KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszereka társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Móser Zoltán

Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint

Kiss József emlékének

Tápióbicske a térképen Pest megyében egy falu. A történelmi emlékezet számára e falunév az 1848-49-es napokat idézi, a falu határában található emlékmű — a zászlótartó alakjával — egy áldozatokkal teli, de gyôztes csata emlékét hirdeti.

Ma csendes itt minden, csak a közeli úton haladó traktorok vagy száguldó autók zaja veri fel a csendet, és zavarja meg az idelátogató emlékezôt. Mert itt — elsôsorban egy ábrázolt kép kapcsán — arra a napra emlékezik, amikor a közelben ágyúk dörögtek, amikor füst gomolygott, s vezényszóra a támadásba lendült szuronyok elôreszegezôdtek. Itt is, ott is lovak vágtattak és csattogtak, vezényszavak és kiáltások hallatszottak. Az emlékezô nem felejti, mert nem felejtheti el a sebesültek és haldoklók jajszavát sem, s arról is tud, hogy valahol itt biztatta honvédeit Csikány fôhadnagy. Errôl a napról — 1849. április 4-rôl — és errôl a csatáról így ír Hegyesi Márton történész az 1898-ban megjelent Az 1848-49-iki harmadik honvéd zászlóalj története című munkájában:

"...a Tápió keskeny hídjának vakmerô rohammal történt elfoglalása közben a zászlóaljból sokan haltak hôsi halált, többek között Wüsthof báró is, [...] ki midôn összerogyott is, karjával intve, ezt kiáltá: "elôre!" (talán róla vette Gyulai a »Hadnagy uram« eszméjét)." (133.)

Márki Sándor, aki a művet a Gyulai által szerkesztett Budapesti Szemle 1989. évfolyamában ismertette, megjegyezte: "hogy Gyulai Pál csakugyan az itt halálra sebesült Wüsthof báróról vette-e a Hadnagy uram eszméjét, csak Gyulai Pál döntheti el". A szerkesztô a burkolt felhívásnak a következô lapalji jegyzettel tett eleget: "E költeményt 1849 júniusában írtam. Az Arany Sasban ebédelve egy pár honvédtiszt barátommal, szóba jött a tápió-bicskei csata. Egyik elbeszélte Csikány fôhadnagy hôsi halálát, a ki megsebesülve Elôre! kiáltással roskadt össze csapatja élén és meghalt. Ez elbeszélés hatása alatt még aznap megírtam e költeményt."

I

A fenti idézetek és hivatkozások az ismert Petôfi-kutatótól, Kiss Józseftôl valók, aki Gyulai Pálnak a Hadnagy uram című versérôl példamutatóan szép elemzést készített. Ezt a dolgozatot, amely egy folyóirat számára készült, én még kéziratban olvastam, de idôközben nyomtatásban is megjelent.

S mert valóban példamutató az elemzés, itt rövidebben vagy hosszabban idézünk belôle, vagy csak hivatkozunk rá, esetleg rövid összefoglalását adjuk némely megállapításának. Mindenekelôtt álljék itt a vers ma is közismert szövege az 1870-ben megjelent kiadás alapján.

Hadnagy uram

,Hadnagy uram, hadnagy uram!'
«Mi bajod van, édes fiam?»,
Piros vér foly a mentére.'
«Ne bánd, csak az orrom vére.»

,Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.'
«Belebotlám egy nagy kôbe;»
Szegezz szuronyt, s csak elôre!»

Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.

,Hadnagy uram, hadnagy uram!'
«Csak elôre, édes fiam!»1

A vers elôször 1850. március 9-én jelent meg nyomtatásban "Gy..." aláírással, amelynek keletkezési évét (1849) Gyulai az 1870. évi kötetében jegyezte föl.

Hogy Gyulainak e verse — a nagyközönség és az irodalomtörténet szerint egyaránt maradandó értékű költeménye — a sok-sok verse közül talán az egyetlen, amit ma is sokan tudnak és ismernek, annak oka nem az ihletô emlék, nem is a szabadságharc emléke, nem is a hadnagy hôsi halála — bár ezek adhatnák külön-külön vagy együtt is —, hanem az alig utánozható balladaformában van, így esztétikai értéke a domináns az elemzô számára. Ilyen elemzô a Petôfi-kutató Kiss József, aki említett tanulmányában a forma és tartalom egymásra találásából, a műballada megteremtésének ritka, egyszeri, szerencsés pillanatáról szól. Olyan telitalálat ez — írja befejezésként —, amelyet "nem volt képes Gyulai többet megismételni". De tegyük hozzá mindjárt, miközben kérjük a T. Olvasót, hogy lapozzon irodalmi emlékei között, s keressen példát a magyar műballadára: nemcsak Gyulai, de Arany Jánost kivéve a kortársi irodalomban nem nagyon sikerült senkinek ilyen miniatűr remeket teremtenie. Mert nem több az egész vers — nevezzük balladának, vagy balladafélének2 — három rövid strófánál. Greguss Ákos 1864-ben írott pályaművében nem említi, "pedig ha Gregussnak e tanulmányában kidolgozott közismert balladadefinícióját vesszük alapul (tragédia dalban elbeszélve), Gyulai verse ennek úgyszólván szemlélhetô példájául kínálkozik" — írja Kiss József, és számba veszi e meghatározás érvényességét. "Kezdjük a meghatározás epikai elemével (»...dalban elbeszélve«). A Hadnagy uram a csatában súlyos sebet kapott honvédtiszt haldoklásának három mozzanatra sűrített története. »Tiszta epikuma« mindössze a 9—10. sor, melyben a tragikus fordulatról értesülünk (Megy a honvéd, áll a hadnagy,/ Mély sebében összeroskad), a mozzanatsor egészére jórészt a két személy példabeszédébôl következtethetünk: 1) a hadnagy arcáról (szájából?) vér ömlik, 2) már csak botladozva képes továbbhaladni, 3) összeesik, s még néhány szót mond."

"Ami a balladaműfaj lírai kritériumát illeti, a Greguss-féle definícióból kiindulva (»dalban elbeszélve«) a Hadnagy uramat mint formájára nézve népies dalt vizsgáljuk. A vers három 4-soros strófája kétütemű, teljes szótagszámú, ún. felezô nyolcasos sorokból áll, melyek páros rímekkel kapcsolódnak egymáshoz. Ütemhangsúlyos (korábbi elnevezése szerint »magyaros«) verstípus ez, s ha nem is olyan »ôsi«, mint egykor hitték, a magyar verselés történetében évszázados hagyományai vannak, népköltésünkben pedig a leginkább kedveltek egyike."

E felezô nyolcasokról összefoglalóan azt írja Kecskés András, hogy "nem is olyan régen még «ôsi» nyolcasnak tartották, feltételezve közös finnugor eredetét. Ma már inkább úgy véljük, hogy a különbözô népek költészetében egymástól jórészt függetlenül vált hagyományossá mint az állandósuló szótagszám egyik legtermészetesebb nyelvi lehetôsége.

Felezô nyolcasokban szólal meg többek között a Kalevala és a Dies irae (Celano: Ének az utolsó ítéletrôl) magyar fordítása, népdalaink, népballadáink egy része (Molnár Anna), az Áll elôttem egy virágszál... kezdetű virágének, valamint műköltészetünk számos darabja [...]"

Petôfinek az 1847-ben kiadott Összes költeményei című kötetében is szép számmal akadnak ebben a formában készült népdalkísérletek — írja Kiss József, és az alábbi verscímeket sorolja fel példaként: Ki vagyok én? nem mondom meg..., Temetésre szól az ének..., Síkos a hó, szalad a szán..., Ereszkedik le a felhô..., Ez a világ amilyen nagy... stb.

Kodály Zoltán A magyar népzene című kötetének Vargyas Lajos összeállította példatára vagy Dobszay László A magyar dal könyve c. gyűjteményes kötete alapján bárki meggyôzôdhet arról, hogy a legtöbb, legszámosabb példa (a hatosok mellett) a felezô nyolcasokból található. Méltán mondható a legkedveltebb, legismertebb, legelterjedtebb népdalformának.

Gyulai — többen szóltak errôl — tudatosan kereste a népi mintát, tudatosan törekedett annak követésére.3 Az viszont egészen meglepô, hogy az Erdélyi gyűjteményében található Fehér Anna balladájának egyik változata (1. köt. 383—386) formájában megegyezik Gyulai versével: a költemény strófakezdô, háromszor ismétlôdô megszólítása ("Hadnagy uram, hadnagy uram") is megtalálható, de a balladát berekesztô, végsô átkozódásban, méghozzá a bíró, fôbíró helyén:

Hadnagy uram, hadnagy uram!
Átkozott légy, hadnagy uram!

Ez a megfigyelés — amelyre Papp Ferenc hívja fel figyelmünket — legalább annyi örömet jelentett, mint amennyi gondot okozott. Örömet a direkt megfelelés okán, gondot amiatt, hogy nem átírásról van-e szó. Hisz Erdélyi gyűjteménye még nem a mai értelemben vett népdalgyűjtés, hanem összegzése annak, amit neki beküldtek, elsôsorban papok, tanítók, írástudók. Ugyanakkor kimutatható — hála Kiss József filológiai munkájának —, hogy a balladával és annak szóban forgó "Hadnagy uram, hadnagy uram" sorával Erdélyi János Népköltészetünkrôl4 c. tanulmányában találkozott Gyulai Pál. (Népdalok és Mondák. 2. köt. 1847. 429. 1.) De nemcsak a "Hadnagy uram" megszólítás mutatja a vers és a balladaváltozat kapcsolatát, hanem a 3. strófában található párbeszédes forma: a bekísért (elfogott) betyárnak, Fehér Lászlónak és a hadnagynak a párbeszéde is rokon kapcsolatra utal!

Isten jó nap!5 hadnagy uram!
Fogadj isten, édes fiam!
Kinek hívnak, édes fiam?
Majd megmondom, hadnagy uram.

Tehát a "Hadnagy uram!"-ra már itt az "édes fiam!" megszólítás következik, sôt az egész párbeszéd a Hadnagy uram szerkezeti elôképének tekinthetô.

Ennyit a ballada dalszerűségérôl, dalformájáról, közvetlen vagy közvetett elôképérôl. Nem szóltunk még a harmadik kritériumról, a drámai szerkezetrôl, amely az egészet, "a népies dalformában megjelenô epikus mozzanatokat" összefogja. E feszültséget teremtô drámai szerkezet fô alapelve "az (egyszeri) egyenes közléssel kombinált beszéltetés, mely nagyfokú sűrítéssel párosul. A szerkezet súlypontjait különféle ismétlôdések jelölik ki vagy teszik nyomatékosabbá. Mindebben művészi tudatosságra valló, úgyszólván mértani szabályosság érvényesül."

Itt álljunk meg az idézettel, mert fölmerült bennünk egy kérdés. Vajon az ismétlôdések tudatossága, a hármas ismétlôdés nem a népballadából vett, jól és pontosan eltanult elem s így annak következetes és tökéletes megvalósítása? Hadd idézzünk föl néhány népballadát röviden és vázlatosan.

A Görög Ilona (A csudahalott) balladánkban a fiú is, a leány is háromszor kéri édesanyját. A csodás eseményt, vagyis a fiúnak, a csodahalottnak az életre kelését, a leány elmenetelét a fiúhoz, háromszoros kérdés-felelet (párbeszéd) elôzi meg.

Vagy a Szégyenbe esett leány balladánk Bartók Béla gyűjtötte vésztôi változatában a teherbe esett lány kétszer próbál más magyarázatot adni — akárcsak Gyulai versében a hadnagy —, hogy miért hosszabbodott meg hátul a szoknyája, miért vastagodott meg szép karcsú dereka, végül a harmadik kérdésre bevallja anyjának az igazi okot: "Gyöngyvári úrfitól / Attól vastagodom."

A Megátkozott leány balladánkban a megátkozott és az esküvôrôl hazatérô menyasszonyról elôször a kisebbik, majd a nagyobbik vôfély jegyzi meg, hogy beteg az anyja által megátkozott lány, amire — ismét hozzátehetjük, hogy Gyulai verséhez hasonlóan — kitérô válasz érkezik:

Nem beteg, nem beteg,
Csak szomorkodik,
Messzirôl hozták ôt,
Azért szomorkodik.

De harmadszor már maga a vôlegény kiált föl (elôtte az elsô vôfély felsóhajt, a második felszólal): "Meghalt a menyasszony!"

