stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Örökség: a galaxisoktól a génekig (a kulturális emlékezetről)

Plymouth városa jóval a nagy esemény, az első telepesek érkezése után felállított egy megfelelőnek látszó kőtömböt, mondván: a Mayflower hajónak itt kellett partot érnie.
Plymouth egyértelműen mitikus hely a látogatók számára. Elég megnézni, milyen kérdések jutnak eszükbe, amikor a bizarr, régimódi baldachinnal ellátott emlékhelyre lépnek: „Miért nincs ráírva a sziklára, hogy 1492?" – csodálkoznak egyesek…
A közeli Mayflower-másolat nyilvánvalóan kedvez a Kolumbusszal kapcsolatos, téves asszociációknak: „Hol a másik két hajó, a Nina és a Pinta?"
Legjobb ez a kérdés: „Hogy tudta felvinni azt a sok állatot egy ilyen kis hajóra?" (Lowenthal 2004:75.)


Kőtömbök, Várromok. Látogatók. Reklámok rikító sokasága a falakon. Évszázados hársfák vagy tölgyek, esetleg fenyők alatt sírhelyek. Templomok. Látogatók. Régi városrészek, múzeumok. Körülöttük nyüzsgő turisták hada, hatalmas parkolók autókkal, autóbuszokkal tele, meg a szuveníreket árusító üzletek, árusok sokasága, idegenforgalmi cégek irodái, vendéglők, kávéházak tágas teraszokkal. Ezek mind a mai világunk sokat látott, általánosan ismert képei, és a lehetőségek szerint mi magunk által is sokszor felkeresett helyei. Életmódunk szervezőelve, hogy igen szívesen vagyunk mi magunk is az év egy időszakában, alkalmanként látogatók.


Széles körben, esetleg globálisan ismert idegenforgalmi nevezetességek ezek a meglátogatható helyek, mint a mottóban szereplő, a kikötést, vagyis szimbolikusan a WASP (fehér, angolszász, protestáns) Amerika születésének helyét jelző „megfelelőnek látszó kőtömb", vagy csak nemzeti meg regionális fontosságú emlékhelyek. Közös jellemzőjük, hogy egyszerre látogatható helyszínek és igen erős, az idő telésével el nem kopó szimbólumok: rituális megemlékezéseknek, kultuszoknak helyei, a múlt- és az identitás-konstrukciók újabb és újabb hullámának anyagot szolgáltató források. Ha egykori épületek romjai vagy épen megőrzött időtálló épített szerkezetek, akkor „épített örökség". Ha annak az egykori történésnek (hajó kikötésének, csatának) a helyszíne, amely utólag egy nemzet számára sorsdöntőnek bizonyult, akkor „nemzeti örökség". Ha táj és épületegyüttes, a natúrából kiszakított, átformált hely, akkor „kulturális örökség". Ha még maga a natúra, legalábbis egy, az aktuálisan culturaként kezelt formához képest „ősi forma", akkor „természeti örökség". Ha pedig szó és beszéd, mende és monda, akkor „szellemi örökség". Egyszerre múlt és jelen, a jelen szempontjából értelmezett és a jelenben megjelenített múlt.
Nem másról: a múltról, jelenről és jövőről szólnak az ember szövegei. Csak a használt fogalmak, és ezek által megjelenített valóságok másak. Ma az egyik leggyakrabban használt fogalom az örökség (patrimoine, heritage). És valóban: „Az örökség egyszer csak mindenütt megjelent: ott van a hírekben, a mozivásznon, az üzletekben, egyszóval mindenben, a galaxisoktól a génekig. A nemzettudat és az idegenforgalom számára egyaránt nélkülözhetetlenné vált. Ha kimegyünk egy utcára, és pár lépést teszünk, máris egy örökségi helyszínen találjuk magunkat. Jóformán minden hagyaték buzgó ápolókra talál. Legyen szó akár az etnikai eredetről, az emlékparkokról, Hollywood világáról, vagy akár a holokausztról, az egész világ dicsőíti vélt vagy valós múltját – netán éppen kesereg miatta." (Lowenthal 2004:55)


Egy 2004-es internetes-keresés eredménye szerint, amely az örökség fogalmának a világhálón látható-lehívható népszerűségének felderítését célozta, „az örökség-fogalom igen széles körű elterjedtsége figyelhető meg mind a három vizsgált nyelv (angol, francia, magyar) esetében" (Sonkoly-Erdősi 2004:7): a heritage 14 400 000, a patrimoine 1 900 000, az örökség 277 000 oldalon jelenik meg. Azóta az igen széles körű elterjedésből robbanásszerű szétterjedés lett. Egy 2008. január 6-án végzett keresés azt mutatta, hogy leginkább az angol megjelenés nőtt: 123 000 000-ra, azaz több mint kilencszeresére! Érthető módon: a különböző, nem angol–amerikai honlapok nemzeti nyelvek mellett általában angol nyelvű változatban is rajta vannak a neten. A francia megjelenítés több mint másfélszereződött (2008-ban 3 111 000) – ez tűnik a nyugati társadalmakban az örökséggel való foglalkozás igazi növekedéséhez közeli aránynak. A magyar előfordulás is több mint hat és félszeresére nőtt – a magyar intézményekben, társadalomban erőteljesen terjed az örökség-diskurzus.


A szerzők az örökség kifejezésen belül a kulturális, illetve a nemzeti örökség arányát is vizsgálták, így hát 2008. január 6-án ennek is utánanéztem. 2004-ben az angol teljes megjelenítés 31%-a volt a kulturális örökség – 2008-ban 87%! A magyar nyelvű honlapoknál 2004-ben a teljes megjelenítés 34%-a a nemzeti örökség.


A fogalomhasználat magyar nyelven való elterjedtségét mutatja, hogy 2008-ban a nemzeti örökségnek 2 060 000 említése van, míg a national heritage-nak 10,400.000, a patrimoine nationale-nak 266 000. Igen érdekes jelenségre utal, arra, hogy feltehetően a múlttal való, interneten megjelenített foglalkozás első számú területe lett az örökség, szemben a történelemmel. A nemzeti örökség magyar internetes említése többszörösen gyakoribb, mint a nemzeti történelemé (több mint négyszerese) – angolul és franciául fordított a helyzet.


Mindebből, figyelmeztetnek a tanulmány szerzői, messzemenő következtetéseket nem lehet levonni, de az elmondható – és ez 2008-ban még erőteljesebben látszik, mint 2004-ben, tehát a tendencia egyértelmű –, hogy a kulturális örökség Magyarországon, a magyar nyelvterületen „meghatározó fogalommá, szervezőelvvé vált, mely nemcsak a hagyományos történelem-fogalom bizonyos elemeit építi magába, hanem a nemzeti összetartozás kifejezőjévé is vált…" (Sonkoly-Erdősi 2004:8)


Párhuzamképpen ide kívánkozik a román internetes említések statisztikája (a keresés ideje szintén 2008. január 6.). Először is egy lényeges különbség: a keresés eredményei két országban, államban (Románia, Moldávia) való előfordulásokat mutatnak. Még van egy spanyol tartomány, Asturia, melynek saját tájnyelve van, és ezen az örökség szintén patrimoniu, akár a románban (spanyolul ugyanis patrimonio). És még valami: román nyelvben a kulturális örökséget memorie culturală-ként (kulturális emlékezet) is emlegetik. Vagyis: mivel a terminológia igencsak képlékeny, gyorsan változik, ebben az esetben még inkább körültekintőnek kell lennünk, ha internetes találati számokat sorolunk. A patrimoniu 315 000 találat, a patrimoniu naţional (nemzeti örökség) 94 500 – viszont a memorie culturală 1 350 000! Annyit mindenképpen meg lehet kockáztatni, hogy ez a fogalom dominálja tehát a román örökség-diskurzust. A patrimoniu naţionalnak (nemzeti örökség) 426 000 említése van. Viszont a nemzeti történelem (istoria naţională) románul 2 170 000 – angolul 95 700 000, franciául 626 000, magyarul 506 000 említés. Ezt csak ideírom megjegyzésként – mert ezzel kapcsolatban valóban igen kockázatos lenne következtetésekbe bocsátkozni.

Kőtömb egykor és most

A „megfelelőnek látszó kőtömbről", amelyet a tengerparton állítottak fel az Amerikai Egyesült Államok keleti partján, és amelyet mindeddig nem láthattam, nem érinthettem, egy másik, erdő határolta mezőben álló kő jut eszembe, amelyet arra autózva gyakran láthatok, és gyermekkoromban többször is körbejárhattam, tapogathattam. Ezt a követ valamikor valami/valaki mintegy a „kő derekánál" átlyukasztotta. Két különleges, feltűnő, magyarázatot követelő tulajdonsága van tehát: egyik, hogy egy mezőben, egyedül mintegy két embermagasságúra magasodik, a másik a benne levő lyuk. Ez lett tehát az a „likas kő", amelynek mind a két sajátosságát magyarázni, megérteni kellett az arrajáróknak, meg a közeli falvak lakóinak.


Íme tehát az egyik, ránk örökített magyarázat: azaz a monda, ahogy az Orbán Balázsnak a „székelyföldi hagyományokat" kanonizáló könyvében, A Székelyföld leírásában olvasható:
„Firtosról is, mint ős váraink nagy részéről, szintén semmi történeti adatunk, építési kora a mythos regevilágába vész el. Tündérekkel, túlvilági lényekkel építteti a rege, még akkor, midőn a földfelületet víz borítá. Látok lennebb Kadicsa váránál az ezen két várt egybekötő hagyományt; lássuk most a regét, mely a Firtost a rokon eredetű Tartod várával fűzi egybe.
Firtos a jó tündérek királynéja volt, de a miként néha egy törzsről jó és savanyú gyümölcset termő ág nőhet; a mint ugyan azon virág kelyhe mézet és mérget is rejt; a mint e földi életben a jó a rosszal keverve jön elő; úgy a szelíd, a csak jót művelő Firtosnak is volt egy testvére, Tartod, kinek szivében a rossz iránti hajlam fészkelte meg magát, s ki a rosszat művelő tündérek úrnőjévé választatott. A jó és a rossz mindig küzdelem és versenyben van egymással; ily ellentétben élt e két tündér testvér is.


A teremtés zűrje kezdett rendeződni, a mindenség egyensúlya kezdett helyreállni, a vizek, utat nyitva maguknak, lefolytak; a föld felületén új pezsgő élet keletkezett. Firtos, a jó szellem örömmel repdesett a felfedett új világ felett; öröm könnyeket hullatott a fejlődő emberiség zavartalan boldogságán, a teremtés milliárdjainak vidos mozgásán. Ez örömkönnyek lehullva, gyöngyökké váltak, s végre tündér seregétől követve, leszállott e hegytetőre, s azt úgy megkedvelte, hogy elhatározá ottan magának várat építeni. Elkezdették az összehívott jó tündérek úrnőjük szép várát; de rossz nővére Tartod éppen arra járván, irigység keletkezett szívében a jók műveletén, s ki mondja, hogy ő következő éjfélig nem-csak szebb várat épít magának, hanem még ideje lesz Firtos várának sark kövét saját várába elszállítani. Fogadtak.


Firtos vára éjfél előtt már kész volt, bástya tetőin örömtüzek lobogtak, de ím sötét szellemek csapnak le, Tartod élükön, ki guny-mosollyal érkezik; – egy percz alatt ki volt feszítve a várszögletkövéül odahelyezett szikla-darab, másik percben átfúrva és vasrúdra tűzve röpítik a rossz szellemek Tartod vára felé; de a végzetes éjfél is elérkezett, mire Korondon a kakasok éjfélre megszólalván, a kő leesett és most is ott hever a Korond vize völgyében; látszik rajta a rossz tündérek által fúrt lyuk, miről azt a nép ma is Likas kőnek hívja.


