KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszereka társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Sz.G.

A történelem bűvöletében

A pécsi Sétatér (transzkulturális folyóirat) interjút közöl Ormos Mária történésszel. A professzorasszony szerint Magyarország integrációs politikája eredményes volt. A NATO-csatlakozás "megfelel egy ezeréves magyar törekvésnek". Annak ellenére, hogy a magyarság sorsdöntô pillanatokban nem mindig tudta eldönteni, mit kell tennie, alapvetôen a "lemenô nap" irányába haladt. Magyarország esélyei a Nyugathoz való csatlakozásra a 16. században némileg csökkenni kezdtek. "Ami most történik, nem valamiféle külsô erô által ránk kényszerített hatás alatt zajlik. Annak ellenére sem, hogy a nyolcvanas évek végétôl az országot erôs nyugati befolyás érte." Ormos Mária részben igazat ad a riporternek, aki modern gyarmatosításról beszél. Ennek a megközelítési módnak bizonyos igazságtartalmat tulajdonítva Teleki Pált idézi, aki 1931-ben az állította, hogy a szuverén államok eltűnnek. "Olyan mértékben függenek ugyanis az egyes államok katonai, gazdasági, politikai tekintetben egymástól, hogy már nincs teljesen önálló mozgástér, függetlenül attól, hogy a politika ezt tudatosítja-e vagy sem." A figyelmeztetés nem csupán Magyarország felé szól, bármelyik "kicsi" ország megszívlelhetné: az áldozatvállalással járó gazdasági átalakulás gondja sokkal fontosabb kellene legyen, mint az, hogy az ország milyen szerepet/helyet tölt be a világpolitikában. A világpolitikában nagyon óvatosan kell nagyságról vagy kicsinységrôl beszélni. Ormos Mária Magyarországot Norvégiával hasonlítja össze. Norvégiának a népessége kisebb, mint Magyarországé, mégis jelentôsebb szerepe van a világpolitika alakításában.

Tudatosítani kell az emberekben, hogy "a magyar és a világtörténelem dilemmáját nem lehet egyszerűen a Kelet-Nyugat dilemmájára visszavezetni". A két kultúra közötti határ állandóan változtatta helyét, "mindig az aktuális politikai feltételek" alakították. A politikai és civilizációs beilleszkedéssel egyidôben nem kellene leengedjünk magunkban egyfajta "lelki vasfüggönyt". Miért éppen Lengyelország, Csehország és Magyarország csatlakozhat a NATO-hoz az elsô körben? Léteznek-e közös történelmi gyökerek? "Ha történelmi okokat keresünk, akkor azt kell látnunk, hogy Szlovákia és Szlovénia, nem beszélve Horvátországról, ugyanahhoz a dunai monarchiához tartozott, mint amelyhez Magyarország." A Monarchián belüli különbségek ismertek. A mai Szlovákia mindig elmaradottabb volt, ugyanakkor Szlovéniát a térség egyik legfejlettebb országának tartja Ormos Mária. Nem vezethetô vissza történelmi okokra a madridi döntés. Magyarország számára természetesen az volna a legjobb, hogy a szomszédos országok is NATO-tagok legyenek, de ennek jelenleg objektív akadályai vannak. Románia nem tudta egy év alatt bepótolni mindazt, amit nyolc éven keresztül elmulasztott, Szlovákia esetében pedig polititkai gondok is felmerültek. "Az is kétségtelen, hogy az utóbbi tíz évben a felvételre kijelölt három országban történt a legnagyobb mértékű elôrelépés. Gondolok itt a polgári demokratikus intézmények kiépítésére, a gazdaság szerkezetének átalakítására, a szabadságjogok biztosítására, az infrastruktúra és a kommunikáció fejlesztésére."

Ormos Mária kényes kérdésekhez nyúlt történelmi munkáiban. Behatóan foglalkozott a totalitárius társadalmi rendszerekkel és vezetôikkel. Két kötete a fasizmusról szól, ezeken kívül pedig megírta Mussolini és Hitler monográfiáját. Az ordas eszméket egyfajta "boldogság-ideológiáknak" nevezte. Szakmai körökben ez visszatetszést keltett, elméletét több oldalról is kritizálták. Az egyik vád szerint egyenlôségjelet tett a fasiszta és a kommunista ideológia közé. A professzorasszony a sztereotípiák ellen hadakozik. Merészen állítja, hogy a náci rendszer "nagyon komoly szociális tartalma mellett arról is szólt: te vagy az élet ura, egy új civilizáció, egy új ember születik, és egy újfajta — a fasiszta — ember jut hatalmi helyzetbe... és éppen ez hatott annyira". Ormos Mária szerint a fasizmus és a kommunizmus szerkezete, valamint eszközrendszere "azonosnak mutatkozik".

Doktori disszertációjának is kényes témája volt: Trianon. Témáinak többsége nem rendelkezett elfogadott kutatási programmal. Könyvei körül kisebb-nagyobb viták folytak. A Trianon-könyv esetében zárt védést rendeltek el, oly érzékeny volt a téma. "A bizottság azonban többségi szavazással nyilvánossá tette a védést. Aztán csak angolul engedélyezte a kötet publikálását, majd teljesen váratlanul megjelent a párt kiadója, a Kossuth, és felajánlotta a közzétételt magyar nyelven." Feltevôdik a kérdés: ki fogja kiadni a könyvet (fôleg, ha témája nem "divatos")? "A mai fiatalok gyakran kérdezik, miért írják meg ezt vagy azt a témát, vajon ki fogja kiadni. Ezzel a hozzáállással ma nem lennének könyveim. [...] A mai generáció azt kérdezi, ki fogja kötetbe fektetni a pénzét. Egyvalamit felejtenek el: egyetlen kéziratnak van esélye a megjelentetésre: amit megírtak." (Sétatér, 1997. 3—4.)