Negyedik, utolsó példánk egy skót népballada részlete nyersfordításban. (Megjegyezzük, hogy létezik a balladának műfordítása is: Bajza József is, Szász Károly is lefordították.)

Mi az a vér kardodon,
Davie fiam, Davie fiam?
Mi az a vér kardodon?
Gyere ide, és mondd meg az igazat.

Ó, ez a vér a szürke lovam vére,
Ó, anyám, ó, anyám,
Ez a vér a szürke lovam vére,
mert nem akart engedelmeskedni nekem.

Ó, ez a vér teljesen tiszta,
Davie fiam, Davie fiam,
Ez a vér teljesen tiszta,
Gyere ide, és mondd meg az igazat!

Ó, ez a vér az agár kutyám vére,
Ó, anyám, ó, anyám,
Ez a vér az agár kutyám vére,
Mert nem akart engedelmeskedni nekem.

De ez a vér teljesen tiszta,
Davie fiam, Davie fiam!
Ez a vér teljesen tiszta,
Gyere ide, és mondd meg az igazat!

Ó, ez a vér János bátyám vére,
Ó, anyám, Ó, anyám!
Ez a vér János bátyám vére,
Mert nem akart engedelmeskedni nekem.

A sort bizonyára folytathatnánk, de példaként talán ennyi is elég annak bizonyságára, hogy a balladákban talált háromszori kérdés és felelet elôrébb viszi a cselekményt — mint Gyulai Pál versében —, és ez hozza a végkifejletet. Ez a párbeszédes forma teremti meg a drámai feszültséget, ez szolgálja az oly sokat emlegetett balladai homályt. Ugyanígy Gyulai versében: ez is hármas párbeszédre mint vázra épül. Lényegében csak kérdés és felelet, semmi más. Vagyis hiányzik a klasszikus balladáinknak a végén található — Csoóri Sándor esszéjében oly jól megrajzolt — bűn és bűnhôdés (megváltás) drámai betetôzése. De ez itt, a témából logikusan következôen, nem kelti a hiány érzetét. Mert mi a témája? A hôsi, a hôsies halál, a hazáért feláldozott élet.

A vers szerkezetét, hármas tagozódását és felépítését Kiss József az említett elemzésében szép sémában mutatja be:

HADNAGY URAM

Sor Beszélô

1. mozzanat:

1. (honv.:) ,Hadnagy uram, hadnagy uram!' (Elsô megszólítás)

2. (hadn.:) »Mi bajod van, édes fiam?« (Elterelô kérdés, elsô megszólítás)

3. (honv.:) ,Piros vér foly a mentére.' (Elsô figyelmeztetés)

4. (hadn.:) »Ne bánd, csak az orrom vére.« (Elsô megtévesztés)

2. mozzanat:

5. (honv.:) ,Hadnagy uram, hadnagy uram!' (Második megszólítás)

6. El ne essék itt az útban.' (Második figyelmeztetés)

7. (hadn.:) »Belebotlám egy nagy kôbe. (Második megtévesztés)

8. Szegezz szuronyt, s csak elôre!« (Vezényszó és jelszó)

3. mozzanat:

9. (direkt közlés:) MEGY A HONVÉD, ÁLL A HADNAGY,

(A hadnagy válaszainak, megtévesztéseinek leleplezése)

10. MÉLY SEBÉBEN ÖSSZEROSKAD.

11. (honv.:) "Hadnagy uram, hadnagy uram!" (Harmadik megszólítás)

12. (hadn.:) »Csak elôre, édes fiam!« (Jelszóismétlés + második megszólítás = csattanó)

Amit a verset elemzô Kiss József Petôfi kapcsán Gyulairól ír, azt akár a vers összefoglalásának, összegzésének is felfoghatjuk.

"Gyulainak, aki egyébként igen sokat tanult Petôfi népies dalaiból, zsánerképeibôl, az általa annyira hangsúlyozott balladai kompozíció, a feszes, kerek szerkezet tekintetében közvetlenül a folklórhoz kellett fordulnia, hogy elsô népies műballadáit, köztük a Hadnagy uramat megalkothassa." Amihez hasonlóat, tegyük hozzá — s ezzel visszaérkeztünk az elején mondottakhoz — többé nem tudott alkotni, jóllehet 1850—51 folyamán nem egy műballadát írt még. (A honvéd sírja, A honvéd kedvese, Világosnál, Haldokló huszár, Búcsú).

II

Eddig még nem esett szó a "hasonmásról", a téma más feldolgozásáról, egy másik műrôl, egy másik kézrôl: egy másik költeményrôl, amelyre ugyancsak Kiss József hívta fel a figyelmünket. A téma ugyanaz: az 1849. április 4-i tápióbicskei csata. Gyulai Pál a költeményével kapcsolatban — amelyet 1849 júniusában írt, s amelynek témája Csikány fôhadnagy hôsi halála —, megjegyzi, hogy "ha jól emlékszem, Csikányt, megnevezve, Zalár József is megénekelte ez idô tájt megjelent füzetében".

Valóban, Zalár6 is írt Csikányról költeményt, és ez 1849-ben kiadott kis kötetében (Szabadságdalok) meg is jelent.

Csikány százados

Vitézeid között
Elsô vitéz valál,
Ott jártál mindenütt,
Hol a vész s a halál.

Midôn körülfogott
Az ellenség hada,
Karod — nem fegyverét,
Hanem halált ada.

Gyôztünk, te elestél;
De följegyzett marad:
"Fiúk, elôre!" volt
Legutolsó szavad.

Zalár ezt a témát, ezt az epizódot késôbb újra feldolgozta az Elôre! című népies zsánerdal-utánzatban. Ott egyes szám elsô személyben Csikány beszéli el holta után az emlékezetes csatát és hôsi halálát:

"Elôre!"

Engem hívtak Csikány kapitánynak,
Toborzáskor csaptam fel bakának,
Rossz diákból jó katona lettem,
Negyvennyolcban kisült, hogy jól tettem.

Még tavaszkor káplárbotot hordtam,
De nyáron már honvédhadnagy voltam,
Jó széles volt kiválasztott kardom,
Tiszthez illô élet-halál harcon.

A diákok mind hozzám esküdtek,
Be is álltam fegyvermesteröknek,
Rácok ellen én is velök mentem,
Helyt is álltak minden ütközetben.

A tápió-bicskei csatába
Hôs csapatnak voltam kapitánya;
Itt estem el, itt találtak halva,
Emlékszem még utolsó szavamra.

Itt a sírom a Tápió mellett,

Új honvédek itt most dobot vernek...
Ki-kiszólok a sírból: "elôre!"...
Tán valamit értenek belôle.

Összehasonlítva az elsô verssel, még inkább Gyulai versével, ez tűnik a legsikertelenebbnek, a befejezése megmosolyogni való, ugyanakkor ez közvetlen rokonságot mutat a népdallal, a betyárballadával. Filológiailag nem tudjuk bizonyítani, de majdnem biztosra vehetô, hogy a vers keletkezésével azonos idôben született, Fábián Pistáról szóló betyárballadának a dallamára és szövegének ihletésében íródott. Erre a verskezdô sor azonossága, a szótagszám, az ütem és rímelhelyezés utal. Olyannyira igazodik a betyárballada dallamához, hogy arra könnyűszerrel el is énekelhetô. A számos változat közül — Vargyas Lajos negyvenhatot sorol fel, ezek nagy része az Alföldrôl származik — a legismertebb dallammal valót közöljük. Ezt 1946-ban gyűjtötte Tamás Péter a Fejér megyei Fehérvárcsurgón.

Fábián Pista

Engem hívnak Fábián Pistának,
El akarnak vinni katonának,
Göndör hajam le akarják vágni,
Avval kell a császárt kiszolgálni.

Engem hívnak Fábián Pistának,
El akarnak vinni katonának,
Göndör hajam le akarják vágni,

Nem fogom a császárt kiszolgálni!

Itt a vers második sora is rokonítható, ez is, az is a berukkolásról szól: "Toborzáskor csaptam fel bakának" — mondja Zalár versében a kapitány; "El akarnak vinni katonának" — dalolja az énekes Fábián Pista nevében a közölt változatban. Némely változat a besorozásról, majd elszökésrôl és így, ezáltal a betyárrá válás okáról szól: "Besoroztak engem katonának, / De elszöktem úgy mentem begyárnak. / Nem szerettem nimetet szógálni, / Jobb szerettem inkább betyár lenni."

Egy Nagyszalontán följegyzett, 47 versszakból álló és ponyván terjesztett szöveg elsô strófája az idôpontot is megjelöli: "Ezernyócszázötvenegyedik évben / Estem a német súlyos kezébe. / Úgy írták meg rullam a levelet, / Hogy sánc-áristomra vigyenek."

Az összegyűjtött változatok alapján Fábián Imre a Művelôdés 1970. júliusi (43) számában a betyárballadába foglalt valóságos események hátterét így foglalja össze: "Fábján Pista betyárkodási ideje 1849 után kezdôdik, amikor Kenyeres János szalontai szolgabíró erôszakkal besorozta, s így elvitték Komáromba a »Stráfkompániába« [= büntetôszázad]. Még akkor megígérte Pista, hogy megbosszulja az erôszakos legényfogást. Nem is telik sok idôbe, s már hírlik, hogy Zuh Miskával együtt a Szalonta környékén lévô Erdôgyarak, Talpas, Feketetót, Csegôd erdôségeibe bujkálnak. Kenyeres János uram csak kísérô zsandárokkal meri átlépni a város határát, nehogy szembetalálja magát Fábján Pistával.

Azok közül a betyárok közül való volt, aki nem sok rosszat tett, ha békén hagyták."

III.

És itt álljunk meg egy pillanatra. A közelmúltban adták közre Sinka István közöletlen vagy nehezen hozzáférhetô verseit. (Megzendült erdô. Vésztô, 1987. Szerk. Medvigy Endre). Ebben több, a népballada és a műballada határán álló vers található, többek között a Fábián Pista is. Mert a "kettôsök" vagy "másik"-ok sorába jól illik, s mert bizonyára élményként hat másra is e vers, álljon itt az egész, 1940-ben született költemény.

Fábián Pista

Fábián Pista betyár volt,
zaklatott nép vére. —
Ha rabolt is — urat rabolt
s nem szomjazott vérre.
Csak mi másnak dúsan esett,
abból egy kicsit lenyesett.

Néha Nagyszigeten pihent,
Bagi Pál rozsába —
Máskor ki tudja merre ment
a Körözs hosszába.
De bárhova vitte lova,
golyó el nem érte soha.

Végre aztán két megyében
a nagy vicispánok
szóltak: — útja mezejében
rézgombos zsandárok
ontsák el szép ifjú testit
s veszítsék el bátor lelkit.

Bizony közeli halálát,
hízva, húson, boron,
vastag papok prédikálták
félrevert száz torony,
hogy nincs Pistának mit tenni,
akasztófára kell menni.

Szalontának csendbiztosa,
híres Mezidraczkyrá is tette papirosra
s szíve nem szakadt ki,
hogy aki ellövi futtán,
pénzt kap érte fehér nyugtán.

Így a Bajóné tanyáján
húsz vad perzekútor
sötít éjnek éjszakáján
lepve halál-bútól
leskelôdött nagy puskával,
szembe Fábián Pistával.

S golyók zúgtak a tanyába,
és a nyárfák elôtt
vér hullt a föld harmatára,
ha Pista visszalôtt
üldözôi sora közé,
nehogy rab legyen örökké.

Szilfa agyú vaspuskáját
golyóra töltötte,s vívta utolsó tusáját

s szállt az éj fölötte.
Úgy szállott, mint az utolsó,
mint egy lebegô koporsó.

Akkor szólott Mezidraczky
puhítgató szóval:
— Pista puskádat add ki
porral és golyóval.
S a fekete börtön alján
lealszod a bűnöd szalmán.

Pista hitt az ígéretnek,
úri fogadásnak,
hogy rá, ha láncot is vetnek,
sírt ím mégse ásnak.
Széttörte puskája agyát
s hagyta vasra verni magát.

Mire virradt szép hajnalra,
szegényt körülvették,

s a kötelet másnap mégis
nyakára vetették.
De az akasztófa dombon,
hagyták, hogy még átkot mondjon.

Szólott tehát, ne légy halva,
Mezidraczky, halljad!
míg hét szekér búzaszalma
nem rothad alattad;
mosdód is csak vér lehessen
s törülközôd lángot vessen.