Midőn a kő legördült, azon percben a fogadást vesztett Tartodnak vára is össze omlott; ő magának pedig istennek büntetéséből el kellett költöznie a győztes Firtos birodalmából." (Orbán 1868:127)


Lyukas kövek Erdélyben több helyen is láthatók. Ha megnézzük a „beszélő kövekről" (vagyis azokról a kövekről, amelyről beszélni kell, amely mellett nem mehet el az ott lakó, arra járó ember anélkül, hogy ne mondjon, ne halljon történetet, vagy ne emlékezzen a hallott, olvasott történetre) a folklórgyűjtő Kakas Zoltán által készített CD anyagát a www.bk.ngo.ro honlapon, akkor láthatjuk, hogy a székelyföldi Olasztelek, Sepsibükszád meg a máramarosi Felsőbánya határában is vannak olyan lyukas kövek, amelyekhez történelmi vagy mitikus eseményeket kapcsolt a szájhagyomány.


Ha beütjük a google keresőbe a „korondi likas kő" címszavakat, akkor 349 említést mutat a számláló (2008. január 6-i keresés). A kérdés azonban az, hogy ezt a természeti jelenséget mint természeti örökséget, meg a hozzá kapcsolódó kulturális meg szellemi örökséget hogyan használják fel a székelyföldi, korondi intézmények, közöttük a piaci szerkezetek egy kedvező imázs, ismertség, bizalom kiépítésére, rögzítésére?


Likas kő nevezetű panzióról, vendéglőről, vállalkozásról a honlap-keresőből nem értesülhetünk. Arról, hogy egyes idegenvezetők fontosnak tartják, hogy az turistabuszok megálljanak az országúton, és a turisták körbejárják, megcsodálják a követ, meghallgassák a kővel kapcsolatos mondát, van adat. Elmenni a távolabbi, csak gyalog megközelíthető várromokhoz nagyobb, időigényesebb vállalkozás – megállni az országút mellett és felolvasni a mappából az 1868-ból származó (ezt ki lehet hangsúlyozni) Orbán Balázs-mű előkészített, idevágó passzusát sokkal könnyebb.


Milyen diskurzusban él a Likas kő mondája? Miért van szüksége a mondára, mesélésre a helyi társadalomnak, az arrajárónak, majd a szervezett látogatás résztvevőjének, a turistának?

Kövek, tündérek, várromok

A likas kő: természeti jelenség. Legalábbis mindaddig, amíg be nem épül egy helyi szájhagyományba, azaz egy elsődleges magyarázó-rendszerbe. Akkor megkezdi másik, szimbolikus életét: mező közepén álló mohás kő, de egyben a Firtos várának egykori sarokköve, amelyet a tartódi tündérek repítettek erdők-mezők fölött a saját váruk felé. Egy távol múltbeli, rendezett fizikai tér képe bontakozik ki tehát, ha erre a kőre tekintünk: (épülő) várak, ezek között, a kő helyéhez is viszonyítható távolságok. Kialakulnak a mentális-morális konstrukciók, amelyek szabályokat, pozíciókat hoznak létre, és az egykori világ („tündérvilág") működése ezek szerint képzelhető el: a jóval szemben ott a rossz, egymással vetélkednek, a rossz időlegesen győz, de behatárolt időkeretek között kell működnie, és ha ezek lerjárnak (éjfél, kakaskukorékolás), akkor elveszíti erejét, hatalmát. A kő ebben a konstrukcióban jelentésessé válik, a „tündérek vetélkedésének" tárgyi bizonyítéka, és a „tündéri múlt öröksége" lesz. Ha akarjuk, ha megállunk és körbejárjuk, akkor, ha csak arra a félórára is, a kő a tanú, és egyben „a mi örökségünk": összeköt két világot, két időt, a „tündérvilághoz" köti a mi valóságunkat.


A naponta látható kő a korondiak és a Firtos lábánál elterülő falvak lakói számára – hiszik avagy sem a tündérmeséket – a múlthoz való viszonyulást kikényszerítő hely lesz. Ez a viszonyulás sokféle lehet. Van, akit gyerekkori iskolai kirándulások emléke köt ide. Van, aki bejárta fiatalkorában a várromokat, és azok jutnak eszébe. És van, aki számára ez kijelölt hely: külföldi ismerőseit, vendégeit ide is elhozza, az ismert történeteket itt is elmondja nekik – vagyis mint egy pecsét, a hely és a tárgy ha nem is hihetőséget, de a hihetőség látszatát építi a „táj múltja", a „székely régmúlt" köré.


