagyta, hogy sokan lemásolják, mert maga is veszélyt érzett. Szinte szó szerint tudom idézni, mert ne vedd hencegésnek, én ebben nevelkedtem: "Én borzadok. És ha a mostani veszély, s némi cséplô zuhanása nem nyitá fel némi született vakok szemét, akkor valóban rossz világot élendünk..."

— "Sokat lehet és kell most azonban tenni", folytatta ritmusra bólogatva Erazmusz, mintha klasszikus latin citátumot, holmi Cicerót mondana fel — "és egy háborútlan csendes és boldog jövendôt hazánkra hozni"... Mit gondolsz, nekünk is megvolt! Csak valahol nagyapám elpakolt ládáiban lehet most.

— Ott jó helyen van! — gunyoroskodott Mózsi. — Utóvégre vagy megszívleltük, vagy nem. Tudod-e a folytatást is? "Rajtad s rajtam a sor hazánkat boldogítani. Nem veszôdöm én többé kirekesztôleg a Casinóval, Versfutással. Nagyobb tárgy van elôttünk. Értekeznünk kell". Aztán értekeztek! Még pár év, s Wesselényi elnézôleg nyilatkozik, hogy Széchenyi bizony a hatalmasok segítségével remélte, hogy hazájának hasznára lesz, s lám még népszerűségét is kockára tette ezért. Széchenyi cserébe nyíltan és többször kijelentette, hogy ô eleinte Wesselényivel tartott, de az lám, helytelen útra tévedt. No csak azért. Az ifjúság csak azt látta, hogy fogságából, ahogy kiengedték, a bölény megszelídült s mindazóta csak a mérsékletet, a nyugalmat ajánlgatja. — Keresztapám is ezt teszi mindig.

— Melyik keresztapád?

— Kemény József, aki az Erdélyi Múzeumra a felajánlást tette tavaly.

— Mint Széchenyi annak idején az Akadémiára. Csakhogy abból lett is valami. Na most ne önérzeteskedj, nem lebecsmérelni akarom, csak láttatni, hogy késünk — heveskedett Warró.

Erazmusz elgondolkozott. Olyan mély hallgatásba merült, hogy meg se hallotta a diákkori jelszót, amit barátja békítésül hozott fel: "A gôg az intelligencia siralmas pótléka!" Csak hallgatott. Magában beismerte, hogy nem gondolta át ezeket.

— Szimultán Habsburg- és népellenesség? Gonosz kérdés, de felteendô, hogy akkor ezek, a fentiek ellenében és ellenére, a jó "magyar" "népnek", igenis így, idézôjelezve, avagy szűk, saját uralmi osztályuknak akarnak "mást", "jobbat", ugyancsak idézôjelesen? Széchenyi már tíz, tizenöt éve, a koleralázadás után azt mondta: "Még van idô mindenre, de nekem úgy tetszik, már hosszúra kimérve többé nincs, s ha közelebbrôl nem teszünk egyet s mást, bizonyos hogy a cséplô, kasza, balta etcetera fog tenni, s nemcsak azt, amit kell, hanem azon túl is eleget!" Hát ez se világos, ez se általános ébresztô még? Egyszer kérdezd meg apádtól. Haragban élünk. Nemcsak Ausztriával. Az igazsággal is. A királybíró a király bírója, bizony!

— Apám jó ember, csak lassúdad és lagymatag. Senki nála jobban nem várja a kibontakozást, de...

—...de nem kíván fizetni érte. Szinte semmit. Jöjjön az egész magától! Csak mert méltóztattunk leélni, kivárni még egy évszázadot, a paraszt a cséphadaróval a kezeügyében, az úr a cserépkancsóval. S egy szép napon a cséphadaró ne törje össze a cserépkancsót, a haza érdekében se?

— A haza, a haza! Tudod mit, félek, hogy elôbb-utóbb, még mielôtt használnátok neki, alaposan lejáratjátok ezt a nevet, ezt a fogalmat a köznép körében. Polgárosultak és lám, a németeket akár karmesteri pálcával is el lehet kormányozni hetvenhét hazácskában. Itt minden túl felfűtött.

A beálló csendet megint Erazmusz törte meg, mély sóhajjal.

— Sehol a világon nincs olyan hosszú élete a haragnak, mint nálunk, mondogatta nagyapám.

— Mondd, miért akarod te elméletileg is tisztázni mindig?

— Mit?

— Mindent. Abszolúte mindent. Pedig a dolgokat a maguk természet adta jó és rossz oldala szerint a vak véletlen veti kockára. Szerintem nincsenek is törvényszerűségek, csak a magadfajta szobatudóskodók fejében él a vágy, hogy a világ folyásában szerkezetet kell megkeresni. Kockavetés! Már Krisztus köntösének sorsát is az döntötte el, egyszerűen és földhözragadtan. Primitíven, ahogy te szereted nevezni az efféle dolgokat. A kocka pedig sosem a Krisztusoknak, mindig a köntösükre sorsot vetô gazembereknek szokott kedvezni. Nekik áll a világ. Ezért érzi keserűen a szegényember, még ahogy te mondád, a polgárosult is, hát még a paraszt, hogy akinek szerencséje van, azt jelenti, hogy nem érdemli meg. Már a Paradicsom kapujában, kifele jövet persze, degenerálódtak a dolgok, s ez az állapot eltart lám a dicsô Ausztriáig. Nézd meg a brünni lottót, barátom. Hallani olyasmit, hogy egy szegényember nyert egy milliót? Nem, mert a szegények nem is bíznák ilyen bizonytalan megoldásokra az életet. Ha rajtuk állana, persze. Ám se a sorsjátékokat, se a játékszabályokat nem ôk állítják.

— Ha nem tudnám, ki vagy...

— A te legjobb, legbizalmasabb barátod...

—... ha nem tudnám, ki vagy, azt gondolhatnám, hogy valami vérmes éhenkórász beszél belôled.

— Beszéli tele a te különben is teóriákkal tömött fejedet, mi?... Emlékszel, amikor még párbajozni akartunk? A híres csecsemôtolvaj! Hogy eltelt...

— Dehát nem eljött az ideje a csörtének is? Mi más ez a mai délután is, mint pengék csattogása, villogása.

— Csak te villogsz. Mint mindig. Te nagy idealista. Én csak megpróbálom józan ésszel követni az eseményeket.

— Pedig hogy hasonlítunk ilyenkor mind a ketten Czakóhoz!

— Persze, mivel ô intoleráns, mint én; te pedig toleráns vagy, mint én. Bizony én kapcsollak egybe benneteket, barátom.

Részlet A seregek ura. Erdélyi káprázat című, megjelenés elôtt álló regénybôl.