Beszélt Pista, de elnémult,
várta ôt az árok,
s fölibe sok falevél hullt —
...Most meg hol az álmot
alussza, az a jeltelen
sír, mégis jó búzát terem.

A vers befejezô része, az átok és átkozódás jól ismert a Fehér László-balladánkból: így, szó szerint így átkozza el a betyár húga, a szüzességét elveszítô Fehér Anna az ítélkezô és ôt becsapó bírót. Az átvétel oka minden bizonnyal csak az lehet, hogy Sinka István éppúgy ismerte a ballada egyik változatát, mint a betyár történetét és legendáját. Fábián Pista nótája címmel 1851-ben Arany János két változatot is közzétett Vachot Imre Remény című folyóiratában, de ez még nem azonos a balladával. Egyébként Nagyszalontán — Arany és Sinka szülôhelyén — végzett 1918-as gyűjtés során elôkerült egyik változat második felében Sinka versével egyezô részek olvashatók Fábián Pista elfogatásáról és haláláról:

Megyedrászky tizenegy magával
Megesküdött a szentháromságra:
Pista fijam, tedd le a fegyvered,
Bizonyosan megmarad íleted.

Sára hugom, Juccsa jó testvírem,
Kírjitek meg az urakat szípen:

Kírjitek meg, ha megengednének
Betyár életemnek kedveznének!

Itt a Kajla, tüllem elmúlt csárda.
Ájjanak meg, igyak utójjára!
A Kajlán túl van egy akasztófa,
Három betyár nyugoszik meg rajta.

Pásztor Mihály egy hangot sem ada,
Fábján István ekíppen biztatta:
Ne fíjj, pajtás, egy ílet, egy halál:
Úgy is meghal a kiálló betyár.

Sinka verse tartalmában hasonló, már-már megegyezô a balladaváltozattal, a forma viszont egyéni. Vagyis két 8+6-os (14-es) kanásztánc sorból7 és egy 8+8-as (16-os) sorból áll.

A ballada legkorábbi írásos följegyzésének évszáma 1872. Ekkorra már ismert volt, és szerte az országban dalolták, alakították, elképzelhetô, hogy ponyván is árulták, s így terjesztették. Az egyik följegyzô, Török Károly is így véli, szerinte nem sokkal Fábián Pista halála után, az egész Alföldön elterjedt.

Feltételezzük, hogy ismerhette Zalár József is (Erdélyi gyűjteménye 1848-ban az egyik változatát közli: III. 191), és ha igaz, minden bizonnyal a dallamával együtt ismerhette, mert — ez is feltételezés ugyan — ennek ütemére, ritmusára írta versét, amely nagyon is távol esett a mintától.

Így ez a példa és variációi sor jól mutatja, hogy a népdal felhasználásával, annak mintájára, dallamára milyen egyszerű verset fabrikálni. De egyúttal azt is, hogy aki az utánzást felületesen veszi, mit hoz létre.8 Mert ott az ellenpélda, Gyulai költeménye, a Hadnagy uram, amelyrôl oly tanulságos elemzést készített Kiss József.

E különbségek láttán befejezésül próbáljunk valamiféle érvényes végkövetkeztetést levonni: keressünk magyarázatot Gyulai és Zalár verse mellé. Vagyis a jó s a rossz megvalósulás okát próbáljuk megfogalmazni — ami egyébként elsô olvasásra feltűnik.

Az egyik magyarázat minden bizonnyal a műballada formailag tökéletes megvalósításában, illetve ennek hiányában van. Mert népballadához hasonló balladát — és nem regét —, népdalhoz hasonló dalt kivételesen egyet-egyet sikerülhetett írni. (Gondoljunk Kisfaludy Károly, Czuczor Gergely vagy Tompa Mihály népdalaira, népies dalaira!) De ez egyedi, utánozhatatlan teljesítménynek számít. Az ellenkezôjére annál több példát találunk: a népdalok, "pórregék" alapján készült sikertelen versekbôl nem egy, de több gyűjtemény kitellne.

A múlt századi költôk alkotásai között egy-egy sikerült vagy sikeres "népdalt" még csak találunk, ám balladáról — az egy Arany Jánost kivéve — ezt nem tudjuk elmondani. Egyik oka vagy okának eredete a népköltészetre oly jellemzô szóbeli terjedésben és ezért a variánsok nagy számában rejlik, amelybôl aztán kialakul egy-egy típus.

Magukról a balladaszövegekrôl — amelyeket Goethe oly találóan a költészet "ôstojásának" nevezett — azt írja Vargyas Lajos, hogy "sosem az élet esetleges, egyszer valahol, valamikor megtörtént eseményeivel foglalkoznak, sôt hiányzik is belôlük minden olyan részlet, ami valami egyszeri, egyéni vonással helyhez, személyhez kötné a történést. Chadwickék találóan alkalmazzák rájuk a timeless-nameless category [idô és név nélküli kategória] meghatározást. Neveket találunk ugyan ezekben is, de azok csak olyan X-ek, amelyek bármikor behelyettesíthetôk, s a variánsok be is helyettesítik." "A közvetlen valóság helyett a sűrített valóság mozgatta meg a balladát alkotó közösség képzeletét. A valóság képe csak legjellemzôbb és legfontosabb vonásaiban jelenik meg benne: részletezés, leírás helyett a ballada stilizál, azaz kiemel, sűrít és összefoglal." Vagyis: "stilizált, tipikus valóság a ballada világa". Ezekbôl — egymás mellé téve az aláhúzott, kiemelt jelzôket — a fontos, jellemzô tehát a sűrített, stilizált, tipikus valóság visszatükrözése s az idô- és névnélküliség.

E jellemzô vonások, néha formai elemek ellenében cselekszik Zalár József, és — szinte iskolapéldaként — Gyulai ennek megvalósítására törekedvén írhatta meg versét, e kis remekművet. Mert ahogy Kiss József mondja Gyulai eljárásáról s a Hadnagy uram-ról — az idézett timeless-nameless categoryra gondolunk ismét — "konkrét utalás sem a megjelenített (beszéltetett) személyek kilétére, sem a csata helyére és idôpontjára nincs. [...] nem »Csikány százados«, hanem egy névtelen hadnagy esete ez a szabadságharc valamelyik ütközetében. Az epizódnak ez a megfosztása a minden »egyedi«-tôl (»dekonkretizálása«) Gyulai tudatos eljárása volt."

Ez — tegyük hozzá befejezésként a fentiekhez —, akár a népballadából ellesett, beleérzô képességet dicsérô fogás, formai elem, akár ösztönös megérzés, azaz jó minta követése volt, esetleg csupán véletlen találkozás, mindenképpen Gyulaié az érdem, hisz azt valósította meg — ez a költô tudatos munkája —, amit a népballada, ami az idô sodrában, a változatok megalkotásával — és így igazgyönggyé formálásával — csak a népköltészetnek sikerül, sikerülhet.

JEGYZETEK

1. Kriza János 1863-ban megjelent székely népköltési gyűjteményében az "Íróktól" származó "népdalok" között található két Gyulai-vers egyike (A másik az "Ez a kislány, a barna..." kezdetű verse. 538. sz.)

2. Papp Ferenc "balladaszerű kép"-nek, Gyomlay Gyula balladának nevezi.

3. Vö. Gyulai Pál: Adalékok a népköltészetünkhöz. Kritikai dolgozatok. Bp., 1908. 320.

4. In: Népdalok és mondák. 2. köt. Bp., 1847. 429.

5. Ugyanez gyermekdalban is megtalálható. In. Kiss Áron: Magyar gyermekjátékgyűjtemény. Bp., 1891. 359, 360, 365., valamint Együd Árpád: Somogyi népköltészet. 1975. 466.

6. Zalár József (1825—1914) Petôfi kortársa, akivel a költô 1844 februárjában, egri tartózkodása alatt a kispapok társaságában ismerkedett meg. Késôbb, az 1850-es években a "petôfieskedôk" egyik legszorgalmasabb verselgetô képviselôje. Késôbb alispán lett.

7. Ilyen "A csikósok, a gulyások / kis lajbiban járnak..." vagy "Kossuth Lajos táborában..." kezdetű népdalunk.

8. Nem is olyan régen a "bölcs vezér"-nek titulált Rákosi Mátyás idejében is került gyűjteményekbe hasonló, róla szóló népdal, méghozzá hagyományôrzô vidékrôl! (In: Kodály—Emlékkönyv. Zenetud. Tanulmányok I. Bp., 371, 369.)