Van Orbán Balázs, aki szintén szükségét érzi a – sematizáló személy-jellemzést és eléggé ködös időbehatátolást nyújtó – magyarázatnak: „E rege azt mutatja, hogy Firtos vára nagyon régen épülhetett, s hogy azt egy jólelkű, a nép által szeretett, a népet igazságosan kormányzó főnök lakta, kinek élete áldás volt a népre, kinek tisztelt emléke ezer éven át fennmaradt, ellentétben Tartóddal, ki egy rossz lelkű, népzsaroló lovag lehetett." (Uott)


És vannak az idegenvezetők, akiknek az előbb a mappáját említettem: ők tudják, hogy egy autóbusznyi kíváncsi látogatónak hányszor, hol kell megállnia, hogy „élményeket és emlékeket" gyűjthessenek. Egy ilyen hely, ahol gyűjtögetni lehet: a korondi likas kő.


Végül pedig meg kell említenem azokat, akik különböző helyi vagy regionális, piaci vagy költségvetési intézményeknél közkapcsolatokkal foglalkoznak. Nekik tudniuk kell mindezekről a viszonyulásokról. Számukra nem a kő fizikai valósága a kérdés – hanem a kőnek mint szimbolikus, „hírneves" tárgynak a saját, valamint termékeik megjelenítésében, pozicionálásában eljátszható szerepe. Kövek, tündérek, várromok – varázslatos ősi táj az, amit például kampányelemként felhasználhatnak.


De legfőképpen: a múlt és jelen egybeépítésével imázsokat, identitásokat lehet konstruálni és megjeleníteni.

„Egy vérből valók vagyunk ti meg én"

Ez a közelítés elsősorban kultúrantropológiai meghatározottságú, az örökségalkotást elsősorban nem gazdasági, hanem kulturális jelenségként, a jelen-, identitás- és csoportkonstrukciók meghatározó elemének, és ekképpen vizsgálhatónak tartom. De hogy miről is van szó, annak megmutatására irodalmi példát is tudok mutatni.


Emlékszünk gyermekkorunk varázslatos olvasmányára, A dzsungel könyvére?


Balú, a „hatalmas, öreg, komoly" barnamedve a Vadon népein belül és a népek között kapcsolatot fenntartó kommunikáció szakértője. Ő a Törvények Tanítója, ismeri a Dzsungel Népeinek nyelvét, és ami fontosabb, a törvényeit: a Vadon Törvényét, az Erdei Törvényeket és a Vízi Törvényeket, meg az Idegen Vadász kiáltását, aki idegen területre téved, és ott élelmet akar szerezni. Megtanítja a Kis Békának, azaz Mauglinak, az embergyereknek a Vadon Mesterszavait, amelyek azért fontosak, mert kimondásukkal az, aki eltévedt vagy idegenek közé került, képes megszüntetni az idegenséget, elhárítani a fenyegetettséget, megteremteni a biztonságot.


„… (Balú) elbeszélte Bagirának (a fekete párducnak), hogyan kunyerálta ki a Mesterszavakat Hátitól, a Vad Elefánttól, aki minden ilyesmit tud, s hogyan vitte el Háti Mauglit egy tavacskához, hogy a Kígyók Szavát megtanulja egy vízikígyótól, mert ezt Balú sem tudta kimondani. Maugli most már többé-kevésbé biztonságban lehet minden bajtól a Vadonban, mert se kígyó, se madár, se vadállat nem fogja bántani.
– Szóval senkitől sem kell félnie – fejezte be szavait Balú, büszkén ütögetve nagy, bozontos mellét.
– Csak a saját törzsétől – mondta halkan Bagira…" (Kipling 1972:30)

A Mesterszavak, a törvény szavai azért fontosak, mert sérthetetlenné, baráttá tesznek. Ezek a szavak azonosak más mesei világok varázsigéivel. Pajzsot tartanak, az annyira vágyott változást teremtik meg, világok közötti gyors váltást eredményeznek.


A Kipling által megteremtett Dzsungel számunkra egyszerre egzotikus és ismerős. Egyszerre az indiai vadon, de ugyanakkor a Népek (Kipling Farkasok Népéről, Kígyók Népéről, Majmok Népéről ír) és kultúrák dzsungele. Maugli embergyerek, de állatok nevelik fel, az emberi világban született, de a Dzsungelben nőtt fel. Maugli a tanítás nyomán több nyelv ismerőjévé, egy multikulturális tér aktorává válik. Ebben a térben biztonságosan mozog mindaddig, amíg el nem jön az egyértelmű igazodás, az identitás-választás pillanata: farkas-e vagy ember? Maugli biztonságban van a vadonban, de a „saját törzséhez" visszetérve ez megszűnik, hiszen neki nincs emberi (családhoz kötött) identitása. Vagyis van, de az nem emberi: az ő családja az őt felnevelő farkascsalád. Ha a Dzsungelben él, az emberek közé vágyódik, ha pedig a faluban, akkor visszakívánkozik a Dzsungelbe. Maugli egyedül van. Bebizonyosodik, hogy Balú nem tanította, nem taníthatta meg az emberi világ Mesterszavaira. Talán nincsenek is az emberi világnak Mesterszavai. A dzsungel könyve az igazságos, rendezett, egyértelmű Dzsungel utopisztikus képét mutatja, szembeállítva ezt az igazságtalannal, gyűlölködéssel, kisszerűséggel, konfliktusokkal terhes, kiismerhetetlen emberi világgal.


De térjünk vissza Balúhoz. Meg a Mesterszavakhoz. Valóban csodálatos, és főleg igen hasznos tevékenység a Mesterszavak megtanulása (a Vad Elefánttól vagy mástól), kicsiszolása, alkalmazása. Aki tudja a Mesterszavakat, az identitást cserélhet: farkasból madár vagy kígyó lehet, majd újra visszaváltozhat.
A Mesterszavak mellett, ezekkel dialektikus egységben létezik a Dzsungel Törvénye – tulajdonképpen a Dzsungel Népeinek külön Törvényeiből összeálló egész. Az egyes Népek külön törvényei arról szólnak, hogyan kell együtt, közösségben élni, a Dzsungel Törvénye pedig a különböző Népek együttélését szabályozza a mindennapokban és a krízishelyzetekben (például szárazság esetén – lásd a Hogyan született a félelem c. fejezetet). A Farkasok Népének Törvénye (Kipling 1972:76) a rokonokhoz való viszonyt, a vadászatot, a „kölyökjogot", „otthonjogot", „barlangjogot" szabályozza, még a kivételeket is, amikor a falkavezérnek van igaza. („Mert mancsa erős, esztendeje sok s elméje ravasz: / hol a törvény néma: a falkavezér parancsa igaz.") A Farkasok Törvénye megteremti a farkasok identitását.


Világos tehát: a Dzsungel Könyve az identitások könyve. A közöttük való átjárás tudásának letéteményese Balú. A világok szerkezete már csak ilyen, üzeni Kipling: a Törvények ismeretére és betartására épül, de ugyanakkor arra is, hogy átjárás van a Törvényeket megalkotó, betartó, vagyis a törvények betartásával önmagát szabályozó és ön-identitását fenntartó Népek között.


Bibliográfia

Kipling, Rudyard: A dzsungel könyve
Lowenthal, David
2004 Az örökség rendeltetése. Az örökség megteremtése (két fejezet fordítása a The Heritage Crusade and the Spoils of History c. könyvből). In: A kulturális örökség. Szerk. Erdősi Péter és Sonkoly Gábor. Budapest, L. Harmattan – Atelier, 55–84, 463–492.
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása
Sonkoly Gábor – Erdősi Péter
2004 Bevezetés. In: A kulturális örökség. Szerk. Erdősi Péter és Sonkoly Gábor. Budapest, L Harmattan – Atelier, 7–22.






Kategoria:  Dokumentum
Denumire autor:  Gagyi József

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret