stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



P.s.: Nem fáj

[2008. augusztus-szeptember: SzínházLátó]

P.s. Előbb olvasok, aztán írok. Hiába a New Document, úgy képzelem, a képernyő üres fehérje mögött ott nyomul egy csomó szöveg. Nem is tudom, hol férnének, ha lapos volna – flat monitor tán a modern kori tabula rasa?! Elhessenteni őket nem lehet, általában nem is akarom, kell a jóféle input, előbb jól beolvas valamit magának az ember, és akkor. Végső soron a színházat is benézem magamnak, az a legjobb, amikor befelé nézem, mert van olyan is, hogy rámenősen kinézed magadnak, vagy hogy árgus szemekkel megnézitek egymást, vagy felnézed vagy lenézed, és higgyék el, a vertikális ellenpólusok egyike sem jár nemesebb vagy boldogítóbb érzéssel. Most azonban az olvasásról. A művészeti eseményhez képest rendkívüli médiafigyelemnek és ügyes lapszerkesztőknek köszönhetően, a Pécsi Országos Színházi Találkozóról írni csak post, azaz lábujj-jegyzetet lehet. Pécs felé menet a benzinkútnál veszem meg az ÉS-t, aztán a Széchenyi tér sarkán a Jelenkort, mindkettőben a magyar színházi provincializmusról olvasni, nesze neked scriptum, kedvcsináló, ettől próbáld védeni a magad előítéletmentes lelkesedését. A budapesti évadról lemaradtam, Pécsen minden előadásra úgy indulok, mint a blind date-re, azt remélem, hátha ő! És ebben a vágyakozásban nem akar érdekelni, mit mond Koltai1 vagy Tompa2 (ezt csak később, már Kisvárdán, de még pont időben ahhoz, hogy a fejemben készülődő ebbe az írásba belemaszatoljon. Nem az, amit mond, hanem hogy már megint ezt és így). Jobb szeretek egymagam kiábrándulni, ha kell, és beábrándulni, mert ha, akkor muszáj.
De most kevés a szélsőséges érzelem, tudomásulvételből van több. Hogy Anna Petrovna–Darabont Mikold piros ruhája az Ivanovban3 mégiscsak ordináré közhely, hiába olyan, mintha a mellén friss seb tátongana (éppen azért). Néhány percig gusztálom Ivanov könyékig feltűrt ingujját és a szálas alkart, majd egykedvűen konstatálom, Zayzon Zsolt a vásárhelyi Boldogtalanokban mennyivel idegesebben tudott két nőt szeretni. A pécsi versenyprogramban is van egy Boldogtalanok, bár nem így hívják, és nem is az. A délutáni megoldjuk-a-te-és-a-családod-problémáit tévéműsornak hangolt Füst Milán-darabtól, a Czukor-Show-tól4 leszek először dühös a fesztiválon. Különösen így, hogy az utolsó napot meghatározó telhetetlenségtől hajszolva, a lemaradástól félve, Az öreg hölgy látogatását5 („így kell látogatni"6) félidőben hagytam ott érte. Már belépéskor nehéz összeegyeztetni a POSZT-ra jellemző állandó tolongással dacoló tüzetes jegyvizsgálatot a „stúdióvezető" enervált dirigálásával, amitől a fizetett néző szerepében kellene éreznünk magunk. A folyamatos tapsra és visításra hergelés csak egyre inkább eltávolít, legszívesebben átkapcsolnék az RTL Klubról a Filmmúzeumra (vagy legalább az HBO-ra. The hapless lenne a címe, és Sydney Pollack rendezné). Csányi Sándort figyelem, az előadásbeli tévéstáb pólójába bújt biztonsági szerepében feszít oldalt, beugrónak öltöztetett belógó, nyilván mert a nézőtéren nem volt már hely. Ez az ő off-off-POSZT fellépése, az off a TÁP Színház Nagy színészversenye7, az in a versenyprogramba beválogatott radnótis Asztalizene8. Utóbbi főszerepében moziból ismert arcait hozza. Hogy nem csak ezek vannak neki, azt a Nagy színészverseny improvizációs gyakorlataiban mutatja meg. Rokonszenves, nézőbarát produkció, értsd: barátom ez a produkció, őszintén kitárja magát, látni engedi az elvetélt próbálkozást is, amit legtöbb színész eldugna.
Két előadást láttam Pécsen, amely moziból dolgozik. A Hullámtörés9 megpróbál úgy tenni, mintha képernyő mögött zajlana. Mindig röhöghetnékem támad, ha felnőtt emberek doktorbácsist játszanak. Zöld köpenyben körülállják a kórházi ágyat, jó szorosan, hátha elhisszük, hű, de komoly műtét folyik ott. (Mennyivel jobb például, a Szabadaz Á!-ban10 az agyműtét: a vetítővásznon kinagyított dióbél redőit szemléljük.) Mintha-szeretkezés, ütemesen lökdösődő csípők, zenével nyakon öntött újabb és újabb pozitúrák, de sötét takarja az átállást, nincs igazi színpadi helyzet, amelyben a meztelenség vállalható volna. Petyhüdt, impotens rendezés, frigid lesz tőle a szem. És a HOPPart társulat – akkor még Ascher-Novák zenés-színész osztály néven jártak tavaly Marosvásárhelyen két vizsgaprodukcióval, azóta szerződés híján, kényszerből szabadúszók lettek. Halálkemény – a mi dájhárdunk.11 Kemény János ellopja a denotátort (sic) a terroristáktól, avagy a pályán maradáshoz brüszviliszes bátorság kell. Műanyagpohárból loccsantott vérfürdő. Filmet színpadra adaptálni soha másként.
A Plazma12 is halálkemény. Valami gimnázium valamelyik dísztermében, harminc fokban ülünk és rajongunk. Az öt fiatal színész cikk-cakkban játszik az össze(-vissza)zsúfolt székek / nézők közt. Nyomják a garaczilacit (itt elütés volt, javítottam, de megtetszett, sajnálok megválni tőle, hát íme: garaczilazzit), derülünk rajta, ám legizgalmasabb a beletett színészet. Férj és feleség ül le egymással szembe, vallomás következik. A jelenet intimitása annyira erős, hogy a közvetlen mellettük ülő néző odébb húzza a székét. Katarzis, interakció, beavatás, csupa ilyesmit tudnék példázni ezzel a pillanattal. Tulajdonképpen ez volt A pillanat a POSZT-on.


A legjobb előadás díját természetesen a Bárkás Frankenstein-terv13 nyeri. Természetesen, merthogy nem láttam. Mindig így van ez, tehát ha valaki a díjkiosztó előtt tudni szeretné, ki a nagydíjas, kérdezzen meg, mit hagytam ki a versenyprogramból. Ha minden versenyelőadást megnéznék, nem is tudnák kiosztani a nagydíjat. A Frankenstein-tervre negyven néző fért be, mégis elvitte a közönségdíjat. Nem húzom ki a mégist, holott tudom, hogy ezt a díjat nem az összközönség szavazata, hanem az erre a célra felkért közönségzsűri ítéli oda. „Néző az, akit rávesznek. Megvesznek. Valahogy bepaliznak, berimánkodnak-ügyeskednek, és feltűnés nélkül örülnek neki, minden egyes palimadárnak külön-külön. Rábeszéled arra, hogy beszélhess neki" – írja Kukorelly, eddig jó is, lelkesen bólogatok, hogy igen-igen, az előadásokkal szeretnék közvetlenséggel túltelített tegező viszonyban lenni, de aztán elromlik, „maradjon csöndben, ne tüsszögjön, még jegyet is vegyen hozzá, és adja be a kabátját a ruhatárba. Akaszd be, és ne fészkelődjél, kisöcsi!" „Operett-Abigélre lesznek elcipelve. Az veszi meg őket. Esélyük sincs."14 A POSZT közönségdíja arról szól, hogy rétegközönségek szentesítődnek. Ki-ki találja meg a maga KoMáját, Kemény Jánosát, Frankensteinját. Aki pedig hülye, haljon meg.


Bandi – mert itt mindenki mindenkit tegez és becéz, nem kevés zavart okozva nekem és néhányunknak, akikből akaratunk ellenére megilletődötten magázódós erdélyi lesz, sőt tetszikelős, kisebbségi az univerzális tegezésben, új identitást nyerek, vagy inkább veszítek magamnak egy új identitást, képtelen vagyok a normális társadalmi létezésre, háborgok, ha letegeznek, és riadtan veszem tudomásul, ha valaki visszamagáz – szóval Bandi a.k.a Kukorelly Endre válogató olyan, mintha egyike lenne a lelkes pécsi nézőknek, akárhová mész, ott van, és úgy mosolyog, mintha ismerne. Jó lehet neki, itt van mindenki, akit szeret. Rossz lehet neki, itt van mindenki, aki nem szereti, akit ő szeret, és ezt jól a szemébe (újságba, blogba, szakmai beszélgetésbe) is mondják.


A szakmaikon15 többnyire Tasnádi István beszél helyettem, szóval nagyon értem, amit mond. Egyszerre fáradunk. Az Yvonne...16 alatt a hátán látom, hogy leszakadt. S ha már más nézők hátát nézem, akkor nyilván én is. Ugyanaz a kellemetlen érzés telepszik rám, mint már a Lear király alkalmával is. Szeretném félretolni a (bizonytalanságot elfedő?!) sok külcsínt, a szőkített hajat, amitől Mátray László úgy néz ki, mint Ken (Barbie pasija), a sokféle jelmezt és sminket, ami – ebben a semmilyenségében talányos szerepben – az eszköztelenségétől fosztja meg Kicsid Gizellát, a szájbarágósan használt videokamarát, iszaptengert és az egész hóbelevancot, színészt akarok! Ott vannak, csak jól eltakarva.

Nem fáj. Felkiáltójel. Talán, habár nincs itt semmi tragikus. Három pont?! Nem, nincs itt semmi sejtetés vagy morfondír. Kettőspont és zárójel kinyitva, szomorú smiley, de az túl egyértelmű. Vagy kérdőjel, de az nem elég egyértelmű. Pont pont vesszőcske. Agota Kristof Trilógiáját néhány éve színpadra vitte a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Nem fáj! – abban az előadásban17 magától értetődött a felkiáltójel, az üvöltés, hogy igenis, fáj, rohadtul fáj ez a színház, és ez rohadtul jó.


Most inkább csak pont, sima kijelentő mondat. Nem fáj. Nem eléggé.


Jegyzetek
1 Koltai Tamás, Színház a provincián, Élet és irodalom, 2008. június 6; Koltai Tamás, Ami belefér, Jelenkor, 2008. június
2 Teatrianon – Tibori Szabó Zoltán interjúja Tompa Gáborral, Népszabadság, 2008. június 21.
3 A. P. Csehov: Ivanov, r.: Funk Iván, Pécsi Nemzeti Színház (versenyprogram)
4 Czukor-show, r.: Dömötör Tamás, Kamara Savaria – Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete (versenyprogram)
5 Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása, r.: Zsótér Sándor, József Attila Színház, Budapest (versenyprogram)
6 Kukorelly Endre a címszereplő Ladányi Andrea alakításáról, Fidelio-Súgó 2008. POSZT-különszám
7 Nagy Színészverseny, TÁP Színház, művészeti vezető: Vajdai Vilmos (off)
8 Térey János: Asztalizene, r.: Bagossy László, Radnóti Színház, Budapest (versenyprogram)
9 Vivien Nielsen: Hullámtörés, r.: Guelmino Sándor, Pesti Magyar Színház (versenyprogram)
10 Réthly Attila: Szabadaz Á!, r.: Réthly Attila, Csiky Gergely Színház, Kaposvár (versenyprogram)
11 Halálkemény – a mi dájhárdunk, HOPPart társulat (off)
12 Garaczi László: Plazma, KoMa társulat (versenyprogram)
13 Frankenstein-terv, r.: Mundruczó Kornél, Bárka Színház, Budapest (versenyprogram)
14 Kukorelly Endre, Méden agan, Jelenkor, 2008. június
15 A POSZT első öt napján Nánay István, Tasnádi István és Telhay Péter, az azt követő napokon Novák Eszter, Tompa Andrea és Kárpáti Péter volt az előző napi versenyelőadásokat elemző szakmai beszélgetések felkért hozzászólója.
16 Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő, r.: Bocsárdi László, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy (versenyprogram)
17 Agota Kristof regénye nyomán: Nem fáj!, r.: Ilan Eldad, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata





Kategoria:  színház
Denumire autor:  Boros Kinga

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret