stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



[Látó, 2009. július]


RUGÓ – Kerüld el a helyeket, ahol nincsen élet. Kerülj el mindenek előtt engem, akiben a mindenség minden kincse és hulladéka megtalálható. Légy óvatos, és a félreértések elkerülése végett mondogasd, folyton ezt mondogasd: nem vagyok különb, mint a többiek, nem vagyok különb, mint a többiek. Hogy is lehetnél az. Hogy is lehetnék az. Nézz magadra, aztán pedig nézz, igen, nézz bátran énrám: én is szeretem megpakolni a bevásárlókocsit vigasztalónak mondott kacatokkal – minek tagadnám? Este pedig, amikor már az ágyamban fekszem és két lélegzetvétel közt a hullapólyában tipegő Eurydikére gondolok, azt képzelem – mellkasomra szorítva kezemet –, hogy egy ámulatra méltó óraszerkezet aranyból készült rugója vagyok, amelyet minden éjjel megtisztogat finom ecsetjével a szerkezet türelmes, lelkiismeretes, de szomorú üzemben tartója. Hát nem iszonyú? Mondom: kerüld el a helyeket, ahol nincsen élet.
AGGASTYÁN – Valaki egyszer (talán kétségbeesésében) azt mondta: nem tudok cinikusabb dolgot elképzelni egy napkelténél. Milyen igaz. De vajon ennek az ellentéte is igaz lenne? Egy ember szájából semmiképp. Ehhez egy halálosan fáradt, elaggott, s így elszürkült, visszavonhatatlanul csalódott lényt, tulajdonképpen egy istent, az aggastyán Erószt kell elképzelnünk. De hadd fogalmazzak pontosabban. Egy olyan istent kell ehhez elképzelnünk, aki van olyan bolond (a látható, ám felfoghatatlan kudarc ellenére), hogy az emberek unalmas jövés-menését figyelje hosszú évszázadokon keresztül. Neki elhinném, ha végső tanácstalanságában azt mondaná: barátom, nem tudok vidámabb dolgot elképzelni egy napnyugtánál.
EGÉR – Kiemelkedni a természetből, az állatiasság langyos iszapjából: derékig, bokáig, legtöbbször azonban csak nyakig. A mértékek úgy változnak, ahogy a filozófiák. Vannak filozófusok ebben a városban (vagy ahogy az idelátogató idegenek mondják: a boldogtalan filozófusok városában – de hát ki látott már boldog filozófust egyáltalán?), akik megállítanak, végigmérnek, majd nagyot sóhajtva azt mondják: a tudat, barátom, egy törékeny, köves talajon nyíló virág – a legenyhébb fuvallat letépi. Vajon gondoltál már erre? Nem, mondom, és már megyek is tovább, lehajtott fejjel, mintha szomorú lennék, és kicsit talán valóban az vagyok. De csak kicsit, mert vannak ebben a városban olyan filozófusok is (általában öreg, reszkető térdű emberek), akik ha megállítanak, nem mondanak semmit, csak néznek rám nagy, égő szemekkel, és ez mindent elmond. Azt mondja a pillantásuk: ne hallgass azokra, fiam, akik így beszélnek. Véged van különben. Gondolj inkább a mesebeli egérkére, amely addig kapálódzott a fazékban, amíg a tej, és most gondolj önmagadra, vajjá keményedett a talpa alatt – vajon honnan tudta, hogy mit kell tennie? S főként: élt-e nála bölcsebb filozófus ebben a városban?
VAJ – Vedd végre észre: nem vagy egyedül. Látod ott azt az alvót? Úgy rugdalódzik ide-oda forogva, hánykolódva az ágyon, mintha fojtogatnák. Pedig nyugodt, már-már halvérű embernek ismeri mindenki; nappal egy lakkozott íróasztal mögött üldögél hivatalában, és azon töpreng, vajon csodálkoznának-e a hajlongó ügyfelek, ha megtudnák, hogy reggelenként olvadó vajdarabot rak mindkét cipőjébe, mielőtt komor ábrázattal munkába indul.
ÚSZÓ – Emberek állnak csevegve az utcán. És mégis: mintha elszürkült arcú úszókat látnék, akik tapossák a vizet rendületlenül, a part és az öltöző reménye nélkül, s így a kihalt utcák, házak, sugárutak reménye nélkül is, hiszen mindenki itt van, itt, ebben a zsúfolásig megtelt medencében, ahol a hideg és a sercegve hunyorgó lámpák ellenére általános a derű és a jókedv, akkor is, sőt leginkább éppen akkor, amikor valaki elsírja magát a tömegben, látva, hogy a mellette kapálódzó öreg hölgy vagy fiatal férfi éppen elmerül, alábukik, s aztán kitárt karral lebegni kezd a mélyben, buborékokat eregetve felfelé – búcsúzóul.
BUDDHA – Olvastam valahol, hogy miután Buddha meghalt, még évszázadokig mutogatták félelmetes árnyékát egy barlangban – hogy kiknek és milyen céllal, erről nem szólt az írás. Azért gondolok néha erre a történetre, mert bennem is van egy barlang (bármilyen nevetséges), és lakik benne – érzem – egy hideg, mozgékony, ideges árnyék is (bármilyen szomorú). Csakhogy nem a Buddháé. Egy másik szellem árnyéka ez, amit onnan tudok, hogy ha lehunyom a szemem, akkor máris egy dombon állok, süt a nap, a szél felhőket kerget, én pedig elindulok a térdig érő fűben egy ház felé, csigák roppannak szét a lábam alatt; nincs rajtam cipő, egyre nyálkásabb a talpam, már futok, de mintha mégis állnék, vagy inkább repülnék a ház felé, amely nem jött közelebb, majd itt van mégis előttem, de olyan hirtelen, hogy még a lélegzetem is eláll. Most állok, nézem a vakolatlan, pajtaszerű, düledező építményt, rajta a szokatlanul cikornyás ajtót, és a nyomokat, amelyek az ajtóig vezetnek. A különös az, hogy kifelé nem vezetnek nyomok a házból. Pontosan úgy, mint a mesében, ahol egy fogatlan, de ravasz oroszlán élt az ajtó mögött, akarom mondani a barlangban. Nem tudom, mi történik benn, talán nem is akarom tudni, de ez az a pillanat, amikor mindig nevetni kezdek, aztán sírni, végül pedig – és közben potyognak a könnyeim – még jobban nevetni. Minek szépítsem: egy kalapácsütés bizonyosságával zuhan le rám ilyenkor, hogy halandó vagyok.
ZSONGLŐR – Színre lépett. Nevetséges alaknak tűnik innen. A morgásból és füttyögésből ítélve valószínűleg a karzaton ülők is annak látják. Nem értem, honnan vette a bátorságot ehhez a mutatványhoz; különben is, mit akar ez egyáltalán jelenteni? Különös kép: megáll, meghajol, valamit mond (a fújolás miatt nem hallani), aztán mosolyogva lecsavarja a nyakáról a fejét, a magasba dobja, elkapja, megint a magasba dobja, megint elkapja, végül, hóna alatt a fejjel (ami még mindig mosolyog), integetve kimegy. Felháborító. Ez az alak még arra sem méltó, hogy a közönség kifütyülje – itt, a fej nélkül született emberek városában.
PINCE – Kisfiúnak látszik, pedig csak egy ráncos bőrű, görnyedt járású, szánalomra méltó öregember. Egy sötét, hideg, zegzugos szenespincében él, kövér macskák és fénylő szemű patkányok között. Ha aludni vágyik, befúrja magát a szénrakás alá, különben csak ide-oda ténfereg: faltól falig, faltól falig. Tél volt, amikor egy vödör szénért lement a pincébe, aztán – mint akire ráfújtak – hirtelen elfelejtett mindent. Bosszantó ez, mert hiszen szabadon felmehetne a házba, ágyban aludhatna, és – ha már ennyire mozgékony – járkálhatna a kertben is. De nem: emberünk hetek óta a pincében él, talajvizet iszik, csírázó krumplit rágicsál, és mindig mélyen megrendül és elkeseredik, amikor megjelenik a szomszéd ház tulajdonosa, letérdel a széncsúszda nyikorgó ajtaja előtt, és szónokolni, majd órák múlva szipogni kezd, végül pedig öklét rázva káromkodni, sőt fenyegetőzni. Aki lakott már ezen a környéken, tudja: egy célt szolgál minden manőver. A lelkiismeretes szomszéd azt szeretné, ha emberünk felbotorkálna végre a házba, őt pedig egy határozott kézlegyintéssel örökre elzavarná innen, kifejezve bosszúságát, miszerint semmi keresnivalója egy idegennek ezen a portán.
KELJFELJANCSI – Egy emberről álmodtam az éjszaka. Nem emlékszem már az arcára, kezére, homlokára, de hogy az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, erre megesküdnék. Hogy ne dőljön el, fatuskót tett a lába alá, ami annyira elvékonyodott a bokájánál, mint egy szeg. De így is meg-megbillent: nagyon erősen fújt a szél a tenger irányából; olyan volt, mint egy szánalmas keljfeljancsi. Közelebb léptem hozzá. Egy cetli volt a mellkasára tűzve, amin, világosan emlékszem, ez volt olvasható: „megbocsátok”. Nem volt időm végiggondolni az üzenet értelmét, mert a keljfeljancsi mögött gomolygó köd szétnyílt, és már ott is állt előttem egy ház, pontosabban egy világítótorony. Nem tudom, meddig álltam ott megbabonázva a szélben és az esőben, de mire feleszméltem, hajnalodott, a nap egyre magasabbra emelkedett az égen. A keljfeljancsi árnyéka nyúlni kezdett, egyre hosszabb és hosszabb lett; arra gondoltam: szörnyű lenne az útjába kerülni ennek az árnyéknak. Amikor az árnyék megérintette a házat, az olyan volt, mint egy ütés. Nyikorogva kinyílt egy falba süllyesztett ajtó. Láttam: odabent kerekek és láncok forognak, egy szép, de haszontalan szerkezet olajtól csöpögő alkatrészei. Ez volt az a pillanat, amikor valaki, benn a házban, egy gőzt eregető rozsdás cső mögött vadul nevetni kezdett. Aztán hirtelen csönd lett. Már csak a megállíthatatlan szerkezet tompa nyikorgása hallatszott ki a házból.
PRÓFÉTA – Úgy áll a kíváncsi emberek gyűrűjében, mint egy üdvözült. Arcán sugárzó mosoly, vállán tűzpiros, mozdíthatatlan palást. De ha nem látja senki, mellére ejti a fejét, mint egy halott napraforgó, és visszeres lábait nézegeti a porban; néha leül a szétterített palástra, és szalonnát rágcsál kenyérrel, aztán feláll, körülnéz, és egy fa mögött, ahonnan még látni a város felé kanyargó utat, szemérmesen könnyít magán. Vár valakit, de hogy pontosan kit vagy mit – nem tudja. Csak azt tudja, hogy nem mozdulhat el innen; a körből, amelyet maga rajzolt maga köré. Tulajdonképpen szeret itt álldogálni, üldögélni. Kenyérbelet hajigál a körből a galamboknak, amelyek odatotyognak hozzá, és a palástjára szarnak; ez sem zavarja. Nem zavarja semmi. Ebéd után rendszerint elnyomja az álom. Álmában madárijesztőt lát, szemközt az erdővel, ahonnan nappal is sötétség árad, egyenesen a felgyújtott város felé, ahonnan emberek sikoltozása hallik.
MEDVE – Hónapok óta nézem ezt a medvét. Nem tudom, hogy mászott be az ablakon, a fal sima és meredek, sehol egy kiszögellés, kapaszkodó, az ereszcsatorna a másik oldalon van. A konyhát szemelte ki magának, itt ücsörög a hűtőszekrény és a tálaló között, furcsa, de meg se mozdul, amikor kinyitom a hűtőszekrényt, vagy leülök az asztalhoz enni. Van időnk nézegetni egymást. Száraz falevelek hullnak a bundájából, hosszú körmei alól föld pereg; virágzó erdő illata van, de olyan erős, hogy megszédülök, amikor rányitom az ajtót. Ha almát gurítok felé, felveszi, forgatja, aztán rám néz, a pupillái kitágulnak, engem pedig elönt valami mélyről feltörő szomorúság és vágyakozás. Van időm gondolkodni is. Nem tudom, mit akar mondani nekem, de hogy üzenetet hozott, érzem. Néha a levegőbe csap a mancsával, mintha méhek röpködnének robosztus feje körül, máskor meg a falhoz dörzsöli a homlokát, és hangtalanul vicsorog. Nem tudom, mit akar mondani nekem, pedig folyton az üzenetet ismételgeti, csak valamit nem látok, hallok, pedig nem érdekel már semmi, csak a hír, amit hozott nekem. Mióta tudom, hogy dolga van velem, nyugodt nagyok. Régen apró, gesztenyebarna szemei csak fölzaklattak, görcsbe rándult a gyomrom, hánynom kellett, most már nem kínzom magam a kérdéssel: vajon miért választott engem? Ha félek még, már csak attól, hogy egy napon leül mellém, vállamra teszi a mancsát, és barátságosan azt mondja: „Sokat gondolkodtam rajtad. Most már tudom: simára vagy csiszolva, mint a kavics. Kérlek, ha most majd kilépsz az ajtón, soha többé ne gyere vissza.”
GOYA – Istenem, mondta az óriás, és könnyek gyűltek a szemébe, hogy nőhettem ilyen magasra; ha egy kis levegőt akarok szívni, le kell hajolnom a földig, olyan vagyok, mint egy gigantikus keljfeljancsi, gyűlölöm magam. Aki rám néz, először csodálkozik, a döbbenettől szólni sem tud, később azonban kuncogni kezd, torkaszakadtából nevetni – nem egy ilyen kellemetlenkedőt agyontapostam már mérgemben. De jönnek újak, még kellemetlenebbek, le sem lehet vakarni őket, ott nyüzsögnek a lábam körül, mint a hangyák, komolyan mondom, kibírhatatlan. Ha rájuk üvöltök a magasból, elfutnak, elrejtőznek, azt hiszik, hogy nem látom őket a sűrű felhőzet miatt, az ostobák; pedig mindent látok odafentről. Látom, hogy megint visszamerészkednek, pont, amikor már éppen megnyugodnék, olyanok, mint eső után a giliszták – és akkor kezdődik minden elölről. Kezdődik a vakuvillogás, a „mellé állok, kapjál le gyorsan”-ozás, és a halálsikoltozás is, amikor jól odavágok. Istenem, milyen nehéz itt levegőt venni, milyen nehéz megszokni, hogy ilyen nagy vagyok, egyáltalán, hogy létezem. A létezésben nincs semmi szórakoztató, pedig tréfának szánta alkotója, tudom, mert én vagyok a legnagyobb poén ebben a liliputi komédiában. Én vagyok a legkisebb Isten legnagyobb tévedése, nagyobb tévedés vagyok, mint az ember, a tökéletes selejt vagyok, akire mindenki kíváncsi. Pedig én egyáltalán nem vagyok kíváncsi, legkevésbé magamra, de hát miért is lennék, kérdezem én. Ha én magamra gondolok, nem gondolok semmire, magára a semmire gondolok, ha gondolni lehet rá egyáltalán. Ha én magamra gondolok, egy üres léggömböt látok, amelybe elég sok levegőt fújtak ahhoz, hogy… – istenem, ha képes lennék annyi levegőt magamba szívni.






Kategoria:  vers, próza
Denumire autor:  Pólik József

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret