stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bohóc

[2008. augusztus-szeptember: SzínházLátó]

A darab nyáron játszódik egy vándorcirkuszban.

Szereplők:

A bohóc, Jakab
Középkorú, huszonévesen színész volt, a szerelme miatt csapódott a vándorcirkuszhoz mint bohóc. Amíg a cirkusz itt táborozik, beugró színész a városi színházban, egy kisebb szerepben.

A lánya, Hédi
32 éves, tanyasi tanítónő, szolgálati lakása van, férje, fiúja, gyereke nincs. A vándorcirkusz most az iskolája közelében táborozik, biciklivel jár át az apjához, de már régen nem él vele. Ezt fontos érzékeltetni, egy biciklivel például, vagy azzal, hogy nem tudja, a bohóc lakókocsijában minek hol a helye.

A cirkuszi népség: Az artistalány
A porondmester, Tóni
A zenebohóc, Kornél
A bűvész, Henrik

A fővárosi cirkuszi ügynök
A rendező
A színészek: Bovaryné, Helén, viharvert, kicsit idős már a szerephez
Bovary
Lheureux
Léon
Rodolphe

Színpadkép:
A színpadon több szín van felépítve egyszerre, amelyek – mint a windows ablakai – időnként fókuszba kerülnek, mert a cselekmény ott bonyolódik. Az a rendezőre van bízva, hogy mi történik azokkal a színekkel, amelyek épp nincsenek fókuszban, lehetnek üresek, de tehet-vehet benne egy-egy szereplő, hangsúlyt adva vagy kontextust teremtve így a fókuszban lévő eseményeknek.


A darabot csak hozzávetőlegesen lehet színekre vagy jelenetekre tagolni, mivel a főszereplő mindig a színpadon van, akkor is, ha éppen nem ő van fókuszban. Az ő személye, mozgása köti össze az egyes színeket/jeleneteket egymással, és adja végül a darab ívét – azaz a bohóc színről színre, jelenetről jelenetre jár, vagy reagál más színeken zajló eseményekre.

Fókuszba kerülő helyszínek: A bohóc lakókocsija
A bűvész lakókocsija
A cirkusz táborhelye, lakókocsikkal stb.
A cirkusz porondja
Színpad a színházban

Ezeken kívül is lehetnek még színek, a rendező belátása szerint, akár olyanok is, amelyek soha nem kerülnek fókuszba, csak az atmoszférateremtés a szerepük. Míg az egyik jelenet zajlik, addig felépülhet a következő szín, illetve a következő jelenet szereplői némajátékkal már jelen lehetnek a színpadon, illetve a jelenet végén sem szükséges lemenniük. A rendező és a díszlettervező belátására van bízva, hogyan tagolják/használják a rendelkezésükre álló teret, de a lényeg, hogy a főszereplő, a bohóc soha nem megy le a színpadról.

Megjegyzés: A második felvonás, szövegét tekintve, majdnem teljesen azonos az elsővel. Van azonban egy nagyon fontos különbség. A második felvonásban a bohóc megtörik, nem is annyira az akarata, hanem inkább a lelke, a hite önmagában, a tehetségében, a céljaiban. Agresszívebb, kevésbé védekező, kevésbé megértő, inkább ingerültebb, nyugtalanabb. És ezért természetesen a többi szereplő hozzá való viszonya is megváltozik. A különbségeket a szerzői instrukciók is jelzik, de ezek nem kötelező érvényűek a színészi megformáláshoz.

ELSŐ FELVONÁS

A bohóc lakókocsijában. A bohóc a félig elfüggönyözött ágyban fekszik, háttal. A lánya tesz-vesz a kocsiban, látványosan sürgölődik, mintha rengeteg dolga lenne, pedig nincs se rendetlenség, se piszok. Érezni, hogy nagyon uralkodik magán, hogy majdnem felrobban a feszültségtől. Időnként felhorkan, csendben zsörtölődik, próbálja kiprovokálni, hogy a bohóc szólaljon meg előbb. Végül nem bírja tovább, megszólal.

A lány: Árleszállítás van a varangyosi Tescóban. Kéne neked néhány új ing. (Szünet) Ezek már nagyon kopottak. (Szünet) Rongyosak. Nem való ilyenbe járni. Mint egy nincstelen senki. (Szünet) A gyerekeim kérdezték, hogy hová lesz az őszi osztálykirándulás. A fővárosba akarnak menni. (Szünet) Mindenki oda akar menni. (Szünet) Kivéve egyetlenegy embert. Mit tesz isten, pont az apám az. (Szünet) Persze, elmagyaráztam nekik, hogy az zajos, piszkos, veszélyes, jobb lesz, ha a Malomtóhoz megyünk pár napra. A természet lágy ölére. (Szünet) Nem voltak elragadtatva. Aki egész életében a földet gyötri, az a természetnek sem a lágy ölét látja. (Szünet) A városiak, azok igen. Főleg a fővárosiak. (Szünet) Van az a nyüzsgés, az a sokféle zaj meg fény. Túl vannak ingerelve állítólag. Ők találták ki a természet lágy ölét. (Szünet) A fővárosiak jönnek ide, az itteniek mennek a fővárosba. Már aki. Mert azért vannak kivételek, ugye. (Szünet) Ugye vannak, apa? (Szünet, nincs válasz) Van, aki megtalálja itt, amit keres, nincs igazam? (Szünet, nincs válasz) Mit is? Mit is talál meg itt?
Hosszú szünet. A lány választ vár. A fenti szöveget maró gúnnyal adta elő, most ellenségesen, dühösen vár. Az apja hátát bámulja. Hosszú csend, semmi nesz, a bohóc végül megmozdul. Átfordul a másik oldalára, feltápászkodik, vigyázva kerüli a lánya tekintetét. Nem alázatos, inkább csak nem akar vitatkozni.
A lány: Nocsak. Felkelünk?
A bohóc talpra áll, ujjaival a hajába szánt, igazgatja. Nem néz a lányára, a mosogatóhoz lép, enged egy pohár vizet.
A lány: Kérdeztem valamit.
Bohóc: Ez kérdezés szerinted?
A lány: Kérdésnél felemeljük a mondat végén a hangsúlyt. Így. (Mutatja, csicseregve, kérdőn intonálja) Kérdésnél felemeljük a mondat végén a hangsúlyt? Oppardon, biztosan nem erre gondoltál. Beethovent zenélni, egy színészt intonálni…
Bohóc: Mikor lettél te ilyen rohadt keserű?
A lány: Nem vagyok keserű. Mérges vagyok.
Bohóc: Jó, akkor most megkérdezem, miért, erre te elmondod, hogy azért, mert csak egy bohóc vagyok egy vándorcirkuszban, hogy elhanyagoltalak, hogy tönkretettem a gyerekkorodat, hogy sírba vittem anyádat…
A lány: És nem lenne igazam? (Szünet) De most nem ezért vagyok mérges.
Bohóc: Nocsak. Akkor miért vagy mérges?
A lány: Ne játszd meg magad! Visszautasítottad azt a cirkuszi ügynököt.
Bohóc: Ja, az.
A lány: Igen, az! (Szünet) Most miért nem fogadtad el? (A bohóc ránéz, legyint, a gesztusra a lányból szinte kirobban az indulat) Ne legyezgess, a fene essen beléd! Miért nem fogadtad el? Szerinted ez nem egy helyénvaló kérdés? Te még csak vidéki sem vagy… egy haknihuszár, az vagy. És erre nem fogad el egy fővárosi ajánlatot. Idevetődik egy fővárosi, egy döntéshozó, ami kész csoda, beül ebbe a bolhacirkuszba, ami felfoghatatlan, és szerződést ajánl neked, ami már a lehetetlenséggel határos…
Bohóc: Értem. Szerinted sem érdemlem meg…
A lány: Nem erről van szó…
Bohóc: Elment szegény ember esze, biztosan lázas beteg.
A lány: Ne forgasd ki a szavaimat! Én csak azt akartam mondani, hogy a szádba repült a sültgalamb… tudod, hány ember várja, egész életében, és legfeljebb csak leszarja egy, de inkább még azt se… Te meg, mit csinálsz te erre?
Bohóc: Mit csinálok én erre?
A lány: Elutasítod, azt csinálod! Egy ilyen lehetőséget… ilyen öregen. Amikor fiatal, rátermett emberek küszködnek, hogy feljebb jussanak, és akkor jön egy ilyen falmelléki pojáca és…
Bohóc: Iá-iá-iá…
A lány: Mi van?
Bohóc: Feljebb jutni, tudod… Szamárlétra.
Szünet.
A lány: Komolyan mondom, te hülye vagy. Neked elment az eszed. Agysorvadást kapok a humorodtól. (Szünet) Istenem, a főváros. Rengeteg ember, rengeteg lehetőség. Munkára, szórakozásra, kultúrálódásra. A kávéházak. A fények. A látnivalók. Turisták járnak oda, a világ minden tájáról. Még Amerikából is. Micsoda élet lehet az… (Elábrándozik) A cirkusz a főváros szívében van, egy nagy park közepén. Ott lehetne szolgálati lakásod. Megismernél egy csomó embert. Barátokat szereznél. Talán még bele is szeretnél valakibe… Micsoda életem lehetne ott. (A bohóc észreveszi az elszólást, figyelmesen nézi a lányát, aki a távolba réved, ábrándozik, aztán folytatja) És képezhetnéd magad. Kiszélesedne az érdeklődési köröd. Talán külföldre is eljutnál. Hatalmas esély ez, talán az utolsó az élettől. Ha elutasítod, itt ragadsz, ebben a porfészekben…
Bohóc: Kicsim, ez egy vándorcirkusz.
A lány: Tessék?
Bohóc: Úgy értem, nem ragadok itt. Porfészekről porfészekre járok.
A lány: (szinte sikítva a dühtől) Tudod jól, hogy értem! Ez képtelenség, ez egyszerűen képtelenség. Hogy itt győzködlek, hogy magyarázom, ami nyilvánvaló.
Bohóc: De hát mi olyan nyilvánvaló?
A lány: Hogy el kell fogadnod, az. Hogy nem lehet visszautasítani, ha a sors az öledbe pottyant egy ilyen ajándékot. Miért nem fogadtad el? Miért nem?
Bohóc: Nem tudom, ajándék-e. A sors gyakran megcsal minket. Próbára tesz. Kísértésbe visz…
A lány: Miről beszélsz?
Bohóc: Jaj, hát erről. Hogy mindenkinek van valami útja. Valami, amire született. És akkor jön a sors, és csábítja, másfelé…
A lány: Másfelé…?
Bohóc: Igen. Hiszen tudod.
A lány: Mit tudok?
Bohóc: Hát azt. Hogy mi az én… utam. De hülye szó.
A lány: Az, hülye szó.
Szünet, a bohóc reménykedve vár, de a lánya nem mond semmit. Ellenségesen várja, hogy a bohóc folytassa.
Bohóc: Tudod, kavarognak a világban az érzések. Mint a sóhajok. Megfoghatatlanok, ismeretlenek, zavarosak, összekeverednek, az a sok-sok emberi érzés… És felfogni, befogni, formát adni nekik… Mint egy antenna… Mint egy mágnes, vonzani, elrendezni, megmutatni…
A lány: (gonoszul) Nem értem.
Bohóc: A színészet… Ahogy a falevelek táncolnak a szélben… A sóhajokban… Megmutatni, értelmezni, eltáncolni az emberi érzések láthatatlan sóhaját…
A lány: Költő nem akarsz lenni véletlenül? (A bohóc lemondóan, megbántottan hallgat. Kis szünet) Jobb is. Pocsék költő lennél. Sóhaj, forma, tánc, érzések, brrrr. A mágnesről és az antennáról meg a fizikaszertár jut eszembe. (Szünet) De ha már sóhajokról és érzésekről beszélünk… meg antennákról. Az én érzéseim… Azok nem számítanak?
Bohóc: Nekem?
A lány: Nem, a Belmondónak. Persze hogy neked.
Bohóc: Nekem, az apádnak, érthetők. Nekem, a színésznek, értelmezhetők.
A lánya tátott szájjal bámul rá, mint aki nem akar hinni a fülének. Kis csend.
A lány: Neked mint apámnak… meg színésznek. Az eszem megáll. Te azt hiszed, színész vagy?
Bohóc: Ezt próbálom elmagyarázni…
A lány: Apa. Nem vagy színész. Díszletmunkás vagy.
Bohóc: Már nem, már a színpadon vagyok…
A lány: Mint micsoda? Negyedik alabárdos? Vagy talán már… húha… az első?
Bohóc: Ne gúnyolódj! Nehéz ez nekem…
A lány: Nehéz neked… mindig csak te, te, te. Másnak is nehéz, tudod? Például a lányodnak. (A távolba néz, emlékezik) Járni faluról falura, külvárosok, tanyák… Havonta új iskola… Aztán anya halála, a kollégium… Azok a gyűlöletes piros betűs ünnepek… Karácsony, húsvét, március tizenöt… Mindig egyedül. Aztán a főiskola… Takarítani jártam, hogy legyen egy kis pénzem… Nem tudtam a tanulásra koncentrálni, mint mások… Nálam sokkal butábbak… Az egyik már vezető tanár a megyei gyakorlóiskolában…
Bohóc: Jaj, szívem… Nehéz volt, tudom…
A lány: Nem volt, van. (Szünet) Az ember próbálkozik… Tanít… Pusztába kiált… Fel-feldobott kő… És mindig leesik, mindig leesik… Nem tudnak olvasni… Nem érdekli őket semmi… 13 évesen szülnek, 20 évesen már öregek, dörzsöltek, túl vannak mindenen, hozzák a gyerekeiket, mint önmagukat, minden ugyanaz, mindig minden ugyanaz… (A bohóc felindultan hallgatja, meg akarja simogatni, a lánya ellöki a kezét, kizökken) Én nem bírom nézni, hogy elszalasztasz egy ilyen lehetőséget, érted? Neked megadatott. Egy hatalmas esély…
Bohóc: Azt próbálom elmondani, hogy nem ez az én életem nagy esélye, hanem…
A lány: (közbevág) Hanem?! Hanem micsoda?! Igenis ez az, kiverekedni magad innen, emberek közé jutni, oda, ahol van illem, van kultúra, vannak célok…
Bohóc: Erről beszélek, a célokról…
A lány: Nem beszélsz te semmiről. Hadoválsz összevissza antennákról meg táncról… (Fogja a fejét, nem kiabál, nem sír, de kétségbe van esve) Jaj, jaj, jaj…
Bohóc: Kicsim, figyelj…
A lány: Nem, nem, nem, te figyelj! Én most kimegyek egy kicsit, jó? Pár percre. Megnyugszunk, és szépen megbeszéljük, jó?
Bohóc: De értsd már meg…
A lány: (megveregeti az apja kezét) Megnyugszol és megbeszéljük, jó? Nyugodj meg, és higgadtan eldöntünk mindent, jó?
Bohóc: De én nyugodt vagyok…
A lány: (kirobbanó indulattal) Akkor gondolkozz, bazmeg! Csak öt percet! (Mély levegőt vesz, higgadtságot erőltet magára, mosolyog, a tenyerébe fogja az apja arcát, aki átölelné, de a lánya kisiklik a karjaiból) Öt perc!
A lány kimegy, a bohóc szerencsétlenül, tanácstalanul néz utána, a karjai még mindig ölelésre vannak emelve. Eltelik pár másodperc. A bohóc leereszti a karjait, sokáig egy helyben áll, aztán tanácstalaul téblábol, végül leül és vár, a kezeit az ölébe ejtve. A lánya idegesen járkál fel-alá a lakókocsi előtt, aztán rágyújt, gyorsan szívja a cigarettát, a keze ütemesen jár, emeli a szájához a cigarettát, leereszti, szinte rögtön felemeli újra, le se tüdőzi, látszik, hogy kocadohányos. Közben zajlik a cirkusz élete, jönnek-mennek az emberek. Intenek a lánynak, köszöntik, ő kényszeredetten mosolyogva viszonozza. A porondmester előkerül valahonnan, észreveszi a lányt, szélesen elvigyorodik, és odamegy hozzá.
Porondmester: Nahát, a Hédike! Ezer éve nem láttalak. Persze, a közelben tanítasz, ugye? Mi van, apád száműzte a bagósokat?
A lány: Csókolom, Tóni bácsi…
Porondmester: Jaj, ne légy már ilyen szertartásos… Tóni, csak Tóni. És tegeződünk. Megittuk a pertut, nem?
A lány: Nem…
Porondmester: No, akkor megisszuk! Ma este, mit szólsz? Nem vagyok én olyan öreg, hogy egy ilyen szép nagylány bácsizzon… Hány éves is vagy? Huszonöt?
A lány: Harminc… kettő.
Porondmester: Hogy szalad az idő, mi?
Belecsíp a lány karjába, a rövid beszélgetés alatt egyfolytában igyekszik hozzáérni, belemarkolni, megölelni, a lány pedig kényszeredetten tűri is, hárítja is.
Porondmester: Hiszen a minap még a térdemen lovagoltattalak. Meg csiklandoztam a selymes kis hasikádat. Jaj, azok voltak a szép idők!
A lány: Igen…
Porondmester: Aztán van-e udvarlód? Aki letöri a derekad, ha egy ilyen vén vitézzel vacsorálsz? (Nevet, nincs válasz) Mert vigyázzon is, öreg kecske nem vén kecske, tudok én is annyit, mint más… No, Hédikém, csak nem megijesztettelek? Ne félj, nem eszlek meg… Pedig úgy bekapnálak, hamm… Mint kislánykorodban, huzigáltad a bajuszomat, én meg hamm, bekaptam a kis gödröcskés kezedet… (Fogja a lány kezét, megpróbálja bekapni)
A lány: Tóni bácsi, ne…
Porondmester: Nem megmondtam, hogy semmi Tóni bácsi… Mindjárt elfenekellek… Kiporolom azt a gömbölyű…
A lány: (eloldalaz, kínban) Jaj, Tóni bácsi, ne…
Porondmester: (nevet) Jól van, jól van, csak nem félsz a Tóni bácsitól? Ma este ráérsz? Megisszuk azt a pertut.
A lány: Én nem…
Porondmester: Akkor holnap. (A lány nemet int) Holnapután? (Megint nem) Hát valamikor csak ráérsz? Nem lehet olyan nagylegény ez a te legényed, hogy minden este… (Nevet) Vagy igen? Elpirult a kislány!
A lány: Nem, nekem nincs…
Porondmester: No, akkor holnap, jó? Ha ma nem, hát holnap. És nincs apelláta, tanárnő!
A porondmester nevet, búcsúzóul megmarkolja a lány állát, ahogy a gyerekekét szokás, megrázza, mentében még visszanéz, odakiált:
Porondmester: Holnap!
A lány zavartan próbál ellenkezni, de a porondmester már elrobogott. Egy darabig néz utána, aztán megpróbálja összeszedni a gondolatait. Eldobja a még a kezében lévő csikket, eltapossa. Vár egy kicsit, aztán mosolyt erőltet az arcára, és visszamegy a lakókocsiba. A bohóc ráemeli a tekintetét, a feje mozdulatlan marad.
A lány: Na, itt vagyok. Jobban vagy?
Kis szünet, a bohóc keresi a szavakat, aztán végül kinyögi:
Bohóc: Én nem… Igen.
A lány: Helyes. Akkor most higgadtan, hideg fejjel megbeszélünk mindent, jó? (A bohóc int, a lány nyugtázza, kis szünet) Szóval. Megkérdeztem, az ügynök az Arany varangyban szállt meg, Varangyoson, ma délutánig marad. Ha most elindulsz, még eléred a buszt…
Bohóc: (meglepve nézi a lányát, aztán zavartan mentegetőzve) De délután próba…
A lány: Biztosan meg fogják érteni. (A bohóc tanácstalanul nézi) Váratlanul ért az ajánlat. Hogy itt kellene hagynod mindent. Sok emlék köt ide. Megriadtál, visszautasítottad. De meggondoltad magad. Biztosan meg fogják érteni.
Bohóc: (óvatosan, gyöngéden, zavarban) De kicsim, én nem gondoltam meg magam.
A lány: (felcsattan) Jaj, ne kezdd már megint! (Nyugalmat erőltet magára) Higgadtak maradunk, rendben? Most fel vagy zaklatva. Ideköt minden, anya emléke…
Bohóc: Anyádat ne keverd bele…
A lány: Miért ne? Nagyon szeretted. És biztosan ő is ezt akarná.
Bohóc: Szerettem, persze. És miatta hagytam ott a színpadot…
A lány: Na látod.
Bohóc: De mit na látok? Mit na látok? Miatta lettem bohóc, de ő nincs többé, én pedig…
A lány: (élesen, gyorsan közbevág) Te pedig a fővárosi cirkusz művésze lettél.
Bohóc: Nem, nem, nem! Én színész akarok lenni. Én színész vagyok.
A lány: (nagyon uralkodik magán) Apa. Te bohóc vagy. Egész életemben az voltál.
Csend.
Bohóc: A te életedben igen… Igen, tudom, tudom. És csúfoltak miatta, még a tanítók is…
A lány: Nem erről van szó…
Bohóc: És most színész leszek. És a színész… mégsem bohóc.
A lány: (kezd megint kijönni a béketűrésből) De mit színész, mit színész! Apa! Térj már észhez. Díszletmunkás, hórukklegény, aki időnként beugrik statisztálni…
Bohóc: El kell kezdeni valahol…
A lány: Elkezdeni? Amikor végre befutottál? Amikor végre felfigyeltek rád? Végre elismertek? Ünnepelne a főváros…
Bohóc: Dehogy ünnepelne…
A lány: Dehogynem! Olyan nagyszerű bohóc vagy.
Bohóc: Nagyszerű bohóc…
A lány: Igen, az. Ne félj tőle!
Bohóc: De kicsim! Miért mondasz ilyeneket? Egész életedben gyűlölted, hogy bohóc az apád…
A lány: Nem azt gyűlöltem. Hanem hogy csúfoltak miatta. Az a sok gonosz, kegyetlen…
Bohóc: Hát mostantól nem kell szégyenkezned…
A lány: (szinte visítva) Dehogynem! Dehogynem! Már most röhögnek, hogy a hülye húgyagyú apám színésznek képzeli magát...
Bohóc: Ezt mondják? Tényleg?
A lány: Igen, ezt. Hogy másról sem beszélsz, csak a szerepformálásról, a jelenet ívéről, meg mittomén milyen koncepciókról, miközben csak egy tróger vagy, annak is csapnivaló, mert öreg vagy, öreg, öreg, nem bírod el a díszleteket… ott is csak szánalomból tartanak…
Bohóc: Ezt mondják?
A lány: Ezt, igen, ezt! És erre visszautasítod a fővárost, megint hülyét csinálsz magadból, megint mész a magad feje után, és nem törődsz senkivel és semmivel…
Bohóc: De hát kinek ártok…?
A lány: Nekem, nekem ártasz! Nekem ártasz! Kiröhögnek. Lesajnálnak… Már megint… (Elsírja magát)
Bohóc: (esetlenül vigasztalja) Ne törődj vele, szívem… Én se törődöm vele… (Megsimogatja a lányát, aki hagyja, erre a bohóc átöleli, a lánya a vállán zokog) Jól van, jól van… Semmi baj… Ne sírj, kicsim…
A lány: (a bohóc vállgödrébe fúrja a fejét, még mindig sírva) Apa, jaj, apa, én annyira szeretném…
Szünet. A bohóc elnéz a lánya feje fölött, gondolkozik, keze a lány fejét simogatja, közben gyengéden dünnyög, magának is, a lányának is.
Bohóc: Értelek, értelek… Annyira szeretnék segíteni… Szegény kicsikém… Neked is milyen nehéz lehetett… Tűrni, amit nem szeretsz, azokért, akiket szeretsz… Magad alá gyűrni a napokat, elhagyni az álmokat, kievezni az ébrenlétbe, a nyomorúságba… Jaj, kicsim, kicsim… Vannak neked álmaid?
A lány: Igen, vannak.
Bohóc: És miről szoktál álmodni?
A lány: A fővárosról…
A bohócnak elakad a szava. Megrendülten simogatja tovább a lányát, a lakókocsi szín kikerül a fókuszból. Megjelenik a porondmester, sarkában a zenebohóccal, aki izgatottan, felháborodottan magyaráz neki valamit.
Míg a jelenet zajlik, a bohóc és a lánya kibontakoznak egymás karjából, a bohóc felöltözik, a lánya segít neki előszedni a ruhákat. A bohóc a jelenet végén kilép a lakókocsiból.
Zenebohóc: … és erre mit csinál? Mit csinál? (Várja a visszakérdezést a porondmestertől, de nem érkezik) Nem csinál semmit, azt csinálja! (Szünet, nincs reakció) Pedig ez komoly dolog, kérem. Ez egy szakma, és ennek is megvannak a maga követelményei. Szabályai. (Szünet) Én, kérem, egy nagyon béketűrő ember vagyok. De ez már minden határon túlmegy. Ez a felelőtlenség. Ez a nemtörődömség. Ez, kérem, tarthatatlan.
Porondmester: (lustán tudomásul veszi végre a zenebohóc jelenlétét) De miről is van szó?
Zenebohóc: Hát erről beszéltem eddig! Nem figyelt? (Nincs válasz) Jaj, mindegy. A múltkor is mi volt, nem öntötte rám… vagyis hogy rám öntötte, de a pirosat a kék helyett… Ezek fontos dolgok, kérem, megvan ennek a koreográfiája, kérem… az aprólékosan kidolgozott koreográfiája. Mert én akkor hátrabotladozom kettőt, így (Mutatja), ő meg jön utánam, és akkor jön a sárga, a kék után, mire én azt mondom (Előadja): „Jaj, zöldséges lettem", érti ugye, mert a sárga meg a kék együtt az zöld, és ebből a zöldséges, vicces, ugye?, de ő a pirosat öntötte rám, és narancssárga lettem… szerencsére észnél voltam, és kivágtam magam, „Jaj, narancsos lettem", mondtam, de kérem, ez akkor is tarthatatlan… Az ember küszködik, próbál megújulni, haladni a korral, a partnere helyett is, mert köztünk szólva ő aztán nem csinál semmit, néha még az orra is horpadt előző napról… Ezek kérem nem megfelelő körülmények a pontos és alapos munkához…
Porondmester: (fáradtan, unottan) Szóval akkor mi a baj?
Zenebohóc: Hát hogy a piros festéket öntötte a kék helyett! Meg az egész. Hogy nem kooperál. Nem kollegiális. Ha már nem veszi magának a fáradságot, hogy megtervezze, megújítsa a számot, legalább ne rontsa el… Azt hiszem, beszélni kellene a fejével… Hogy ez így nem mehet tovább…
Porondmester: Jó, szólok neki, hogy… mit is?... hogy a kéket előbb.
Zenebohóc: Nem a kék a lényeg, hanem az, hogy…
Porondmester: (kijön a béketűrésből) Ha nem lényeg, akkor meg mit akar tőlem? Miért kell engem csesztetni minden piszlicsáré szarral… Ott jön, mondja meg neki maga.
A porondmester odébbáll. A bohóc kijött a lakókocsijából, felöltözve, siet a színházba. A zenebohóc megállítja, míg beszélgetnek, a díszletmunkások felépítenek egy színpadot, megjelennek színészek, a rendező, a súgó, az egész színházi stáb, készülnek a próbára.
Zenebohóc: (joviális, nagyon igyekszik) Á-á, kedves kolléga…
Bohóc: I-á-á.
Zenebohóc: (értetlenül néz rá, aztán úgy dönt, inkább nem reagál) Hát felkeltünk, felkeltünk?
Bohóc: Fel, fel.
Zenebohóc: Milyen elegáns ma délben. Hova készül? Csak nem a városba?
Bohóc: Csak de.
Zenebohóc: Á-á.
Bohóc: Hát akkor, viszlát…
Zenebohóc: És a ma este?
Bohóc: Mi van vele?
Zenebohóc: Számíthatok a becses jelenlétére?
Bohóc: Kornél. Húsz éve nyomjuk minden este ugyanazt a szart. Seggberugdaljuk egymást. Átesünk egymáson. Most miért pont a ma este lenne kivétel?
Zenebohóc: Ez kérem nem szar. És én igazán próbálok megújulni… lépést tartani a korral…
Bohóc: Minek?
Zenebohóc: Megfelelni az elvárásoknak… Hogyhogy minek?
Bohóc: Kérdezem. Hogy minek?
Zenebohóc: Nem értem, kérem… minek… én igazán nem értem…
Bohóc: Pedig olyan egyszerű, Kornél… koncentráljon. Miért próbál megújulni? Lépést tartani?
Zenebohóc: Mert… mert… ez az élet rendje.
Bohóc: Az élet rendje.
Zenebohóc: (dühösen) Igen. És én komolyan is veszem, nem úgy, mint…
Bohóc: … egyesek.
Zenebohóc: Igen. Egyesek! (Elgyávulva) Bizonyos személyek. Igen, kérem. (Megint belelovallja magát) Akiknek semmi se szent… akik nem kollegiálisak, akik semmibe veszik az elvárá…
Bohóc: (félbeszakítja) Hát akkor viszlát.
Zenebohóc: (gépiesen, még ugyanazzal a szusszal) Viszlát…
A bohóc faképnél hagyja a zenebohócot, aki szerencsétlenül néz utána, aztán erőltetett vidámsággal int, viszlát, mondja megint, aztán határozott léptekkel elindul az ellenkező irányba, nekimegy egy lakókocsinak, méltatlankodik, végül emelt fővel kibotladozik.
A bohóc közben átmegy a cirkuszon, intenek neki, köszöntik, ő visszaköszön, beáll a megállóba, várja a buszt. A zsebéből szövegkönyvet vesz elő, olvasgatja, elgondolkozik, visszalapoz. Míg ő „utazik", a színház kerül fókuszba, a színészek próbára készülnek.
A színészek helyi sztárok, egymás között vannak, beszélgetnek, hangoskodnak. Vidámak, felszabadultak, jó cimborák. Melegük van, legyezgetik magukat, izzadnak. A darab, amit próbálnak, a Madame Bovary, a színészek itt a szerepük szerinti nevükön szerepelnek.
Bovary: Van valakinél egy szövegkönyv?
Bovaryné: Én már fejből tudom.
Rodolphe: Ne má…
Bovaryné: Mit nem má? Rendelkezőpróba, nem?
Rodolphe: Kis sztahanovista.
Bejön a bohóc, ő Bournisien, a pap. Mindenki felfigyel, azt hiszik, a rendező jött. Mikor látják, hogy tévedtek, köszöntik, ki biccent, ki rámosolyog, ki int neki, aztán nem törődnek vele többet, fecsegnek tovább. A bohóc leül, hallgatja, figyeli őket.
Bohóc: Üdv mindenkinek.
Biccentések, mosolyok.
Rodolphe: Nem láttátok a… azt a… azt az izét? Ha már rendelkezőpróba…
Bovaryné: Izét nem sokat láttam mostanában.
Rodolphe: Jaj, azt a bikacsököt vagy mit… Amit tőled kaptam…
Bovaryné: Tőlem…?
Rodolphe: Tőled, Emma. (Vigyorog) Az a lovaglóostor, tudod, ezüstberakásos. Amit Lheureux-től szereztél… aki végül végromlásba dönt… hehe. Segít, ha a kezemben van… (Keresgéli) Hadonásznék vele.
Lheureux: (a körmét piszkálja) Nem én döntöm végromlásba…
Bovary: Te máshová döntenéd…
Léon: Ez még csak rendelkezőpróba. (Bovarynénak) Hogy van a macskád?
Bovaryné: Nyűgös.
Léon: Nyűgös?
Bovaryné: Megőrül a melegtől. A bundája… nem kefélgeti senki…
Bovary: (közben kerített egy szövegkönyvet, azt bújja, most felnéz, és kajánul) Ez a te bajod is…
Bovaryné: He. He. He. (Szünet, mindenki hallgat) Mikor kezdjük már? Mire várunk?
Lheureux: Bagatell… csak a rendezőre.
Bohóc: (Bovarynénak) Helén, arra gondoltam…
Bovaryné: Igen?
Bohóc: Kettőnk jelenete…
Bovaryné: (nevet) Mi van vele? Kettőnk jelenetével? (Sokatmondóan a többiekre kacsint)
Bohóc: Nagyon fontos lenne… Úgy értem, a dráma szempontjából… Bovaryné itt segítséget kér… beszélne… az első alkalom és az utolsó esélye…
Bovaryné: Utolsó esélye?
Bohóc: Igen, hogy a lejtő… elindul a lejtőn…
Bovaryné: Kedves Jakab, maga szerint ha egy nő szeretőzik, az elindult a lejtőn? (Nevet)
Bohóc: Nem arról van szó…
Bovaryné: Ha nem elégszik meg a konvencionális női szereppel, ha több akar lenni, mint háziasszony, ha szerelemet keres és talál, akkor az a lejtő? Ejnye, Jakab.
Bohóc: Nem szerelemre vágyik.
Bovaryné: Hát mire? Maga szerint?
Bohóc: Tartalomra.
Bovaryné: Tartalomra…?
Bohóc: Igen. Valamire, ami kitölti…
Léon: Hát a Bovary tényleg nem tölti ki.
Bovary: A Léon sem.
Léon: Bovaryné egy szerencsétlen figura. Középszerű, sekélyes, félművelt, zavarosfejű…
Bovaryné: Nehéz helyzetbe hozol, Léon…
Léon: (vigyorog, kezet csókol neki) De nagyon csinos.
Bohóc: Nem szánalmas… tele van erővel, energiával… de a konvenciók béklyózzák, az elvárások… a járt utak vonzása… a szokások rablánca… még lázadni sem engedik, csak szabályt szegni…
Bovaryné: Az nem ugyanaz?
Bohóc: Nem, az nem ugyanaz. Aki lázad, az újat teremt. Aki szabályt szeg, az a régiben marad, megszegi ugyan, de elismeri a létjogosultságát…
Bovaryné: Nem teljesen értem, Jakab.
Bohóc: Úgy értem, Bovaryné csodálatos teremtés… lenne, ha ma élne… szabad, öntörvényű… szuverén…
Bovary: Az valami alvilági? A szuterén teremtés?
Röhögés. Bejön a rendező. Tapsol, hogy felhívja magára a figyelmet.
Rendező: Hölgyeim és uraim, elnézést a késésért, bla-bla-bla. Nem is cséplem tovább a szót, vágjunk bele. Vagyis folytassuk… Bovaryné és a pap jelenete… A dráma egyik kulcspontja… Mindenki itt van? Utána rögtön Bovaryné monológja… Gyerünk-gyerünk…
A színészek elcsendesednek, átlényegülnek, kezdődik a munka. Bovaryné feláll, járkál, koncentrál. A bohóc, ő a pap, szintén feláll, magába mélyed. Elkezdik.
Drámabetét, dialógus – a bohóc Bournisien, a pap, Bovaryné megérkezik a templomhoz, kiborulva, segítséget kérve, támaszt várva, megnyugvást keresve. A pappal beszélget.
Bovaryné: (a levegőbe kérdez, még nincs statiszta) Hol a pap?
A rendező (aki a statisztát pótolja) Mindjárt jön.
Bournisien: (jön, mérges a rosszcsont gyerekek miatt) Nahát, ezek a csibészek... (Belebotlik egy katekizmusba a földön) … ezeknek semmi se szent! (Észreveszi Bovarynét) Jaj, ne haragudjon, nem láttam, hogy maga az. (A kulcsot himbálja, morzsákat söpör a reverendájáról, törli a száját) Hogy van?
Bovaryné: Nem jól. Beteg vagyok.
Bournisien: Jaj, hát én is… Mikor kimelegszik az idő, borzasztóan elgyengül az ember, nem igaz? De hát mit csináljunk? Szenvedésre születtünk, ahogy Szent Pál mondja. Bovary úr mit ajánl?
Bovaryné: Ó, az uram! (Megvetően legyint)
Bournisien: (jámboran) Hogyhogy! Nem írt fel semmit?
Bovaryné: Nem földi orvosság kell nekem.
A pap folyton a templom felé pislog, ahonnan rosszalkodó gyerekek zsivaja hallatszik ki. Bovaryné folytatja.
Bovaryné: Szeretném tudni…
Bournisien: (a gyerekekre bődül) Várj csak, Riboudet! Meghúzom a füled, rossz pára! (Bovarynének) Eszes gyerek, de a szülei mindent ráhagynak… Én azt mondom, egy pofon orvosság, kettő inka, három még inkább… (Nevet) Őeminenciája is nagyot nevetett ezen a kis szójátékon… Bovary úr hogy van? (Szünet) Biztosan nagyon el van foglalva. Mert annyi bizonyos, nekünk kettőnknek van a legtöbb dolga az egyházközségben. (Öblösen nevet) Ő a test orvosa, én meg a léleké.
Bovaryné: (könyörögve) Igen, a tisztelendő úr mindenféle bajt enyhíteni tud…
Bournisien: Ó, hagyja el, Bovaryné asszony! Ma reggel is ki kellett mennem egy tanyára, egy felfúvodott tehén miatt… mert szerintük rajta van a rontás. A teheneik, meg minden, nem is tudom, hogyan… (Megint a gyerekeknek) Boudet! Letépem a füled! (Bovarynénak) Hát szóval, van elég baja a földműveseknek…
Bovaryné: Másnak is…
Bournisien: De mennyire! A városi munkásoknak is például.
Bovaryné: Én nem rájuk…
Bournisien: Bocsánat, ismertem nem egy szegénysorú családanyát, erényes asszonyokat, valóságos szenteket, és még a kenyérben is szűkölködtek…
Bovaryné: (remegő szájszéllel) De azok az asszonyok, azok az asszonyok, akiknek van kenyerük, de nincs…
Bournisien: Tüzelőjük télire.
Bovaryné: Jaj, az nem fontos!
Bournisien: Már engedelmet, hogyhogy nem fontos? Én azt mondom, van meleg szoba, van mit enni, akkor…
Bovaryné: Istenem, istenem…
Bournisien: Nem érzi jól magát? Biztosan az emésztése… Igyék egy kis teát. Vagy cukros vizet, az helyrehozza.
Bovaryné: (mintha álomból ébredt volna) Miért?
Bournisien: Végigsimított a homlokán. Mintha rosszul lenne. Azt hittem… De mit is akart kérdezni?
Bovaryné: Én? Semmit, semmit…
Bournisien: Hát akkor, Bovaryné asszony, bocsásson meg, első a kötelesség. Ezek a büdös kölkek… Mindjárt itt az első áldozás… Jó egészséget magának! Üdvözlöm a férjeurát. (Bemegy a templomba, ki a színről. Bovaryné néz utána, tétován elindul hazafelé.)
Vége a drámabetétnek.
Rendező: Remek, remek. Köszönöm. Jakab, kicsit túljátszod, túl sok ez a pap…
Bohóc: Én csak arra gondoltam…
Rendező: Helén, te pedig vedd egy kicsit… egy kicsit… keményebbre. Ez nem egy elesett nő. Erős. Szuverén. Ha akar valamit, elveszi. Nem egy ilyen pihegő nebáncsvirág.
Bovaryné: De ki van bukva.
Rendező: Igen. De egy erős nő van kibukva. Érted?
Bovaryné: (tétován) Igen…
Rendező: Oké, jöhet a monológod.
Drámabetét. Bovaryné monológja. A színésznő még csak keresi a karaktert, az előadása nem kiforrott. A bohóc feszülten figyel.
Bovaryné: (Bovaryné monológja) Ez az állandó elvágyódás. De hova? Ez a némaság. De kiért? Körülvesz, béklyóz, felmagasztosít, és maga alá temet. Hol vannak az igazi emberek? Az izgalom, a mélység, a magasság, a szédület. A megrendítő élmények, a felkavaró, a magával ragadó, hol van mindez, ki hiszi el, ki hiheti el, hogy létezett.
A élet elém önti kincseit, hit, kötelesség, szépség, szerelem… kecsegtet. Mint a lepke hímpora, szikrázik, eleven, de ha érintem, elporlik ujjamon, maszat a lelkemen. A hit meddő, személytelen, imádni az urat, imádatunkban alázatunkat, de mit adunk fel? Feladjuk-e? Csak nem kérjük! Nem kérjük. A kötelesség kifoszt, a hús csak húst teremt, anyai szív, hitvesi érzelem, etetni, itatni, szülni, ölelni… A szépség, a tárgyak, a mozdulatok, a sóhajok, a táj meg a tükör, ugyan! Körülvesz, de ki nem elégít, örömöt nem fakaszt, csipkepongyola, hímzett kendő, illatos füstölőrudak... elzsongít, de megnyugvást nem ad… És a szerelem. A szerelem, mindent ígér, hiteget, de elillan, megcsúfolja, kínpadra vonja kinek szívébe telepedett. Meglepni, meglopni lehet, de bírni nem, ketrec a szív, ott a szerelem nem dalol, az őrületbe kerget, szegény szív kínjában meghasad… Mert az a megzabolázott, sekély medrét vájó házastársi szerelem, meg a tiltott, csömörébe tébolyult testi szerelem, minden sivár és monoton, ahogy a Föld kereng, a hideg és fénytelen, kedve kinek telik benne, ki nem telik el vele? Ki az?
Szabadabban szárnyal a szellem az ég határtalan kékje alatt, szemlélője lelkét a végtelenség érzésével tölti el, és a hullócsillag felemeli, és fennkölt gondolatokat sugall… Ez oly sokat ígér… ez megigéz! Regényben olvastam…
Jaj, a szerelem a szívben születik, de nem a szívben nevelkedik, a szerelemnek táptalaj kell, nem tenyész akárhol, fakorlátos alpesi házikó, délszaki tengerföveny, fővárosi forgatag… és bálok, színház, társaság, kisinas és félhosszú bársonykabát... Kell neki, kell, kell, kell, a szerelemnek hely kell, helyzet kell, megterem a szívben, de szárba nem szökken, az ember kevés, a nap fénye kell, de napfény hol van, hol lehet? És ki éri el?
A beteljesülés lenne az, ha felépül egy ház, megszületik egy gyerek, odakönyökölni az élet asztalára, derűsen, mert beteljesedett? Ez a végzet, ez nem az élet… vagy lehetne? De mi? Új ház, új gyerek? Másként nem lehet…? Csak isten kaptafája, ráhúzódni, kifeszülni, meghalni… Másként nem lehet, nem látom, hogy lehet. Pedig falom a regényeket, a hősöket, reszketek. Halogatok, kivárok, odázok, bolondítom magam, másokat, és várom az életet, várom a nagyot, az igazit, néha azt hiszem, itt van, megérkezett, mindjárt bekopogtat, ölébe kap és magával ragad… de mindig más, mint a képzelet, az én képzeletem, ez a regényekben nevelkedett, káprázatos képzelet… Hát ki írja már meg az én regényemet? Ahol én vagyok a tűz, a lángolás, én vagyok az epedő szív, a kéj görcsébe rándult ajak, az vagyok, a mohó, a mindent adó vagyok, a ruhám lobog, szememben az ég kékje, számon a tenger habja, a hangom hangszer, a testem oltár, láng vagyok, vagyok, én vagyok. Én vagyok!
Míg a monológ tart, látjuk a bohóc lányát a lakókocsiban. Zaklatottan járkál, időnként megáll, megigazít valamit, leül, megint feláll, a homlokát az üvegnek dönti, megfordul, megint megigazít valamit stb., nem találja a helyét. Mozgása követi a monológot előadó színésznőét, mintha szinkronban mozognának. Amikor a rendező közbeszól, megszakítja, tanácsokat ad, vagy a színésznő belesül, elfelejti a szöveget, a lány mintha hallaná azt is.
Az artistalány bemelegít, hajladozik, időnként megáll, mintha fülelne, elmélázik, majd tovább táncol. Követi ő is a monológot, eltáncolja a monológban rejlő feszültséget. A megszakításoknál, ismétléseknél mintha ő is várna, újrakezdene.
A három nő tehát valahogy szinkronban van, de ezt az együttest nem szabad túljátszani, elég finoman éreztetni.
A monológ közepe felé a bohóc hazaindul a próbáról. Megint felszáll a „buszra", és körülbelül a monológ végére ér haza. Amikor a színésznő elakad a monológgal, folytathatja, vagy időnként megszólalhat ő is, mintha tercelne a színésznőnek.
Amikor „megérkezik", a lakókocsijához megy, de nem akaródzik bemennie. Szóba elegyedne az artistalánnyal...
Bohóc: Szia, lányzó!
Artistalány: (valami kitekert pózban van, fejjel lefelé, nyögve) Szia, bohóc!
Bohóc: Nagyon klassz… Ez a… mi is?
Artistalány: (nehezen válaszol, feszül minden porcikája) Nyújtott spiccbergernek hívják…
Bohóc: Nagyon ügyes vagy… Mennyi idő egy ilyen?
Artistalány: (sokára és nehezen válaszol) Egy hét… kábé… ha hagynak… gyakorolni…
Bohóc: Jaj, ne haragudj. (Szünet) Akkor megyek is… (Nem kap választ, eloldalog)
A bohóc kerülgeti a lakókocsiját, még mindig nem akar bemenni. Tudja, hogy a lánya feszülten várja odabent. Inkább bemegy a bűvészhez. A lakókocsiban nagy a rumli, ételmaradékok, szennyesruha, bűvészkellékek és néhány érthetetlen kacat, egy gumibelső, egy vincseszter, egy ablaktörlő, szanaszét.
A bűvész a tévé előtt ül, meccset néz, egy fotelben, a kezében sör, egy asztalkán sósperec. Nagyokat horkant, kommentálja a meccset.
Bohóc: Szia.
Bűvész: Szervusz, arany egy cimborám. Tedd le magad… hozz egy széket… (Arrébb rúg néhány holmit, hogy a bohóc elférjen egy székkel a tévé előtt) Ez a sok lom… de talán egyszer jó lesz valamire… (Nevet) Talán! Talán nem!
Bohóc: Igen… sok mindennel van így az ember… (Szünet, a bűvész nézi a meccset, a bohóc nézi a bűvészt) Talán jó, talán nem… Én például… néha olyan… rosszul érzem magam…
Bűvész: Ebben a melegben, nem is csoda. Kérsz egy sört?
Bohóc: Kérek, köszönöm.
Bűvész: Én azt mondom, egy sör orvosság, kettő inka, három még inkább… (Nevet, átnyújt egy üveg sört) Tedd fel a csápjaidat, úgy kényelmesebb. (Mutatja, hogy az asztalkára)
Bohóc: Olyan jó veled beszélgetni… Mindig olyan vidám vagy… gondtalan.
Bűvész: Hát, igyekszik az ember. Mire megyek, ha lógatom az orrom, nem igaz? Attól még nem lesz jobb.
Bohóc: És mitől lesz jobb?
Bűvész: (nevet) Semmitől, arany cimborám. Szar az egész, ahogy van.
Bohóc: Azért mégis… lehetne valahogy… jobb… jobbá tenni…
Bűvész: Minek?
Bohóc: Örömmel felkelni, nekivágni a napnak… Hogyhogy minek?
Bűvész: Pedig olyan egyszerű, cimbora… koncentrálj! Minek?
Bohóc: Én nem is tudom… Talán mert…
Bűvész: Megmondom én neked, minek. Semminek. És senkinek. Ezeknek meg pláne nem. (Nagyot horkant)
Bohóc: Értem.
Csendben nézik egy darabig a meccset.
Bűvész: Nézd ezt a falábút! Te jóságos atyaúristen! (Vigyorog) Ezektől mindig klerikális rohamot kapok. (Böfög)
Bohóc: Tudod, a színházból jövök…
Bűvész: (nevet) Jó firma vagy te… valami csinos színésznőcske, mi?
Bohóc: Nem, nem. Tudod, ez nekem…
Bűvész: Tudom, arany cimbora, tudom. Öregszünk. Az utolsó fellángolás.
Bohóc: Fellángolás? Gondolod? Én úgy érzem, egész életemben…
Bűvész: Igen, ez ezzel jár.
Bohóc: Hogy egész életemben csak ezt kerülgettem… tologattam… halogattam… mintha mellébeszélnél, egy mellébeszélés volt az egész életem…
Bűvész: És akkor jön, és szép és csalfa, mi meg istenítjük, a lábai elé hullunk, mint a rongy…
Bohóc: Mint álomból ébredni, egy rémes valóságba… rájönni, hogy átaludtad az életed… és annyira szeretnéd behozni…
Bűvész: Igen, mindent, amit kihagytál, amit nem éreztél, még egyszer, és most utoljára. Átélni. Mint a regényekben.
Bohóc: Mint a regényekben…
Bűvész: És akkor rájössz, hogy te csinálod, a fejedben létezik, egy ideált imádsz... nem ereszted… és akkor rájössz, és készen állsz.
Bohóc: Mire?
Bűvész: Hogy elsirasd magad. És aztán köpj a saját sírodra.
Csend. Nézik a tévét. A bűvész időnként felhördül, káromkodik. A bohóc feláll.
Bohóc: Megyek…
Bűvész: Menj csak, arany cimbora.
Kis szünet, a bohóc álldogál, akar még mondani valamit, de nem találja a szavakat.
Bohóc: Köszönöm, Henrik.
Bűvész: Nincs mit, arany cimbora, nincs mit.
A bűvész búcsút int, a bohóc kimegy. Csak áll kívül, az ajtó másik oldalán. Aztán elindul, kicsit téblábol, végül bemegy a lakókocsijába, a lányához.
A lánya tűkön ül, felkapja a fejét, felpattanna, testében a mozdulat íve, de mégsem áll fel. Nézi a bohócot. A bohóc megint kerüli a pillantását, mint reggel, de most fél. Látszik, hogy fél a beszélgetéstől.
A lány: Na, megjöttél?
Bohóc: Igen.
A lány: Sikerrel jártál?
Bohóc: Azt hiszem.
A lány: Miért, mit mondott?
Bohóc: Nagyon megértő volt.
A lány: És? Mikor indulunk?
Bohóc: Hát… Majd… majd megbeszéljük.
A lány: De hamarosan?
Bohóc: (kis szünet, kínban) Amíg elrendeződnek a dolgok…
A lány felpattan, a nyakába ugrik, szorosan megöleli, szinte megfojtja.
A lány: Jaj, istenem! Istenem! Ki kell szaladnom a világból. Ne haragudj. Mindjárt visszajövök. Az előadásra biztosan. Jaj, muszáj, muszáj most kicsit egyedül lennem…
A lány kiviharzik, szinte repül a boldogságtól. A bohóc leül, az arcát a tenyerébe temeti. Közben az artistalány befejezi a gyakorlást, törölgeti magát egy kis kendővel, elgondolkozik. Látja kirohanni a bohóc lányát, köszöntené, de a lány elhúz mellette, se lát, se hall. Az artistalány utána néz, aztán törölközik tovább.
Mikor befejezi, kicsit gondolkozik, aztán bemegy a bohóchoz.
Artistalány: Szia, bohóc! Bocs, hogy az előbb…
Bohóc: Ugyan, hagyd.
Artistalány: Nem szeretek embereket elküldeni. Az olyan kegyetlen.
Bohóc: Neked is vannak jogaid.
Artistalány: Főleg olyanokat nem, akiket szeretek.
Bohóc: Akiket szeretsz?
Artistalány: (nevet) Igen, igen, vén mamlasz, szeretlek.
A bohóc elmosolyodik, nevetni nem bír, túl feszült.
Artistalány: Valami baj van?
Bohóc: Csak baj van.
Artistalány: Na. Ne keseregj! Teher alatt nő a pálma.
Bohóc: De ha már nem nő? Ha már öreg és korhadt?
Artistalány: (kis szünet, gondolkozik) Ez csak egy mondás. Azt jelenti, a nehézségek jobbá teszik az embert.
Bohóc: Jó kis mondás. Korhadt már, öregecske, de vágyik a napfényre, sóvárog a szél után... úgy érzi, kiteljesedett… hogy termést hoz… amilyet soha életében nem… zamatosat, illatosat…
Artistalány: Na látod. Máris jobb a kedved.
Bohóc: És akkor nem locsolják… nem kap vizet… mert már semmire se jó… öreg.
Artistalány: A pálmafákat nem locsolják. Úgy tudom. (Szünet) Na, ne búsongj már! Hagyjuk ezt a pálmafa cuccot! Sajnálom, hogy szóba hoztam.
A bohóc nézi, várakozón, zaklatottan. Az artistalány észreveszi.
Artistalány: Egyébként mostanában mindenről ilyesmi… ez jut eszedbe.
Bohóc: És ez mit jelent szerinted?
Artistalány: Hogy nehéz veled beszélgetni. (A bohóc kérdőn néz rá, idegesen, kicsit mentegetőzve, kicsit szemrehányóan folytatja) Pedig beszélgetni jó. Annyi téma van. Megismerni a másikat, a véleményét, a lelkét…
Bohóc: De ha az én lelkem most ezzel van tele?
Artistalány: Az baj. Az baj. Egysíkú leszel… beszűkülsz. Megfosztod magad egy csomó érdekes és szép dologtól.
Bohóc: Ez a dolog épp erről szól… a szépség befogadásáról. És teremtéséről… Ez olyan…
Artistalány: Azt nem lehet ilyen görcsösen.
Bohóc: Mit?
Artistalány: Szépséget befogadni. Szépséget teremteni. Azt csak a szemünk sarkából láthatjuk… csak véletlenül teremthetjük… (Közben tesz egy szép mozdulatot a kezével)
Bohóc: (nézi a mozdulatot) Igen, a test nem beszél. Nem figyel. Csak működik.
Artistalány: Ez most hogy jön ide?
Bohóc: Te a testeddel gondolkozol. És a test néma.
Artistalány: Hogyhogy azzal gondolkozom? (Kicsit megbántva) Az eszemmel gondolkozom…
Bohóc: Jaj, félreértettél.. Persze hogy az eszeddel… de te táncos vagy. A testeddel fogadod be, a testeddel fejezed ki…
Artistalány: Miért, te mivel fejezed ki?
Bohóc: A lelkemmel.
Artistalány: Aha. Értem. És akkor a lelked reszket. Az sír. Meg mászkál föl-alá. (Szünet) A lelked issza le magát, a lelked…
Bohóc: Nem is ittam.
Artistalány: Masszív sörszagod van.
Bohóc: Csak Henriknél… egy üveggel.
Artistalány: Nagy lelkek, ha találkoznak. Foci is volt, gondolom.
Bohóc: (nevet) Volt.
Artistalány: Kétszer tizenegy lélek kerget egy labdát.
Bohóc: Jaj, hagyd már abba… Tudod, hogy értettem.
Artistalány: Igen. Úgy értetted, hogy buta vagyok.
Bohóc: Nem. Úgy értettem, olyan vagy, mint egy hangszer. Egy csodálatos hangszer. Hédi anyja volt ilyen.
Artistalány: Hangszer?
Bohóc: Igen… az élet zajlik körülötte… hatások érik… ő pedig zenévé alakítja… csodálatos hangzássá…
Artistalány: Fülbemászó.
Bohóc: Igen… A te hangzásod mindig szép… Pedig néha… néha nem a harmónia kell, nem a szépség… néha sírás kell, jajgatás, disszonancia…
Artistalány: A hangszer úgy szól, ahogy játszanak rajta.
Bohóc: Pontosan… és én úgy értettem, hogy te magad vagy a hangszer. Én pedig magam játszom a hangszeremen. Érted?
Artistalány: Talán. (Szünet) Hédi anyja is ilyen volt?
Bohóc: Igen.
Artistalány: Szeretted?
Bohóc: Nagyon. És csodáltam. És óvni akartam… mert olyan törékeny volt, sérülékeny… És ez talán hiba volt, mert…
Artistalány: Hédi elég trampli.
Bohóc: Tessék?
Artistalány: Hédi. Nem hasonlít az anyjára.
Bohóc: De. Nagyon hasonlít rá. Csak nehéz neki.
Artistalány: Mindenkinek nehéz.
Bohóc: Ez nem igaz.
Artistalány: Csak nem mindenki mutatja. Magukba zárják. Rejtegetik. De belül félnek, ott a félelem…
Bohóc: Félelem?
Artistalány: A jövőtől.
Bohóc: A jövőtől? De a jövőt teremtjük…
Artistalány: Vagy az teremt minket. Nem sok esélye van az embernek… A jelen néha ragacsos… csúszós… mint a sár… húz le, de nincs rajta fogás…
Bohóc: (lelkesen) Igen. Ezért kell változtatni. Másik jelent választani.
Artistalány: Igen. Változtatni kell. (Megfogja a bohóc kezét) Választani. (Két tenyerébe fogja a bohóc arcát) Másikat választani. (Egész közel hajol hozzá, szinte összeér a szájuk) A csodálatos jövőt. Értesz engem, ugye?
Bohóc: (zavarban) Remélem, hogy nem.
Az artistalány puhán megcsókolja, míg a csók tart, a bohóc elhárító mozdulatot tesz a kezével, mintha el akarná tolni a lányt, de nem ér hozzá.
Artistalány: Mennem kell. Mindjárt én jövök.
Az artistalány elindul, visszanéz, rámosolyog a bohócra, aki meredten áll. Az artistalány a két mutatóujjával mosolyt rajzol a saját arcára, hogy megnevettesse a bohócot, de az nem reagál.
Artistalány. Este átjövök. Folytatjuk. Ne feledd szavad! (Felnevet, kilép az ajtón, int és elmegy)
Bohóc: (felszakad, mint egy sóhaj) Basszameg!
Az artistalány kimegy. Lendületesen, felszegett fejjel, mosolyogva megy, majdnem fellöki a porondmestert.
Porondmester: Hé-hé!
Artistalány: Vigyáztam.
Porondmester: No, nem azért mondtam… Nem kell neked vigyázni, hallod?… (Megpróbálja elkapni az artistalányt) Na, gyere már ide…
Artistalány: (mentében, a válla fölött) Kopj le, Tóni!
A porondmester csak néz utána. Az artistalány megy tovább, meglátja Hédit, a bohóc lányát, aki üdvözült és idétlen mosollyal ácsorog, és a semmibe réved, rámosolyog, int neki, Hédi gépiesen viszonozza.
Míg a közjáték tart, a bohóc ácsorog egy darabig a lakókocsijában, aztán a fejébe nyomja a bohócparókáját, és ledobja magát az ágyra. Magára húzza a takarót, hogy csak a feje látszik ki. (Míg a közjáték tart, elvonja a nézők figyelmét a színész mesterkedéséről, aki helyet cserél egy parókás bábuval az ágyban.)
Csendes közjáték. Mindenki csendben szöszmötöl valamivel, készülnek az előadásra, beöltöznek.
Hangok hallatszanak (felvételről), az eddig elhangzott beszélgetések foszlányai. A bohóc felkel – de az ágyon ott marad egy parókás báb, tehát mintha a bohóc csak lélekben kelne fel –, és elkezd válaszolni a hangoknak, mintha magyarázkodna.
Hangok felvételről (a bohóc beékelődő szövege vastaggal van szedve): Hatalmas esély ez… De nem az! Én érzem, én tudom… Porfészek… Negyedik alabárdos? Nem, ez szerep… Húha… Ez a gúnyolódás olyan… Mindig leesik, mindig leesik… Dobd fel újra, fel! Gondolkozz, bazmeg!... Ne beszélj így velem, nem beszélhetsz így ve… Higgadtan, hideg fejjel… Az Arany varangyban… Anya emléke… Annyira szerettem… Mint egy hangszer, olyan volt, mint egy hangszer… Nagyszerű bohóc… Nekem ártasz… Én csak az álmaimat… A fővárosról… Ez, kérem, nem szar… De az, borzalmas, szánalmas szar! Megfelelni az elvárásoknak… Nem értem, kérem… Én sem értem, nem értem, nem értem… Hogyhogy minek? Az élet rendje… Koncentrálj, cimbora… Nem kollegiálisak… Teher alatt, Kornél… A konvencionális női szereppel… De ki beszél erről? Tartalomra?... Nem teljesen értem, Jakab… Átélni, mint a regényekben… Az valami alvilági? Szuverén, vével, az olyan… Nem tölti ki... Disznó! Koncentrálj, cimbora… De amikor ezek… Semminek. És senkinek… De valamiért? Valakiért? A lába elé hullunk, mint a rongy… Félreértesz, az volt… Átélni. Mint a regényekben… Az én álmaim nem… Készen állsz… Hogy elsirasd magad… Már rég elsirattam, aztán kiderült… Ki kell szaladnom a világból… Várj, Hédi, én… Muszáj, muszáj most egyedül lennem… Hédi… Vén mamlasz, szeretlek… Hédi, kicsim… Ez csak egy mondás… Szépséget teremteni… csak véletlen… Olyan, mint az anyja… Rejtegetik. De belül félnek… Mint a sár, húz le… Húz, igen, és nem ereszt… Változtatni kell… Választani… Igen, de… Másikat választani… Nem is trampli, nem az… Megfelelni… Magamnak… Koncentrálj, cimbora… A fővárosról… Átélni… Leesik, mindig leesik… Fel kell emelni, fel kell megint emelni… Mint a rongy… De… Nem tölti ki… Konvencionális… Koncentrálok… Szépséget teremteni… Hogyhogy minek?... Valami alvilági… Hülye… Anya emléke… Gőzöd sincs róla… Ki kell szaladnom a világból… Maradj! Másikat választani… Koncentrálj, cimbora… Koncentrálok, koncentrálok, koncentrálok…
Míg a jelenet tart, a cirkuszban elkezdődik az előadás, a porondmester a bejáratnál áll, vezényli az előadókat, küldi be az embereket, nézi az óráját stb. A jelenet vége előtt megjelenik a zenebohóc, idegesen várja a bohócot.
A porondmester: (üvöltve) Jakab!
A bohóc feleszmél, magára kapja a ruháját, sietve kimenne, észbe kap, visszafordul, letépi az ágyban fekvő bábu fejéről a parókát, kirohan, a porondmester szinte kilöki a cirkuszi porondra.
És itt furcsa előadás veszi kezdetét. A zenebohóc a bohócszámot adná elő, festéklocsolás, bárgyú viccek stb., a bohóc eleinte kooperál, csetlik-botlik, de látszik, máshol jár az esze, aztán hirtelen belekezd Bovaryné monológjába. Igyekszik elkerülni a festékcseppeket, a zenebohóc handabandázását – aki kétségbe van esve, mentené a menthetőt.
Fontos, hogy a monológ nagyon jó, igazi színészi teljesítmény legyen, ugyanakkor maga a helyzet komikus, a legjobb lenne, ha valóban nevetne a közönség. A cirkusz népe döbbenten figyeli, mi történik a porondon, aztán nevetnek, ki-ki a maga módján, hangosan, halkan, a térdét csapkodva, a hasát fogva.
A közönség soraiban ott ül a fővárosi cirkuszi ügynök, a negyedik-ötödik sor közepén. A cikuszi nép figyeli őt is, várja a reakcióját. De nevet ő is, hangosan, erőteljesen, szívből.
A bohóc: (Bovaryné monológját adja elő) Ez az állandó elvágyódás. De hova? Ez a némaság. De kiért? Körülvesz, béklyóz, felmagasztosít, és maga alá temet. Hol vannak az igazi emberek? Az izgalom, a mélység, a magasság, a szédület. A megrendítő élmények, a felkavaró, a magával ragadó, hol van mindez, ki hiszi el, ki hiheti el, hogy létezett.
A élet elém önti kincseit, hit, kötelesség, szépség, szerelem… kecsegtet. Mint a lepke hímpora, szikrázik, eleven, de ha érintem, elporlik ujjamon, maszat a lelkemen. A hit meddő, személytelen, imádni az urat, imádatunkban alázatunkat, de mit adunk fel? Feladjuk-e? Csak nem kérjük! Nem kérjük. A kötelesség kifoszt, a hús csak húst teremt, anyai szív, hitvesi érzelem, etetni, itatni, szülni, ölelni… A szépség, a tárgyak, a mozdulatok, a sóhajok, a táj meg a tükör, ugyan! Körülvesz, de ki nem elégít, örömöt nem fakaszt, csipkepongyola, hímzett kendő, illatos füstölőrudak... elzsongít, de megnyugvást nem ad… És a szerelem. A szerelem, mindent ígér, hiteget, de elillan, megcsúfolja, kínpadra vonja kinek szívébe telepedett. Meglepni, meglopni lehet, de bírni nem, ketrec a szív, ott a szerelem nem dalol, az őrületbe kerget, szegény szív kínjában meghasad… Mert az a megzabolázott, sekély medrét vájó házastársi szerelem, meg a tiltott, csömörébe tébolyult testi szerelem, minden sivár és monoton, ahogy a Föld kereng, a hideg és fénytelen, kedve kinek telik benne, ki nem telik el vele? Ki az?
Szabadabban szárnyal a szellem az ég határtalan kékje alatt, szemlélője lelkét a végtelenség érzésével tölti el, és a hullócsillag felemeli, és fennkölt gondolatokat sugall… Ez oly sokat ígér… ez megigéz! Regényben olvastam…
Jaj, a szerelem a szívben születik, de nem a szívben nevelkedik, a szerelemnek táptalaj kell, nem tenyész akárhol, fakorlátos alpesi házikó, délszaki tengerföveny, fővárosi forgatag… és bálok, színház, társaság, kisinas és félhosszú bársonykabát... Kell neki, kell, kell, kell, a szerelemnek hely kell, helyzet kell, megterem a szívben, de szárba nem szökken, az ember kevés, a nap fénye kell, de napfény hol van, hol lehet? És ki éri el?
A beteljesülés lenne az, ha felépül egy ház, megszületik egy gyerek, odakönyökölni az élet asztalára, derűsen, mert beteljesedett? Ez a végzet, ez nem az élet… vagy lehetne? De mi? Új ház, új gyerek? Másként nem lehet…? Csak isten kaptafája, ráhúzódni, kifeszülni, meghalni… Másként nem lehet, nem látom, hogy lehet. Pedig falom a regényeket, a hősöket, reszketek. Halogatok, kivárok, odázok, bolondítom magam, másokat, és várom az életet, várom a nagyot, az igazit, néha azt hiszem, itt van, megérkezett, mindjárt bekopogtat, ölébe kap és magával ragad… de mindig más, mint a képzelet, az én képzeletem, ez a regényekben nevelkedett, káprázatos képzelet… Hát ki írja már meg az én regényemet? Ahol én vagyok a tűz, a lángolás, én vagyok az epedő szív, a kéj görcsébe rándult ajak, az vagyok, a mohó, a mindent adó vagyok, a ruhám lobog, szememben az ég kékje, számon a tenger habja, a hangom hangszer, a testem oltár, láng vagyok, vagyok, én vagyok! Én vagyok! Én vagyok! (Boldogan) Bovaryné én vagyok!
Kis szünet, majd nevetés, taps a cirkuszi népségtől. A cirkuszi ügynök feláll, kiverekszi magát a közönség soraiból, felmászik a színpadra, közben kiabál:
Cirkuszi ügynök: Remek! Remek! Frivol! Cinikus! És nagyon eredeti. Ez kell nekem. Egyéves szerződést ajánlok. Ki gondolta volna! Remek!
Miközben a cirkuszi ügynök mászik fel a színpadra és kiabál, fény a bohóc arcán. Távoli, elveszett, üres. Az ügynök még nem ér oda hozzá, amikor sötét (és nem függöny), vége az első felvonásnak.

MÁSODIK FELVONÁS

A bohóc lakókocsijában. A bohóc a félig elfüggönyözött ágyban fekszik, háttal. A lánya tesz-vesz a kocsiban, látványosan sürgölődik, mintha rengeteg dolga lenne, pedig nincs se rendetlenség, se piszok. Érezni, hogy nagyon uralkodik magán, hogy majdnem felrobban a feszültségtől. Időnként felhorkan, csendben zsörtölődik, próbálja kiprovokálni, hogy a bohóc szólaljon meg előbb. Végül nem bírja tovább, megszólal.
A lány: Árleszállítás van a varangyosi Tescóban. Kéne neked néhány új ing. (Szünet) Ezek már nagyon kopottak. (Szünet) Rongyosak. Nem való ilyenben járni. Mint egy nincstelen senki. (Szünet) A gyerekeim kérdezték, hogy hová lesz az őszi osztálykirándulás. A fővárosba akarnak menni. (Szünet) Mindenki oda akar menni. (Szünet) Kivéve egyetlenegy embert. Mit tesz isten, pont az apám az. (Szünet) Persze, elmagyaráztam nekik, hogy az zajos, piszkos, veszélyes, jobb lesz, ha a Malomtóhoz megyünk pár napra. A természet lágy ölére. (Szünet) Nem voltak elragadtatva. Aki egész életében a földet gyötri, az a természetnek sem a lágy ölét látja. (Szünet) A városiak, azok igen. Főleg a fővárosiak. (Szünet) Van az a nyüzsgés, az a sokféle zaj meg fény. Túl vannak ingerelve állítólag. Ők találták ki a természet lágy ölét. (Szünet) A fővárosiak jönnek ide, az itteniek mennek a fővárosba. Már aki. Mert azért vannak kivételek, ugye. (Szünet) Ugye vannak, apa? (Szünet, nincs válasz) Van, aki megtalálja itt, amit keres, nincs igazam? (Szünet, nincs válasz) Mit is? Mit is talál meg itt?
Hosszú szünet. A lány választ vár. A fenti szöveget maró gúnnyal adta elő, most ellenségesen, dühösen vár. Az apja hátát bámulja. Hosszú csend, semmi nesz, a bohóc végül megmozdul. Átfordul a másik oldalára, feltápászkodik, vigyázva kerüli a lánya tekintetét. Alázatos, nem akar vitatkozni.
A lány: Nocsak. Felkelünk?
A bohóc talpra áll, ujjaival a hajába szánt, igazgatja. Nem néz a lányára, a mosogatóhoz lép, enged egy pohár vizet.
A lány: Kérdeztem valamit.
Bohóc: Ez kérdezés szerinted?
A lány: Kérdésnél felemeljük a mondat végén a hangsúlyt. Így. (Mutatja, csicseregve, kérdőn intonálja) Kérdésnél felemeljük a mondat végén a hangsúlyt? Oppardon, biztosan nem erre gondoltál. Beethovent zenélni, egy színészt intonálni…
Bohóc: Miért vagy te ilyen rohadt keserű?
A lány: Nem vagyok keserű. Mérges vagyok.
Bohóc: Akkor most kérdezzem meg, miért? Hogy te elmond, hogy azért, mert csak egy bohóc vagyok egy vándorcirkuszban, hogy elhanyagoltalak, hogy tönkretettem a gyerekkorodat, hogy sírba vittem anyádat…
A lány: És nem lenne igazam? (Szünet) De most nem ezért vagyok mérges.
Bohóc: Akkor miért vagy mérges?
A lány: Ne játszd meg magad! Bohócot csináltál magadból, annak a cirkuszi ügynöknek a tiszteletére, gondolom.
Bohóc: Ja, az.
A lány: Igen, az!
Bohóc: Vicces vagy. Bohóc vagyok, nem?
A lány: (szünet) Most miért kellett? Ha? Miért? (A bohóc ránéz, legyint, a gesztusra a lányból szinte kirobban az indulat) Ne legyezgess, a fene essen beléd! Miért? Szerinted ez nem egy helyénvaló kérdés? Te még csak vidéki sem vagy… egy haknihuszár, az vagy. És erre alapból elcseszel egy fővárosi ajánlatot. Idevetődik egy fővárosi, egy döntéshozó, ami kész csoda, beül ebbe a bolhacirkuszba, ami felfoghatatlan, és még talán szerződtetne is, ami már a lehetetlenséggel határos…
Bohóc: Értem. Szerinted sincs rá semmi esélyem…
A lány: Nem erről van szó…
Bohóc: Elment szegény ember esze, biztosan lázas beteg.
A lány: Ne forgasd ki a szavaimat! Én csak azt akartam mondani, hogy a szádba repült a sültgalamb… tudod, hány ember várja, egész életében, de legfeljebb csak leszarja egy, de inkább még azt se… Te meg, mit csinálsz te erre?
Bohóc: Mit csinálok én erre?
A lány: Bohócot magadból (A bohóc felhorkan), mindenkiből, azt csinálod. Amikor egy ilyen lehetőség… ilyen öregen… amikor fiatal, rátermett emberek küszködnek, hogy feljebb jussanak, és akkor jön egy ilyen falmelléki pojáca és…
Bohóc: Iá-iá-iá…
A lány: … Mi van?
Bohóc: Feljebb jutni, tudod… Szamárlétra.
Szünet.
A lány: Komolyan mondom, te hülye vagy. Neked elment az eszed. Agysorvadást kapok a humorodtól. (Szünet) Istenem, a főváros. Rengeteg ember, rengeteg lehetőség. Munkára, szórakozásra, kultúrálódásra. A kávéházak. A fények. A látnivalók. Turisták járnak oda, a világ minden tájáról. Még Amerikából is. Micsoda élet lehet az… (Elábrándozik) A cirkusz a főváros szívében van, egy nagy park közepén. Ott lehetne szolgálati lakásod. Megismernél egy csomó embert. Barátokat szereznél. Talán még bele is szeretnél valakibe… Micsoda életem lehetne ott! (A bohóc észreveszi az elszólást, ellenségesen nézi a lányát, aki a távolba réved, ábrándozik, aztán folytatja) És képezhetnéd magad. Kiszélesedne az érdeklődési köröd. Talán külföldre is eljutnál. Hatalmas esély ez, talán az utolsó az élettől. Ha nem élsz vele, itt ragadsz, ebben a porfészekben…
Bohóc: Ez itt egy vándorcirkusz.
A lány: Tessék?
Bohóc: Úgy értem, nem ragadok itt. Porfészekről porfészekre járok.
A lány: (szinte sikítva a dühtől) Tudod jól, hogy értem! Ez képtelenség, ez egyszerűen képtelenség. Hogy itt győzködlek, hogy magyarázom, ami nyilvánvaló.
Bohóc: De hát mi olyan kibaszott nyilvánvaló?
A lány: Hogy meg kell ragadnod a lehetőséget, az. Hogy nem lehet visszautasítani, ha a sors az öledbe pottyant egy ilyen ajándékot. Miért nem igyekszel? Miért nem?
A bohóc: Nem tudom, ajándék-e. Különben is, mi a fenét jelent az ajándék? Kinek kell az, amit csak kap, de nem tesz érte? Mit kezdjek vele? Viszonozzam? (Szünet) Meg a sors gyakran megcsal minket. Próbára tesz. Kísértésbe visz…
A lány: Most meg miről beszélsz?
Bohóc: Jaj, hát erről. Hogy mindenkinek van valami útja. Valami, amire született. És akkor jön a sors, és csábítja, másfelé, hogy tagadja meg önmagát, legyen az, legyen olyan, aki és ami valójában nem…
A lány: Másfelé…?
Bohóc: Igen. Hiszen tudod.
A lány: Mit tudok?
Bohóc: Hát azt. Hogy mi az én… utam. De hülye szó.
A lány: Az, hülye szó.
Szünet, a bohóc ingerült, de uralkodik magán. A lánya nem reagál. Ellenségesen várja, hogy a bohóc folytassa.
Bohóc: Tudod, kavarognak a világban az érzések. Talán hallottál már róluk. (Belendül) Mint a sóhajok. Megfoghatatlanok, ismeretlenek, zavarosak, összekeverednek, az a sok-sok emberi érzés… És felfogni, befogni, formát adni nekik… Mint egy antenna… Mint egy mágnes, vonzani, elrendezni, megmutatni…
A lány: (gonoszul) Nem értem.
Bohóc: A színészet… Ahogy a falevelek táncolnak a szélben… Gesztusok, szavak… Megismerni, megmutatni, értelmezni az emberi érzéseket… Nevet adni a teremtett világnak, ahogy Ádám tette a paradicsomban…
A lány: Filozófus nem akarsz lenni véletlenül? (A bohóc sértetten hallgat. Kis szünet) Jobb is. Hülye vagy, de ehhez nem eléggé. Tudtad, hogy minden filozófus töketlen volt? És jó néhány a saját kakájában végezte? Értelmezni, megmutatni, felülemelkedni, brrrr. (Szünet) De ha már megismerésről és beszélünk… meg antennákról. Az én érzéseim… Azok nem elég érdekesek?
Bohóc: Nekem?
A lány: Nem, a Kantnak. Persze hogy neked.
Bohóc: Nekem, az apádnak, érdekesek. Nekem, a színésznek, értelmezhetők.
A lánya tátott szájjal bámul rá, mint aki nem akar hinni a fülének. Kis csend.
A lány: Neked mint apámnak… meg színésznek. Az eszem megáll. Te azt hiszed, színész vagy?
Bohóc: Ezt próbálom elmagyarázni…
A lány: Apa. Nem vagy színész. Díszletmunkás vagy.
Bohóc: Már nem, már a színpadon vagyok…
A lány: Mint micsoda? Negyedik alabárdos? Vagy talán már… húha… az első?
Bohóc: Aljas vagy.
A lány: Csak szeretnélek észretéríteni…
Bohóc: Nehéz ez nekem…
A lány: Nehéz neked… mindig csak te, te, te. Másnak is nehéz, tudod? Például a lányodnak. (A távolba néz, emlékezik) Járni faluról falura, külvárosok, tanyák… Havonta új iskola… Aztán anya halála, a kollégium… Azok a gyűlöletes piros betűs ünnepek… Karácsony, húsvét, március tizenöt… Mindig egyedül. Aztán a főiskola… Takarítani jártam, hogy legyen egy kis pénzem… Nem tudtam a tanulásra koncentrálni, mint mások… Nálam sokkal butábbak… Az egyik már vezető tanár a megyei gyakorlóiskolában…
Bohóc: Oké, oké… Nem volt könnyű, tudom…
A lány: Nem volt, van. (Szünet) Az ember próbálkozik… Tanít… Pusztába kiált… Fel-feldobott kő… És mindig leesik, mindig leesik… Nem tudnak olvasni… Nem érdekli őket semmi… 13 évesen szülnek, 20 évesen már öregek, dörzsöltek, túl vannak mindenen, hozzák a gyerekeiket, mint önmagukat, minden ugyanaz, mindig minden ugyanaz… (A bohóc rezignáltan hallgatja, meg akarja érinteni, de a lánya ellöki a kezét, kizökken) Én nem bírom nézni, hogy elszalasztasz egy ilyen lehetőséget, érted? Neked megadatott. Egy hatalmas esély…
Bohóc: Azt próbálom elmondani, hogy nem ez az én életem nagy esélye, hanem…
A lány: (közbevág) Hanem?! Hanem micsoda?! Igenis ez az, kiverekedni magad innen, emberek közé jutni, oda, ahol van illem, van kultúra, vannak célok…
Bohóc: Erről beszélek, a célokról…
A lány: Nem beszélsz te semmiről. Hadoválsz összevissza antennákról meg megismerésről… (Fogja a fejét, nem kiabál, nem sír, de kétségbe van esve) Jaj, jaj, jaj…
Bohóc: Hédi, figyelj…
A lány: Nem, nem, nem, te figyelj! Én most kimegyek egy kicsit, jó? Pár percre. Megnyugszunk, és szépen megbeszéljük, jó?
Bohóc: De értsd már meg…
A lány: (megveregeti az apja kezét) Megnyugszol és megbeszéljük, jó? Nyugodj meg, és higgadtan eldöntünk mindent, jó?
Bohóc: (elfojtott dühvel) De én nyugodt vagyok…
A lány: (kirobbanó indulattal) Akkor gondolkozz, bazmeg! Csak öt percet! (Mély levegőt vesz, higgadtságot erőltet magára, mosolyog, a tenyerébe fogja az apja arcát, de ő lefejti a kezét, mondana valamit, de a lánya közbevág) Öt perc!
A lány kimegy, a bohóc tanácstalanul néz utána, a szája még nyitva, mint akiben bennerekedt a szó. Eltelik pár másodperc. A bohóc legyint, és lefekszik az ágyba, a takarót a fejére húzza.
A lánya idegesen járkál fel-alá a lakókocsi előtt, aztán rágyújt, gyorsan szívja a cigarettát, a keze ütemesen jár, emeli a szájához a cigarettát, leereszti, szinte rögtön felemeli újra, le se tüdőzi, látszik, hogy kocadohányos.
Közben zajlik a cirkusz élete, jönnek-mennek az emberek. Intenek a lánynak, köszöntik, ő kényszeredetten mosolyogva viszonozza. A porondmester előkerül valahonnan, észreveszi a lányt, szélesen elvigyorodik, és odamegy hozzá.
Porondmester: Nahát, a Hédike! Ezer éve nem láttalak. Persze, a közelben tanítasz, ugye? Mi van, apád száműzte a bagósokat?
A lány: Csókolom, Tóni bácsi…
Porondmester: Jaj, ne légy már ilyen szertartásos… Tóni, csak Tóni. És tegeződünk. Megittuk a pertut, nem?
A lány: Nem…
Porondmester: No, akkor megisszuk! Ma este, mit szólsz? Nem vagyok én olyan öreg, hogy egy ilyen szép nagylány bácsizzon… Hány éves is vagy? Huszonöt?
A lány: Harminc… kettő.
Porondmester: Hogy szalad az idő, mi?
Belecsíp a lány karjába, a rövid beszélgetés alatt egyfolytában igyekszik hozzáérni, belemarkolni, megölelni, a lány pedig kényszeredetten tűri is, hárítja is.
Porondmester: Hiszen a minap még a térdemen lovagoltattalak. Meg csiklandoztam a selymes kis hasikádat. Jaj, azok voltak a szép idők!
A lány: Igen…
Porondmester: Aztán van-e udvarlód? Aki letöri a derekad, ha egy ilyen vén vitézzel vacsorálsz? (Nevet, nincs válasz) Mert vigyázzon is, öreg kecske nem vén kecske, tudok én is annyit, mint más… No, Hédikém, csak nem megijesztettelek? Ne félj, nem eszlek meg… Pedig úgy bekapnálak, hamm… Mint kislánykorodban, huzigáltad a bajuszomat, én meg hamm, bekaptam a kis gödröcskés kezedet… (Fogja a lány kezét, megpróbálja bekapni)
A lány: Tóni bácsi, ne…
Porondmester: Nem megmondtam, hogy semmi Tóni bácsi… Mindjárt elfenekellek… Kiporolom azt a gömbölyű…
A lány: (eloldalaz, kínban) Jaj, Tóni bácsi, ne…
Porondmester: (nevet) Jól van, jól van, csak nem félsz a Tóni bácsitól? Ma este ráérsz? Megisszuk azt a pertut.
A lány: Én nem…
Porondmester: Akkor holnap. (A lány nemet int) Holnapután? (Megint nem) Hát valamikor csak ráérsz? Nem lehet olyan nagylegény ez a te legényed, hogy minden este… (Nevet) Vagy igen? Elpirult a kislány!
A lány: Nem, nekem nincs…
Porondmester: No, akkor holnap, jó? Ha ma nem, hát holnap. És nincs apelláta, tanárnő!
A porondmester nevet, búcsúzóul megmarkolja a lány állát, ahogy a gyerekekét szokás, megrázza, mentében még visszanéz, odakiált:
Porondmester: Holnap!
A lány zavartan próbál ellenkezni, de a porondmester már elrobogott. Egy darabig néz utána, aztán megpróbálja összeszedni a gondolatait. Eldobja a még a kezében lévő csikket, eltapossa. Vár egy kicsit, elrendezi az arcvonásait, és visszamegy a lakókocsiba. A bohóc fekszik, nem mozdul.
A lány: Na, itt vagyok. Jobban vagy?
Kis szünet.
Bohóc: Nem.
A lány: Helyes. Akkor most higgadtan megbeszélünk mindent, jó? (A bohóc nem mozdul, kis szünet) Szóval. Megkérdeztem, az ügynök az Arany varangyban szállt meg, Varangyoson, ma délutánig marad. Ha most elindulsz, még eléred a buszt…
Bohóc: (meglepetésében megfordul) De délután próba…
A lány: Biztosan meg fogják érteni. (A bohóc tanácstalanul nézi) Váratlanul ért az érkezése. Megrohantak az emlékek. Megriadtál, magad alatt vágod a fát, satöbbi. De már jól vagy. Meggondoltad magad. Biztosan meg fogja érteni.
Bohóc: (óvatosan) De figyelj már ide, én nem gondoltam meg magam.
A lány: (felcsattan) Jaj, ne kezdd már megint! (Nyugalmat erőltet magára) Higgadtak maradunk, rendben? Most fel vagy zaklatva. Ideköt minden, anya emléke…
Bohóc: Anyádat ne keverd bele…
A lány: Miért ne? Nagyon szeretted. És biztosan ő is ezt akarná.
Bohóc: Szerettem, persze. És miatta hagytam ott a színpadot…
A lány: Na látod.
Bohóc: De mit na látok? Mit na látok? Miatta lettem bohóc, de ő nincs többé, én pedig…
A lány: (élesen, gyorsan közbevág) Te pedig a fővárosi cirkusz művésze leszel.
Bohóc: (döbbenten) Neked elment az eszed. (Szünet) Különben is, nem, nem és nem! Én színész akarok lenni. Én színész vagyok.
A lány: (nagyon uralkodik magán) Apa! Te bohóc vagy. Egész életemben az voltál.
Csend.
Bohóc: A te életedben igen… Igen, tudom, tudom. És csúfoltak miatta, még a tanítók is…
A lány: Nem erről van szó…
Bohóc: És most színész leszek. És a színész… mégsem bohóc.
A lány: (kezd megint kijönni a béketűrésből) De mit színész, mit színész! Apa! Térj már észhez! Díszletmunkás, hórukklegény, aki időnként beugrik statisztálni…
Bohóc: El kell kezdeni valahol…
A lány: Elkezdeni? Amikor végre befuthatnál? Amikor végre felfigyeltek rád? Végre elismernének? Miattad jött ide! Ünnepelne a főváros…
Bohóc: Dehogy miattam… honnan veszed ezt… dehogy ünnepelne…
A lány: Dehogynem! Olyan nagyszerű bohóc vagy.
Bohóc: Nagyszerű bohóc…
A lány: Igen, az. Ne félj tőle!
Bohóc: Most miért mondasz ilyeneket? Egész életedben gyűlölted, hogy bohóc az apád…
A lány: Nem azt gyűlöltem. Hanem hogy csúfoltak miatta. Az a sok gonosz, kegyetlen…
Bohóc: Hát mostantól nem kell szégyenkezned…
A lány: (szinte visítva) Dehogynem! Dehogynem! Már most röhögnek, hogy a hülye húgyagyú apám színésznek képzeli magát...
Bohóc: Ezt mondják? Tényleg?
A lány: Igen, ezt. Hogy másról sem beszélsz, csak a szerepformálásról, a jelenet ívéről, meg mittomén, milyen koncepciókról, miközben csak egy tróger vagy, annak is csapnivaló, mert öreg vagy, öreg, öreg, nem bírod el a díszleteket… ott is csak szánalomból tartanak…
Bohóc: Ezt mondják?
A lány: Ezt, igen, ezt!
Bohóc: Rohadékok.
A lány: És erre visszautasítod a fővárost, bohócot csinálsz magadból, megint mész a magad feje után, és nem törődsz senkivel és semmivel…
Bohóc: (felcsattan) És kinek mi köze hozzá? (Szünet) És kinek ártok vele…?
A lány: Nekem, nekem ártasz! Nekem ártasz! Kiröhögnek. Lesajnálnak… Már megint… (Elsírja magát)
Bohóc: (esetlenül vigasztalja) Ne törődj vele… Én se törődöm vele… (Megsimogatja a lányát, aki hagyja, erre a bohóc átöleli, a lánya a vállán zokog) Jól van, jól van… Semmi baj… Ne sírj, kicsim… Hallod?
A lány: (a bohóc vállgödrébe fúrja a fejét, még mindig sírva) Apa, jaj, apa, én annyira szeretném…
Szünet. A bohóc elnéz a lánya feje fölött, gondolkozik, keze a lány fejét simogatja, közben mélázva mormolja, magának is, a lányának is.
Bohóc: Értelek, értelek… Annyira szeretnék segíteni… Szegény kicsikém… Neked is milyen nehéz lehet… Tűrni, amit nem szeretsz, azokért, akiket szeretsz… Magad alá gyűrni a napokat, elhagyni az álmokat, kievezni az ébrenlétbe, a nyomorúságba… Jaj, kicsim, kicsim… Vannak neked álmaid?
A lány: Igen, vannak.
Bohóc: És miről szoktál álmodni?
A lány: A fővárosról…
A bohócnak elakad a szava. Szórakozottan simogatja tovább a lányát, a lakókocsi szín kikerül a fókuszból. Megjelenik a porondmester, sarkában a zenebohóccal, aki izgatottan, felháborodottan magyaráz neki valamit.
Míg a jelenet zajlik, a bohóc és a lánya kibontakoznak egymás karjából, a bohóc felöltözik, a lánya segít neki előszedni a ruhákat. A bohóc a jelenet végén kilép a lakókocsiból.
Zenebohóc: … és erre mit csinál? Mit csinál? (Várja a visszakérdezést a porondmestertől, de nem érkezik) Nem csinál semmit, azt csinálja! (Szünet, nincs reakció) Pedig ez komoly dolog, kérem. Ez egy szakma, és ennek is megvannak a maga követelményei. Szabályai. (Szünet) Én, kérem, egy nagyon béketűrő ember vagyok. De ez már minden határon túlmegy. Ez a felelőtlenség. Ez a nemtörődömség. Ez, kérem, tarthatatlan.
Porondmester: (lustán tudomásul veszi végre a zenebohóc jelenlétét) De miről is van szó?
Zenebohóc: Hát erről beszéltem eddig! Nem figyelt? (Nincs válasz) Jaj, mindegy. A múltkor is mi volt, nem öntötte rám… vagyis hogy rám öntötte, de a pirosat a kék helyett… Ezek fontos dolgok, kérem, megvan ennek a koreográfiája, kérem… az aprólékosan kidolgozott koreográfiája. Mert én akkor hátrabotladozom kettőt, így (Mutatja), ő meg jön utánam, és akkor jön a sárga, a kék után, mire én azt mondom (Előadja): „Jaj, zöldséges lettem", érti ugye, mert a sárga meg a kék együtt az zöld, és ebből a zöldséges, vicces, ugye?, de ő a pirosat öntötte rám, és narancssárga lettem… szerencsére észnél voltam, és kivágtam magam, „Jaj, narancsos lettem", mondtam, de, kérem, ez akkor is tarthatatlan… Az ember küszködik, próbál megújulni, haladni a korral, a partnere helyett is, mert köztünk szólva ő aztán nem csinál semmit, néha még az orra is horpadt előző napról… Ezek, kérem, nem megfelelő körülmények a pontos és alapos munkához…
Porondmester: (fáradtan, unottan) Szóval akkor mi a baj?
Zenebohóc: Hát hogy a piros festéket öntötte a kék helyett! Meg az egész. Hogy nem kooperál. Nem kollegiális. Ha már nem veszi magának a fáradságot, hogy megtervezze, megújítsa a számot, legalább ne rontsa el… Azt hiszem, beszélni kellene a fejével… Hogy ez így nem mehet tovább…
Porondmester: Jó, szólok neki, hogy… mit is?... hogy a kéket előbb.
Zenebohóc: Nem a kék a lényeg, hanem az, hogy…
Porondmester: (kijön a béketűrésből) Ha nem lényeg, akkor meg mit akar tőlem? Miért kell engem csesztetni minden piszlicsáré szarral… Ott jön, mondja meg neki maga.
A porondmester odébbáll. A bohóc kijött a lakókocsijából, felöltözve, siet a színházba. A zenebohóc megállítja, míg beszélgetnek, a díszletmunkások felépítenek egy színpadot, megjelennek színészek, a rendező, a súgó, az egész színházi stáb, készülnek a próbára.
Zenebohóc: (joviális, nagyon igyekszik) Á-á, kedves kolléga…
Bohóc: Az, kedves.
Zenebohóc: (értetlenül néz rá, aztán úgy dönt, inkább nem reagál) Hát felkeltünk, felkeltünk?
Bohóc: Fel.
Zenebohóc: Milyen elegáns ma délben. Hova készül? Csak nem a városba?
Bohóc: De.
Zenebohóc: Á-á.
Bohóc: Hát akkor, viszlát…
Zenebohóc: És a ma este?
Bohóc: Mi van vele?
Zenebohóc: Számíthatok a becses jelenlétére?
Bohóc: Kornél, húsz éve nyomjuk minden este ugyanazt a szart. Seggbe rugdaljuk egymást. Átesünk egymáson. Most miért pont a ma este lenne kivétel?
Zenebohóc: Ez kérem nem szar. És én igazán próbálok megújulni… lépést tartani a korral…
Bohóc: Minek?
Zenebohóc: Megfelelni az elvárásoknak… Hogyhogy minek?
Bohóc: Kérdezem. Hogy minek?
Zenebohóc: Nem értem, kérem… minek…
Bohóc: Pedig szar ám, úgy, ahogy van.
Zenebohóc: … én igazán nem értem…
Bohóc: Pedig olyan egyszerű, Kornél… koncentráljon! Miért próbál megújulni? Lépést tartani?
Zenebohóc: Mert… mert… ez az élet rendje.
Bohóc: Az élet kicsit szaros rendje.
Zenebohóc: (dühösen) Nem, kérem. Igen. Igenis. És én komolyan is veszem, nem úgy, mint…
Bohóc: … egyesek.
Zenebohóc: Igen. Egyesek. (Elgyávulva) Bizonyos személyek. Igen, kérem. (Megint belelovallja magát) Akiknek semmi se szent… akik nem kollegiálisak, akik semmibe veszik az elvárá…
Bohóc: (félbeszakítja) Jaj, hagyjon már!
Zenebohóc: (tovább mondja) … sokat, a kötelességet, kérem. (Már kiabál utána) Én ezt nem hagyom annyiban, kérem. Jelezni fogom a vezetőség felé, kérem!
A bohóc faképnél hagyja a zenebohócot, aki dühösen néz utána, aztán határozott léptekkel elindul az ellenkező irányba.
A bohóc közben átmegy a cirkuszon, intenek neki, köszöntik, ő nem reagál, beáll a megállóba, várja a buszt. A zsebéből szövegkönyvet vesz elő, olvasgatja, elgondolkozik, visszalapoz. Míg ő „utazik", a színház kerül fókuszba, a színészek próbára készülnek.
A színészek helyi sztárok, egymás között vannak, beszélgetnek, hangoskodnak. Vidámak, felszabadultak, jó cimborák. Melegük van, legyezgetik magukat, izzadnak. A darab, amit próbálnak, a Madame Bovary, a színészek itt a szerepük szerinti nevükön szerepelnek.
Bovary: Van valakinél egy szövegkönyv?
Bovaryné: Én már fejből tudom.
Rodolphe: Ne má…
Bovaryné: Mit nem má? Rendelkezőpróba, nem?
Rodolphe: Kis sztahanovista.
Bejön a bohóc, ő Bournisien, a pap. Mindenki felfigyel, azt hiszik, a rendező jött. Mikor látják, hogy tévedtek, köszöntik, ki biccent, ki rámosolyog, ki int neki, aztán nem törődnek vele többet, fecsegnek tovább. A bohóc leül, elfogódva hallgatja, figyeli őket.
Bohóc: Üdv mindenkinek!
Biccentések, mosolyok.
Rodolphe: Nem láttátok a… azt a… azt az izét? Ha már rendelkezőpróba…
Bovaryné: Izét nem sokat láttam mostanában.
Rodolphe: Jaj, azt a bikacsököt vagy mit… Amit tőled kaptam…
Bovaryné: Tőlem…?
Rodolphe: Tőled, Emma. (Vigyorog) Az a lovaglóostor, tudod, ezüstberakásos. Amit Lheureux-től szereztél… aki végül végromlásba dönt… hehe. Segít, ha a kezemben van… (Keresgéli) Hadonásznék vele.
Lheureux: (a körmét piszkálja) Nem én döntöm végromlásba…
Bovary: Te máshová döntenéd…
Léon: Ez még csak rendelkezőpróba. (Bovarynénak) Hogy van a macskád?
Bovaryné: Nyűgös.
Léon: Nyűgös?
Bovaryné: Megőrül a melegtől. A bundája… nem kefélgeti senki…
Bovary: (közben kerített egy szövegkönyvet, azt bújja, most felnéz és kajánul) Ez a te bajod is…
Bovaryné: He. He. He. (Szünet, mindenki hallgat) Mikor kezdjük már? Mire várunk?
Lheureux: Bagatell… csak a rendezőre.
Bohóc: (Bovarynénak) Helén, arra gondoltam…
Bovaryné: Igen?
Bohóc: Kettőnk jelenete…
Bovaryné: (nevet) Mi van vele? Kettőnk jelenetével? (Sokatmondóan a többiekre kacsint)
Bohóc: Nagyon fontos lenne… Úgy értem, a dráma szempontjából… Bovaryné itt segítséget kér… beszélne… az első alkalom és az utolsó esélye…
Bovaryné: Utolsó esélye?
Bohóc: Igen, mielőtt végleg elveszti… elveszti önmagát… önnön lényegét…
Bovaryné: Kedves Jakab, maga szerint ha egy nő szeretőzik, akkor elveszti önmagát? (Nevet)
Bohóc: Nem úgy értem…
Bovaryné: Ha nem elégszik meg a konvencionális női szereppel, ha több akar lenni, mint háziasszony, ha szerelmet keres és talál, akkor az a lényeg elvesztése? Ejnye, Jakab.
Bohóc: Nem szerelemre vágyik.
Bovaryné: Hát mire? Maga szerint?
Bohóc: Értelemre.
Bovaryné: Értelemre…?
Bohóc: Igen. Valamire, ami kitölti…
Léon: Hát a Bovary tényleg nem tölti ki.
Bovary: A Léon sem.
Léon: Bovaryné egy szerencsétlen figura. Középszerű, sekélyes, félművelt, zavarosfejű…
Bovaryné: Nehéz helyzetbe hozol, Léon…
Léon: (vigyorog, kezet csókol neki) De nagyon csinos.
Bohóc: Nem szánalmas… tele van erővel, energiával… de az írott álmok, mások álmai… a talmi érzelmek, a hamis szenvedély, a vadregényes képzelet… elsodorják… elvakítják… már nem lát, nem a saját képzeletével lát…
Bovaryné: A valóságot? Vagy mit nem lát?
Bohóc: (kap a szón) Igen, a valóságot… nem a saját képzeletével teremti… hanem másokéval.
Bovaryné: A valóságot nem a képzeletével teremti? Nem teljesen értem, Jakab.
Bohóc: Pedig azzal kellene, igen. Mindannyiunknak. (Kis szünet, a színészek várják a folytatást) Úgy értem, Bovaryné csodálatos teremtés… lenne, ha ma élne… szabad, öntörvényű… szuverén…
Bovary: Az valami alvilági? A szuterén teremtés?
Röhögés. Bejön a rendező. Tapsol, hogy felhívja magára a figyelmet.
Rendező: Hölgyeim és uraim, elnézést a késésért, bla-bla-bla. Nem is cséplem tovább a szót, vágjunk bele! Vagyis folytassuk… Bovaryné és a pap jelenete… A dráma egyik kulcspontja… Mindenki itt van? Utána rögtön Bovaryné monológja… Gyerünk-gyerünk…
A színészek elcsendesedek, átlényegülnek, kezdődik a munka. Bovaryné feláll, járkál, koncentrál. A bohóc, ő a pap, szintén feláll, magába mélyed. Elkezdik.
Drámabetét, dialógus – a bohóc Bournisien, a pap, Bovaryné megérkezik a templomhoz, kiborulva, segítséget kérve, támaszt várva, megnyugvást keresve. A pappal beszélget.
Bovaryné: (a levegőbe kérdez, még nincs statiszta) Hol a pap?
A rendező, aki a statisztát pótolja: Mindjárt jön.
Bournisien: (jön, mérges a rosszcsont gyerekek miatt) Nahát, ezek a csibészek... (Belebotlik egy katekizmusba a földön) … ezeknek semmi se szent! (Észreveszi Bovarynét) Jaj, ne haragudjon, nem láttam, hogy maga az. (A kulcsot himbálja, morzsákat söpör a reverendájáról, törli a száját) Hogy van?
Bovaryné: Nem jól. Beteg vagyok.
Bournisien: Jaj, hát én is… Mikor kimelegszik az idő, borzasztóan elgyengül az ember, nem igaz? De hát mit csináljunk? Szenvedésre születtünk, ahogy Szent Pál mondja. Bovary úr mit ajánl?
Bovaryné: Ó, az uram! (Megvetően legyint)
Bournisien: (jámboran) Hogyhogy! Nem írt fel semmit?
Bovaryné: Nem földi orvosság kell nekem.
A pap folyton a templom felé pislog, ahonnan rosszalkodó gyerekek zsivaja hallatszik ki. Bovaryné folytatja.
Bovaryné: Szeretném tudni…
Bournisien: (a gyerekekre bődül) Várj csak, Riboudet! Meghúzom a füled, rossz pára! (Bovarynének) Eszes gyerek, de a szülei mindent ráhagynak… Én azt mondom, egy pofon orvosság, kettő inka, három még inkább… (Nevet) Őeminenciája is nagyot nevetett ezen a kis szójátékon… Bovary úr hogy van? (Szünet) Biztosan nagyon el van foglalva. Mert annyi bizonyos, nekünk kettőnknek van a legtöbb dolga az egyházközségben. (Öblösen nevet) Ő a test orvosa, én meg a léleké.
Bovaryné: (könyörögve) Igen, a tisztelendő úr mindenféle bajt enyhíteni tud…
Bournisien: Ó, hagyja el, Bovaryné asszony. Ma reggel is ki kellett mennem egy tanyára, egy felfúvodott tehén miatt… mert szerintük rajta van a rontás. A teheneik, meg minden, nem is tudom, hogyan… (Megint a gyerekeknek) Boudet! Letépem a füled! (Bovarynénak) Hát szóval, van elég baja a földműveseknek…
Bovaryné: Másnak is…
Bournisien: De mennyire! A városi munkásoknak is például.
Bovaryné: Én nem rájuk…
Bournisien: Bocsánat, ismertem nem egy szegénysorú családanyát, erényes asszonyokat, valóságos szenteket, és még a kenyérben is szűkölködtek…
Bovaryné: (remegő szájszéllel) De azok az asszonyok, azok az asszonyok, akiknek van kenyerük, de nincs…
Bournisien: Tüzelőjük télire.
Bovaryné: Jaj, az nem fontos!
Bournisien: Már engedelmet, hogyhogy nem fontos? Én azt mondom, van meleg szoba, van mit enni, akkor…
Bovaryné: Istenem, istenem…
Bournisien: Nem érzi jól magát? Biztosan az emésztése… Igyék egy kis teát. Vagy cukros vizet, az helyrehozza.
Bovaryné: (mintha álomból ébredt volna) Miért?
Bournisien: Végigsimított a homlokán. Mintha rosszul lenne. Azt hittem… De mit is akart kérdezni?
Bovaryné: Én? Semmit, semmit…
Bournisien: Hát akkor, Bovaryné asszony, bocsásson meg, első a kötelesség. Ezek a büdös kölkek… Mindjárt itt az első áldozás… Jó egészséget magának! Üdvözlöm a férjeurát. (Bemegy a templomba, ki a színről. Bovaryné néz utána, tétován elindul hazafelé)
Vége a drámabetétnek.
Rendező: Remek, remek. Köszönöm. Jakab, kicsit erőteljesebben, ha lehet… majd belejössz… ugye?
Bohóc: Én igyekszem…
Rendező: Helén, te pedig vedd egy kicsit… egy kicsit… keményebbre. Ez nem egy elesett nő. Erős. Szuverén. Ha akar valamit, elveszi. Nem egy ilyen pihegő nebáncsvirág.
Bovaryné: De ki van bukva.
Rendező: Igen. De egy erős nő van kibukva. Érted?
Bovaryné: (tétován) Igen…
Rendező: Oké, jöhet a monológod.
Drámabetét. Bovaryné monológja. A színésznő még csak keresi a karaktert, az előadása nem kiforrott. A bohóc feszülten figyel.
Bovaryné: (Bovaryné monológja) Ez az állandó elvágyódás. De hova? Ez a némaság. De kiért? Körülvesz, béklyóz, felmagasztosít, és maga alá temet. Hol vannak az igazi emberek? Az izgalom, a mélység, a magasság, a szédület. A megrendítő élmények, a felkavaró, a magával ragadó, hol van mindez, ki hiszi el, ki hiheti el, hogy létezett.
A élet elém önti kincseit, hit, kötelesség, szépség, szerelem… kecsegtet. Mint a lepke hímpora, szikrázik, eleven, de ha érintem, elporlik ujjamon, maszat a lelkemen. A hit meddő, személytelen, imádni az urat, imádatunkban alázatunkat, de mit adunk fel? Feladjuk-e? Csak nem kérjük! Nem kérjük. A kötelesség kifoszt, a hús csak húst teremt, anyai szív, hitvesi érzelem, etetni, itatni, szülni, ölelni… A szépség, a tárgyak, a mozdulatok, a sóhajok, a táj meg a tükör, ugyan! Körülvesz, de ki nem elégít, örömöt nem fakaszt, csipkepongyola, hímzett kendő, illatos füstölőrudak... elzsongít, de megnyugvást nem ad… És a szerelem. A szerelem, mindent ígér, hiteget, de elillan, megcsúfolja, kínpadra vonja kinek szívébe telepedett. Meglepni, meglopni lehet, de bírni nem, ketrec a szív, ott a szerelem nem dalol, az őrületbe kerget, szegény szív kínjában meghasad… Mert az a megzabolázott, sekély medrét vájó házastársi szerelem, meg a tiltott, csömörébe tébolyult testi szerelem, minden sivár és monoton, ahogy a Föld kereng, a hideg és fénytelen, kedve kinek telik benne, ki nem telik el vele? Ki az?
Szabadabban szárnyal a szellem az ég határtalan kékje alatt, szemlélője lelkét a végtelenség érzésével tölti el, és a hullócsillag felemeli, és fennkölt gondolatokat sugall… Ez oly sokat ígér… ez megigéz! Regényben olvastam…
Jaj, a szerelem a szívben születik, de nem a szívben nevelkedik, a szerelemnek táptalaj kell, nem tenyész akárhol, fakorlátos alpesi házikó, délszaki tengerföveny, fővárosi forgatag… és bálok, színház, társaság, kisinas és félhosszú bársonykabát... Kell neki, kell, kell, kell, a szerelemnek hely kell, helyzet kell, megterem a szívben, de szárba nem szökken, az ember kevés, a nap fénye kell, de napfény hol van, hol lehet? És ki éri el?
A beteljesülés lenne az, ha felépül egy ház, megszületik egy gyerek, odakönyökölni az élet asztalára, derűsen, mert beteljesedett? Ez a végzet, ez nem az élet… vagy lehetne? De mi? Új ház, új gyerek? Másként nem lehet…? Csak isten kaptafája, ráhúzódni, kifeszülni, meghalni… Másként nem lehet, nem látom, hogy lehet. Pedig falom a regényeket, a hősöket, reszketek. Halogatok, kivárok, odázok, bolondítom magam, másokat, és várom az életet, várom a nagyot, az igazit, néha azt hiszem, itt van, megérkezett, mindjárt bekopogtat, ölébe kap, és magával ragad… de mindig más, mint a képzelet, az én képzeletem, ez a regényekben nevelkedett, káprázatos képzelet… Hát ki írja már meg az én regényemet? Ahol én vagyok a tűz, a lángolás, én vagyok az epedő szív, a kéj görcsébe rándult ajak, az vagyok, a mohó, a mindent adó vagyok, a ruhám lobog, szememben az ég kékje, számon a tenger habja, a hangom hangszer, a testem oltár, láng vagyok, vagyok, én vagyok. Én vagyok!
Míg a monológ tart, látjuk a bohóc lányát a lakókocsiban. Zaklatottan járkál, időnként megáll, megigazít valamit, leül, megint feláll, a homlokát az üvegnek dönti, megfordul, megint megigazít valamit stb., nem találja a helyét. Mozgása követi a monológot előadó színésznőét, mintha szinkronban mozognának. Amikor a rendező közbeszól, megszakítja, tanácsokat ad, vagy a színésznő belesül, elfelejti a szöveget, a lány mintha hallaná azt is.
Az artistalány bemelegít, hajladozik, időnként megáll, mintha fülelne, elmélázik, majd tovább táncol. Követi ő is a monológot, eltáncolja a monológban rejlő feszültséget. A megszakításoknál, ismétléseknél mintha ő is várna, újrakezdene.
A három nő tehát valahogy szinkronban van, de ezt az együttest nem szabad túljátszani, elég finoman éreztetni.
A monológ közepe felé a bohóc hazaindul a próbáról. Megint felszáll a „buszra", és körülbelül a monológ végére ér haza. Amikor a színésznő elakad a monológgal, folytathatja, vagy időnként megszólalhat ő is, mintha tercelne a színésznőnek.
Amikor „megérkezik", a lakókocsijához megy, de nem akaródzik bemennie. Szóba elegyedne az artistalánnyal...
Bohóc: Szia, lányzó!
Artistalány: (valami kitekert pózban van, fejjel lefelé, nyögve) Szia, bohóc.
Bohóc: Nagyon klassz… Ez a… micsoda?
Artistalány: (nehezen válaszol, feszül minden porcikája) Nyújtott spiccbergernek hívják…
Bohóc: Nagyon ügyes vagy… Mennyi idő egy ilyen?
Artistalány: (sokára és nehezen válaszol) Egy hét… kábé… ha hagynak… gyakorolni…
Bohóc: (ingerülten) Ja. Akkor hagylak. (Elmegy)
A bohóc kerülgeti a lakókocsiját, még mindig nem akar bemenni. Tudja, hogy a lánya feszülten várja odabent. Inkább bemegy a bűvészhez. A lakókocsiban nagy a rumli, ételmaradékok, szennyesruha, bűvészkellékek és néhány érthetetlen kacat, egy gumibelső, egy vincseszter, egy ablaktörlő, szanaszét.
A bűvész a tévé előtt ül, meccset néz, egy fotelben, a kezében sör, egy asztalkán sósperec. Nagyokat horkant, kommentálja a meccset.
Bohóc: Szia.
Bűvész: Szervusz, arany egy cimborám. Tedd le magad… hozz egy széket… (Arrébb rúg néhány holmit, hogy a bohóc elférjen egy székkel a tévé előtt) Ez a sok lom… de talán egyszer jó lesz valamire… (Nevet) Talán! Talán nem!
Bohóc: Igen… sok mindennel van így az ember… (Szünet, a bűvész nézi a meccset, a bohóc nézi a bűvészt) Talán jó, talán nem… De inkább nem… Én például… olyan… rosszul érzem magam…
Bűvész: Ebben a melegben, nem is csoda. Kérsz egy sört?
Bohóc: Igen.
Bűvész: Én azt mondom, egy sör orvosság, kettő inka, három még inkább… (Nevet, átnyújt egy üveg sört) Tedd fel a csápjaidat, úgy kényelmesebb. (Mutatja, hogy az asztalkára)
Bohóc: Elképesztő alak vagy. Folyton hülyéskedsz.
Bűvész: Hát, igyekszik az ember. Mire megyek, ha lógatom az orrom, nem igaz? Attól még nem lesz jobb.
Bohóc: És mitől lesz jobb?
Bűvész: (nevet) Semmitől, arany cimborám. Szar az egész, ahogy van.
Bohóc: Marhaság.
Bűvész: Mi van?
Bohóc: Mondom, marhaság. Nem szar. Mi vagyunk szarok, ha így gondoljuk.
Bűvész: (kicsit sértett) Beszélj a magad nevében, cimbora. Én csak nyitott szemmel járok a világban.
Bohóc: És mit látsz?
Bűvész: Mondtam már. Szart.
Bohóc: Ami szerintem meg marhaság.
Bűvész: (kis szünet) Kötözködsz? (Nevet) Kimegyünk a hóra?
Bohóc: (nevet) Majd ha fagy. (Elkomolyodik) De most komolyan, Henrik, nem lehetne kicsit kevésbé…
Bűvész: Kevésbé…?
Bohóc: Kevésbé cinikusan? Kicsit töb hittel? Örömmel?
Bűvész: Minek?
Bohóc: Hátha rajtunk múlik… Hogyhogy minek?
Bűvész: Pedig olyan egyszerű, cimbora… koncentrálj! Minek?
Bohóc: Én nem is tudom… Talán mert…
Bűvész: Megmondom én neked, minek. Semminek. És senkinek. Ezeknek meg pláne nem. (Nagyot horkant)
Bohóc: Értem. (Szünet) Nem. Igazából nem értem. (A bűvész horkant)
Csendben nézik egy darabig a meccset.
Bűvész: Nézd ezt a falábút! Te jóságos atyaúristen! (Vigyorog) Ezektől mindig klerikális rohamot kapok. (Böfög)
Bohóc: A színházból jövök…
Bűvész: (nevet) Jó firma vagy te… valami csinos színésznőcske, mi?
Bohóc: Nem, nem. Hülye. Ha tudnád…
Bűvész: Tudom, arany cimbora, tudom. Öregszünk. Az utolsó fellángolás.
Bohóc: Mit? Fellángolás? Gondolod? Én úgy érzem, egész életemben…
Bűvész: Igen, ez ezzel jár.
Bohóc: Hogy egész életemben csak ezt kerülgettem… tologattam… halogattam… mintha mellébeszélnél, egy mellébeszélés volt az egész életem…
Bűvész: És akkor jön, és szép, és csalfa, mi meg istenítjük, a lábai elé hullunk, mint a rongy…
Bohóc: Mint álomból ébredni, egy rémes valóságba… rájönni, hogy átaludtad az életed… és annyira szeretnéd behozni…
Bűvész: Igen, mindent, amit kihagytál, amit nem éreztél, még egyszer, és most utoljára. Átélni. Mint a regényekben.
Bohóc: Mint a regényekben…
Bűvész: És akkor rájössz, hogy te csinálod, a fejedben létezik, egy ideált imádsz... nem ereszted… és akkor rájössz, és készen állsz.
Bohóc: Mire?
Bűvész: Hogy elsirasd magad. És aztán köpj a saját sírodra.
Csend. Nézik a tévét. A bűvész időnként felhördül, káromkodik. A bohóc feláll.
Bohóc: Megyek…
Bűvész: Menj csak, arany cimbora.
Kis szünet, a bohóc álldogál, akar még mondani valamit, de nem találja a szavakat.
Bohóc: Hülye vagy, Henrik.
Bűvész: Te is, arany cimbora, te is.
A bűvész búcsút int, a bohóc kimegy. Csak áll kívül, az ajtó másik oldalán. Aztán elindul, kicsit téblábol, végül bemegy a lakókocsijába, a lányához.
A lánya tűkön ül, felkapja a fejét, felpattanna, testében a mozdulat íve, de mégsem áll fel. Nézi a bohócot. A bohóc megint kerüli a pillantását, mint reggel, de most fél. Látszik, hogy fél a beszélgetéstől.
A lány: Na, megjöttél?
Bohóc: Igen.
A lány: Sikerrel jártál?
Bohóc: Egész jó voltam, igen.
A lány: Miért, mit mondott?
Bohóc: Nagyon megértő volt.
A lány: És? Ma este is eljön?
Bohóc: Hova?
A lány: Hogyhogy hova? Hát ide.
Bohóc: (kis szünet) Azt mondják.
A lány felpattan, mintha meg akarná ütni.
A lány: Azt mondják? Miért? Hol voltál?
Bohóc: Mondtam. Próbán.
A lány: És az ügynök?
Bohóc: Hagyj már békén vele!
A lány: (összeomlik) Jaj, istenem! Istenem. Te, te… te! Mit csináljak… Kiszaladok a világból... Nem bírom tovább, nem bírom…
A lány kiviharzik. A bohóc leül, az arcát a tenyerébe temeti. Közben az artistalány befejezi a gyakorlást, törölgeti magát egy kis kendővel, elgondolkozik. Látja kirohanni a bohóc lányát, köszöntené, de a lány elhúz mellette, se lát, se hall. Az artistalány után néz, aztán törölközik tovább.
Mikor befejezi, kicsit gondolkozik, aztán bemegy a bohóchoz.
Artistalány: Szia, bohóc! Bocs, hogy az előbb…
Bohóc: Ugyan, hagyd!
Artistalány: Nem szeretek embereket elküldeni. Az olyan kegyetlen.
Bohóc: Neked is vannak jogaid.
Artistalány: Főleg olyanokat nem, akiket szeretek.
Bohóc: Akiket szeretsz?
Artistalány: (nevet) Igen, igen, vén mamlasz, szeretlek.
Várja, hogy a bohóc reagáljon, de az némán nézi.
Artistalány: Valami baj van?
Bohóc: Csak baj van.
Artistalány: Na. Ne keseregj! Teher alatt nő a pálma.
Bohóc: De ha már nem nő? Ha már öreg és korhadt?
Artistalány: (kis szünet, gondolkozik) Ez csak egy mondás. Azt jelenti, a nehézségek jobbá teszik az embert.
Bohóc: Jó kis mondás. Tele velük a padlás. (Ironikusan) Korhadt már, öregecske, de vágyik a napfényre, sóvárog a szél után... úgy érzi, kiteljesedett… a hülyéje… hogy termést hoz… amilyet soha életében nem… zamatosat, illatosat…
Artistalány: Na látod. Máris jobb a kedved.
Bohóc: Aha. Remek. Pláne mert nem locsolják… nem kap vizet… mert már semmire se jó… öreg.
Artistalány: A pálmafákat nem locsolják. Úgy tudom. (Szünet) Na, ne búsongj már! Hagyjuk ezt a pálmafa cuccot! Sajnálom, hogy szóba hoztam.
A bohóc nézi, várakozón, zaklatottan. Az artistalány észreveszi.
Artistalány: Egyébként mostanában mindenről ilyesmi… ez jut eszedbe.
Bohóc: És ez mit jelent szerinted?
Artistalány: Hogy nehéz veled beszélgetni. (A bohóc kérdőn néz rá, idegesen, kicsit mentegetőzve, kicsit szemrehányóan folytatja) Pedig beszélgetni jó. Annyi téma van. Megismerni a másikat, a véleményét, a lelkét…
Bohóc: De ha az én lelkem most ezzel van tele?
Artistalány: Az baj. Az baj. Egysíkú leszel… beszűkülsz. Megfosztod magad egy csomó érdekes és szép dologtól.
Bohóc: Ez a dolog épp erről szól… a szépség befogadásáról. És teremtéséről… Ez olyan…
Artistalány: Azt nem lehet ilyen görcsösen.
Bohóc: Mit?
Artistalány: Szépséget befogadni. Szépséget teremteni. Azt csak a szemünk sarkából láthatjuk… csak véletlenül teremthetjük… (Közben tesz egy szép mozdulatot a kezével)
Bohóc: (nézi a mozdulatot) Igen, a test nem beszél. Nem figyel. Csak működik.
Artistalány: Ez most hogy jön ide?
Bohóc: Te a testeddel gondolkozol. És a test néma.
Artistalány: Hogyhogy azzal gondolkozom? (Kicsit megbántva) Az eszemmel gondolkozom…
Bohóc: Félreértettél. Persze hogy az eszeddel… de te táncos vagy. A testeddel fogadod be, a testeddel fejezed ki…
Artistalány: Miért, te mivel fejezed ki?
Bohóc: A lelkemmel.
Artistalány: Aha. Értem. És akkor a lelked reszket. Az sír. (Szünet) Meg az dönti magára a festéket. A lelked baszik be, a lelked…
Bohóc: Nem is basztam be.
Artistalány: Masszív sörszagod van.
Bohóc: Csak Henriknél… egy üveggel.
Artistalány: Nagy lelkek, ha találkoznak. Foci is volt, gondolom.
Bohóc: (mogorván) Volt.
Artistalány: Kétszer tizenegy lélek kerget egy labdát.
Bohóc: Hagyd már abba… Tudod, hogy értettem.
Artistalány: Igen. Pontosan tudom. Úgy értetted, hogy buta vagyok.
Bohóc: Nem. Úgy értettem, olyan vagy, mint egy hangszer. Egy hangszer. Hédi anyja volt ilyen.
Artistalány: Hangszer? (Tréfásan mutatja egy nagybőgő alakját)
Bohóc: (kis mosollyal nyugtázza a viccet, de komoly marad) Igen… az élet zajlik körülötte… hatások érik… ő pedig zenévé alakítja… hangzássá…
Artistalány: Fülbemászó.
Bohóc: Igen… A te hangzásod mindig szép… Pedig néha… néha nem a harmónia kell, nem a szépség… néha sírás kell, jajgatás, disszonancia…
Artistalány: A hangszer úgy szól, ahogy játszanak rajta.
Bohóc: Pontosan… és én úgy értettem, hogy te magad vagy a hangszer. Én pedig magam játszom a hangszeremen. Érted?
Artistalány: Talán. (Szünet) Hédi anyja is ilyen volt?
Bohóc: Igen.
Artistalány: Szeretted?
Bohóc: Nyilván. Csodáltam is. És óvni akartam… mert olyan törékeny volt, sérülékeny… És ez talán hiba volt, mert…
Artistalány: Hédi elég trampli.
Bohóc: Hogy mi?
Artistalány: Hédi. Nem hasonlít az anyjára.
Bohóc: Ja. Kicsit trampli. Egyébként meg hasonlít rá. Csak nehéz neki.
Artistalány: Mindenkinek nehéz.
Bohóc: Gondolod?
Artistalány: Csak nem mindenki mutatja. Magukba zárják. Rejtegetik. De belül félnek, ott a félelem…
Bohóc: Félelem?
Artistalány: A jövőtől.
Bohóc: A jövőtől? De a jövőt teremtjük…
Artistalány: Vagy az teremt minket. Nem sok esélye van az embernek… A jelen néha ragacsos… csúszós… mint a sár… húz le, de nincs rajta fogás…
Bohóc: (óvatosan) Igen. Ezért kell változtatni. Másik jelent választani.
Artistalány: Igen. Változtatni kell. (Megfogja a bohóc kezét) Választani. (Két tenyerébe fogja a bohóc arcát) Másikat választani. (Egész közel hajol hozzá, szinte összeér a szájuk) A csodálatos jövőt. Értesz engem, ugye?
Bohóc: (kicsit ellenségesen) Remélem, hogy nem.
Az artistalány puhán megcsókolja, míg a csók tart, a bohóc először elhárító mozdulatot tesz a kezével, mintha el akarná tolni a lányt, de nem ér hozzá, aztán hirtelen durván megragadja, és erősen, tátott szájjal, színpadiasan megcsókolja, a lány hátát egészen hátrafeszítve.
Artistalány: (nevet, kicsit meg van lepve, kicsit zavarban) Mennem kell. Mindjárt én jövök.
Az artistalány elindul, kicsit furcsálkodva visszanéz a bohócra, aki meredten áll.
Artistalány: Az előadás után átjövök. Érted? Utána. És folytatjuk. Ne feledd szavad! Hallod? (Keményen a bóhocra néz, aztán kimegy)
Bohóc: (felszakad, mint egy sóhaj) Basszameg.
Az artistalány kimegy. Lassan, leszegett fejjel, elgondolkozva lépked, majdnem fellöki a porondmestert.
Porondmester: Hé-hé!
Artistalány: Bocs.
Porondmester: (vigyorog) Ugyan kérlek, neked bármikor… Hallod? (Megpróbálja elkapni az artistalányt) Na, gyere már ide…
Artistalány: (mentében, a válla fölött) Kapd be, Tóni!
Porondmester: (sértetten, durván utánaszól) Bekapom én, csak add a számba! (Maga elé) Kis kurva.
A porondmester néz utána. Az artistalány megy tovább, meglátja Hédit, a bohóc lányát, aki magába roskadva ácsorog, és a semmibe réved, int neki, Hédi gépiesen viszonozza.
Míg a közjáték tart, a bohóc ácsorog egy darabig a lakókocsijában, aztán a fejébe nyomja a bohócparókáját, és ledobja magát az ágyra. Magára húzza a takarót, hogy csak a feje látszik ki. (Míg a közjáték tart, elvonja a nézők figyelmét a színész mesterkedéséről, aki helyet cserél egy parókás bábuval az ágyban.)
Csendes közjáték. Mindenki csendben szöszmötöl valamivel, készülnek az előadásra, beöltöznek.
Hangok hallatszanak (felvételről), az eddig elhangzott beszélgetések foszlányai. A bohóc felkel – de az ágyon ott marad egy parókás báb, tehát mintha a bohóc csak lélekben kelne fel – és elkezd válaszolni a hangoknak, mintha magyarázkodna.
Hangok felvételről (a bohóc beékelődő szövege vastaggal van szedve) Hatalmas esély ez… Lófaszt! Én érzem, én tudom… Porfészek… Negyedik alabárdos? Nem, ez szerep… Húha… Ez a gúnyolódás olyan… Mindig leesik, mindig leesik… ha valaki trampli, egy ilyen hülye trampli… Gondolkozz, bazmeg!... Hogy mersz így beszélni velem, nem beszélhetsz így ve… Higgadtan, hideg fejjel… Az Arany varangyban… Anya emléke… Szép emlék, kicsit kopottas… Mint egy hangszer, olyan volt, mint egy hangszer, mellyes-faros… Nagyszerű bohóc… Nekem ártasz… A fővárosról… Kéne, mi? Ez, kérem, nem szar… De az, borzalmas, szánalmas szar! Megfelelni az elvárásoknak… Nem értem, kérem… Persze hogy nem, marha… Hogyhogy minek? Az élet rendje… Koncentrálj, cimbora… Nem kollegiálisak… Teher alatt, Kornél, tudod… A konvencionális női szereppel… De ki beszél erről? Tartalomra?... Nem teljesen értem, Jakab… Átélni, mint a regényekben… Az valami alvilági? Szuverén, vével, idióta… Nem tölti ki... Disznó! Koncentrálj, cimbora… De amikor ezek… Semminek. És senkinek… De valamiért? Valakiért? A lába elé hullunk, mint a rongy… Hullik ám, tudod ki, te arany cimbora, te… Átélni. Mint a regényekben… Az én álmaim nem… Készen állsz… Hogy elsirasd magad… Már rég elsirattam, na és aztán… Ki kell szaladnom a világból… Várj, Hédi, én… Muszáj, muszáj most egyedül lennem… Hédi… Vén mamlasz, szeretlek… Hédi, kicsim… Ez csak egy mondás… Szépséget teremteni… csak véletlen… Nem olyan, mint az anyja, tényleg nem… Rejtegetik. De belül félnek… Mint a sár, húz le… Húz, igen, és nem ereszt… Változtatni kell… Választani… Kis kurva… Másikat választani… Büdös kis kurva… Megfelelni… Minek?... Koncentrálj, cimbora… A fővárosról… Átélni… Leesik, mindig leesik… Fel kell emelni, fel kell megint emelni… Mint a rongy… Vagy te, vagy te vagy a rongy, rongyember… Nem tölti ki… Konvencionális… Én koncentrálok… Szépséget teremteni… Kurva… Hogyhogy minek?... Valami alvilági… Hülye… Anya emléke… Gőzöd sincs róla… Ki kell szaladnom a világból… Maradj! Másikat választani… Koncentrálj, cimbora… Koncentrálok, koncentrálok, koncentrálok (Egyre elhalóbban, miközben visszafekszik) Koncentrálok, koncentrálok, koncentrálok…
A jelenet végén a bohóc visszafekszik az ágyba. (A közjáték alatt megint helyet cserél a bábuval, észrevétlenül a fejére teszi a parókát, megint ő fekszik ott.) Míg a jelenet tart, a cirkuszban elkezdődik az előadás, a porondmester a bejáratnál áll, vezényli az előadókat, küldi be az embereket, nézi az óráját stb. A jelenet vége előtt megjelenik a zenebohóc, idegesen várja a bohócot.
A porondmester: (üvöltve) Jakab!
A bohóc feleszmél, felkel, magára kapja a ruháját, kirohan, a porondmester szinte kilöki a cirkuszi porondra.
És itt furcsa előadás veszi kezdetét. A zenebohóc a bohócszámot adná elő, festéklocsolás, bárgyú viccek stb., a bohóc eleinte kooperál, csetlik-botlik, de látszik, máshol jár az esze, aztán hirtelen belekezd Bovaryné monológjába. Igyekszik elkerülni a festékcseppeket, a zenebohóc handabandázását – aki eleinte próbálkozik, mentené a menthetőt, aztán feladja, lehajtott fejjel hallgatja ő is a monológot.
Fontos, hogy a monológ nem jó, nem igazi színészi teljesítmény, maga a helyzet sem komikus, hanem szánalmas, szívszorító, kínos. A cirkusz népe döbbenten figyeli, mi történik a porondon, aztán van, aki félrenéz, van, aki elmegy, van, aki csendben, szomorúan figyel. A közönség soraiban ott ül a fővárosi cirkuszi ügynök, a negyedik-ötödik sor közepén. A cikuszi nép őt is figyeli, várja a reakcióját. Az ügynök faarccal ül.
A bohóc: (Bovaryné monológját adja elő) Ez az állandó elvágyódás. De hova? Ez a némaság. De kiért? Körülvesz, béklyóz, felmagasztosít, és maga alá temet. Hol vannak az igazi emberek? Az izgalom, a mélység, a magasság, a szédület. A megrendítő élmények, a felkavaró, a magával ragadó, hol van mindez, ki hiszi el, ki hiheti el, hogy létezett.
A élet elém önti kincseit, hit, kötelesség, szépség, szerelem… kecsegtet. Mint a lepke hímpora, szikrázik, eleven, de ha érintem, elporlik ujjamon, maszat a lelkemen. A hit meddő, személytelen, imádni az urat, imádatunkban alázatunkat, de mit adunk fel? Feladjuk-e? Csak nem kérjük! Nem kérjük. A kötelesség kifoszt, a hús csak húst teremt, anyai szív, hitvesi érzelem, etetni, itatni, szülni, ölelni… A szépség, a tárgyak, a mozdulatok, a sóhajok, a táj meg a tükör, ugyan! Körülvesz, de ki nem elégít, örömöt nem fakaszt, csipkepongyola, hímzett kendő, illatos füstölőrudak... elzsongít, de megnyugvást nem ad… És a szerelem. A szerelem, mindent ígér, hiteget, de elillan, megcsúfolja, kínpadra vonja kinek szívébe telepedett. Meglepni, meglopni lehet, de bírni nem, ketrec a szív, ott a szerelem nem dalol, az őrületbe kerget, szegény szív kínjában meghasad… Mert az a megzabolázott, sekély medrét vájó házastársi szerelem, meg a tiltott, csömörébe tébolyult testi szerelem, minden sivár és monoton, ahogy a Föld kereng, a hideg és fénytelen, kedve kinek telik benne, ki nem telik el vele? Ki az?
Szabadabban szárnyal a szellem az ég határtalan kékje alatt, szemlélője lelkét a végtelenség érzésével tölti el, és a hullócsillag felemeli, és fennkölt gondolatokat sugall… Ez oly sokat ígér… ez megigéz! Regényben olvastam…
Jaj, a szerelem a szívben születik, de nem a szívben nevelkedik, a szerelemnek táptalaj kell, nem tenyész akárhol, fakorlátos alpesi házikó, délszaki tengerföveny, fővárosi forgatag… és bálok, színház, társaság, kisinas és félhosszú bársonykabát... Kell neki, kell, kell, kell, a szerelemnek hely kell, helyzet kell, megterem a szívben, de szárba nem szökken, az ember kevés, a nap fénye kell, de napfény hol van, hol lehet? És ki éri el?
A beteljesülés lenne az, ha felépül egy ház, megszületik egy gyerek, odakönyökölni az élet asztalára, derűsen, mert beteljesedett? Ez a végzet, ez nem az élet… vagy lehetne? De mi? Új ház, új gyerek? Másként nem lehet…? Csak isten kaptafája, ráhúzódni, kifeszülni, meghalni… Másként nem lehet, nem látom, hogy lehet. Pedig falom a regényeket, a hősöket, reszketek. Halogatok, kivárok, odázok, bolondítom magam, másokat, és várom az életet, várom a nagyot, az igazit, néha azt hiszem, itt van, megérkezett, mindjárt bekopogtat, ölébe kap, és magával ragad… de mindig más, mint a képzelet, az én képzeletem, ez a regényekben nevelkedett, káprázatos képzelet… Hát ki írja már meg az én regényemet? Ahol én vagyok a tűz, a lángolás, én vagyok az epedő szív, a kéj görcsébe rándult ajak, az vagyok, a mohó, a mindent adó vagyok, a ruhám lobog, szememben az ég kékje, számon a tenger habja, a hangom hangszer, a testem oltár, láng vagyok, vagyok, én vagyok! Én vagyok! Én vagyok! Bovaryné én vagyok! (Kis szünet után halkan, bocsánatkérően) Bovaryné én vagyok.
Rövid csend, majd gyenge, tétova, gyorsan elhaló taps a cirkuszi népségtől. Szánakozó baráti gesztus ez a bohóc felé. A bohóc üres, bamba arccal nézi a közönséget és az ügynököt.
A cirkuszi ügynök feláll, kiverekszi magát a közönség soraiból, lendületes mozdulattal kitárja a nézőtér ajtaját, és kimegy. Vége.





Kategoria:  színház
Denumire autor:  Zazia Zajko

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret