KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszereka társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Tőzsér Árpád

Örököltük-e Kossuth genitáliáit?

Tehetünk-e úgy 1998-ban, mintha nem volna "posztmodern" kor, mintha nem a fogyasztói társadalom (sajátos, közép-európai) szimulakrumában élnénk, mintha Baudrillard nem írta volna le már 1984-ben, hogy "az idô feloldódott a tiszta cirkulációban", s öt évvel késôbb Fukuyama nem kontrázott volna rá: "A történelemnek mint problémának a megoldása a francia forradalommal befejezôdött"? Emelhetjük-e 1998-ban 1848-at, a magyar történelem "megoldására" tett posztkísérletet, a mi történelmünk elsô és utolsó nagy forradalmát az emlékezés s ezzel az ünnep magasába akkor, amikor állítólag már nem a történés a "történelmi" feladat, hanem éppen fordítva: úgy életben maradni, hogy közben "ne történjen semmi" (ez is Baudrillard kifejezése!), mert a történésekkel könnyen nemcsak a történelem, hanem a földi élet is egyszer s mindenkorra befejezôdhet?

Bizony, ismerjük be, a mostani visszaemlékezésünk 1848-ra már nem olyan egyértelmű, nem olyan felhôtlen, mint a tíz évvel vagy a száz évvel ezelôtti volt. Ismerjük be, hogy mi, 1998-ban már nem úgy olvassuk a "világtörténet csodálatos könyvét", mint ahogy Petôfi Szilvesztere olvasta, nem "nagy gyümölcsnek" látjuk a Földet, amelybôl az emberek — a forradalom és szabadság gyôzelme után — a "világ végéig lakomázni fognak", hanem Isten "bomló, édes, rég kihűlt tetemének", amelyen "élôsködünk", "zabáljuk... míg át nem jár a méreg" (Baka István). Nem tudunk már tiszta szívvel forradalmakat ünnepelni, nem tudjuk dagadó kebellel harsogni, hogy "A magyarok istenére esküszünk". S ha valaki mégis elfeledkezik magáról, és lelkesedni próbál, úgy nézünk rá, mintha a vendéghajjal ékeskedô "vén kacér" kelt volna életre Vörösmarty Elôszójából.

S ismerjük be, bizony, van ebben a "nézésünkben" valami igazság! Az Úr 1998. esztendejére nemcsak a Föld öregedett meg, hanem az emberiség is, nemcsak a "tengerek tűnnek el", hanem lassan az ember is — napjai "egymásba hullva, összeomlanak".

Mi történt velünk valójában, a filozófiai axiómák és költôi próféciák általánosságain túl?

Danton, kivégzése elôtt, a börtönben azt kiabálta át a szomszéd cellában raboskodó Westermann-nak (a Tuileriákat megostromló és elfoglaló hôsnek): "Mindent ijesztô zűrzavarban hagyok itt... Ha a tökömet Robespierre-re, a lábamat pedig [a béna — T.Á.] Couthonra hagyhatnám, akkor talán a Közjóléti Bizottság kicsit tovább élhetne." Mikor Kossuth (tudjuk: a magyar forradalom Dantonja és Carnot-ja) 1849. augusztus 17-én török földre lépett, szintén ijesztô zűrzavarban hagyta itt Magyarországot. S mivel ráadásul a genitáliáit s a lábát ô sem hagyhatta ránk, mintha azóta is egyfolytában zűrzavarban és tanácstalanságban élnénk.

S ezt a zűrzavart neveztük egy ideig nemzeti szabadelvűségnek, aztán keresztény nemzeti kurzusnak, rövid ideig nemzetiszocializmusnak s nagyon hosszú ideig nemes egyszerűséggel létezô szocializmusnak, holott mindig ugyanarról a tanácstalanságról volt szó: 1789 "grand récit"-jével már nem tudtunk (s nem tudunk) mit kezdeni (s tegyük hozzá, mi, magyarok tulajdonképpen 1848-éval sem!), kaptunk hát fűhöz-fához, kommunizmushoz, fasizmushoz, újabb nagy forgatókönyvekhez, s nem vettük észre (s ez a fejedelmi többes itt most az Emberiséget akarja jelenteni, amelyiknek egyik felét a fogyasztói társadalom kényelme töketlen androgünné tette, a másik felét ugyanaz a társadalom — az éhezés — félhülyévé nyomorította), szóval nem vettük észre, hogy vége van a történelemnek, hogy a "nagy történetek" kora lejárt, s az élet, a túlélés lehetôségét immár a "kis történetek", az egyszemélyes forradalmak hordják.

Valóban igaza lenne tehát Baudrillard-nak, a társadalmak már nem várnak semmit a forradalmaktól, "a Megváltó eljövetelétôl, és még kevésbé bíznak a történelemben"? Nem végeztünk közvélemény-kutatást, statisztikai fölméréseket, nem tudhatjuk hát, mit várnak a társadalmak. Egy dolog viszont az eddigi eszmefuttatásunk ironikus felhangjai ellenére is biztosnak látszik: a francia forradalom társadalmi-gazdasági programját s a demokratikus liberalizmus ideológiáját az elmúlt két évszázadban valóban nem voltunk képesek meghaladni. A kínálkozó alternatívák, a fasizmus, a kommunizmus (ahogy Fukuyama mondja) sorra csôdöt mondtak, s ebben a pillanatban nincs olyan jövôképünk, nincsen olyan "grand récit"-nk, amely 1789-cel vagy 1848-cal dialógust kezdhetne, amelynek emlékezetünk és képzeletünk e nagy történelmi eseményeket a részévé, katalizátorává avathaná.

Közhelyek ezek ma már, de el kell ôket ismételnünk, hogy megértsük: mért van az, hogy ha ma 1848-ra emlékezünk, akkor ezt vagy a nosztalgia nyelvén tesszük, vagy a "kis történeteinkhez" (s így, akarva, nem akarva a kisszerűségeinkhez is) alakítjuk nagy forradalmunkat.

Pedig lenne még egy harmadik emlékezés-alternatívánk is (s persze feltehetôleg több is, de most beszéljünk csak errôl a harmadikról): emlékezhetnénk mondjuk úgy is, hogy arra emlékeznénk: hogyan emlékeztek korábban a forradalmunkra. Mondjuk 1849. március 15-én. Egy évvel a forradalom kitörése után. S közvetlen az évforduló elôtt és után. S hogy mért éppen akkor? Azért, mert abban az idôben emlékeztek ôseink úgy, ahogy egy forradalomra egyedül méltó emlékezni: gyôzelmekkel. Március elsô napjaiban a Felvidéken Oroszhegyi Józsa szabadcsapata kikergette az osztrákokat Eger és Losonc városából, március 11-én Bem kezére került Nagyszeben, az erdélyi ellenforradalom fô fészke, délen Perczel meghódítja Bánátot, Damjanich Szolnoknál arat gyôzelmet. S áprilisban megindul a nagy tavaszi hadjárat, amely Windischgraetz csúfos és teljes vereségével és bukásával végzôdik. S a kormány debreceni lapjában, a Közlönyben megjelenik egy vers, Petôfié:

Bizony mondom, hogy gyôz most a magyar,Habár ég s föld ellenkezôt akar!Azért nem gyôzött eddig is e hon,Mert sohasem volt egy akaraton.

Bizony, emlékezni csak így érdemes: tettekkel, "egy akaraton".

De azért — isten látja lelkemet! — valahogy nem kívánom, s gondolom, többen nem kívánjuk az "egy akaraton" nagy történetét, hogy ne mondjam: totalitását. Megszoktuk már a "kis történetek", az egyszemélyes forradalmak pluralizmusát. S ha mégis a gyôzelem szellemének a megidézésével fejezem be a kicsit fanyarra sikeredett ünnepi jegyzetemet, akkor ezt azért teszem, mert a "kis történetekben", az "egyszemélyes forradalmakban" is lehet gyôzni. Például az individuum az individualizmusa fölött gyôzhet, a liberális az önzése, a cinizmusa fölött s a demokrata az androgün akarat- és arcnélkülisége fölött.

S ezek sem elhanyagolható forradalmi tettek.