stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Egy magyarellenes pamflet fogadtatása Erdélyben a nyolcvanas évek elején

Egy magyarellenes pamflet fogadtatása Erdélyben a nyolcvanas évek elején

A magyar–román propagandaháború előzményei



Ion Lăncrănjan 1982-es pamfletjére máig sokan úgy emlékeznek Erdélyben és Magyarországon, hogy azzal vette kezdetét a magyarellenes kampány. Ez azonban koránt sincs így, ugyanis Erdély (és ezzel együtt Magyarország) múltjának átírása, magyar történelmi személyiségek (Kán László erdélyi vajda, Kinizsi Pál, Dózsa György és mások) „kisajátítása" román részről régtől fogva elterjedt gyakorlat volt. (Tulajdonképpen már a rendszer születése előtt is megtapasztalható volt, majd a „klasszikus sztálinizmus" éveiben háttérbe szorult, hogy a hatvanas évektől ismét felbukkanjon ez az eljárás.1) Ez olykor-olykor megszólalásra késztetett néhány magyarországi történészt. Például 1975-ben Constantin C. Giurescu 2 (a 2. bécsi döntés 35. évfordulója ürügyén folytatott nagyszabású sajtókampány idején) dühödt kirohanást intézett a Revista de Istorie 6. számában a Magyarország története előző évben Párizsban, illetve az év tavaszán Londonban megjelent kötete miatt. (Azzal vádolta a magyar szerzőket, hogy „megismétlik az 1944 előtti történetírás tévedéseit és előítéleteit".) Erre Makkai László határozottan válaszolt, sorra megcáfolva a nacionalista történész állításait. 3 (Giurescu vádaskodásait nyugati nyelveken is megjelentették, ami hozzájárult ahhoz, hogy Budapesten végre elérkezettnek lássák az időt Erdély történetének a megírására.4 )



A bukaresti pártvezetés roppant módon felbőszült azon, hogy egy (nyugaton is számon tartott) magyarországi történész szembe mert szállni a kurzus favorizált professzorával: a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága 1975. szeptember 22-i ülésén a főtitkár-államelnök, Nicolae Ceauşescu éles hangon kelt ki a magyar történészek „támadásai" ellen, és kijelentette, hogy fel kell venni a kesztyűt. Ezt követően a párt elméleti folyóirata, az Era Socialistă 12. számában Dumitru Berciu professzor visszautasította „azon országok történészeinek állításait, akik kétségbe vonják a vlahok és a románok azonosságát…" 5 Giurescu a következő évben újabb vádakkal illette a magyarországi történészeket (főleg Makkait), azt állítván, „egyeseknek" az a célja, hogy „elvitassák a románok Erdélyhez való jogát". Erre a vitára is utalt a budapesti külügyminisztérium egyik román referense az 1977-es Kádár–Ceauşescu-találkozó előtt készített feljegyzésében: „Az utóbbi években kibontakozó történészvita számottevően terheli kapcsolatainkat. A dáko-román kontinuitás már-már faji alapról történő megközelítése, a középkori román vajdaságok »történelmi küldetése«, a fejedelemségek egyesülése, Trianon és a bécsi döntés stb. román megvilágítása sérti a romániai nemzetiségek önérzetét, és élénk visszatetszést szül hazánk tudományos és laikus közvéleménye előtt is." 6



Bár egypár hónapig úgy tűnt, hogy a Debrecen–nagyváradi találkozó után kialakult kedvező légkör hatására a magyarságot sértő írások eltűnnek a napi- és hetilapok hasábjairól, nem ez történt.



Az ürügy a kampány felújítására két magyarországi írás megjelenése volt. 1977. december 25-én a kormánylapban, a Magyar Hírlapban Bartha Antalnak megjelent egy, a dáko-román kontinuitás elméletét bíráló cikke (Őstörténeti tévutak), mely nagy felháborodást váltott ki Bukarestben. Február 10-én a Contemporanulban estek neki a neves történésznek, „a román nép történelmének elferdítésével, reakciós tézisek felmelegítésével" vádolván őt. Ezt követően számos polemikus, a magyarországi történészek álláspontját, a magyar történelemszemléletet támadó írás látott napvilágot. Ennek következtében Biczó György nagykövet május végén azt jelentette a külügyminisztériumnak, hogy „az utóbbi hetek tapasztalata szerint a román propagandaszervek változatlan intenzitással folytatják a nemzeti kérdés megoldottságának bizonyítását, a dáko-román kontinuitás igazolását, a bel- és külföldi közvélemény megdolgozását. Szinte nincs egyetlen olyan központi vagy vidéki napilap, kiadvány, mely ne cáfolná, verné vissza nap mint nap a külföld e témakörbe tartozó Románia-ellenes »rágalmait« és megújuló támadásait. A nemzetiségi kérdés megoldását bizonyító statisztikai adatok mellett folytatódik a Horthy-megszállás idején elkövetett atrocitások leleplezése, a nyugati magyar jobboldali körök támadásainak visszaverése, és ezzel együtt, ennek keretében, a magyarországi »ellenséges« megnyilatkozások visszautasítása". (A „horthy-fasizmus" „lelepezése" olykor jó ürügyet nyújtott a dühödt magyarellenesség kinyilvánítására is, mint az Ion Spălăţelu esetében történt, aki végső fokon egyenlőséget tett a fasizmus és a magyar nép közé. A nagykövetségnek utólag a tudomására jutott, hogy ebben az évben lefordították magyarra a Horthy-fasiszta terror Észak-Nyugat-Romániában című fércművet, és bár már kiadásra is előkészítették, valami oknál fogva mégsem jelent meg.)



A Bartha-cikk mellett még egy írás volt, amely 1978 elején kiverte a biztosítékot Bukarestben: Illyés Gyula kétrészes esszéje. Erre viszonylag későn, csak négy hónappal később jött meg a „hivatalos" válasz: Mihnea Gheorghiu KB-tag, a Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiájának vezetője, a Luceafărul főszerkesztője, lapja 1978. május 6-i, 18. számában („Huni la Paris") durván nekiment Illyés Gyulának. Egyebek mellett azzal vádolta a nyugaton is híres költőt, hogy „származására gőgös, és lehet, hogy nosztalgiát érez a Monarchia és Horthy iránt. […] csökönyös és köpönyegforgató, kicsinyes és mérgezett gondolkozású, gyűlölete más népekkel szemben mély, a más jogához nem tud alkalmazkodni. Szeszélyes és messianisztikus, szubjektív és ripacskodó, megvesztegethetetlen bálványnak, és a romániai magyar nemzetiség megváltójának képzeli magát. […] Horizontja a hun sztyeppékig és a párizsi kávéházakig, a New York-i és ausztráliai, egyszóval a nyugati országok emigrációjáig terjed csupán". Az iromány minősíthetetlen hangvétele, stílusa miatt nyilvánvalóan csak „fölsőbb" jóváhagyással jelenhetett meg.



A magyarellenes kampány fokozódása ellenére a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára nem látta célszerűnek, hogy felvegyék a kesztyűt. „Románia megítélésénél abból kell kiindulni – mondta a Bukarestbe történő kiutazása előtt az új nagykövetnek, Rajnai Sándornak –, hogy szomszédos szocialista ország […], a mi célunk, hogy ne romoljanak, hanem javuljanak a kapcsolataink." Éppen ezért Kádár János meg volt győződve arról, hogy bármilyen kampány is folyik ellenünk, „nem az a helyes magatartás, ha megsértődünk. Türelmesen, udvariasan, de szilárdan képviselni kell az igazunkat", egy hazai ellenkampánnyal egyébként sem lehetne eredményt elérni, nem lehetne javítani a magyar kisebbség helyzetén. (Vele szemben Illyésnek az volt a véleménye, hogy a kisebbség védelmében fel kell lépni, „ha ez másként nem megy, a románok ellen is" , és ebben az értelmiségnek az a része, mely aggódva figyelte az erdélyi magyarság helyzetének romlását, teljes mértékben egyetértett vele.) A pártvezetés álláspontját végeredményben egyebek mellett az befolyásolta, hogy akkor is az volt a vélemény, hogy ha a hibás román kisebbségpolitikára határozottabban reagálnak, azzal akaratlanul is azt a nyugati politikát segítik, amely igyekszik éket verni a szocialista tábor egyes tagjai közé, ráadásul a Kreml sem akart semmiféle konfliktust látni a Varsói Szerződésen és a KGST-n belül.



A Kádár-emlegette türelem azonban nem hozta meg a várt eredményt: a sajtókampány 1981-ben tovább erősödött, amit a februári budapesti „felsőszintű pártközi megbeszéléseken" magyar részről szóvá is tettek. (A „kulturális és oktatási együttműködés, a történelmi múlt közös kérdéseinek kezelése terén jelentkező problémák", a román sajtóban megjelenő egyes cikkek „bennünket sértő megállapításai és hangvétele" mellett azt is megemlítették, hogy a kisebbségpolitikával összefüggésben véleménykülönbség áll fenn a két ország vezetése között, s egyúttal javaslatokat is tettek „a viszonyunkat zavaró tényezők felszámolására". ) A magyar felvetések most sem találtak megértésre az RKP vezetésénél, sőt, a kampány újabb hulláma indult el. (Ezt a nagykövetség egyik román értelmiségi informátora azzal magyarázta, hogy „a külső fenyegetettség pszichózisával" igyekeznek „elterelni és lekötni a lakosság figyelmét a rendkívül rossz belső helyzetről". )



Április 14-én Ilie Rădulescu KB-titkár az összehívott mintegy száz történésszel közölte, hogy az utóbbi időben bolgár, magyar és szovjet történészek „koncentrált támadást" intéztek a román történelemszemlélet ellen, „meghamisítva a történelmi igazságot", cáfolni igyekezvén a kontinuitást, de „ezeket a támadásokat vissza kell verni". Emellett Nicolae Ceauşescu május 8-i (az RKP megalapításának 60. évfordulóján elmondott) beszédének – melyben kötelességévé tette a történészeknek a „tudománytalan" külföldi nézetek határozott visszaverését – is meglett az eredménye: sorra jelentek meg a nacionalista szellemiségű írások, amelyekben egyebek mellett a „bécsi fasiszta diktátummal" és a második világháború alatti észak-erdélyi „románellenes horthysta atrocitásokkal" foglalkoztak. (Ez egyébként aktívan foglalkoztatta a román vezetést. 1981 március közepén – magyar diplomáciai információk szerint – az RKP ideológiai bizottsága tárgyalt egy Ördögkúton felállítandó emlékműről, amely a „horthysta vérengzések mártírjainak megörökítését célozza", és a tervet elfogadták.)



A „nyílt polémia fokozódó megnyilvánulását" ugyan kifogásolta május 26-án Rajnai Sándor nagykövet (bár rögtön meg is nyugtatta Constantin Oanceát, nincs sok esély, hogy „a magyar hírközlő szervek válaszcikkbe és polémiába bonyolódjanak"), de a külügyminiszter-helyettes támadással védekezett: azt állította, hogy „a magyar tömegtájékoztatásban van a hiba", mert az utóbbi hónapokban is több, a románok számára sérelmes írás jelent meg. (Konkrétumokat azonban nem említett.) Június 2-án Roska István külügyminiszter-helyettes fogadta a román nagykövetet, aki külügyminisztériuma utasítására felolvasott egy szóbeli nyilatkozatot. Victor Bolojan (illetve a bukaresti pártvezetés) egyebek mellett azzal vádolta Budapestet, hogy olyan cikkek jelennek meg a magyar sajtóban, amelyek gyökeresen másként ítélik meg Erdély Romániával való egyesülését, és ezek az írások „soviniszta, irredenta álláspontokat sugallnak…" Roska visszautasította a vádakat és felhánytorgatta, hogy Romániában számtalan „célzatos cikket" írnak a második bécsi döntésről, ezekkel pedig mintegy bűntudatot kívánnak sulykolni a magyarokba, de a nagykövet vitatta ezt, mondván, hogy „a román sajtó csak válaszol a magyar cikkekre". Bukarest később is rendszeresen kifogásolta a magyarországi tömegtájékoztatás „románellenességét", míg a – meglehetősen szórványos és visszafogott – magyar bírálatokat elhárította, vagy egyáltalán nem reagált azokra.



Szeptember 21-én az RKP Politikai Végrehajtó Bizottsága üzenetet intézett az MSZMP Politikai Bizottságához. (Ezt Bolojan közvetítésével Óvári Miklós KB-titkár kapta meg, de a biztonság kedvéért Virgil Cazacu KB-titkár is átadta Rajnai nagykövetnek.) Az üzenetben azt állították, hogy Magyarországon tovább folytatódik „a történelmi igazsággal ellentétes, tendenciózus megállapítások és kommentárok megjelenése, egészen odáig menve, hogy megkérdőjelezik a román lakosság jelenlétét Erdélyben és más területeken". A támadó hangvételű levélben kilátásba helyezték a magyar sajtótermékek és kiadványok romániai terjesztésének leállítását, és nyílt sajtóvita megkezdésével fenyegetőztek.



A román pártvezetés üzenetét, illetve a rá adandó választ a PB október 13-i ülésén vitatták meg. Szokása szerint Kádár János az ülés végén szólalt fel, és őszintén kijelentette: „Hát a román üzenet nem egy kellemes dolog természetesen…" Javasolta, hogy a Berecz János külügyi osztályvezető és Puja Frigyes külügyminiszter által készített választervezet szövegét finomítsák, de arra is figyelmeztetett, hogy a rágalmakat határozottan vissza kell utasítani. Óva intett attól, hogy kiélezzék az ellentéteket, ugyanis a „szocializmus ellenségei" – mondta – „nagyobb örömmel semmit sem üdvözölnének […], mint egy kibontakozó magyar–román nyilvános polémiát és szembenállást". Végül leszögezte: „mi a nacionalizmus útjába nem mehetünk be. Mi internacionalisták vagyunk ebben a kérdésben is, és azoknak is kell maradni." Óva intett attól, hogy kinyissák „a nacionalizmus zsilipjét", mert azt többé nem tudják „megfogni és szabályozni". (Tehát egy magyarellenes román nacionalizmusra nem szabad egy románellenes magyar nacionalizmussal válaszolni.) Az is kiderül a továbbiakból, hogy miként tekintett az első titkár a magyar–román kérdésre, ugyanis dicsérőleg emlegette Rajnai Sándor nagykövetet, aki egypár hónappal korábbi jelentésében vagy följegyzésében annak a véleményének adott hangot, hogy a román helyzet megítélését ne kizárólag a magyarságpolitika határozza meg, hanem a maga egészében nézzék azt, mert ha „csak azt nézzük" – tette hozzá Kádár –, „akkor az ember azt mondja, elő a kést, a nagykést, hol a koltom [sic!] és gyerünk lőni".



A véglegesített válaszlevelet október 21-én adta át Rajnai nagykövet Cazacunak. Ebben a budapesti pártvezetés egyebek mellett leszögezte, hogy „nem tartják kívánatosnak a nyílt vitát", és nem vitára, hanem a kapcsolatok fejlesztésére, az együttműködés bővítésére törekednek. Csakhogy ez „mind a két fél hozzáállásán múlik". Azt a meggyőződésüket hangoztatták, hogy a román üzenetben kilátásba helyezett korlátozó intézkedések, a nehezen szabályozható nyilvános vita „elkeseredést okozna népeinknek, a két országban élő nemzetiségeknek, és határainkon túl a szocializmus minden hívének". Ráadásul „kezére játszana az imperialista köröknek, akik népeink, országaink szembefordításán, a szocialista közösség egységének gyengítésén mesterkednek így is nap mint nap". Magyar részről további kétoldalú tárgyalásokat szorgalmaztak, melyeken tisztázni lehetne a vitás kérdéseket. Erre legközelebb 1982 elején adódott lehetőség.



1982. január 19–21. között Constantin Oancea külügyminiszter-helyettes meghívására Bukarestben tárgyalt a Roska István külügyminiszter-helyettes vezette delegáció. A magyar fél az 1977-es megállapodások vontatott végrehajtására (illetve végre-nem-hajtására) helyezte a hangsúlyt, de partnerei a tárgyalás során kitértek minden konkrétum elől; az álláspontok nem közeledtek, a vendéglátók egyre ingerültebbek lettek, és ezáltal kiéleződött a megbeszélések légköre. Végül a románok a korábban is tapasztalt módszerhez folyamodtak: ellentámadásba mentek át, és „nagy nyomatékkal marasztalták el a magyar tömegtájékoztatás románellenes tevékenységét" – írta jelentésében Roska.
Három héttel később, február 15-én a bukaresti vezetés újból megismételte a korábbi vádakat, és egy február 4-i, Romániáról szóló TV-műsor (Benda László: „Munkalátogatás Romániában") ürügyén beváltotta az októberi levelében hangoztatott fenyegetést: a magyar tömegtájékoztatási és kulturális kapcsolatokat korlátozó intézkedéseket vezettek be.



Ilyen előzmények után ült össze március 2-án az MSZMP Politikai Bizottsága, ahol kénytelenek voltak megállapítani, hogy a kétoldalú kapcsolatok alakulásában egyre több negatívum került előtérbe: „a román hírközlő szervek meg-megújuló, nemzeti múltunkat sértő kampányokat folytatnak a történelmi évfordulókról való megemlékezések során. Minden lehetséges alkalmat felhasználnak a tiltakozásra, és megalapozatlanul (sovinizmussal, irredentizmussal, beavatkozással stb.) vádolják a magyar tömegtájékoztatás olyan megnyilvánulásait is, amelyek eltérnek a hivatalos román állásponttól, a román tömegtájékoztatási gyakorlattól." A felszólaló Kádár János tudta, hogy az 1977-es megállapodásokból szinte semmi sem valósult meg, a román vezetés kitartóan folytatja a korábban megkezdett asszimilációs politikáját, és egy magas szintű találkozó csak a román félnek használna. (Akkor is ismert volt ugyanis, hogy a román diplomácia taktikai eszköztárába tartozik az előkészítetlen, magas szintű találkozók erőltetése, amelyektől semmilyen érdemi eredmény nem várható, csupán demonstrálni lehet a külvilág felé a kapcsolatok problémamentességét.) Ugyanakkor az volt a véleménye, hogy a főtitkári találkozó létrehozására való törekvés látszatát fenn kell tartani. Ezért megbízták Gyenes András külügyi KB-titkárt, hogy írjon egy levelet Virgil Cazacu külügyi KB-titkárnak, melyben említse meg, bár egyetértenek egy felső szintű találkozó létrehozásával, de ezt megfelelően elő kell készíteni. „A Politikai Bizottság állásfoglalása a magyar–román kapcsolatok fejlesztésének feladatairól" címet viselő előterjesztést a 22-i PB-ülésen vitatták meg, és többek között megállapították: „A román hírközlő szervek meg-megújuló, nemzeti múltunkat sértő kampányokat folytatnak a történelmi évfordulókról való megemlékezések során. Minden lehetséges alkalmat felhasználnak a tiltakozásra, és megalapozatlanul (sovinizmussal, irredentizmussal, beavatkozással stb.) vádolják a magyar tömegtájékoztatás olyan megnyilvánulásait is, amelyek eltérnek a hivatalos román állásponttól, a román tömegtájékoztatási gyakorlattól."



Ilyen előzmények után látott napvilágot 1982 áprilisában Ion Lăncrănjan hírhedett könyve.



A Cuvînt despre Transilvania megjelenése



A szerző neve csak igen szűk körben volt ismert az erdélyi magyar értelmiség köreiben. 1928-ban született a Gyulafehérvár melletti Marosváradján, az ötvenes évektől különböző fővárosi irodalmi lapoknál dolgozott (1963-ban állami díjat kapott), a hatvanas évek elején az írószövetség párttitkára volt, innen állítólag „dogmatikus" magatartásáért váltották le – hogy aztán a Ceauşescu-érában átlendüljön a másik oldalra: a hetvenes évektől sorra jelentek meg a nacionalista szellemiségű (olykor burkoltan szovjetellenes) írásai, és az írószövetség jobboldali, soviniszta szárnyához tartozott. Az ő és Eugen Barbu nevével fémjelzett csoport a hetvenes évek végén erősödött meg, amikor Elena Ceauşescu bekerült a legszűkebb pártgrémiumba (tagja lett az RKP Politikai Végrehajtó Bizottság Állandó Irodájának), és befolyása meghatározóvá vált a férjére és a pártvezetésre. Lăncrănjan „megörökölte" az 1980-ban elhunyt nacionalista író és költő, Marin Preda parlamenti képviselői helyét, és attól kezdve, amit a politikusoknak még nem volt szabad kimondani, azt vele végeztették el. (Meg kell jegyeznünk, hogy Lăncrănjant és csoportját az írószövetségen belül sokan kimondottan utálták – de még a pártapparátuson belül is sokak számára ellenszenves volt. Ő ugyanis annyira a háta mögött érezte Elena és a Securitate egyes köreinek a támogatását, hogy mintegy „függetlenítette" magát a pártapparátustól, és fütyült az esetleges taktikai megfontolásokra.)



A Barbu–Lăncrănjan-klikkhez tartozott Adrian Păunescu is. Neki 1982 legelején (ugyanott, mint szerzőnknek: az Editura Sport-Turism-nál) megjelent egy könyve, mely sok erdélyi magyart felháborított. Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy hamarosan nyomdába kerül egy olyan kézirat, amelynek szerzője jócskán túltesz Păunescu vádaskodásain.



Magyar diplomáciai információk szerint a kötet címét viselő pamflet rendkívül gyorsan, mintegy két hét (!) alatt készült el a „készen kapott alapanyagból". A nyomdai engedélyt március 15-én kapta meg, és – bár nem szerepelt a kiadó az évi tervében – egyes hírek szerint három héttel később, április 7-én már kint volt a boltokban a hozzávetőlegesen ötven-hetvenezer példányban kiadott Cuvînt despre Transilvania. Ismerve a rezsim könyvkiadási politikáját, az állami nyomdák lassúságát, nehézkességét, nyugodtan állíthatjuk: ez a feltűnő gyorsaság nem a véletlen műve volt. Szepes István kolozsvári főkonzul úgy vélte, hogy az illetékesek a Kádár-rezsim állami ünnepére, április 4-re időzítették a könyv megjelenését (ha ez igaz, minden igyekezet ellenére némileg megkésve jött ki a nyomdából). Ezzel szemben Hodicska Tibor arra figyelt fel, hogy a könyv és az Ungheanu-recenzió megjelenése szinte egybeesett a Gyenes András külügyi KB-titkár márciusi levelére adott román válasszal – és „a román gyakorlat ismeretében kevés a valószínűsége a véletlen egybeesésnek" – írta a Külügyminisztérium III. Területi Főosztályának román referense egy feljegyzésében.



A kiadás célja (a gazdasági és hatalmi válság iránti figyelem elterelésén, a román közvélemény felkorbácsolásán, a magyar kisebbség elleni uszításon túl) kettős lehetett: 1. megfélemlíteni a vezető magyar értelmiséget („Jó lesz vigyázni, mert még megjárhatjátok!"), nehogy az újabb kisebbségellenes intézkedések esetén tiltakozni merészeljenek. 2. A kapcsolatok rontásával kikényszeríteni a „felső szintű érintkezést" (vagyis a két pártvezető újabb találkozóját), illetve „bebizonyítani", hogy enélkül nem lehet előrelépni a magyar–román viszony javításában. (Figyelemre méltó, hogy épp a Lăncrănjan-kötet megjelenése utáni hetekben jutottak el a kolozsvári főkonzulátushoz olyan hírek, miszerint az újabb határmenti találkozóra Margittán és Nyíregyházán kerülne sor, ugyanakkor Nagyváradon járva Balogh Edgár a megyei néptanács egyik munkatársától azt hallotta, hogy a tanácsházát soron kívül tatarozták, és a belügyi szervek már átvették az épület ellenőrzését. „A helyi vélemények szerint – közölte a főkonzullal – a közeljövőben várják Kádár és Ceauşescu elvtársak érkezését." )
Visszatérve a Lăncrănjan-kötetre, a kiadását az április 10-i Luceafărulban maga Mihai Ungheanu főszerkesztőhelyettes üdvözölte, a Nicu Ceauşescu-vezette Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjában, a Scînteia Tineretului 11-i, irodalmi mellékletében („Supliment literar") pedig Mariana Brăescu interjúja jelent meg a szerzővel. A népszerűsítése folyt tovább az elkövetkező napokban-hetekben is: április 15-én, ugyancsak a Scînteia Tineretuluiban, 30-án pedig a Săptămînában recenzálták, míg a Flacărában a Sport és Turisztikai Kiadó tevékenységét ismertetve dicsérték a könyvet. Május 7-én a România Liberă-ban négyhasábos recenzió jelent meg, egy héttel később, 14-én pedig a Luceafărulban méltatták, majd másnap, 15-én ugyanitt egy, Francisc Păcurariuval készített interjúban a közismerten magyarellenes, soviniszta író egyebek mellett azt hangoztatta, hogy „igaz és becsületes könyv ez, amely megérdemli, hogy olvassák…" Mindezek a méltatások bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy a Cuvînt despre Transilvania iránt roppant megnőtt az érdeklődés: Erdély nagyobb városaiban a korábban tapasztaltaknál nagyobb példányszámban fogyott. (Száraz György budapesti íróhoz – kinek ősszel olyan nagy port kavart a pamfletről írott kritikája – olyan hírek jutottak el, miszerint egyes magyarok igyekeztek felvásárolni a meglévő példányokat, hogy a románok ne tudják elolvasni, Balogh Edgár is ötvenet vett meg Kolozsváron.)



A hatás nem is maradt el: a kolozsvári főkonzulátus információi szerint a román átlagemberekben „korábban meglévő magyarellenes hangulat a könyv nyomán kiterebélyesedett". Az illegális Ellenpontok 3. számában megjelent könyvismertetés név nélküli szerzője is leszögezte, hogy ez az iromány „gyűlöletet és gyanakvást kelt a románokban, a magyarokban pedig ellenérzéseket és félelmet". (Mocsár Gábor író egyik barátja is azzal jött vissza Erdélyből, hogy ott a könyv „pogromhangulatot kelt a magyarság ellen". Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy erdélyi informátoraink ezt erős túlzásnak tartják.) A magyarlakta vidékeken kötelező olvasmányként adták ki a párt propagandistáinak és a szemináriumvezetőknek (ez nyilvánvalóan csak központi utasításra történhetett), ellenben Kovászna megyében a könyvterjesztők nem árusították, ezért a Securitate helyi szervei igyekeztek kideríteni, hogy kik azok, akik kerülő úton hozzájutottak a könyvhöz, ki kinek adja tovább és hogyan kommentálja Lăncrănjan szövegét.



Maga a 188 oldalas könyv négy részre tagolódik: a Rapsodie transilvană még 1957-ben keletkezett; az 1979-es datálású Meleaguri natale című fejezetben a szülőföldjéről, Fehér megyéről szóló írások kaptak helyet; a Patriotismul – o necesitate de vitală című harmadik részben 1967 és 1980 között készült publicisztikák, lírai vallomások találhatók Erdélyről, a Haza és a Párt iránti hűségről. A botrány nem is ezek, hanem a címadó, negyedik fejezet miatt tört ki. Ennek részletes ismertetésétől eltekintünk, csupán annyit jegyzünk meg, hogy Lăncrănjan a történelemhamisítás addigi mértékén jócskán túlhaladt. A szokásos toposzokon (az őslakos románokat a betolakodó magyarok minden időben üldözték, meg akarták semmisíteni, be akarták olvasztani stb.) kívül ugyanis néhány olyan elem is fellelhető ebben a pamfletban, amelyre korábban nem volt példa: 1. bírálta a párt korábbi magyarságpolitikáját, illetve azt, hogy a „folyton követelőző" magyar kisebbség „túlzott igényeit" „mindig túlságosan kielégítették", ezáltal juttatva „többlet jogokhoz" azt; 2. burkoltan rehabilitálta a két világháború közötti „burzsoá" Románia kisebbségpolitikáját; 3. nemcsak Kun Bélát tartotta sovinisztának, hanem az 1948-tól az új hatalom megszilárdításában részt vett, és az „új osztályba" bekerült erdélyi magyar kommunistákat is; 4. Magyarországot és annak politikai vezetését (sőt: magát, Kádár Jánost!) burkoltan irredentizmussal vádolta; 5. a „külső és belső magyar revizionista igény" hangoztatásával mintegy a vádlottak padjára ültette a magyar kisebbséget (és névvel vagy név nélkül konkrét magyar értelmiségieket).



Mielőtt rátérnénk a gyalázkodó röpirat fogadtatására, egy fontos kérdést érdemes tisztázni a keletkezését illetően. Miként arra a magyar nagykövetség felfigyelt, Lăncrănjan pamfletjének két előzménye volt: egy 1980-ban Rómában megjelentetett emigráns kiadvány, a Transilvania – Ultima prigoană maghiară, valamint az Agerpress egy orosz nyelvű periodikája, a „Romania, sztranyici isztóri" 1981. 2. számában Mircea Muşatnak és Vasile Bobocescunak a második bécsi döntéssel foglalkozó írása. Ezekben és a bukaresti író röpiratában ugyanis felfedezhető egy közös momentum: mindnyájan közlik egy 1939 tavaszán kiadott silány minőségű, vadul románellenes regény (Dücső Csaba: Nincs kegyelem!) fedőlapját, illetve az egyik oldalt (ráadásul ugyanazt). A három kiadvány összevetése alapján pedig nyilvánvaló, hogy szerzők a könyv azonos példányát használták – és ugyanabban a fordításban közöltek kiragadott részleteket belőle. Ezen kívül mindegyik szerző összekeverte a regény főhősének a keresztnevét (Levente) a levente szervezettel. Mindez egy összehangolt akciót sejtet. Ezt a gyanúnkat erősíti meg Keszthelyi Gyula érdekes közlése is: a pamflet megjelenése után Gheorghe Bodea, aki a Párttörténeti Intézet munkatársa volt, eldicsekedett vele Keszthelyinek, a Kolozs megyei pártlap, az Igazság akkori főszerkesztőjének, hogy két évvel korábban ő „fedezte fel" az OSZK-ban a könyvet, és szerezte meg fénymásolatban!


(Valószínűleg ez akkor történhetett, amikor a történész Budapesten folytatott kutatásokat, melynek eredményeként – miként még szó lesz róla – a Lăncrănjan-pamflet után fél évvel megjelent az Arhangelii cruzimii című fércmű.)



A római kiadványról egyébként „megbízható történész kapcsolatának" közlései alapján Kalmár György ideiglenes ügyvivő azt jelentette 1982. november 18-án, hogy ugyan Iosif Constantin Drăgan (a Ceauşescu-rezsimmel és a Securitatéval szorosan együttműködő, Olaszországban élő emigráns vasgárdista milliomos ) kiadásában jelent meg (a románon kívül olasz nyelven is), de „az RKP KB sajtóosztályának aktív közreműködésével" készült, sőt, a hírek szerint „nincs kizárva, hogy a teljes anyagot ez a szerv állította össze". (Amúgy az informátor saját szemével látott Eugen Florescunak, a KB Sajtó- és Propaganda Osztálya helyettes vezetőjének asztalán egy Drăgan által dedikált példányt. Róla pedig tudott volt, hogy Elena Ceauşescu „vonalának" feltétlen híve. ) Ez pedig azt valószínűsíti, hogy Lăncrănjan (és egy évvel korábban Muşat ) közvetve vagy közvetlenül, a KB Sajtó- és Propaganda Osztályától kapott segítséget a magyarellenes vita- (illetve inkább vád-) irat megírásához – vagyis tulajdonképpen az egész mögött a pártközpont, sőt feltehetőleg maga Elena Ceauşescu állt. (Az ominózus fejezet végén a kézirat elkészítésének dátumaként 1980–1982. olvasható. Lehet, hogy az első évszám arra utal, hogy az „alapanyagot" egy időben kapta meg Ciolan és Lăncrănjan?) Egyébiránt – anélkül, hogy az olaszországi kiadványt ismerte volna – hasonló következtetésekre jutott Rajnai Sándor nagykövet is: úgy vélte, hogy „Ungheanu és Lăncrănjan mögött nyilvánvalóan hivatalos ösztönzés és támogatás húzódik meg az Eugen Florescu, Nicu és Elena Ceauşescu által fémjelzett vonal részéről". A „first lady"-nek és kisebbik fiának a szerepe más szempontból is figyelemre méltó: „Jól értesült kapcsolataink szerint hosszabb idő óta a vezetés egy bizonyos körében (többek szerint Elena Ceauşescu, Nicu Ceauşescu, Iosif Banc és mások) kialakult az »ellenálló« alkotó értelmiséggel, valamint a magyar nemzetiség fontosabb vezetőivel való »leszámolás« terve" – jelentette egy hónappal később a nagykövet. Ebbe a tervbe pedig könnyen beleillik egy olyan röpirat megjelentetése, amely megfélemlíti a magyar értelmiségi elitet.



A magyar értelmiség egyes tagjainak tiltakozása



Ami a fogadtatást illeti, a pamflet magyarellenes hangvétele, nyílt uszítása a magyar közvéleményt mélységesen felháborította, megdöbbentette. Azokat, akiket a szerző konkrétan megvádolt, aggódni kezdtek a következmények miatt; nem is csoda, hiszen még a neves író, Méliusz József (1944 előtt az illegális RKP tagja, a hetvenes években az írószövetség egyik alelnöke) is arról panaszkodott, hogy a háza elé a Securitate lehallgatókocsit helyezett. A nagykövetség úgy értesült, hogy többen – köztük Huszár Sándor és Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, (és az RKP KB-póttagja, az írószövetség egyik korábbi alelnöke) – azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy elköltöznek Bukarestből, és valami kisebb, vidéki helységben keresnek maguknak jelentéktelen munkakört.



Méliusz április 20-án egy négyoldalas beadvánnyal fordult Nicolae Ceauşescuhoz, Petru Enache KB-titkárhoz (aki a sajtót felügyelte) és Gere Mihályhoz, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa (MNDT) elnökéhez, a KB Politikai Végrehajtó Bizottsága tagjához (valamint a Luceafărul szerkesztőségéhez), melyben visszautasította az őt ért rágalmakat, vizsgálatot követelt, s ennek elmaradása esetén – az 1974/3. sz. sajtótörvényre hivatkozva – sajtópert helyezett kilátásba. Enache két nappal később fogadta őt, és közölte, hogy beszélt Ceauşescuval, aki „nem ért egyet a Lăncrănjan-szöveggel, de az a kérése, hogy ne indítson pert, mert ez kellemetlen lenne a pártnak", ehelyett azt javasolta, írjon egy válaszcikket, amit a Luceafărul majd közöl. Méliusz megírta ugyan a cikkét, és május 4-én személyesen adta át a főszerkesztőnek, ő azonban – nyilván felettesei utasítására – júniusig hitegette, majd közölte, hogy a dolog „aktualitását vesztette". (Még azt sem engedték meg, hogy A Hét „Könyvbarát" mellékletében megjelenjen vele az az interjú, melyben röviden visszautasítja Lăncrănjan vele kapcsolatos vádaskodását.) Méliusz tiltakozásul bejelentette, hogy kilép az írószövetségből, de egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett.



A Hét szerkesztősége három tiltakozó levelet kapott: Szabó Gyula író Szatmárnémetiből egy tizenhét oldalas levélben mondott véleményt (néhány napra rá szívinfarktust kapott), Beke György író, publicista Kolozsvárról egy hosszabb írásában (Egy hiteles és egy torz tükör) hasonlította össze Lăncrănjan vádjait és Nicolae Balotă irodalomkritikus romániai magyar írók portréit tartalmazó, januárban a Kriterionnál megjelent könyvének (Scriitori maghiari din România 1920–1980) több megállapítását. Gyöngyössy János székelyudvarhelyi tanár április 21-i olvasói levelében azt a Lăncrănjan-állítást vitatta, miszerint a nemzetiségeknek „aránytalanul több" kiadvány, könyv áll rendelkezésére, mint a többségi románoknak. Ezek az írások persze nem jelenhettek meg – az „illetékes elvtársak" (mint például Koppándi Sándor ) minden kísérletet visszautasítottak.



Egyébként a Méliuszéhoz hasonlóan a többi egyéni tiltakozás is eredménytelen volt. Gálfalvi Zsolt Gere Mihályon keresztül intézett levelet a pártvezetéshez; Szász János bukaresti publicista az írószövetség elnökének, Dumitru Radu Popescunak írt, Bitay Ödön, a Politikai Könyvkiadó magyar szerkesztőségének, és Demény Lajos, a N. Iorga Történeti Intézet nemzetiségi részlegének vezetői Enache-nak küldtek egy-egy tiltakozó beadványt; Bodor Pál, az RTV nemzetiségi szerkesztőségének korábbi vezetője pedig interpellációt fogalmazott meg. Kolozsvárról Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Aurel Duca Kolozs megyei első titkárnak írott levelében azt hangsúlyozta, hogy „a könyv nagy nyugtalanságot keltett mind a román, mind a magyar értelmiség egyes köreiben…", egyébként pedig ellenkezik (!) a Ceauşescu által „következetesen képviselt nemzetiségi politikával". Kántor Lajos, a Korunk szerkesztője ugyancsak D. R. Popescunak küldött május 6-án egy levelet.



Tóth Sándor Gere Mihálynak írt május 9-én, és egyebek mellett azt állította, hogy „a sajátos rabulisztikával operáló írás elejétől végig egyértelműen azt sugalmazza olvasójának, hogy a román népnek, nemzetnek ezer év óta ellensége a magyar". Hétoldalas beadványa végén a filozófiaprofesszor reményét fejezte ki, hogy „akad majd nem kevés román demokrata, jó román hazafi", akik „nemzetük iránti felelősségtudatból fognak majd nyilvánosan is szembefordulni a konkolyhintőkkel". Tóthnak ebbéli reménye azonban nem vált valóra. Eddigi ismereteink szerint a román értelmiség közül csupán ketten protestáltak a pamflet kiadása miatt: Marius Tabacu zenetanár, aki a Szőcs Géza-féle tiltakozó-akció egyik szervezője volt, valamint Ion Aluaş kolozsvári szociológia-professzor, aki egy tizenkét oldalas beadványban ítélte el a szerzőt és művét. Az, hogy nem voltak többen, minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a csoportos tiltakozó akciók szervezői a román értelmiség bár néhány képviselőjének a bevonására még csak nem is gondoltak, mert úgy látták, „ennek nincs realitása". Ugyan az írók közül – négyszemközt – többen kifejezték a felháborodásukat vagy legalább ellenérzésüket, ám nyilvános tiltakozásra nem vállalkoztak – egyébként erre lehetőségük sem lett volna. (Egy évvel később az írószövetségben többen elítélték Lăncrănjant.)



Végezetül meg kell említenünk, úgy tűnik, a nomenklatúra magyar tagjai közül egyedül Fazekas János miniszterelnök-helyettes merte kritizálni határozottan a pamflet kiadását. (Állítólag Gere Mihály KB-titkár személyesen tiltakozott Ceauşescunál a pamflet kiadása miatt – de mint majd szó lesz róla, a „harminchatok" tiltakozó beadványát nem volt hajlandó átadni a „Conducătornak". ) Amikor Fazekas beszélt Ilie Verdeţ miniszterelnökkel, valamint Gogu Rădulescu államelnök-helyettessel és Enache KB-titkárral, a párt nemzetiségi politikája elleni támadásnak minősítette a könyvet, követelve annak nyilvános megbélyegzését. Erre bizonytalan, kitérő válaszokat kapott, ám ezt nem hagyta annyiban. Az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottsága május 20-i ülésén – azt követően, hogy Iosif Banc és Constantin Dăscălescu azzal vádolták, miszerint „magatartásában nacionalista elemek vannak" – felszólalásában visszautasította a vádakat, majd azt hangoztatta, hogy a pamflet „kártékony nacionalizmusa" aláaknázza a magyar–román barátságot, és szembehelyezkedik a párt nemzetiségpolitikájával. Erre Ceauşescu igen hevesen reagált, kijelentve, hogy „nem a párt adta ki a könyvet, a romániai nemzetiségpolitikát pedig nem Lăncrănjan irányítja, hanem a párt". A vitának az lett a vége, hogy Fazekas kérte, „rossz egészségi állapota" miatt helyezzék betegnyugdíjba. (A magyar nagykövetség értesülése szerint eltávolítását a legkeményebben Elena Ceauşescu szorgalmazta.) Fazekas régóta emlegetett felmentése, melyről a szamizdat Ellenpontok 7. száma és a Szabad Európa Rádió is beszámolt, azokat igazolta, akik úgy vélték, hogy a könyv megjelentetése a pártvezetés soviniszta szárnyának előretörését jelenti, és a magyarságpolitikában újabb negatív fordulatra lehet számítani.
Ezt az is előre jelezte, hogy a PVB-ülést követő napon, május 21-én kormányváltásra került sor: a veterán Ilie Verdeţ helyett Ceauşescu abszolút bizalmasa, Constantin Dăscălescu alakított kormányt, amelynek összetétele sok jóval nem kecsegtetett: a kormányba bekerült a főtitkár-államelnök felesége, Elena, a rokona, Gheorghe Petrescu (július végén a „Conducător" testvére, Ion is), és olyan gátlástalan törtetők és szélsőséges soviniszták, mint Suzana Gâdea vagy Lina Ciobanu.



Május elején – amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyéni akciókkal nem lehet eredményt elérni – Kolozsváron Szőcs Géza költő és barátja, Marius Tabacu összeállított egy tiltakozó beadványt, melyet rajtuk kívül még tízen írtak alá , és a román zenetanár személyesen vitte Bukarestbe, a KB titkárságára, ahol iktatták azt. Néhány nappal később Marosvásárhelyen Sütő András író (és KB-póttag) is megfogalmazott egy – némileg terjedelmesebb – beadványt, amit Gálfalvi György és Markó Béla öntött végső formába, majd összesen harminchatan láttak el a kézjegyükkel (köztük olyanok, akik a kolozsvárit is aláírták). Az Ellenpontokban erről – név nélkül – beszámoló Szőcs Géza szerint az aláírók száma „alkalmasint nagyobb lehetett volna, de a szervezők, alighanem konspiratív megfontolásokból, időben gyors akciót határoztak el, hogy a belügyi dolgozók érdeklődését megelőzve fejezhessék azt be". A nagykövetség információi szerint összesen mintegy hatvan magyar értelmiségi tiltakozott – csoportosan vagy egyénileg – a könyv miatt.



A beadványok szövege ez ideig nem vált ismertté. (A hatoldalas marosvásárhelyi szöveget Domokos Géza úgy jellemezte, hogy „vidékies stílusú, behízelgő hangvételű. Kifejezi hódolatát Ceauşescunak, az RKP nemzetiségi politikáját dicséri, és arra hivatkozva említi a Lăncrănjan-könyvet, amit ellentétesnek minősít ezzel a politikával". ) Egyesek úgy emlékeznek, hogy két fő követelés fogalmazódott meg a memorandumokban: nyilvánosan lehessen cáfolni a pamfletben megfogalmazot rágalmakat, ezen kívül pedig a pártvezetés a nyilvánosság előtt határolja el magát egy nyilatkozatban a szerzőtől és művétől.



A marosvásárhelyi kezdeményezők eleinte azzal próbálkoztak, hogy a rezsim „fantomszervezete", az MNDT vezetőin keresztül próbálják meg eljuttatni a tiltakozó ívet a Központi Bizottsághoz, illetve a főtitkárhoz. Amikor megkeresték Fejes Gyulát, a tanács titkárát (aki emellett a KB egyik osztályvezetője is volt), hogy tegyen ez ügyben lépéseket, ő kitérő választ adott. Az alelnök, Vincze János szintén elutasította, hogy közvetítsen a pártközpont felé. (A veterán aparátcsik elítélte ugyan azt, amit Lăncrănjan a „felszabadulás" utáni időszak magyar kommunista vezetőiről írt – elvégre ő is érintett volt –, de ezt azzal magyarázta, hogy néhány magyarországi publicista, író „irredenta ízű megfogalmazásai" óhatatlanul kiváltanak „forrófejű reagálásokat"…) Az elnök, Gere Mihály május 28-án ugyancsak visszautasította, hogy közvetítőként lépjen fel a tiltakozó értelmiségi csoport és a legfelső pártvezetés között. („Nem akarják magukat kompromittálni" – írta Huszár Sándor Szabó Gyulának egy 31-i levelében. )



Végül a „harminchatok" beadványa nem Geréék közvetítésével, hanem Domokos Géza felesége révén – június első napjaiban – jutott el a KB titkárságára, ahonnan továbbították az „illetékesekhez". (Gálfalvi Zsolt úgy tudta, hogy ez Ceauşescuhoz is elkerült, akinek „első reagálása megértő volt a Lăncrănjan-könyv ellen tiltakozó írók lépése iránt". ) A beadvány következményeként Enache agitprop-titkár fogadta a magyar értelmiség néhány képviselőjét, és „elhatárolta" a párt álláspontját a Lăncrănjan-könyvben foglaltaktól. A nyilvános elítélés azonban nem történt meg, sőt még ezután is jelentek meg a román lapokban magasztaló recenziók, ugyanakkor a magyar nyelvűeknek megtiltották „egyéni véleményt tükröző kritika" megjelentetését.



A kezdeményezés – bár konkrét eredménye nem volt – mégis fontosnak mondható. Korábban előfordult ugyan, hogy „az öregek" generációjából néhány tekintélyes magyar értelmiségi vagy politikus (Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos és mások) kisebb-nagyobb jelentőségű helyi ügyekben (főleg iskolaügyi sérelmek esetén) különböző fórumoknál „lobbizott". Azonban a kommunista hatalomátvétel óta először került sor a magyar értelmiség egy nagyobb csoportja részéről kollektív protestálásra. Ilyen vagy ehhez hasonló, viszonylag széles körű megmozdulás 1989-ig többé nem fordult elő.



Itt kell kitérni arra, hogy amíg az egyénileg vagy csoportosan tiltakozók a pártvezetéshez fordultak (attól remélvén a sérelem orvoslását), velük ellentétben egy maroknyi ellenzéki: a nagyváradi Ellenpontok szerkesztői (Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, valamint Ara-Kovács Attila és Szőcs Géza) a tiltakozásnak egy más formáját választották: illegális folyóiratuk harmadik számát a Lăncrănjan-könyv megjelenésének szentelték. Ara-Kovács (név nélkül, mint a többiek) Bevezetés a fasizmusba címmel írt egy kommentárt, melyben végül leszögezte: „Lăncrănjan leleplezte Ceauşescut; tettenérhetővé tette számunkra a valóságot: Romániában fasisztának lenni állampolgári kötelesség. S a magyargyűlölet […] e kötelesség elmaradhatatlan velejárója." Mint említettük, Tóth Károly Antal egy terjedelmes részt lefordított a pamfletből, Takács Ferenc pedig ismertette a könyvet, végül Keszthelyi András egyetemi hallgató A hagyományos és a hagyományait kereső román nacionalizmus címmel írt elemzést. (Ezen kívül hírt adtak a csoportos tiltakozó akcióról is.)
A viszonylag széles körű protestálásnak annyi következménye azért lett, hogy a pártvezetés megértette: a magyar értelmiség soraiban igen nagy feszültség keletkezett, ezért (háromnegyed évi késéssel) ismét összehívták a kezdettől fogva „politikai szelepnek" szánt MNDT büróját (végrehajtó irodáját). A július 14-i ülésen a tizennégy tagon kívül jelen volt Petru Enache KB-titkár, Eugen Florescu osztályvezető-helyettes, valamint néhány pártaktivista. Napirenden a magyar tömegtájékoztatási eszközök helyzete, feladatai szerepeltek. A közel háromórás megbeszélést alapvetően a szokásos formalizmus jellemezte, de Bodor Pál és Gálfalvi Zsolt az adott keretek között igyekezett a nemzetiségi sajtó, ill. az általános politikai helyzet legégetőbb gondjairól beszélni. A légkör akkor forrósodott fel, amikor a bukaresti írók a Lăncrănjan-röpiratot hozták szóba (azzal kapcsolatban, hogy a szerző szerint a nemzetiségeknek „aránytalanul több" sajtókiadvány, könyv áll rendelkezésére, mint a románoknak). Ekkor Enache izgatottan félbeszakította a hozzászólásokat, és igyekezett elvágni azok folytatását. Lényegében azt közölte, hogy a reggeli órákban Constantin Dăscălescu miniszterelnöktől tájékoztatást kapott a magyar kormányfővel előző nap folytatott megbeszélésekről. Ezen Lázár György is kitért a sajtóban időnként fellelhető „nemkívánatos jelenségekre", és nem helyeselte a viták kiélezését. Enache azzal folytatta, hogy a könyv „nem a párt álláspontját tükrözi, azzal a vezetés, személyesen Ceauşescu elvtárs nem ért egyet", majd azt fejtegette, hogy „nem a belső vitákra, hanem a szaporodó és egyre erősebb külső, Romániát érő támadásokra kell összpontosítani, azokat kell visszaverni – a nemzetiségi sajtónak is". Elmondta, hogy számos külföldi (magyar, bolgár és szovjet) írás „sérti a román nép nemzeti érzékenységét, történelmét, vitatja a kontinuitását". Végül megjegyezte, hogy ősszel a magyar és a román párt illetékes KB-titkárai találkoznak, s megbeszéléseiken „feltárják és rendezik a vitás kérdéseket".



Ezután nyilvánvaló volt, már csak abban lehet reménykedni, hogy legalább a budapesti párt- és állami vezetés határozottan tiltakozni fog a magyarellenes iromány kiadása miatt, és nyilvánosan el fogják ítélni Lăncrănjant és művét. Az előbbi elvárás nem teljesült – az utóbbi azonban két írónak köszönhetően igen.




JEGYZETEK



1. Már 1968-ban azt rögzítették az MSZMP Központi Bizottság agit-prop bizottságának a történettudomány helyzetéről kiadott állásfoglalásában, hogy a magyar történettudomány szemléleti ellentétbe került a románok történelemszemléletével. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967–1970. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974. 216.



2. A harmincas évek elismert történészét a kommunista egyeduralom megszilárdulása után, 1948-ban a Duna-deltába száműzték, csak az ötvenes évek végi nacionalista fordulat után térhetett vissza a fővárosba, majd 1964-től meredeken ívelt felfelé a karrierje az 1977-ben bekövetkezett haláláig. 1968 nyarán megjelent egy könyvecskéje (Erdély a román nép történetében), mely történelemszemléletében Lăncrănjan előfutárának tekinthető.



3. Makkai László: Egy kis szakmai ördögűzés. In: Történelmi Szemle, 1975. 4. sz. 751–754. Lásd még R. Süle Andrea: Vitatott kérdések és szemléleti különbségek a magyar és a román történetírásban. In: Alföld, 1988. 1. sz. 36–54.



4. „Az utóbbi években igen sok tanulmány és könyv jelent meg román történetírók tollából Erdély történetére vonatkozóan, melyek […] egyoldalúan tárgyalják" annak számos elemét. Ráadásul 1980-ban Bukarestben rendezik meg a történész világkongresszust. „Mindez indokolttá teszi, hogy […] most már a magyar történetírás is összefoglalóan állást foglaljon Erdély történelmével kapcsolatban" – olvasható az MTA Történettudományi Intézete igazgató-helyettese, Ránki György 1975. november 17-i, Kornidesz Mihálynak, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya helyettes vezetőjéhez címzett átiratában. Magyar Országos Levéltár (= MOL), az MSZMP KB TKKO iratai, M-KS 288. fond, 36. csomó (= cs.), 22. őrzési egység (= ő. e.), 77.



5. MOL, az MSZMP KB Külügyi Osztályának iratai, M-KS 288. fond, 32. cs., 9. ő. e., 371–375.



6. MOL, a külügyminisztérium titkos ügykezelt iratai, Románia, XIX-J-1-j-1977, 114. doboz, 128-2. levéltári szám (= ltsz.) 001756/30/1977.



7. D. Berciu – M. Preda: „A történelmi igazság szellemében".



8. MOL, XIX-J-1-j-1978, 121. doboz, 128-7. ltsz., 001453/2/1978. Biczó György május 24-i jelentése.



9. A cikk eredetileg a május 4-i Contemporanulban jelent meg, majd másnap magyarul is, az Előrében: Horthysta megszállás Erdély északi részén (1940–1944). Szent Bertalan hosszú éjszakája.



10. MOL, XIX-J-1-j-1981, 131. doboz, 128-27. ltsz., 004221/1981. Rajnai Sándor június 12-i jelentése. (A lefotóztatott fordítást nem találtuk a jelentés mellett.)



11. Az esszé („Válasz Herdernek és Adynak") az 1977 karácsonyi és 1978. január 1-i Magyar Nemzetben jelent meg.



12. Az ürügy – mint a pamfletből kiderül – nemcsak az év végi esszé volt, hanem egy a Reutersnek, és egy brit újságírónak adott interjú, valamint az amerikai magyar emigráció New York-i, Ceauşescu-ellenes tüntetés volt.



13. MOL, XIX-J-1-j-1978, 118. doboz, 128-1. ltsz., 005059/6/1978. Rajnai Sándor október 12-i feljegyzése a Kádár Jánosnál tett látogatásról. Az első titkár ezt azután mondta, hogy az Illyés-esszére adott román válasz után a PB május végén úgy döntött, hogy „… a magyar kisebbségről anyagok csak előzetes konzultáció után jelenhetnek meg". (Ennek az egyik következménye az volt, hogy nem jelenhetett meg Illyés válasza és Aczélnak a nemzetiségi kérdésről a Népszabadságnak szánt cikke. Vö.: Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík Kiadó, Budapest, 1997., 251–252.



14. MOL, XIX-J-1-j-1978, 118. doboz, 128-1. ltsz., 005059/3/1978. Rajnai október 12-i feljegyzése az Illyés Gyulánál tett látogatásról. (A kinevezett nagykövetnek az volt a véleménye, hogy a vezetésnek a hivatalos kétoldalú kapcsolatok „kiegyensúlyozottságára irányuló" törekvéseivel szemben Illyés „türelmetlen", „értetlen".)



15. Kádár 1980-ban egyébként is kénytelen volt a Kreml elvárásának megfelelni, és a nyugati kapcsolatok intenzivitásából visszavenni. Lásd Békés Csaba: Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990. Gondolat, Budapest, 2004. 260–274.



16. MOL, M-KS, 288. fond, 5. cs. 838. ő. e., 24–27. (Az MSZMP PB 1981. október 13-i ülésének jegyzőkönyve.)



17. MOL, XIX-J-1-j-1981, 128. doboz, 128-27. ltsz., 003144/1/1981. Kalmár György id. ügyvivő 1981. április 28-i jelentése. A két szomszéd ország között nemcsak a sajtókampány fölerősödése miatt volt igen hűvös a viszony, hanem az ún. Bartók Béla-affér miatt is. Születésének centenáriumán a magyar fél közös koszorúzást tervezett március 26-án a nagy zeneszerző szülővárosában, Nagyszentmiklóson, de ezt a szándékot Bukarest – mondva csinált ürügyekre hivatkozva – elhárította, sőt, az indulás előtti este telefonon közölték Rajnai Sándor nagykövettel: „a román vezetésnek változatlanul az az álláspontja, hogy a nagyszentmiklósi koszorúzásra ne jöjjön magyar delegáció. Ha mégis jönne Tóth Dezső vezetésével küldöttség, nem engedik be a határon Romániába." A magyar–román államközi kapcsolatok történetében páratlan dolog történt: a román hatóságok megtiltották a budapesti kormány egy tagjának a beutazását az országba. MOL, XIX-J-1-j-1981, 131. doboz, 128-764. ltsz., 00430/2/1981. Hodicska Tibor március 27-i feljegyzése.



18. Rădulescu személyekre lebontva közölte a megírandó cikkek tematikáját is. MOL, XIX-J-1-j-1981, 128. doboz, 128-27. ltsz., 004703/1981. Kalmár György id. ügyvivő 1981. április 17-i rejtjeltávirata.



19. Lásd például a március 20-i Vatrát („Megrendítő tanúvallomások. Egy történelmi igazság helyreállítása") és a május 21-i Flacărát (M. Fătu: „Az 1940. augusztusi bécsi fasiszta diktátum és következményei"). Ez utóbbi cikk még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa alelnökénél és elnökénél is kiverte a biztosítékot, mert a történész szerző bőven idézte azt a Ferenczy Györgyöt, aki a kommunista történetírás addigi álláspontja szerint „közismert Maniu-ügynök" (valójában az erdélyi magyar politikai közösségből kitagadott, „antirevizionista", nemzetáruló kalandor) volt. Vincze János és Gere Mihály tiltakozására a KB Sajtóosztálya a második részt átdolgoztatta. MOL, XIX-J-1-j-1981, 128. doboz, 128-27. ltsz., 004220/1981. Rajnai június 11-i jelentése.



20. A Szilágy megyei Ippen és Ördögkúton történt atrocitásokról lásd Illésfalvi Péter: Atrocitások az 1940-es erdélyi bevonulás során. In: Székelyföld, 2004. szeptember, 77–101.



21. MOL, XIX-J-1-j-1981, 128. doboz, 128-27. ltsz., 003760/1981. Rajnai Sándor május 21-i jelentése.



22. MOL, XIX-J-1-j-1981, 128. doboz, 128-27. ltsz., 003144/4/1981. Rajnai május 27-i rejtjeltávirata. (Az egyik ilyen sérelmes írás a Népszabadságban jelent meg. Az MSZMP KB központi lapjában Vass Henrik, a Párttörténeti Intézet ny. igazgatója az erdélyi származású Szirmai István volt KB-tag 70. születésnapjára írt cikkében az „Erdély visszacsatolása" kifejezést használta, mire a románok erélyesen tiltakoztak.)



23. Egy összeállításból azonban tudható, hogy többek között a Népszabadság január 11-i („Sütő András metafóra-igazsága"), és április 12-i („Nemzeti és nemzetközi elkötelezettségben") számait is kifogásolták. MOL, M-KS 288. fond, 5. cs., 838. ő. e., 33–38. (Az MSZMP PB 1981. október 13-i ülésének jegyzőkönyve.)



24. Az utóbbi mondatok mellé Roska kézzel odaírta: „Ez kemény választ követel!" MOL, XIX-J-1-j-1981, 128. doboz, 128-27. ltsz., 003144/5/1981. Roska István június 3-i feljegyzése. (A konzultációt egyébként hónapok óta sürgette a magyar fél.)



25. Egy, a Külügyminisztérium III. Területi Főosztályán készült, 1982. november 11-i feljegyzés szerint 1979-től addig összesen tizenegy alkalommal interveniált a román fél, míg magyar részről összesen hatszor emeltek kifogást, akkor is „visszafogottabb formában, többnyire magánvéleményként, nagyköveti szinten". MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-81. ltsz., 00184/8/1982.



26. MOL, M-KS 288. fond, 5. cs., 838. ő. e., 127., 128. (az MSZMP PB október 13-i ülésének jegyzőkönyve), és XIX-J-1-j-1981, 128. doboz, 128-27. ltsz., 003144/12/1981., a III. Területi Főosztály október 2-i feljegyzése.



27. MOL, M-KS 288. fond, 5. cs., 838. ő. e., 144–150. (Az MSZMP PB október 13-i ülésének jegyzőkönyve.)



28. MOL, M-KS 288. fond, 5. cs., 838. ő. e., 46–48.



29. Többek között a két fővárosban megnyitandó kulturális központok kérdésére, a kishatárforgalom bővítésére, a diplomáciai ingatlan-vitára, a sérelmes „szállás-törvényre" utaltak.



30. MOL, XIX-J-1-j-1982, 117. doboz, 128-144. ltsz., 00764/1982. Rajnai Sándor nagykövet egy 1981. december 18-i, Roska Istvánnak küldött „főnöki levél"-ben megjegyezte, hogy a román fél valójában nem az egyébként sem létező „irredenta propagandától" fél, hanem „mindattól, ami ma Magyarországon megjelenik" (vagyis a vezetést a reform-politika, a románokra is vonzóan ható nyugodt belpolitikai légkör, a relatíve jó ellátás zavarja). MOL, XIX-J-1-j-1981, 126. doboz, 128-146. ltsz., 006809/3/1981.



31. A február 11-től bevezetett intézkedés-sorozat eredményeként egyebek mellett megtiltották, hogy az újságírók kapcsolatot tartsanak fenn az MTI tudósítójával, Oltványi Ottóval, felfüggesztették a sajtó- és kulturális jellegű utazásokat, leállították a Magyarországról szóló anyagok közlését, és egyéb korlátozó rendelkezést hoztak (például lemondták Gregor József fellépését, az LGT turnéját). Az ezekről beszámoló Rajnai Sándor nagykövet a március 12-i jelentésében „a helyzet további romlásával" számolt. (Ez be is jött: április 1-vel kezdődően megszüntették a magyarországi sajtótermékek ottani előfizetését.) Oltványi Ottó 1982. július 8-i romániai helyzetjelentése, Száraz György-hagyaték és MOL, XIX-J-1-j-1982, 118. doboz, 128-15. ltsz., 001527/1/1982. (Az „embargót" a publikálások esetében 1982 nyarától, az érintkezésekben októbertől szüntették meg.)



32. Kádár azon morfondírozott, hogy „esedékes egy magyarországi hivatalos román párt- és kormányküldöttség-látogatás, ami Ceauşescu-látogatás… – ezt mi nem akartuk, és én kérem, hogy ezt tartsuk fönn. Elvtársak, itt Budapesten ha mi fogadnánk egy román párt- és kormányküldöttséget a jelenlegi belső és nemzetközi helyzetben, ebből csak rossz jönne ki!" Később még egyszer megismételte: „mi azért nem akarjuk, mert egy ilyen találkozó puszta tényét a román politika a saját előnyére tudja kihasználni." MOL, M-KS 288. fond, 5. cs., 848. ő. e., 127., 128. (Az MSZMP PB március 2-i ülésének jegyzőkönyve.)



33. Kádár azonban nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy „Ennek nagyon jó szövegnek kell ám lennie, nem szabad úgy, hogy valamiben igazat adunk!" (Mármint hogy elfogadjuk a románok korábbi vádaskodásait…)



34. MOL, M-KS 288. fond, 5. cs., 848. ő. e. 21–27. (Az MSZMP PB március 22-i ülése.)



35. A kortárs román irodalmat bemutató, 1977-es kislexikonba (Dicţionar de literatură română contemporană, Editura Albatros, Bucureşti) még nem került bele – nyilván azért, mert nem tartozott a jelentősebb írók közé.



36. Preda a Delirul című 1975-ös regényével vált hírhedtté, annak antiszemita kicsengése miatt. (Az Antonescu-rezsim rehabilitálása felé tett egyik első lépés volt a könyv kiadása). Lásd Denis Deletant: Ceauşescu şi Securitatea. Constrîngere şi disidenţă în România 1965–1989. Editura Humanitas, Bucureşti, 1995., 186–187.



37. A Barbu–Lăncrănjan-klikket nemcsak az erőszakosságuk, nyílt hataloméhségük miatt utálták, hanem azért is, mert durván támadták a liberálisabb vezetőséget. Az ellentéteket jól mutatja, hogy 1981 márciusában a „nyugatosok" kihallgatást kértek Ceauşescutól, és azon mintegy „feljelentették" a csoportot. A „Conducător" ekkor tulajdonképpen megvédte a szellemi szövetségeseit. A személyes ellentétek azonban ezek után csak tovább nőttek, amit mi sem mutat jobban, mint hogy Eugen Jebeleanu az írószövetség 1982. március 5-i vezetőségi ülésén azt vágta Lăncrănjan fejéhez (aki – mivel nem volt vezetőségi tag – csak nemzetgyűlési képviselői jogán volt jelen): „az ilyen neandervölgyi típusoknak itt nincs mit keresniük!" MOL, XIX-J-1-j-1982, 121. doboz, 128-81. ltsz., 003010/1982.



38. Interjú Gálfalvi Zsolttal. Marosvásárhely, 2006. május 10.



39. A De la Bîrca la Viena şi înapoi című, úti emlékeit tartalmazó könyvében „a sorozatos tendenciózus valótlanságok mellett többek között minősíthetetlen állítások fogalmazódnak meg a magyar útlevél-ellenőrző szervek munkájáról, brutális megnyilvánulásairól, de a könyv egésze sértő módon érinti a magyar társadalmi rendet (egy 1979-es útinapló keretében)" – írják az Erdélyből áttelepült Enyedi Sándor történész és Sükösd János pedagógus az Óvári Miklósnak címzett 1982. április 27-i levelükben. MOL, M-KS 288. fond, 51. cs., 17. ő. e., 86/1982. (Óvári Miklós KB-titkár leadott anyagai.)



40. Lásd Rajnai Sándor április 22-i rejtjeltáviratát. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/1/1982.



41. A kéziratot belső bírálatra Dumitru Ghişe, a pártfőiskola rektor-helyettese kapta meg, aki negatív véleményezést adott róla – legalábbis ezt állította Domokos Gézának az év végén. (MOL XIX-J-1-j-1982, 118. doboz, 128-71. ltsz., 003799/4/1982.)



42. Szepes István kolozsvári főkonzul május 12-i jelentésében azt állítja, hogy a könyv már 7-én forgalomba került, ezzel szemben Rajnai az április 22-i rejtjeltáviratában és május 18-i jelentésében 12-ről ír, de a 10-i Ungheanu-recenzióban már egy megjelent könyvről van szó. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/1/ 1982, ill. 003212/8., valamint 128-80. ltsz., 003619.



43. MOL, XIX-J-1-j-1982, 121. doboz, 128-81. ltsz., 002958/1/1982.



44. Ara-Kovács Attila – a nagyváradi szamizdat folyóirat, az Ellenpontok egyik szerkesztője az 1982 áprilisában megjelent 2. számban – úgy vélte, az év eleji külügyminiszter-helyettesi tárgyalások kudarca a románokat újra arra késztette, hogy „régi túszpolitikájukkal taktikázzanak; vagyis, hogy a magyar hatóságok »makacsságát« az erdélyi magyarság elleni fokozódó represszióval próbálják megtörni". Ellenpontok (sajtó alá rendezte: Tóth Károly Antal), Pro-Print, Csíkszereda, 2000. 83.



45. MOL, XIX-J-1-j-1982, 117. doboz, 128-72. ltsz., 00584/1982. Szepes István főkonzul május 26-i „főnöki levele" Roska István külügyminiszter-helyettesnek.



46. A recenzióban (melyet magyar fordításban már 13-án fölküldtek a nagykövetségről Budapestre) Ungheanu olykor még Lăncrănjanon is túltett. („A mai idők minden politikai és társadalmi különbsége ellenére a mostani helyzet hasonlít […] a harmincas évek utáni helyzetre, […] amikor szüntelenül ujjal mutogattak Erdély felé…") Huszár Sándor azt írta április 13-án a naplójába, hogy az írás „végső kicsengése olyan, mintha a magyarok utcai megverettetésére szólítaná fel a román lakosságot". Lásd Huszár Sándor megszerkesztett, kiadatlan 1982-es naplójegyzeteit. Itt mondunk köszönetet Bányai Évának, a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológia Tanszéke tanárának, hogy lehetővé tette a terjedelmes napló-folyam nála lévő fénymásolt példányának kijegyzetelését.



47. Ekkor jelentette be Lăncrănjan egy új regényének a közeli megjelenését. Csak annyit árult el róla, hogy a Gyuri nevű hős 1940 szeptemberében Ionra lő, de ő aztán az élete árán is megmenti Gyurit. Ez a munkája eredetileg még 1981-ben jelent volna meg az Editura Albatros-nál, de a külső referensek – soviniszta szellemisége miatt – elmarasztalták, emiatt a kiadó igazgatója a szöveg átdolgozását javasolta, amibe a szerző nem ment bele. (Lásd erről a Securitate egyik, 1982. február 16-i feljegyzését: Cartea Albă a Securităţii. /Istorii literare şi artistice 1969–1989./ Editura Presa Românească, Bucureşti, 1996. 234.) 1983 februárjában még mindig olyan információkkal rendelkezett a nagykövetség, hogy „várhatóan nem adják ki". MOL, XIX-J-1-j-1983, 110. doboz, 128-75. ltsz., 001194/1983., Barity Miklós nagykövet február 3-i jelentése. A Toamna fierbinte végül csak 1986 nyarán jelenhetett meg.



48. Titus Vijeu: Cuvînt despre Transilvania; Dan Ciachir: O mărturisire despre credinţă.



49. Ion Dodu Bălan: Cuvînt despre Transilvania, illetve Pompiliu Macrea: Mărturia unei conştiinţe. Utóbbi szerint Lăncrănjan „csak a hazája iránti kötelezettségét teljesíti, és nagyon ügyel arra, hogy könyvével senkit meg ne sértsen". Huszár-napló, 1982. május 14.



50. M. Ungheanu interjúja Francisc Păcurariuval: Eu sînt profund convins că lecţia Transilvaniei este de foarte mare importanţă pentru prezent. Fordításban közölte az Ellenpontok májusi, ún. Lăncrănjan-száma. Ellenpontok, 2000., 113.



51. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-80. ltsz., 003619/1982.



52. Ellenpontok, 2000., 118. (A szerző Takács Ferenc, akkor jákóhodosi tanár volt, majd az emigrálása után, a kilencvenes évektől Budapesten kisebbségpolitikai szakértőként tevékenykedett.)



53. A Magyar Írók Szövetségének archívuma, 76. doboz, a választmány 1982. október 22-i ülésének gyorsírásos jegyzőkönyve (= választmányi jegyzőkönyv), Mocsár Gábor felszólalása, 62–64.



54. Szövegét lásd: Ion Lăncrănjan: Szónoklat Erdélyről. Áramlat Kiadó, Budapest, 1990.



55. MOL, XIX-J-1-j-1983, 110. doboz, 128-74. ltsz., 001092/1983. Barity Miklós február 3-i jelentése.



56. Az első kiadáson még nem volt feltüntetve a szerző neve, csak a másodikon: Ioan N. Ciolan: Transilvania – prigonită de unguri. Editura Petru Maior, Tîrgu Mureş, 1997. Ciolan ebben az irományában a székelyföldi románok „üldöztetésével", a harmincas években hatalmi erőszakkal, a székelyek pénzén építtetett Udvarhely és Háromszék megyei ortodox és görög katolikus templomok lerombolásával foglalkozik, emellett azonban nagy teret szentel annak a kérdésnek, hogy – szerinte – miként asszimilálták a kommunizmus évtizedeiben (!) a székelyföldi románok jelentős részét, hogyan szorították őket háttérbe a székelyek.



57. A Magyar Országos Levéltár akkori főigazgatója példás forráskritikai tanulmányában bemutatta, hogy az idézeteket – manipulációs szándékkal – összefüggéseiből kiragadva tette közzé. Azt is észrevette, hogy valószínűleg csak másodkézből (fénymásolatból) ismerte Lăncrănjan a Dücső-könyvet (illetve a címlapot és a közölt oldalt), ugyanis a kiadó nevét rosszul tüntette fel. Vö: Varga János: Levente és értelmezője nyomában. In: Tanulmányok Erdély történetéről. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1988. 212–225.



58. Interjú Keszthelyi Gyulával, Budapest, 2006. május 18.



59. Randolph Braham: Román nacionalisták és a holocaust. Múlt és Jövő, Budapest, 1998. 48–49.



60. Április 15-én Rajnai Sándor nagykövet azt jelentette, hogy az utolsó fejezetet Lăncrănjan „néhány héttel ezelőtt »hozta össze«, zömében kifejezetten neki »szállított« anyagokból". MOL, XIX-J-1-j-1986, 127. doboz, 128-81. ltsz., 003110/1982. Figyelemre méltó, hogy az 1986-ban megjelent munkákat (Mihai Fătu: Az ország észak-nyugati részének román egyháza a horthysta megszállás alatt 1940–1944 és Nicolae Corneanu: A román egyház az ország észak-nyugati részén a horthysta üldöztetés idején), melyek témája részben megegyezik a Ciolánéval, Hodicska Tibor követségi tanácsos információi szerint ugyancsak a KB Sajtó- és Propaganda Osztálya „gondozta". MOL, XIX-J-1-j-1986, 127. doboz, 128-79. ltsz., 00124/14. (A könyveket kiadták magyar nyelven is, de bolti forgalomba – valami oknál fogva – mégsem kerültek.)



61. Lásd Rajnai Sándor 1981. április 11-i rejtjeltáviratát. MOL, XIX-J-1-j-1981, 127. doboz, 128-27. ltsz., 002972/1981. (Florescu rendkívül befolyásos személy és „az ellenünk irányuló vádaskodások egyik fő kezdeményezője" – írja róla Rajnai egy másik, 1981 végi rejtjeltáviratában. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-80. ltsz., 0089/1982.)



62. Mircea Muşat, a Párttörténeti Intézet igazgató-helyettese (Ion Ardeleanu, a Párttörténeti Múzeum helyettes vezetője mellett) Elena Ceauşescu egyik „kedvence", akinek meghatározó része volt a magyarellenes kampányban.



63. Tóth Sándor kolozsvári filozófiaprofesszor, a magyar kisebbség helyzetét feltáró, híres jelentésében azt írja, hogy a pártközpont dokumentációs osztálya anyagait is felhasználta a szerző. (Vö.: Jelentés Erdélyből II. (1987), Dialogues Européens, Paris, 1989. 97.)



64. MOL, XIX-J-1-j-1982, 121. doboz, 128-81. ltsz., 003110/1982., Rajnai Sándor április 15-i jelentése.



65. MOL, XIX-J-1-j-1982, 118. doboz, 128-15. ltsz., 001073/2/1982. Rajnai május 13-i jelentése.



66. Kalmár György id. ügyvivő informátorai szerint a könyv megjelenése után a magyar kisebbségnek „a még meglévő lojalitása is megszűnt, teljesen levált politikailag a jelenlegi román rezsimtől, és ellenségesen áll vele szemben." Ezek után az ideiglenes ügyvivő amiatt aggódott, hogy „a megbotránkozással vegyes félelem mögött felerősödik a kisebbségi nacionalizmus"… MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/10/1982.



67. Domokos, illetve a kiadó ellen ekkor már hónapok óta folyt a hajsza. Vö.: Domokos Géza: Igevár. Kriterion-történet tizenhat helyzetképben elmondva. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2000. 67–76.



68. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/1/1982., Rajnai Sándor április 22-i rejtjeltávirata.



69. Rajnai újabb, április 29-i rejtjeltáviratában közli azt is, hogy olyan („mesterségesen sugallt") híresztelések vannak forgalomban, miszerint Ceauşescu a távolkeleti útja miatt nem is tudott a könyv kiadásáról, és az akció mögött a hírhedetten magyargyűlölő Iosif Banc (korábbi Maros megyei elsőtitkár) és Hajdu Győző áll. Ez feltehetően nem igaz, ám az tény, hogy a Scînteia április 18-i számában közölt beszélgetésben az Igaz Szó közismerten talpnyaló főszerkesztője óvatosan dicsérte a könyvet. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/2/1982. (Az Ellenpontok 7. száma arról számolt be, miszerint Hajdu megtiltotta beosztottjainak, hogy aláírják a Sütő-féle memorandumot, ennek ellenére a szerkesztőség nagy része megtette ezt.)



70. Huszár Sándor május 7-i, és 13-i naplójegyzetei.



71. Egy április 15-i levelében Méliusz Gáll Ernővel közli ezt a szándékát. Gáll Ernő: Napló I. (1977–1990.) Kriterion, Kolozsvár, 2003. 415. Domokos Géza az írószövetség vezetőségi ülésén jelentette be, hogy lemond a tagságáról, ha nem lesz mód nyilvános állásfoglalásra a könyv ellen. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/10/1982. (Domokos személyes közlése szerint erről szó sem volt…)



72. Az Egy jámbor erdélyi turista futó kérdései Ion Lăncrănjanhoz című dolgozat megírásának körülményeit lásd Szabó Gyula: Kényszerpályák. (Emlékek egy letűnt írói idő elejéről és végéről), Albert Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2004, 51–62., 136. A beadványt Huszár lefordíttatta románra, és elküldte a KB-nak – válasz persze nem érkezett rá.



73. Beke írásának az a része, mely Balotă könyvét ismertette, később megjelenhetett a Korunknál, a Lăncrănjannal foglalkozó rész azonban sohasem látott napvilágot.



74. Koppándi Sándor, a Központi Bizottság Sajtóosztályának főelőadója, aki a nemzetiségi területet „felügyelte", ugyancsak érintett volt, hiszen az ő neve alatt jelent meg 1981/82 fordulóján A romániai magyar nemzetiség című tanulmánykötet, melyet Lăncrănjan ugyancsak megbírált.



75. Lăncrănjan áttételesen D. R. Popescut is bírálta, mert ő fordította románra Száraz György Ítéletidő c. drámáját, melyet a pamfletben kritizált. (A Kolozsvárról Bukarestbe került Popescura, akinek a felesége magyar volt, a magyar írók sokáig magyarbarát íróként tekintettek, akiben meg lehet bízni.)



76. Bitay közlése szerint a beadványa eljutott a címzetthez, de választ nem kapott rá. (Igaz, erre nem is nagyon számított…) Interjú Bitay Ödönnel, Sepsiszentgyörgy, 2006. május 9.



77. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/11/1982. A június 10-i jelentéshez mellékelték Beke, Demény, Bodor és Bitay szövegét magyar fordításban, valamint a román eredeti másolatát.



78. Gáll, 2003. 414.



79. Mivel választ nem kapott (ami nem lepte meg Kántort), némi átfogalmazással nyílt levélként akarta a Korunkban közölni – de természetesen nem lehetett. Ezt követően a novemberi Mozgó Világ szerette volna lehozni, de a Tájékoztatási Hivatal kivetette a lapból, ami miatt a szerkesztőség november 15-én tiltakozó levelet küldött Kádár Jánosnak: MOL, M-KS, a Kádár-titkárság iratai, 288. fond, 47/1982/768. ő. e., 105–106. Kántor levele végül a Függőhíd (Közérzetkrónika) című kötetében jelent meg. (Jelenkor – Kriterion, Pécs – Bukarest, 1993. 206–210.)



80. Tóth Sándor ezt a beadványt másolatban megküldte Száraz Györgynek is, mely utóbbi hagyatékában található. Ezúton mondunk köszönetet Kőrösi P. Józsefnek és Száraz Miklós Györgynek, hogy áttekinthettük Köteles Pál és Száraz György hagyatékát.



81. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/10/1982., Rajnai Sándor június 3-i jelentése. (Száraz György – bukaresti értesülésre hivatkozva – közölte az írószövetség október 22-i választmányi ülésén, hogy a Sport és Turizmus Kiadónál akadt valaki, aki „ellene mondott a könyvnek" – ám emiatt gyorsan kirúgták. Vö.: választmányi jegyzőkönyv, Száraz György felszólalása, 113.)



82. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/11/1982. és Huszár-napló, 1982. szeptember 14., 15. és interjú Kántor Lajossal, 2006. május 12. (Az adott körülmények között már az is némi optimizmusra adhatott okot, hogy az írószövetség választmányi tagjai közül a július 27-i ülésen senki sem védte meg az ominózus pamfletet. Lásd Kalmár György augusztus 3-i jelentését. XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/15/1982.)



83. Fazekas egy hatvanoldalas tanulmányban elemezte a pamflet magyarellenességét, amiről a politikus régi nagyváradi elvtársán, Robotos Imrén keresztül szerzett tudomást Almási Kálmán diplomata. Vö.: Almási Erzsébet: Bukaresti napló. Egy diplomata feleség feljegyzései. Püski, Budapest, 1998. 51.



84. Gere ezt később árulta el a sógorának, aki maga is meglepődött ezen. Lásd Bányai Éva interjúkötetében a Bodor Pállal készített beszélgetést. (Sikertörténet kudarcokkal. Bukaresti életutak. Beszélgetés bukaresti magyar értelmiségiekkel. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2006. 53.)



85. „A főtitkárt hatalom-mániás, hallatlanul korlátolt és betegesen gyanakvó felesége azért is gyűlölte Fazekast, mert ő – Paul Nicolescu-Mizillel együtt – az asszony PVB-tagsága ellen szavazott" – jelentette Kalmár György id. ügyvivő augusztus 10-én. (Ezeket az információit a szovjet nagykövet is megerősítette.) MOL, XIX-J-1-j-1982, 118. doboz, 128-20. ltsz., 001073/5/1982. és Huszár Sándor május 22-i naplójegyzete.



86. Rajnai az 1981. december 17-i, Roska István külügyminiszter-helyettesnek küldött „főnöki levelében" arról számolt be, hogy „továbbra is tartják magukat azok az értesülések, amelyek szerint készítik elő Fazekas János vezetésből való eltávolítását". Kirúgását Ilie Ceauşescu szorgalmazta, aki egy beadványában „az RKP nemzetiségi politikájával való szembehelyezkedéssel" vádolta őt. MOL, XIX-J-1-j-1981, 127. doboz, 128-200. ltsz., 001279/9/1981.



87. Rajnait az egyik informátor még április közepén úgy tájékoztatta, hogy „a kisebbségi írók tiltakozásra készülnek a cikk, illetve a könyv miatt", nyilvánvaló tehát, hogy a beadványok elkészítése nem „hirtelen felindulásból" történt, hanem bizalmas megbeszélések előzhették meg. MOL, XIX-J-1-j-1982, 121. doboz, 128-81. ltsz., 003010/ 1982.



88. Adonyi Nagy Mária, Fodor Sándor, Kántor Lajos, Koós Enikő, Lászlóffy Aladár, Simon Gábor, Szegő Katalin, Szilágyi István, Szilágyi Júlia, Szőcs István. A névsort Szőcs Géza közli Az uniformis látogatása című kötetében (HHRF, New York, 1986, 150.).



89. Rajnai Sándor június 3-i jelentésében az olvasható, hogy az aláírók között volt többek között Kányádi Sándor, Kántor Lajos, Lászlóffy Aladár, Fodor Sándor, Szilágyi István, Gáll Ernő, Balogh Edgár Kolozsvárról, Sütő András, Gálfalvi György Marosvásárhelyről, míg Bukarestből Domokos Géza, Szász János, Gálfalvi Zsolt, Bodor Pál, Kovács János. Rajtuk kívül még biztosan aláírta a már említett Markó Béla, Sepsiszentgyörgyről Farkas Árpád és Bukarestből Huszár Sándor. Gáll Ernő valamiért nem tett említést az akcióról a naplójában, de Joó Rudolfnak elárulta, hogy ő is aláírta a beadványt. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/10/ 1982. és 119. doboz, 128-37. ltsz., 001962/1/1982.



90. Ellenpontok, 2000, 112.



91. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003012/10/1982.



92. A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát 1968 novemberében hozták létre, de kezdettől fogva súlytalan, a külföldnek szóló kirakatintézmény volt. Sem vertikális vagy horizontális struktúrával, tagsággal, saját költségvetéssel nem rendelkezett. Bővebben lásd Vincze Gábor: Egy romániai „fantomszervezet", a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa születése. In: Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2003. 623–639.



93. Vincze János (Ion Vinţe) 1944 előtt az illegális RKP Brassó tartományi titkára, 1947–48-ban budapesti követ, 1952–53-ban belügyminiszter-helyettes, majd vezérőrnagyi rangban szekuritátés csapatok parancsnoka volt, ezt követően a Központi Pártkollégium tagja. Magyar ügyekben sohasem exponálta magát, a rezsimhez annak bukásáig hűséges volt.



94. Interjú Gálfalvi Zsolttal, valamint MOL, XIX-J-1-j-1982, 118. doboz, 128-20. ltsz., 001073/5/1982. Korábban még arról értesült Rajnai nagykövet, hogy Gere április 14-én megbízta Fejest, hogy készítsen egy tájékoztató anyagot a könyvről. Arról, hogy ez elkészült-e, illetve hogy hová került, a forrásaink hallgatnak. XIX-J-1-j-1982, 121. doboz, 128-81. ltsz., 003010/1982.



95. Szabó, 2004. 90.



96. MOL, XIX-J-1-j-1982, 120. doboz, 128-75. ltsz., 003212/12/1982., Kalmár György június 14-i rejtjeltávirata.



97. Június elején a pártközpont felügyelete alatt álló Anale de Istorie 3. számában Ion Bulei méltatta Lăncrănjant, illetve könyvét, augusztusban pedig a nagyszebeni Transylvaniában jelent meg egy újabb felmagasztaló írás.



98. Ellenpontok, 2000, 97–121. A folyóiratnak pont ez a száma volt az első, amelyik kijutott nyugatra: a Bécsi Napló és a müncheni Nemzetőr július-augusztusi számaikban, valamint az augusztus 23-i Der Spiegel ismertették a szamizdatot, kitérve a Lăncrănjan-ügyre.



99. Bár ezzel kapcsolatban mindenféle hírek terjedtek el Magyarországon is, a beadványok aláíróit semmiféle direkt megtorlás nem érte. Még Huszár Sándor, Gáll Ernő és Bitay Ödön esetében sem lehet állítani, hogy a Lăncrănjan-ügyben tanúsított szerepük miatt menesztették volna őket.



100. MOL, XIX-J-1-j-1982, 118. doboz, 128-37. ltsz., 004815/1/1982. Kalmár György július 27-i jelentése.










Kategoria:  Dokumentum
Denumire autor:  Vincze Gábor

Látó Szépirodalmi Folyóirat


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret