stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



[Látó, 2009. december]


A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.

10 mínusz 1 mondat R. M. Nem tudhatom... című versének margójára


„A 20. század talányosan nagy hazafias verse” – írja róla Ferencz Győző, ugyanakkor Horváth Iván meg magasról lesajnálja, mint naiv, pacifista-humanista érzeményt, amin tovább „ront a gondosan megválasztott ógermán versforma, a Nibelung-verssor.”
Radnóti Miklósnak nem sok oka volt hazafias verset írni 1943-ban, két munkaszolgálat között, megkínzatása után, a nyilasok általi lemészárlás előtt. A vers viszont egészen másról szól. Úgy szól egészen másról, hogy nemcsak az akkori emberi viszonyokat, hanem a maiakat is megmutatja, ezt a nehéz, szinte a fikcióba űző, magányos hazaszeretetet.
Az viszont, hogy Nibelung-verssor volna, marhaság, Szabó Lőrinc nyomán terjedt el – de ha még az is volna ez az ereszkedő-emelkedő alexandrinus, csak nem gyanúsabb, mint mondjuk a mostanság oly sokszor igénybe vett tá-tá-ti-ti-ti?
Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes felajánlották, hogy szereznek hamis papírokat, de rejtekhelyet sem ők, sem más nem tudott nyújtani. Radnóti viszont félt attól, hogy vele is megtörténhet az, ami akkoriban elég gyakran megtörtént a pesti utcákon, hogy valaki elkiáltja, ez itt egy zsidó, és máris lerántják a nadrágját, hogy megnézzék, körül van-e metélve. Hogy Sík Sándor, az egyedüli, akitől konkrétan menedékhelyet kért, ezek után azt válaszolta neki: „mindenki vállalja a maga sorsát”, a legegyetemesebb közösségheztartozás-reményt teszi semmissé.
Radnóti azt válaszolta Lengyel Balázsnak: „– Nézd – mondta –, ha különös is, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Egy puskalövés nélkül! Mi lesz ebből az országból?”


Radnóti Miklós
Nem tudhatom...


Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.


Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.


Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.


1944. január 17.






Kategoria:  MUNKAFÜZET
Denumire autor:  Selyem Zsuzsa

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret