stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Roth Endre

Választásaim

Ötvennyolc éve élek Kolozsváron. Ez, gondolom, elég hosszú idő ahhoz, hogy – bár nem itt születtem és nevelkedtem – kolozsvárinak tekinthessem magam. Sokkal több és erősebb szál köt ide, mint Aradhoz, ahol serdülőkoromat töltöttem, vagy mint szülővárosomhoz, Temesvárhoz.

Egyetemi éveim

1946 januárjában érkeztem gólyaként, elsőéves egyetemi hallgatóként Kolozsvárra. Egyetemi éveim minden szempontból egész további életemre meghatározókká váltak, indokoltnak látom, hogy külön fejezetben írjam le ezt a szakaszt.

Elsőéves koromban Terike még a középiskola utolsó osztályát járta Aradon. Egyedül kellett Kolozsváron boldogulnom, szerencsémre azonban csak néhány hónapról volt szó. A Pata utca egy kis házában béreltem szobácskát. 1946 őszén Ő utánam jött, felvették a medicinára, attól kezdve együtt diákoskodtunk. Másodévesen a Dohány utcában, az akkori dohány-, ma textilgyárral szemben találtam kiadó szobát, házigazdám Osváth mester volt, puskamíves, akinek az egyetem háta mögött, a Király utcában volt a műhelye; a háziasszony nem a mester felesége, hanem a testvére volt. A Dohány utcában talált rám Terike úgy, hogy a földszinti lakás nyitott ablakán át megpillantotta saját fényképét, amelyet az asztalon tartottam.

Még nem laktunk együtt, de nem múlt el nap, hogy ne találkoztunk volna. Együtt étkeztünk az akkori nyomorúságos kantinokban. Együtt jártunk rendszeresen színházba, operába, hangversenyre. Sőt – olykor az én, gyakrabban az Ő lakásán –, együtt, egymás mellett ülve tanultunk, bár az én olvasásom nem fedte pontosan a tanulás fogalmát. Mivel Ő rendkívül szorgalmas volt, sokat tanult, én kénytelen voltam ugyanannyi órát ülni a könyvek mellett, különben szégyenben maradtam volna. Az Ő órarendje sokkal zsúfoltabb volt, mint az enyém, a medicina volt a legidőigényesebb szak; mikor Ő előadáson, gyakorlaton, laborban volt, én mást nem tehettem, mint ugyanannyi órát a könyvtárban tölteni. Szakmai felkészültségem megalapozása egyetemi éveim alatt ily módon jórészt neki volt köszönhető. Érdekes, hogy évek múltán több ismerős közölte: mivel diákkorunkban állandóan együtt látott, testvéreknek tartott minket, szemükben némileg hasonlítottunk is egymásra. Valójában nem testvéri volt közöttünk a viszony. Kolozsváron sokkal jobban éreztük magunkat, mint Aradon, itt élhettünk a magunk kedvére, ezért nem hosszabbítani, hanem mindenféle ürüggyel rövidíteni igyekeztünk az otthon, szüleinknél töltött vakációkat. Harmad- és negyedéves koromban már sokkal jobb helyen laktam, a központban, a Bástya utcában, a dr. Ridély családnál béreltem egy picinyke manzárdszobát, amelynek külön mosdófülkéje volt.

1949 januárjában kineveztek gyakornoknak az egyetem filozófiai tanszékére. Ez a remek állás pontosan négyszáz lej fizetéssel járt, ezt elegendőnek találtuk arra, hogy önálló életet kezdjünk. Márciusban összeházasodtunk. Ez volt az egyetlen sorsdöntő választásom, amelyről bizton és büszkén mondhatom, hogy jó, szerencsés és sikeres volt. Nem fogalmaztam helyesen: nemcsak az én, hanem a közös, kölcsönös választásunk volt ez, amelynek körülményeiről és következményeiről máskor, máshol bővebben írtam.

Akkor Terike – két közbülső állomás után – már az Egyetem utcában lakott, a mozi fölött, egy ötszobás úri lakás legkisebb szobájában. A lakás és az egész hatalmas bérház báró dr. Sebestyén József tulajdona volt. Lakáskörülményeink alakulásáról érdemes néhány szót ejteni, mert számot ad a negyvenes, ötvenes évek nyomorúságáról. Mikor Terike odaköltözött, Ő volt az egyetlen albérlő, a szobája szép, tiszta és meleg volt. Hamarosan azonban Eliz néni, szeretetre méltó háziasszonya még egy szobát kényszerült kiadni, abba két temesvári lány, Naschitz Maya és Anita költözött be, akikkel hamarosan jó barátságot kötöttünk.

Összeköltöztünk, azaz én beköltöztem Terike remek albérleti szobájába. A lakásban azonban rohamosan, s nem előnyösen változott a helyzet, újabb és újabb albérlők jöttek, úgyhogy hamarosan mind az öt szobában egy-egy család, két-két személy lakott, összesen tízen, egy konyhára, egy fürdőszobára, ahol reggel és este szó szerint sorba kellett állni. "Kolhoz" lett az úri lakásból, egyre nehezebben elviselhető körülményekkel, különösen mikor a tíz személy – két újszülöttel – tizenkettőre szaporodott. Anita elköltözött, de Maya férjhez ment, és hamarosan kisfia született, a mi lányunk is elfoglalta helyét a világban és a mi kis szobácskánkban. Az első két lakót – albérlőt – még Eliz néni kiválogatta, a később beköltözőket már rákényszerítették, "repartizálták", hivatalból kiosztották a szobákat. A Sebestyén-házaspár egyetlen szobába visszahúzódva – amelyen Mayáéknak át kellett járniuk – csodálatra méltó türelemmel és nyugalommal viselte sorsát. Nekünk egy másik család, két hölgy – anya és leánya – szobáján kellett többször naponta átjárnunk; igazán keserves volt. Összesen kilenc évig laktunk ott, azután – 1958-ban, mikor Marika már négyéves lett – költöztünk a Majális utcába, saját lakásunkba, ahol ma is élek.

Mikor összeházasodtunk, Terike még csak harmadéves volt, még három és fél évnyi tanulás állt előtte. Elmondhatom, hogy par alliance végigcsináltam az orvosit. Sok mindent tudtam az Ő tantárgyairól, tanárairól, kollégáiról, később pedig – nem csupán Terikétől, hanem számos orvos barátunktól is, akikkel állandó kapcsolatban voltunk – az egészségügyi rendszer felépítéséről, működéséről is.

Az első tanév rövid volt, csak egy szemeszterből állt. A román egyetem éppenhogy visszatért Kolozsvárra Szebenből és Temesvárról, ahol karai 1940 és 1945 között működtek. Az én karom régi helyére, a Farkas utcai, központi épületbe költözött vissza.

Első három tanulmányi évem – 1948 nyaráig – még a régi egyetemen, a háború előtti oktatási rendszer szerint folyt, ennek bizonyos előnyeit élvezhettem. A nagy szervezeti és tartalmi változásokat csupán az 1948-ban végrehajtott tanügyi reform vezette be, ezek utolsó, negyedéves koromban érvényesültek.

Az egyetem akkor a sok évszázados nyugati minta szerinti struktúrában, négy karral – orvosi-, jogi-, természettudományi- és bölcsészkarral – rendelkezett. Ez utóbbi, az én karom hivatalos neve Filozófia és irodalomkar (Facultatea de litere şi filosofie) volt. Ez volt a bölcsészkar, amelyhez – ennek mai alakjától eltérően – a bölcsészet és társadalomtudományok is hozzátartoztak, nem csupán a filológia. A szakosodás még nem volt annyira előrehaladott, mint mostanság. Teológiai fakultás akkor az egyetemen belül nem volt, valamennyi teológia önálló intézményként működött.

Az előnyök, amelyekre utaltam, elsősorban a szabadabb szakirány-választásra, egyéni kombinációs lehetőségekre vonatkoztak. A filozófia- és irodalomkarnak három nagy részlege volt: filozófia, történelem, nyelv és irodalom. A filozófiához tartoztak a szigorúan filozófiai diszciplínák mellett az esztétika, a szociológia és a pszichológia is. Ez utóbbi külön, erős intézményi háttérrel, egy pszichológiai és egy pszichotechnikai kutatóintézettel rendelkezett, mindkettő a Majális utcában. A történelemrészleg is két jelentős kutatóintézetre támaszkodhatott, a Jókai utcai történeti intézetre és a Bástya utcai régészeti intézetre és múzeumra; ezek ma is régi helyükön vannak. A harmadik részlegen román nyelvészeten és irodalmon kívül több világnyelvet és azok irodalmát is tanították. Beiratkozáskor a hallgatónak kellett eldöntenie, milyen főszakot, és hozzá milyen két mellékszakot választ magának. Mindegyikhez bizonyos számú tantárgy kötelező felvétele tartozott, vizsgakötelezettséggel. Lehetett a hármas kombinációt egy szekción belül, de a kar egészének kínálatából is összeállítani. Sok irodalom szakos diák vette fel mellékszaknak például az esztétikát, amelyet a filozófián tanítottak. Sőt, lehetségesek voltak a fakultások közötti kombinációk is, gyakori volt például a történelem és a földrajz összekapcsolása, a megfelelő tanári képesítés elnyerése céljából. Az én választott kombinációm: lélektan mint főszak, esztétika és szociológia mint mellékszakok. Ezek mellett kisebb óraszámmal és kevesebb vizsgával, filozófiatörténetet meg kultúrfilozófiát is kellett hallgatnom.

Ez az egyetemi modell még az intellektuális elitképzést, nem a tömegoktatást célozta, a háború előtti nyugati egyetemek mintája szerint. A háború után a nyugati egyetemek is hamar tömegjellegűekké váltak, hallgatói létszámuk jelentősen növekedett, de az elitképzésre is találtak módot. Nálunk, az 1948-ban végrehajtott reform nyomán csak és kizárólag a felsőoktatás tömegjellegére tevődött a hangsúly, az elitképzés hosszú időre megszűnt célként szerepelni.

Az előadások látogatása nem volt kötelező, a jelenlétet senki sem ellenőrizte, de minden félév elején és végén jelentkezni kellett a tanárnál, az index láttamoztatása végett. Több mezei – az iskolától magát távol tartó – hallgató volt, mint ahányan az órákat látogatták, de ezek nagyobb része fokozatosan le is morzsolódott. A program igazán nem volt túlterhelt, inkább úri módon könnyed: reggel kilenc előtt sohasem kezdődött, sőt a legtöbbször 11 és 13, valamint 17 és 19, vagy 18 és 20 óra között zajlott. Az akkori rendszerben az oktatás nem évfolyamok szerint folyt, egy-egy előadást vagy szemináriumot mind a négy évfolyam hallgatói együtt látogatták, nem számított, hogy egy-egy kötelező tárgyat az első vagy a negyedévre veszel fel, a négy év végén kellett valamennyivel elszámolni. Így előfordulhatott, hogy a preklasszikus görög filozófiát a klasszikus után, vagy a középkorit az újkori után tanulmányozta a filozopter, de ez senkit sem zavart. A szemináriumokon való részvétel sem volt kötelező, de a választott szakok szerint bizonyos számú dolgozat bemutatása – igen; ezeket a félév elején programálták. Igyekezni kellett, hogy helyet kapjon az ember ebben a programban. Önálló munkát, maga gyűjtötte anyag egyéni szempontú feldolgozását várták el a hallgatótól. Szemináriumi dolgozatai, a szemináriumi – sokszor heves – vitákban való részvétele alapján vált a hallgató ismertté tanárai és társai előtt. Elsőévesen meg sem szólaltam a szakszemináriumokon, bár szorgalmasan látogattam azokat; hallgatólagosan, de általánosan elfogadott szabály volt, hogy az elsőéves ne kotyogjon bele a nagyobbak vitáiba. Később azonban egyre többet szerepeltem. A nagyobb diákokkal való mindennapos együttlét rám, s tudomásom szerint több évtársamra is ösztönzőleg hatott. Megjegyzem itt, hogy egyetemi társaim, vitapartnereim közül többen váltak később Kolozsváron, Bukarestben és egyebütt ismert professzorokká, irodalomkritikusokká, szerkesztőkké, kutatókká.

További, kétségtelen előnye volt ennek a rendszernek a széles körű, teljes palettájú információszerzés lehetősége. Senki sem írta elő a tanároknak, hogy mit tanítsanak, sem a diákoknak, hogy mit – s azt végképp nem, hogy mit ne – olvassanak. Lehetőleg mindent, vagyis sokfélét illett olvasni. Az Egyetemi Könyvtár teljes állománya s a nyugati, francia, német, angol nyelvű szakirodalommal akkor még kiválóan (bár csak az 1940-es szintig) ellátott tanszéki, intézeti szakkönyvtárak anyaga minden hallgató számára, bármiféle megszorítás nélkül, hozzáférhető volt.

Dicsekvés és álszerénység nélkül állíthatom: ki is használtam a lehetőséget. Kommunista elkötelezettségemnek megfelelően igyekeztem marxista ismeretekre szert tenni, mindent elolvastam, kijegyzeteltem, feldolgoztam, ami e téren, fokozódó iramban megjelent. Tanítani, persze, még senki sem tanított marxizmust az egyetemen. De sok, választott tárgyaimhoz tartozó, egyáltalán nem marxista irányultságú könyvet is olvastam abban az időben, amivel későbbi szakmai műveltségemet megalapoztam: Durkheim, Tarde és Le Bon francia nyelvű munkáit a szociológia terén, Volkelt, Lipps és mások terjedelmes német esztétikai értekezéseit, sok pszichológiát, némi pszichotechnikát. Magánszorgalomból merültem hosszasan el Freud és követői, főleg Adler pszichoanalitikai dolgozataiban. Addig meglehetősen kezdetleges francia és német nyelvtudásomat egyetemi éveim alatt öntevékenyen, szakirodalom – eleinte kínkeserves – olvasásával fejlesztettem fokozatosan használhatóvá.

Elsőévesen tanulmányoztam a legfigyelmesebben a kar évente kiadott, füzetnyi prospektusát, amely a teljes óra-kínálatot tartalmazta. Felfedeztem egy heti egyórás kurzust, amely vonzott: ha jól emlékszem, görög archeológia címszó alatt Daicoviciu professzor művészettörténeti előadássorozatot tartott, a görög szobrászat híres alkotásait mutatta be, vetítésekkel. Phidiász műveiről, Myron Diszkoszvetőjéről, A belvederei Apollóról, A milói Vénuszról és még sok másról esett szó. Esztétikát tanultam, a művészettörténet, bár szaktárgyaimhoz nem tartozott, mindig érdekelt, a szobrászat különösképpen, erről az első fejezetben már szóltam. Elmentem tehát ezekre az órákra. Itt nem volt szeminárium, de a professzor olykor kérdéseket tett fel, s azt is szívesen vette, ha hallgatói hozzászólnak a bemutatott anyaghoz. Egy idő után magam is bátorságot vettem a megszólaláshoz, s valószínűleg nem mondtam szamárságot, miután volt valami előzetes fogalmam a tárgyalt dolgokról. Ennek az akkor jelentéktelennek tűnő kirándulásnak később számomra pozitív következménye lett. Mikor évek múlva, kezdő oktatóként, az akkor már a rektori széket elfoglaló Daicoviciu közelébe kerültem, legnagyobb meglepetésemre emlékezett rám mint érdeklődő s nem egészen hülye fiatalemberre. Megkedvelt, támogatott s bizonyos dolgokban munkatársként foglalkoztatott. Személyére és a vele kialakult kapcsolatomra a megfelelő helyen visszatérek. A későbbiekben, tudomásom szerint, Daicoviciu professzor már sohasem tartott művészettörténeti előadásokat.

Két jeles filozófia-professzorom volt: D. D. Roşca – diáknyelven, becézve csak D. D. (Dédé) – és Lucian Blaga, mindkettő országosan ismert szellemi alkotó.

A költő filozófus, filozófus költő Blaga volt a műveivel nagyobb visszhangot keltő személyiség. Tanárként azonban nem volt nagyon vonzó: mindig egy már kiadott könyvéből olvasott fel, fakó hangon, fel sem nézve, nem is keresve a kontaktust hallgatóságával. Nem nagyon volt érdemes az óráira járni, egyszerűbb volt a művet otthon vagy a könyvtárban elolvasni. Engem nemcsak tanári teljesítményének vitatható minősége, hanem filozófiai rendszerének jellege tartott tőle távol: irracionalizmusát tartottam s tartom ma is saját felfogásommal összeegyeztethetetlennek. Irodalombarát voltam és vagyok, de azt nem tudtam, ma sem tudom elfogadni, hogy egy filozófiai munka fő vonzereje stilisztikai kvalitásaiban, nem észérvei meggyőző erejében rejlődjék. Nem tudtam azonosulni a fogalmat metaforával helyettesítő, a filozófiai opust szépirodalmivá alakító gondolkodásmóddal, amely egyben a román nemzeti kultúra nacionalista irányzatú értelmezését látszott alátámasztani. Blaga archetípus-elmélete pszichoanalitikai fogantatású volt, de nem Freudra vagy Adlerra, hanem Jungra hivatkozott, arra a tudósra, aki nemcsak személyében vált náci-szimpatizánssá, hanem akinek a gondolatvilágából a nemzetiszocialista ideológia is merített.

D. D. Roşca viszont remek előadó, kiváló tanár volt. Szabadon beszélt, ahogy mondták: nem a feje volt a szövegben, hanem a szöveg a fejében. Párbeszédet folytatott hallgatóival előadás közben, egy időben lebilincselő és meggyőző volt. Kétségtelenül ő számított az egész nemzedékem filozófiai mentorának. S ami fő: szigorúan racionalista gondolkodó volt, az irracionalista megnyilvánulásokra gunyoros megjegyzéseket tett, ezek az én ízlésemnek nagyon is megfeleltek. Azonban, mint mondtam, a filozófiatörténet nem volt főszakom, nem tartoztam és nem is tartozhattam tanítványai szűkebb köréhez. Sokkal később, talán a hetvenes évek elején, fedeztem fel bizonyos szellemi affinitást vele, mikor a Tragikus lét című főművét tanulmányoztam. Akkor jöttem rá, hogy ez a háború előtt írott könyv a háború utáni, Camus és Sartre nevével fémjelzett francia egzisztencializmus alapeszméit közelítette meg avant la lettre, mégpedig oly módon, hogy az az én marxista fogantatású racionalizmusommal és szkepticizmusommal nagyon is összeegyeztethető volt.

A szociológia mint a társadalomról szóló, szintetikus jellegű, mégis tapasztalati tudomány, kezdettől fogva nagyon érdekelt. Romániában a háború előtt és alatt csak a fővárosban alakult ki jelentős szociológiai központ, Dimitrie Gusti professzor vezetése alatt, ez Bukaresti iskola néven vált nemzetközileg ismertté és elismertté. A Gusti-vezette falukutatásokba vezető erdélyi magyar értelmiségiek – Venczel József és mások – is bekapcsolódtak. Sajnos e téren a kolozsvári egyetem egyáltalán nem jeleskedett, itt a szociológiát csak valamiféle melléktantárgyként művelték. Az én időmben Sudeţeanu professzor tanította a szociológiát; a folyosókon azt mondták róla, magas összeköttetésekkel nyerte el katedráját. Mikor én megismertem, jóindulatú öregúr volt, közvetlenül nyugdíjaztatása előtt állt; tudományos teljesítménye ismeretlen volt, talán két füzetecskét adott ki egész életében. Volt viszont egy akkor már középkorú tanársegéde, G. Em. Marica, aki Németországban szerzett jó szakképzettséget, tőle lehetett volna tanulni valamit, de főnöke mellett nem érvényesülhetett, 1948 őszén viszont származása miatt (tábornok volt az apja) kitették az egyetemről. Így hát egyetemi éveim alatt éppen a későbbi szakom, a szociológia terén profitáltam a legkevesebbet. Pszichológiai, esztétikai, filozófiai ismereteim viszont mindvégig hasznomra váltak.

Elsőéves koromban még a kolozsvári román pszichológiai iskola megalapítójánál, Florian Ştefănescu-Goangă professzornál hallgattam általános lélektant. Inkább tudományszervezőként, mint kutatóként, szerzőként jeleskedett, előadásai nem ragadtak meg. Demokratikus érzelmű személyiség volt, arról ismeretes, hogy a Vasgárda meg akarta gyilkolni, rálőttek, de túlélte a merényletet. A továbbiakban a pszichológusok második nemzedéke tanított, főleg Alexandru Roşca és Nicolae Mărgineanu professzorok. Ezek közül az első manapság erősen vitatott személyiség, korai kommunista elkötelezettsége és az egyetem vezetőségében később betöltött – prorektori – szerepe miatt. Személyes tapasztalatom vele alapvetően pozitív; zárkózott, szűkszavú, de korrekt embernek ismertem, egyes tanár társaival szembeni rosszindulatúaknak mondott ténykedéseiről akkor természetesen nem volt tudomásom. Rigurózus tudományosságra törekedett, empirikus tudományként kezelte a lélektant, csak olyasmivel foglalkozott, ami mérhető és kísérletileg bizonyítható. Tanítását és kutatásait azonban ridegnek, sőt unalmasnak találtam, ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a pszichológiától eltávolodva, inkább a szociológia felé közeledjek. Nicolae Mărgineanu Roşcának nagy riválisa és személyiségként mindenben ellentéte volt. Előadásait két éven át szívesen hallgattam, érdekesek, színesek, lebilincselőek, jól informáltak voltak. Nem mesterségesen elszigetelt pszichikai jelenségek foglalkoztatták– érzéklési küszöb, figyelem, emlékezet –, hanem az élő ember mint személy. A személy pszichológiája (Psihologia persoanei) című traktátusát, amelyből kétszer is vizsgáztam, alkalomadtán ma is haszonnal lapozom fel, további lélektani olvasmányaim irányát ennek nyomvonalán alakítottam ki.

Esztétikát Liviu Rusu professzornál hallgattam. Előadásai mindig zsúfolt teremben zajlottak, az irodalom szakos lányok sem szívesen mulasztották el azokat, én sohasem. Sokat tudott és főleg kitűnő szónok volt, kissé teátrálisan adott elő. Nem mindenben tudtam vele egyetérteni, ennek másod- és harmadévben, szemináriumon már olykor hangot is adtam, akkori – mára erősen revideált – felfogásom szerint ugyanis túlságosan a művészet autonómiáját hangsúlyozta, de sok mindent mégiscsak tőle tanultam meg. Különös érdeme volt, hogy – az esztétikai szeminárium kiterjesztéseként – szombat délutánonként nyilvános zenei audiciókat szervezett, ezeken Terikével együtt rendszeresen részt vettünk. Hatalmas, jó minőségű lemeztár állt rendelkezésére, alkalmanként egy-egy nagy művet mutatott be, kissé patetikus, de szakszerű és magával ragadó kommentárral kísérve. Nagyban hozzájárult hallgatói zenei műveltségének megalapozásához. A tanügyi reform következtében – az esztétikai oktatás kárára – elbocsájtották az egyetemről. Több év múltán újból katedrához jutott, de nem a filozófián, hanem a filológián tanított, köztiszteletben álló professzorként.

Az én diákkoromban a Babeş-Bolyai jogi karának mai székháza diákotthon volt, az Avram Iancu nevet viselte. Ez az épület vált első egyetemi évem fő politikai eseményének, a híres-hírhedt diáksztrájknak a kiindulási pontjává. Az épület falán egy, 1996-ban feltett táblán a következő sorok olvashatók: "În noaptea de 28/29 mai 1946 acest cămin studenţesc a fost atacat şi devastat de grupuri provocatoare înarmate. Violenţele comise de acestea au fost urmate de protestul studenţimii clujene, concretizat în marea grevă antirevizionistă şi anticomunistă din 1–19 iunie 1946, cea dintâi mişcare pentru apărarea democraţiei şi suveranităţii teritoriale a statului român." ("1946. május 28/29-e éjszakáján ezt a diákotthont provokátor, fegyveres csoportok megtámadták és feldúlták. Ezt az erőszakos fellépést követte a kolozsvári egyetemi hallgatók tiltakozása, amely a nagy, 1946. június 1. és 9-e közötti, antirevizionista és antikommunista sztrájkban konkretizálódott, az első nagy megmozdulásban, amely a demokráciát és a román állam területi szuverenitását védelmezte.")

1946 április-májusában szinte mindennaposak voltak Kolozsvár utcáin az etnikai színezetű összetűzések, verekedések, amelyek ugyanakkor sajátos "osztályharc" jellegét öltötték magukra. A két tábor egyikét a királypárti, a "történelmi" pártok hívéül szegődött román diákság, másikát az akkor nagy többségében magyar nemzetiségű kolozsvári munkásság képezte. A harciasabb, izgalmas kalandra vágyó román diákok délutánonként, esténként csoportosan járták a várost, a sétatéren, a Malom utcában meg más helyeken körülvettek egy-egy magyarnak kinéző legényt, felszólították: spune: brânză! Mire a válasz, természetesen, brinza volt. A fiú nem tudta a román szót helyesen kimondani, ez pedig megfelelő indoknak számított a kiadós verésre. Persze, hamarosan a magyar ifjúmunkások is csoportosan közlekedtek, nem kívántak adósok maradni. A nacionalista indulatok mögött a kor politikai ellentétei feszültek, a román nacionalizmus a kommunista hatalmi törekvésekkel fordult szembe. Ez volt az az idő, mikor Kolozsmonostor határában kitették a táblát: până aici democraţie, de aici – Mănăştur. Komolyan gondolták, nem kellett nekik a demokrácia, mivel az, akkor, a nemzeti egyenlőséget hirdette. Az idézett plakett szövegével ellentétben, a demokrácia védelméről egyetlen akkori diákszónoklatban sem esett szó, a román nemzeti érdekek védelméről viszont bőségesen. A demokráciáról az ellentáborban szónokoltak. Tudomásom szerint a határrevízió kérdése explicite szintén nem vetődött fel, egyik oldalról sem. A belső viszonyokról volt szó, arról, hogy ki az úr a házban. Magától értetődik, hogy a helyi kommunista vezetőség a nacionalista diákmegmozdulásokkal szemben foglalt állást.

A helyzet fokozatosan elmérgesedett. Egy délután a Dermata munkásainak erős osztaga vonult a városközpontba, az egyetem környékére, móresre tanítani a diákokat. Mai napig nem tudom, spontán megmozdulás volt-e, vagy a helyi pártszerv felszólítására történt; tény, hogy aznap a (magyar) munkáscsapat volt erőfölényben, jó néhány (román) egyetemistát alaposan megvertek. A megszorított diákok az otthonba menekültek, a munkások pedig szabályosan megostromolták azt. A bentlakás földszintjén, a lépcsőfeljárónál vasajtó volt, azt a bentieknek sikerült bezárniuk, az ostromlók nem tudtak áthatolni rajta, nem jutottak fel az emeletekre, tehát nem is dúlhatták fel azokat. A földszintet és az alagsort – igen. Kövekkel megdobálták, betörték az épület ablakait, a bentiek az emeletekről minden mozdítható tárggyal bombázták az ostromlókat. Hatalmas csetepaté keletkezett, a helyszín másnap délelőtt, mikor én láttam, valóságos hadszíntér képét mutatta. Ám legjobb tudomásom szerint, a plakett szövegével e tekintetben is ellentétben, az összecsapásban fegyvert egyik fél sem használt, lövés nem dördült, ilyesmiről a következő napokban-hetekben egyáltalán nem esett szó. Az viszont igaz, hogy a rendőrség több román diákot tartóztatott le rendzavarásért, arról nem tudok, hogy az ostromlók közül valakit is letartóztattak volna.

Én közben nem tudtam semmiről; előadás nem lévén, aznap délután Pata utcai, kis albérleti szobámban tartózkodtam, odáig nem hallatszott el a harci zaj. Másnap délelőtt órára jöttem, de azt már nem tartották meg. A román diákság Petru Maior szövetsége tiltakozásul sztrájkot kezdeményezett. Ezt a hazafias, nacionalista erők teljes mellszélességgel támogatták, a kommunista vezetés – természetesen – ellenezte, elítélte, hiszen ellene irányult, destabilizáló célja, értelme volt.

Zöldfülű, elsőéves egyetemista voltam, vezető körökkel, döntési tényezőkkel egyik oldalon sem volt kapcsolatom. Mondhatni, közkatonaként vettem részt a baloldalon, az elkövetkező hadműveletekben. A következő napon a diákszövetség minden hallgatót gyűlésre hívott a Diákház nagytermébe, erre elmentem. Meg kell mondanom, kiválóan megszervezett akció kezdődött. Diákigazolvány felmutatásával lehetett belépni, tudomásom szerint valóban nem volt jelen más, mint diák, sem tanár, sem politikus, sem hatósági ember. A terem zsúfolásig megtelt, annyira, hogy félő volt, leszakad az emelet. A diákszövetség vezetősége ült a pódiumon; annak elnöke – ötödéves orvostanhallgató, már felszentelt pap, akit követői atyaként emlegettek – viszont nem jelent meg: a távolból, titkos tartózkodási helyéről vezette az akciót. Fulmináns hazafias-nacionalista beszédeket tartottak, majd titkos szavazással elhatározták a sztrájkot. Beolvasták az eredményt, nem titkolták az elenyészően csekély számú ellenszavazatot, amelyek között az én szerény kis voksom is meghúzódott. Elkezdődött a sztrájk. Az elnök minden nap helyzetelemző napiparancsot adott ki, ezeket felolvasták az ismétlődő nagygyűléseken; minden utasítását híven, kötelességtudóan teljesítették. Minden jel jól kiépített, begyakorolt szervezettségre utalt.

A kommunista diáksejt – vezetőséghez nem tartozó – tagja voltam. Az egész egyetemről mintegy huszonöt-harmincan lehettünk. A legtöbben kisebbségiek, de akadt néhány román társunk is, ezekkel akkor ismerkedtem meg, s a későbbiekben is jó ismeretségi kapcsolatban maradtam. A sejtet is naponta összehívták, az eseményeket megtárgyalni és állásfoglalást kialakítani.

Rendszerint néhány, akkor már kommunista párttag román professzor is jelen volt. Egy nem mellékes körülmény: ez utóbbiak, jelesen C. Daicoviciu és Al. Roşca professzorok egy, 1944-ben az "országvezető" Antonescuhoz intézett, a háborúból való kiugrást sürgető levél aláírói voltak, olyan személyiségek, akik antifasiszta állásfoglalásukkal kockázatot vállaltak. Egyébként Daicoviciu volt az, aki a főtéri Mátyás-szobor felirata körüli, akkor is zajló csata – román vagy magyar nyelvű legyen-e a felirat? – békés megoldási módját sugallta: latin nyelvű legyen, ez senkit sem sért és a Mathias Rex a korabeli okmányok nyelvhasználatának is megfelel. Az egyetem akkori rektora, Emil Petrovici nyelvész professzor is már a párt embere volt. A rektort a következő években rendkívül jóindulatú, valóban demokratikus érzelmű embernek ismertem meg. Leánya, Nana Petrovici az itt taglalt eseményt követő évben az orvosin Terike évtársa és barátnője lett, így ismerkedtem meg vele magam is. Az oktatói kar túlnyomó többsége azonban a sztrájkolókkal, nem a kommunista kisebbséggel szimpatizált.

A sokadik ilyen gyűlésen megjelent a tartományi bizottság titkára, Vaida Vasile is, aki nem éppen irodalmi románsággal beszélt, kijelentette, hogy végre valamit tenni kell: sztrájktörést szervezünk. Bár valamennyiünk számára nyilvánvaló volt, hogy ennek az akciónak semmi eredménye nem lesz, megszavaztuk a határozatot, kiterveltük a végrehajtási módozatot.

Nem tudom pontosan, miért, a filozófia szakra esett a választás: D. D. Roşca professzor órájára kellett elmennünk. Az egyetem vezetősége kötelezte a tanárokat, hogy megjelenjenek az órákon, ha nem jött senki – márpedig nem jött –, hazamehettek. A kitűzött napon és órában sztrájkőrség sorfala között vonultunk be, húszan-harmincan, a filozófiatörténeti előadásra. A professzor az ajtóban mindenkitől a diákigazolvány felmutatását kérte, de azt nem firtatta, milyen szakos az illető; legfeljebb három-négyen lehettünk ténylegesen az ő tanítványai. Meghallgattuk az Arisztotelészről szóló előadást, amelyre senki sem figyelt, mindenkit az érdekelt, mi lesz, ha vége az órának, és ki kell vonulni, ugyanaz előtt a sorfal előtt. Semmi sem lett, néma csendben szemrevételeztek minket. Másnap az egyik sztrájkőr, akit még Aradról ismertem, négyszemközt, barátilag közölte velem, hogy szívesen agyonvertek volna, de az elnök megtiltotta ezt; nyilván nem kívánta ilyen provokációval túlfeszíteni a húrt. A diákok erőszakos fellépése valószínűleg a hatóság kemény válaszlépésére szolgáltatott volna ürügyet; lehet, hogy a pártvezetés éppen erre számított.

Nem bántottak tehát, de nem is értünk el semmit. A sztrájk folytatódott. Majdnem három hétig tartott, azután azonban kifulladt. A hatalom rendíthetetlen maradt. Az oktatási időszak lejárt, a vizsgáknak kellett következniük, évet veszíteni a diákok többsége már nem akart. A vizsgaidőszak már csendben, rendbontás nélkül zajlott. Az elnök eltűnt Kolozsvárról, orvosi tanulmányait sohasem fejezte be. Hallottam később, hogy letartóztatták, évekre elzáratták. Fél évszázad múltán, főpapként került vissza.

Nem sokkal a leírt események után, 1946 júniusában, Kolozsvárra jött és a prefektúrán meghívott hallgatóság előtt beszédet mondott Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügyminiszter, a kommunista párt egyik legismertebb és a román értelmiség számára legelfogadhatóbb vezetője. Nem voltam jelen, szüleimnél, Aradon tartózkodtam akkor, meg különben sem lettem volna a meghívottak között, de hamarosan jelenlévők szájából hallottam részletes beszámolót. Pătrăşcanu explicite reflektált a diákzavargásokra, amennyiben azokat egyértelműen a magyar nacionalizmus számlájára írta, és azt az elhíresült kijelentést tette, hogy ő – a régi illegalista és Komintern-küldött – elsősorban román, csak azután kommunista, s elsőrendű célja az erdélyi román érdekek védelme. A "történelmi" pártok jelen lévő képviselői lelkesen ünnepelték. A kommunista párt vezetősége azonban – akkor először nyilvános módon – Pătrăşcanu ellen foglalt állást. Júliusban központi bizottsági határozatot tettek közzé a "sovén és revizionista" irányzatok ellen, ennek súlypontja – később soha meg nem ismételt módon – a saját, a román nacionalizmus ellen irányult. Most persze vitatható, elvi vagy inkább taktikai jellegű megfontolásról volt-e szó: a román kommunista vezetőségnek a "nagy testvér" felé kellett internacionalista alapállását bizonyítania, és a kisebbségek iránti jóindulatának hangoztatása a békeszerződés előkészítő lépéseihez is hozzátartozott. De akkor kisebbségi szempontból ennek az állásfoglalásnak vitathatatlanul pozitív kicsengése volt.

Más kérdés, amely csak lazán kapcsolódik az én narrációmhoz, hogy Pătrăşcanu és Gheorghiu-Dej ellentéte személyi rivalitásba, hatalmi harcba torkollott, amelyben az utóbbi győzött, az előbbi életét vesztette. 1948 áprilisában Pătrăşcanut koholt vádak alapján letartóztatták, "osztályellenségnek" nyilvánították, kirakatperét hat év múltán rendezték meg, halálra ítélték és kivégezték. Összetett személyiségének, politikai tevékenységének fény- és árnyoldalai is voltak, társadalomtudósként is produkált értékelhető és vitatható műveket, ezek taglalása e feljegyzések látókörén kívülre esik.

Ezután már nem volt nyílt ellenállás, a következő években már semmi sem akadályozta a kommunista befolyás fokozatos erősödését az egyetemen. Évről évre több többségi diák jelentkezett tagnak a most már kommunista vezetés alatt álló diákszövetségbe és a kommunista pártba. A következő két iskolaév – az 1946–1947-es és az 1947–1948-as, az én második és harmadik egyetemi évem – turbulencia nélkül folyt le.

Új diákszövetség alakult, természetesen kommunista vezetés alatt, amely azonban nevében nem jelezte hovatartozását. Tagja voltam az UNSR-nek, a román egyetemi hallgatók nemzeti szövetségének, de abban semmiféle tisztséget nem viseltem. Viszont kommunista pártszervezet működött most már minden karon, harmadévesként a filozófia–irodalom kar szervezetének titkára lettem. A szervezet tagsága pedig, most már egyre több román egyetemista jelentkezésével, rohamosan szaporodott.

Fő tevékenységem szakmai, mégis politikai színezetű volt. Másodévtől szerényebben, harmadévtől már magabiztosan – mai szememmel nézve túlságosan magabiztosan – vettem részt a szemináriumi munkálatokban. Referátumok elkészítését, előadását vállaltam, a minimálisan előírtnál többet, a pszichológiai, szociológiai s főleg az esztétikai szemináriumokon. Az akkori, kezdetleges tudásom szerint, de hévvel és meggyőződéssel képviseltem a marxista álláspontot, vitatkoztam sok kiváló képességű és jól felkészült diáktársammal. Hamarosan ismertté váltam a karon. Azért tartom fontosnak történetemnek ezt a mozzanatát kihangsúlyozni, mert ennek köszönhetően tartottak az egyetemen az 1948-as tanügyi reform következtében, innen indult egyetemi oktatói karrierem.

A harmadév után, 1948 nyarán vettem részt egy akcióban, amelyről talán érdemes néhány szót ejtenem. Szovjet meg jugoszláv mintára ifjúsági építőbrigádok alakultak, amelyek országos jelentőségű munkákat voltak hivatva elvégezni. Az egyetemi hallgatók részvétele formálisan önkéntes jellegű volt, de mindenkitől – minden fiútól – elvárták, hogy munkára jelentkezzék, és nagyon kevesen akadtak, akik a nagyon is nyomatékos elvárásnak mertek nem eleget tenni. Nekem eszembe sem jutott kivonni magamat, magától értetődőnek tekintettem a részvételemet. A kar diákságát a Zsíl-völgyi vasútépítéshez irányították, én azonban négy vagy öt társammal Máramarosban, a szálva–visói vasút építőtelepén dolgoztam le egy hónapot. Az történt ugyanis, hogy – az ifjúi lelkesedést hatalmas adag naivitással tetézve – kicsiny pszichológiai munkaközösséget hoztunk létre, s azzal az ajánlással fordultunk a vezetőséghez, hogy – a fizikai munkában való közvetlen részvétel mellett és annak tapasztalatai alapján – majd szakmai segítséget nyújtunk a munka jobb megszervezéséhez, termelékenysége emeléséhez. Arra számítottunk, hogy a vezetőség majd kapva kap a lehetőségen, hogy – a marxista tudományosság szellemében – a humán tudomány eljárásait saját tevékenységében értékesítse. Bolyaista diáktársaimmal együtt szerveztük ezt az akciót, szakmai irányításunkra Zörgő Benjámin pszichológus vállalkozott. Földes László és Tóth Sándor is részt vettek, az én közvetlen brigád- és barakktársam, kenyeres pajtásom Benkő Samu volt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy – mai szemmel nézve – saját eszközeinkre, szakmai lehetőségeinkre vonatkozó elképzeléseink igencsak zavarosak és kezdetlegesek voltak. Kipróbálásukra viszont nem került sor, mert, mondanom sem kell, az építőtelep vezetősége fütyült a pszichológiára, semmiféle szakmai tanácsot nem igényelt és nem tűrt. Kolozsvári orvostanhallgatók egységéhez osztottak be, egyebet sem tettünk, mint tisztességesen kubikoltunk egy hónapon át. A későbbi években derült ki, hogy nem helyi vezetők szűklátókörűségéről volt szó, hanem a párt központi vezetősége nemcsak hogy nem igényelte a humán- és társadalomtudományok közreműködését bármiféle konkrét társadalmi kérdés megoldásában, hanem magára nézve egyenesen veszélyesnek tartotta a pszichológiát és a szociológiát, egy időben be is tiltotta azok tanítását az egyetemeken.

A kommunista befolyás növekedett, ám az egyetemi struktúra még változatlan volt. Minden tanár a helyén maradt, tanította tovább a maga anyagát, ki ahogy tudta és akarta, még senki sem szólt bele. A legtöbben kerülték előadásaikon a közvetlen politikai állásfoglalást. Egy tanárom akadt, aki többször tett a katedráról nyíltan Amerika-barát, a nyugati tudományt, kultúrát dicsőítő nyilatkozatot. Nicolae Mărgineanu pszichológus jeles személyiség volt, a háború előtt az Egyesült Államokban szerzett tudományos fokozatot, kiváló személyes, baráti kapcsolatokkal rendelkezett odaát magas körökben, feltételezhető volt, hogy azok majd immunitást biztosítanak neki. A számítás tévesnek bizonyult: az 1948-as reform alkalmával kitették az egyetemről, majd perbe fogták – országos jelentőségű, erősen mediatizált kirakatper volt, amerikai kémnek minősítették –, elítélték és lecsukták, tizenhat évet töltött börtönben.

Az 1946-os év másik, ezúttal országos jelentőségű politikai eseménye, amelyről itt említést kell tennem, a novemberi parlamenti választás volt. Alapjában az döntötte el végleg a hatalmi harcot. 1945 márciusa óta, mint arra az előző fejezetben már utaltam, a kommunista párt lényegében már birtokon belül volt, a Groza-kormány ennek a pártnak a nevében, vezetése alatt kormányzott. De a "történelmi" pártok még erősek, jól szervezettek voltak, nem adták fel a harcot. Intézményes közvéleménykutatás akkoriban nem létezett, de tudni lehetett, hogy a közvélemény nagyobbik része, főleg a számszerűleg túlnyomó falusi lakosság zöme mellettük áll (városon gyorsabban változott a helyzet); ez az erőviszony azután a novemberi választáson sajátos módon meg is mutatkozott. A sajtóban és az utcán, minden közéleti fórumon kíméletlen küzdelem folyt, bár az esélyek távolról sem voltak egyenlőek: a hatalmon lévő kormány élvezte egyedül az országot megszállva tartó nagyhatalom bizalmát és támogatását.

Az 1946 júliusában kihirdetett új választási törvény – ezt is ki kell mondani – tartalmazott néhány korszerű elemet: általánossá tette a választójogot, amennyiben – az ország történetében először – a lakosság felét kitévő nőkre, valamint a katonákra és az állami tisztviselőkre is kiterjesztette azt. A külalaki demokratikus újítás azonban nem járt együtt a demokratikus választási játékszabályok betartásával.

Egy szó mint száz: a választást a nyeregben ülő hatalom nyerte meg. Átláthatóság és hatékony társadalmi ellenőrzés hiányában – mint minden ilyen esetben – kevésbé számított, hányan hogyan szavaztak, mint az, ki és hogyan számolta össze a szavazatokat. A körzeti választási bizottságok elnökeit és tagjait a fennálló hatalom jelölte ki, túlnyomórészt a maga odaadó híveinek soraiból, a központi, számláló-összesítő szervekről nem is beszélve. Kimondható: hatalmas méretű választási csalással nyertek fölényesen a "demokratikus erők", azaz, valójában, egyedül a kommunista párt. A pontos, számszerű eredményekre nem emlékszem, mai ismereteim szerint azonban ezek a valóságos népakarat megnyilvánulási számarányának hozzávetőlegesen a fordítottját mutatták.

Az arányokról akkor nem volt tudomásom, a csalás tényéről – igen. Nem örvendtem a ténynek, de akkor nem is háborított fel. Azt is be kell ismernem: közemberként magam is részt vettem a csalásban, bár semmiféle bizottság tagja, semmiféle szerv tisztségviselője sem voltam, amennyiben több más társamhoz hasonlóan utasításra, két-három kerületben is voksoltam.

A kérdésre: hogyan egyeztethető össze akkori cselekvésem erkölcsi tudatommal, a következő választ adhatom: a cél szentesíti az eszközt elv alapján. A cél jogosságáról, erkölcsi értékéről meg voltam győződve. Az addigiaknál demokratikusabb viszonyok, igazságosabb társadalmi rend megvalósítását kívántam elősegíteni. Hittem és reméltem, hogy ilyen épül majd fel. A célt vitathatatlanul nemesnek tartottam s elfogadtam, hogy – konjunkturális kényszerűségből – ennek érdekében nemtelen eszközök is bevethetők. Egy forradalmárnak kötelessége az áhított gyökeres változást minden eszközzel elősegítenie, főleg ha az, a körülmények szerencsés összejátszása folytán, látótávolságon belülinek, elérhetőnek mutatkozik. Ha ilyen esetben azonnali, határozott cselekvés helyett erkölcsi meggondolásból habozni, "okoskodni" kezd, elvbarátai szemében árulónak minősül. Akkor még nem olvastam Sartre Les mains sales (Mocskos kezek) című színdarabját, nem tudtam, hogy a vak párthűség vaslogikája a mocskos ténykedések további sorát gerjeszti. Hittem és reméltem, hogy az új rendszer hirdetett és remélt történelmi felsőbbrendűsége, népszolgálatisága okán, a továbbiakban az ilyen kényszerűségek alól majd egyszer s mindenkorra mentesül. Súlyosan tévedtem: az új rendszert elnyomó, parancsuralmi jellege kényszerítette eredendő bűne nyomvonalán újabb és újabb, mocskosabbnál mocskosabb eszközök használatára.

Hadd tegyem hozzá: az eszközt szentesítő cél elvét nem a kommunista mozgalom találta ki, több ezer év óta ismeretes és használatos, egyébként igen tiszteletre méltó személyiségek és intézmények is elfogadták és alkalmazták. Nem kívánok a dúsan kínálkozó történelmi példákkal élni, sőt a napjainkban ismeretes, sokat emlegetett-vitatott példákra sem térek ki. Az elv körüli disputa sem új keletű. Sokszor, sokan ítélték el ezt az elvet, mikor a mások céljairól volt szó és vélték azt ugyanakkor elfogadhatónak a saját céljaik megvalósítására. Nos, a más vétke sohasem mentség a magunkéra. Egyébként ezt az elvet a kommunista mozgalomban sosem vallották nyíltan, sosem hirdették, ellenkezőleg: szavakban elítélték, az igaz, eredeti, hamisítatlan, tudományosan és etikailag megalapozott ideológiával összeegyeztethetetlennek tartották, hallgatólagosan mégis rendszeresen alkalmazták. A kommunista ideológia magát radikálisan újnak és felsőbbrendűnek tételezte, a valóságban nem bizonyult a saját mércéjének megfelelőnek. Tudomásul kell vennünk végre, mai törekvéseinkre, eszmei-politikai csatározásainkra is érvényesen, hogy a vitatott elv ellenkezője az igaz: semmilyen cél sem szentesíti a mocskos eszközt, a tisztátalan eszközök bemocskolják s elérhetetlenné teszik a mégoly nemes célt is. Sajnos, én ezt későn értettem meg. Szerencsére végül mégiscsak megértettem.

1947 késő őszén kizárták a kormányból az addig megtűrt "útitársakat", polgári politikusokat; a végrehajtó hatalom, az egyetlen, amely a kommunista rendszerben fontos, egyszínűvé vált. A régi rendszer egyetlen politikai intézménye állt még fenn névlegesen az év végéig, a királyság. 1947. december 30-án lemondatták és kiutasították az országból a királyt, kikiáltották a népköztársaságot. Ez volt a hatalmi harc utolsó mozzanata, ettől kezdve formálisan is egyeduralkodóvá vált a kommunista párt.

Aradon tartózkodtam akkor, karácsonyi vakáció volt. Délután hallottam rádión az esemény hírét. A király személye, a királyság intézménye központi helyet foglalt el az addigi politikai csatározásokban, nagygyűléseken, utcai tüntetéseken. Feltételeztem, hogy a király eltávolítása újabb megmozdulásokat provokál. Az utcára siettem, a városközpontba, követni a fejleményeket. Tévedtem: nem volt fejlemény, az utca csendes, néptelen volt, s úgy is maradt, aznap és a következő napokon is, mintha mi sem történt volna. Látszott: mindenki megértette, tudomásul vette, hogy a folyamat lezárult, a hatalmi harc végleg eldőlt. Nyílt, tömeges, hatalomellenes megmozdulás azután évtizedekig nem fordult elő. A nép ezután már csak alkalmazkodott.

1948 elejének első belpolitikai eseménye a két munkáspárt februári "egyesítése" volt.

Mielőtt erről szólnék, nem lesz érdektelen, gondolom, röviden kitérni az előzményekre. A háború előtt és alatt a kommunista párt a Kommunisták Romániai Pártja nevet viselte, amely a Komintern, a kommunista internacionálé szekciója, helyi különítménye volt. Ez a név, a párt nemzeti jellegének mellőzésével, a nacionalizmustól való teljes elhatárolódást volt hivatott szimbolizálni. Romániai kommunisták kisebbségiek is lehettek, többségükben azok is voltak. Sőt, legfőbb vezetői is lehettek kisebbségiek, többségük valóban kisebbségi volt, ez a tény jelentősen közrejátszott abban, hogy a román többségi közvélemény nemzetidegennek tekintette ezt a pártot. Az én szememben, mint arra az előbbiekben már utaltam, az internacionalizmus elve nagyon is szimpatikus volt, mert az emberek nemzeti hovatartozástól független egyenlőségét, ilyenformán a következetes demokratizmust képviselte. Amit ifjúkoromban nem tudtam: a Komintern nem demokratikus, hanem igencsak diktatórikus szervezet volt, az internacionalizmus jelszava alatt minden ténykedését a Szovjetunió nagyhatalmi politikája alá rendelte, valójában nem a népek önrendelkezését, hanem a sztálini diktatúra mindenkori, pillanatnyi érdekeit szolgálta. Miután a Komintern 1943 májusában feloszlatta önmagát, a kommunista pártok névleg nemzeti pártokká alakultak – így vált a romániaiból román kommunista párt –, de függőségük Moszkvától továbbra is fennállt. A Komintern szociáldemokrácia-ellenes politikát folytatott, a harmincas évek elején nagyobb hévvel támadta világszerte a szociáldemokrata pártokat, mint a fasiszta mozgalmakat, Hitler hatalomra jutása Németországban nem utolsó sorban annak a következménye volt, hogy a vele szembeszállni képes erőket ez a politika vészesen megosztotta. A harmincas évek végén azonban új taktika, az ún. népfront-politika kerekedett felül, ekkor már a kommunista mozgalom hajlandó volt együttműködni a szociáldemokráciával és minden más, akár "osztályidegen", de a fasizmusssal szembehelyezkedő erővel is. E politika folytatásaként alakulhatott meg 1944-ben Romániában az a nemzeti demokratikus tömörülés, amelynek nevében Antonescu eltávolítása, a frontváltás megtörtént és a rezsimváltás elkezdődött. Az 1945-ben hatalomra került Groza-kormányban még a polgári pártok egyes töredékei, szakadár képviselői is ideiglenes "útitársakként" jelen voltak, ezeket 1947 őszén zárták ki teljesen a hatalomból.

A szociáldemokrata pártot, amelynek tagsága főleg munkásokból állt, nem illett úgy kezelni, mint a polgári pártokat, de önállóságát eltűrni nem engedte az egypártrendszerre épülő diktatúra elmélete. Ezért kellett most már a két munkáspártot egyesíteni. Az egyesítés a kommunista párt részéről kompromisszumot kívánt, az igazi nevéről való lemondást: az egységes párt neve Román Munkáspárt lett. Ez a névváltoztatás kendőzni volt hivatott a szociáldemokrácia beolvasztását, feloldását, de nem gátolta a párt kommunista jellegének nyílt vállalását, hangoztatását. Az új szervezeti szabályzat híven követte a régit, amikor semmit sem vett át a szociáldemokrácia demokratikus hagyományaiból, viszont leszögezte a pártszervezés lenini-sztálini elveinek feltétlen érvényességét. Ugyanakkor az új párt politikájában egyre nagyobb hangsúlyt nyert – az elején még az internacionalizmushoz való hűség hangoztatása mellett, később egyre inkább annak mellőzésével – a román nemzeti jelleg vállalása és hangoztatása is. Az elején még gyakran, a későbbi években egyre ritkábban énekelték pártgyűléseken az Internacionálét. Ceauşescu idején a párttagok túlnyomó többsége sohasem hallotta, azt sem tudta, mi az.

Közvetlenül hatalomra kerülése után, 1965-ben, Ceauşescu változtatta meg harmadszor a párt nevét: attól kezdve mindvégig ismét Román Kommunista Párt volt a hivatalos titulus. Az újabb névváltoztatás a pártállam "tiszta" lenini-sztálini konstrukciója iránti elkötelezettséget volt hivatott jelképezni, a nemzeti jelleg, a románság minden addiginál erőteljesebb kifejezésével ötvözve azt.

Júniusban megtörtént a gazdaság teljes államosítása: az állam minden gyárat, magánvállalatot, bérházat, bankot, természeti kincset stb. önhatalmúlag és ellenszolgáltatás nélkül kisajátított. Kezdetét vette a terv-, pontosabban: a parancsgazdaság. Két egy-egy éves terv készült (1949-re és 1950-re), majd 1951-től beindult az ötéves tervek sorozata s ezzel – teljes gőzzel – az, amit "a szocializmus építésének" neveztünk.

Ugyancsak 1948 nyarán jelent meg az új iskolatörvény, amely "reform" címszó alatt gyökeresen megváltoztatta a nevelési-oktatási intézményrendszert – és az én további sorsomat is. Erről illik kissé bővebben szólanom. Min változtatott ez a reform? Teljességgel államosította a közoktatást, mindenféle magániskolát, felekezeti oktatást megszüntetett. Ugyanakkor minden rendű és rangú oktatási intézményt egységes, központi, állami irányítás alá rendelt, azok bárminemű, addig fennálló autonómiáját felszámolta, így az egyetemi, főiskolai autonómiát is. Ezután az egyneműsítés elve uralkodott. Azonos típusú iskolában, azonos profilú egyetemi karon egységes, központilag kidolgozott és jóváhagyott tantervek szerint kellett tanítani: semmi sem történhetett másként sem Kolozsváron, sem egyebütt, mint ahogyan azt Bukarestben elrendelték. A tananyagok tartalmát illetően előtérbe került, sőt döntővé vált az ideológiai szempont: a pártállam az állampárt marxista-leninista felfogásának terjesztését tekintette fő feladatának a közoktatás terén. A pártvezetés érvényesült egységesen a közoktatásban, akárcsak gazdaságban és a közélet minden egyéb területén. Mint már említettem volt, a felsőoktatás tömegméretűvé vált, a tömeg-jelleg teljesen háttérbe szorította az elitképzés kívánalmait. A beiskolázási számok minden rendű és rangú iskolában megnőttek, az egyetemi hallgatók száma is. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a tömeges közoktatás, a felső szintet is beleértve, jelentősen hozzájárult a következő évtizedekben megvalósuló, egyáltalán nem mellőzhető társadalmi mobilitáshoz, széles rétegek társadalmi emelkedéséhez. Az is ide tartozik, hogy a tömegjelleggel együtt a reform új, osztályszempontú, illetve politikai jellegű szelekciós kritériumokat vezetett be a közoktatásban, mind a tanulókra-hallgatókra, mind az oktatókra vonatkozóan. A rezsim hatalmas erőfeszítéseket tett az akkor még jelentős arányú analfabetizmus leküzdésére, valamint "munkás- és parasztkáderek" közép- és felsőfokú kiképzésére. Ezt önmagában ma sem tartom elítélendő elgondolásnak: az addig hátrányos helyzetű társadalmi kategóriák bizonyos mértékű pozitív diszkriminációja elvben elfogadható lett volna, ha nem társul más kategóriák oktalan kiszorításával és a kontraszelekcióval, az érdemtelenek és alkalmatlanok előnyben részesítésének gyakorlatával.

A reform egyik, életpályámat közvetlenül érintő eleme az ún. társadalomtudományi tanszékek létrehozása volt a főiskolákon, egyetemeken. Kisebb intézményekben egy ilyen tanszék jött létre valamennyi oktatói feladat ellátására, a nagyobbakban – mint a két kolozsvári egyetemen is – három: a marxizmus-leninizmus (későbbi nevén tudományos szocializmus), a közgazdaságtan és végül a dialektikus és történelmi materializmus (később egyszerűbb és pontosabb néven: filozófiai) tanszék. A három közül az első volt a legközvetlenebbül, legnyomatékosabban politikai jellegű. A tudományág, amelyet elvben művelt, annak felelt meg, amit ma politológiának nevezünk, de feladata sosem volt egyéb, mint a párt mindenkori napi politikájának ismertetése, "tudományos" legitimizálása. Ennek következtében, főleg az első években, pártaktivistákkal töltötték fel, közöttük sok olyannal, aki nem hogy politológiai, de sem társadalomtudományi, sem bármiféle más egyetemi képzettséggel nem rendelkezett, normális körülmények között egyáltalán nem lehetett volna egyetemi oktató. Egyetemi rangjukat, beosztásukat a pártapparátusban viselt státusukhoz igazították. A közgazdaságtant és a filozófiát is pártosan kellett művelni, a naprakész politikai utalásokat, példálózásokat e területeken is szigorúan elvárták és számon kérték, a tananyag nagy része azonban a napi politikától mégiscsak távolabb állt, valamiféle tárgyi tudás közvetítését is lehetővé tette, sőt megkívánta. Ezekre a tanszékekre kezdettől fogva túlnyomórészt olyanok kerültek, akiknek a tárgykörhöz, előzetes képesítésük alapján, valami közük volt. A filozófiai tanszék feladatköréhez tartozott a pártfilozófia – a dialektikus és történelmi materializmus mellett –, a filozófiatörténet, valamint más filozófiai diszciplínák – logika, etika, esztétika –, sőt, bizonyos későbbi szakaszokban egyes szociológiai ágazatok oktatása is. (A szociológiai oktatás és kutatás viszontagságaira a későbbiekben visszatérek.) Nos – szerencsémre –, a reform következtében, az addig Ferdinand király nevét viselő, most már Victor Babeş Tudományegyetemen megalakuló filozófiai tanszékre neveztek ki gyakornoknak, negyedéves egyetemi hallgatóként. Az 1948 őszi iskolakezdéssel egy időben kezdtem el működésemet, formális kinevezésem csak 1949 januárjában jött meg, akkortól kaptam fizetést.

Kinevezésem, munkába lépésem körülményeinél el kell kissé időznöm. Hogy még egyetemi tanulmányaim befejezése előtt lettem gyakornok, egyáltalán nem számított kivételnek akkoriban. Nagyméretű intézményi átalakulás idején természetes, hogy sokak számára nyílik új pályaalakítási lehetőség, az új intézmények új embereket igényelnek, sőt: az elején rendszerint megfelelően szakképzett munkatársak hiányával kell szembenézniük, kénytelenek olyanokkal is beérni, akik majd csak menet közben szerzik meg a szükséges képesítést. Ez a jelenkori átmenetben is így van. A fentiekben jeleztem volt, hogy az előző években marxista meggyőződésű és valamelyes olvasottsággal rendelkező diákként ismertté váltam a filozófiai szekción, természetesnek tűnt, hogy – mások mellett – rám is esett a választás. Egy biztos: nem volt versenyvizsga, nem pályáztam meg az állást, semmilyen formában nem kértem a kinevezést, egy napon egyszerűen közölték velem a tényt; a közlést örömmel fogadtam. Két személy pozitív véleményezése jöhetett számításba – Pavel Apostol és Tudor Bugnariu; ezekről itt szólnom kell.

Az említettek közül az első még mint Erdős Pál az aradi zsidó magániskolában tanárom volt, bár akkor még nem volt tanári oklevele. Kommunista volt, azt tudtam, de hogy mikor lett párttag – 1944. augusztus 23-a előtt vagy után –, ma sem tudom. Negyvennégy őszén feljött Kolozsvárra, rövid úton befejezte a tanulmányait. Közben románosította a nevét, utólag hallottam, hogy át is tért az ortodox hitre. Egy román lányt vett feleségül, aki egyébként szintén filozófia szakos hallgató volt. Blaga professzornál Marx filozófiájával foglalkozó tézissel doktorált, az utolsók között, akik a tudományos címet a régi rendszer szerint szerezték meg. (Azután a doktori képzés hosszú időre teljesen megszűnt, minden szakon.) Első két kolozsvári évem alatt nem is találkoztam vele, ám az 1947–1948-as tanévben már tanársegéd volt Blaga kultúrfilozófiai tanszékén. Ugyanabban az évben bejárt a szemináriumokra, amelyeken részt vettem, felismert volt tanítványaként, olykor tanácsokat is adott. 1948 őszén tanársegédből egyszeriben professzorrá léptették elő, és rábízták a megalakulóban lévő dialektikus és történelmi materializmus tanszék vezetését. Ha jól tudom, harmincegy éves volt akkor. Így hát a továbbiakban az ő tanítványa és munkatársa lettem. Kétségtelen, hogy nagyon tehetséges és kiválóan felkészült ember volt, a későbbiekben nagyon produktív, sokat írt és közölt, emberi tartása azonban igencsak kérdésesnek mutatkozott. Kapcsolatom vele ambivalensen, az ő sorsa pedig igencsak viszontagságosan alakult, hamarosan börtönbe került.

Tudor Bugnariu olyan ismert kolozsvári értelmiségi családhoz tartozott, amelynek több jó nevű egyetemi tanár tagja volt. Baloldali, mélyen demokratikus érzelmű emberként ismerték, aki még a háború alatt elkötelezte magát a kommunista mozgalomnak. Amikor 1944 őszén a szovjet és román csapatok bevonultak Kolozsvárra, ő lett a város első, demokrata polgármestere, csupa jót hallottam ténykedéséről. A reform előtt nem tartozott az egyetemi oktatószemélyzethez, de az 1947–1948-as tanévben ő is be-bejárt a filozófiarészleg szemináriumaira, néhányszor találkoztam és néhány szót váltottam is vele. Valószínű, hogy ő is kedvezően véleményezett. A reform nyomán ő lett a második professzor az új tanszéken, Apostol lebukása után pedig tanszékvezető. Még később a bukaresti egyetemre került tanszékvezetőnek és dékánnak, nála doktoráltam 1962-ben. Mindig jó, de – már csak a jelentős korkülönbség okán is – nem nagyon közeli kapcsolatban voltam vele. Bukaresti, Ceauşescu-ellenes magatartása külön – később sorra kerülő – megemlékezést érdemel.

A tanügyi reform nem csupán új tanszékek létrejöttét, új ideológiai orientáció bevezetését hozta, hanem a régi oktatói gárda pozícióinak megtépázását, egyesek eltávolítását is az egyetemről. A filozófiai, társadalomtudományi oktatás különösen érzékeny terület volt. A szociológia mint tantárgy megszűnt, G. Em. Marica távozni kényszerült; úgyszintén, mint már említettem, Liviu Rusu esztétika-professzor is. D. D. Roşca professzor megmaradt az egyetemen, de egy ideig pedagógiát volt kénytelen előadni; egy idő után, már nem tudom pontosan, mikor, visszakapta filozófiatörténeti kurzusait, és azután hosszú ideig – nyugdíjaztatásáig – a filozopterek mestere maradt; 1965-ben párttag lett. A legkirívóbb eset a hírneves Blaga professzoré volt: őt véglegesen eltávolították az egyetemről, eltiltották minden oktatói tevékenységtől, s egyben hosszú időre megfosztották minden közlési lehetőségtől is. A hatvanas évek végén jelentkezhetett ismét nyilvánosság előtt, először Faust-fordításával, később egyéb, szépirodalmi és filozófiai művekkel.

A román költészet és filozófia egyik élő nagysága, Lucian Blaga kizárása az egyetemről és a szellemi életből, érthető módon mélyen sértette, felháborította az egész román értelmiséget. Nyilvános tiltakozásról akkor persze szó sem lehetett, ám három évtized múltán – az ő halála után, Ceauşescu uralma alatt – publicisztikai téma lett az ügyből. Akkor már meg lehetett írni, mennyire értelmetlen és ártalmas, sőt ellenséges cselekedet volt ez. Sőt: de bon ton volt bátran kimondani, hogy a dogmatikus kommunizmus égisze alatt kisebbségi, pontosabban: magyar-zsidó mesterkedés, a román nemzeti kultúra elleni alattomos támadás volt. Egyik tanszéki kollégám – a rezsim utolsó éveiben egyetemi-központi párttitkár, ma egy kolozsvári magánegyetem rektora, aki személy szerint engem is többször kitámadott – jeleskedett különösképpen ebben az ügyben. Főbűnösnek Pavel Apostolt bélyegezte meg, nem mulasztván el megemlíteni eredeti, magyar nevét. A felállított képlet egyszerű volt: Apostol Blaga tanítványa volt, a mester támogatta őt, doktorátushoz juttatta, a tanítvány aljas módon mestere ellen fordult, kirúgatta az egyetemről, azért, hogy a helyébe ülhessen, katedráját elfoglalhassa. Nos: nem állítom, hogy Apostol viszonyulása Blagához az etikus magatartás példája lett volna. A magam részéről azonban inkább azt kifogásolom, hogy – nyilvánvalóan karrierista megfontolásból és a maga asszimilációs törekvéseinek megfelelőn – Blaga tanítványául szegődött; a későbbiekben aztán nem vállalt, de nem is vállalhatott semmiféle eszmei közösséget volt mesterével, ha nem akart – márpedig nem akart – saját karrierjének ártani. Azt is tudom, hogy a reform következtében végbemenő egyetemi átszervezésben szerephez jutott, nyilvánvaló, hogy rábólintott Blaga eltávolítására. Az azonban nevetségesen alaptalan vád, hogy Blagának azért kellett volna távoznia, hogy Apostol egyetemi katedrához, professzori címhez jusson. Blaga kultúrfilozófiai tanszékét törölték az organigrammból, nem az ő helyére neveztek ki új embert, hanem egy új, addig nem létező tanszéket létesítettek, nem Apostol számára, hanem az ő személyétől függetlenül, a reform radikális követelményei szerint. Blaga filozófiája inkompatibilis volt az új, egyeduralkodó ideológiával, eltávolítása a rezsim hajthatatlan logikájából következett: mást, mint marxista-leninista szemléletet nem volt szabad tanítani, Blaga erre alkatilag alkalmatlan volt, és – feltehetően – nem is vállalt volna ilyesmit. Mindezek mellett volt még egy eleme az ügynek: Blaga a régi rezsimben diplomata is volt, a román államot képviselte magas szinten, a volt magas rangú tisztségviselők eltávolítását a közéletből a román kormány által is aláírt nemzetközi egyezmények írták elő. És végül: semmi sem történt sem a kolozsvári egyetemen, sem másutt az országban, a Gheorghiu-Dej vezette kommunista párt akkor is túlnyomórészt román vezetőségének akarata ellenére. Az egész egyetemi átalakítás nem kisebbségi kezdeményezésre és nem a kisebbségi, internacionalista kommunisták mesterkedései révén, személyi érdekei szerint, hanem a román kommunizmust képviselő központi pártvezetés utasításai szerint történt.

Az említett, nyolcvanas évekbeli hecckampányban Blaga eltávolításával kapcsolatban az én nevem nem merült fel, ám az idő múlásával a többségi kollektív emlékezet tovább torzult. Egy 2003-ban megjelent kis memoár-kötetben olvastam – nem az emlékező kolléga, hanem a kérdező riporter megfogalmazásában – azt az állítást, hogy Blagának két zsidó tanársegéd, Roth és Apostol miatt (ebben a sorrendben) kellett az egyetemről távoznia. Nos, 1948 nyarán Apostol valóban tanársegéd volt, ősszel már megkapta professzori kinevezését, én viszont még egyetemi hallgató voltam, még gyakornok sem, alsóbb súlycsoportban szerepeltem. Természetesen senki sem kérdezett, és nem is vont be az átalakítás műhelytitkaiba. A feltételezés egy időben rosszindulatú és abszurd.

Hadd említsek még egy, a témakörhöz tartozó memoár-mozzanatot. A fentiekben említett Liviu Rusu professzor mellett 1948-ig I. D. Sârbu volt ifjú tanársegéd. Mivel, mint mondottam, sokat frekventáltam az esztétika-szemináriumot, vele is kapcsolatba kerültem. Nagyon jó képességű és barátságos, demokratikus érzelmű, rendes embernek ismertem, jó viszonyban voltam vele, utóbb – ritka találkozásaink során – össze is tegeződtünk. Miután, mint mondottam, a reform következtében az esztétikai tanszéket megszüntették és a professzort eltávolították, az ő tanársegédi állása is megszűnt, távoznia kellett az egyetemről. Középiskolai tanár lett Kolozsváron, később – nem tudom, milyen körülmények között – ebből az állásából is eltávolították, mindenféle viszontagság után a craiovai színház irodalmi titkára lett, majd igen jó nevű színpadi szerző és esszéista. A román szellemi életben előkelő helyet vívott ki magának, a kommunizmussal szembeni ellenállás jelentős személyiségeként tartják számon. Nos, a kilencvenes években kiadott önéletírásában szó szerint az olvasható, hogy ő annak idején azért vesztette el egyetemi állását, hogy az ő helyére öt zsidó fiú kerülhessen, úm. Borghida István, Ditrói Ervin, Dénes Iván, Weiss Tibor és jómagam. Az öt fiú valóban bekerült az egyetemre, azonban – mondanom sem kell – egyik sem az ő helyére, mivel az esztétikai tanársegédi állás megszűnt, azt a tárgyat akkor nem tanították tovább, hanem több különböző tanszékre, újonnan létesített posztra. A két ellentétes irányú mozgás között nem állt fenn oksági kapcsolat. A jogos személyi sértettség sajátos módon fonódott össze ez esetben a mélyen gyökerező nacionalista, antiszemita előítélettel.

(Néhány szót, zárójelben, az említettekről. Borghida István jó barátom volt, művészettörténettel foglalkozott, a Képzőművészeti Intézetben futotta be pályáját. Ditrói Ervin szintén művészettörténész volt, a kolozsvári művészeti múzeum igazgatója lett, míg ki nem tették onnan, akkor emigrált. Dénes Iván temesvári fiú volt, nagyon tehetséges, de meglehetősen furcsa, összeférhetetlen természetű; nem emlékszem, milyen szakra nevezték ki, az biztos hogy nem a filozófiára, ahová engem; hamarosan távozott – vagy eltávolították – az egyetemről, nyugatra emigrált, egy időben a Szabad Európa Rádiónál dolgozott, végül ifjúkori furcsaságai szabályos elmebajban végződtek. Weiss Tibi sajátos, színes jelenség volt, a marxizmus-leninizmus tanszékre nevezték ki, s hamarosan annak oszlopos tagja lett, de ott sosem érezte jól magát a bőrében, domináns érzelme a félelem volt; ha ismerőssel találkozott az utcán, rendszeresen azzal kezdte a beszélgetést: "kétségbe vagyok esve..."; néhány év múlva a tanszék megszabadult tőle, és ő is mindennapos szorongásaitól, attól kezdve valódi hivatásának élt, a Filológia Kar közmegbecsülésnek örvendő latintanáraként.)

Fontos elvi kérdéshez érkeztem el, a kisebbségiek – magyarok és zsidók, pláne magyar zsidók – túlreprezentáltságának, döntőnek mondott szerepének kérdéséhez a kommunista párt hatalomra juttatásában, valamint a kommunista rezsim első szakaszában. Erről a kérdésről már többször írtam és közöltem tényekkel és adatokkal bőségesen alátámasztott tanulmányt (lásd főleg a Ki "hozta be" a kommunizmust Romániába? fejezetet Nacionalizmus vagy demokratizmus? című könyvemben, 2000), itt nem ismétlem az értekezést, nem hivatkozom forrásmunkákra és adatokra, csupán néhány mozzanatra kívánok emlékezni és emlékeztetni.

Fentebb szót ejtettem Titus Popovici regényéről, amelyben szerény személyem románra átköltött változatának aradi iskolai ténykedései jelentek meg. A pártpropagandának már Gheorghiu-Dej utolsó éveiben is, Ceauşescu alatt még inkább feladata, célja volt a kommunizmus romániai létrejöttét, az 1944 augusztusi változástól kezdődően, tiszta román népi-nemzeti megvalósításnak feltüntetni, holott – mint az előbbiekből remélhetőleg kiderült – nem volt az. A román nép kezdetben nem hogy nem lelkesedett a kommunizmusért, de nagymértékben idegenkedett is attól. Azonban amilyen mértékben az új rezsim hatalma erősödött, nőtt a román nemzetiségű alkalmazkodók, együttműködők és haszonélvezők száma, a párttagság, a párt- és államapparátus fokozatosan románosodott. S ezzel együtt erősödött az igény, hogy a kommunizmus romániai térhódítását nemzeti káderek tevékenysége eredményének tüntessék fel.

Egy későbbi szakaszban azonban, mikor az első évek, első másfél évtized hibáit – sok borzalmát – már szabad, sőt kötelező lett feltárni, bírálni, az előbbihez viszonyított komplementáris, bizonyos szempontból pedig azzal ellenkező előjelű irányzat kerekedett felül. Az "értékes megvalósításokat" továbbra is a pártvezetés román magjának és a különböző rendű és rangú román aktivistáknak tulajdonították, viszont minden baj, visszaélés, erőszakosság, erkölcsi züllés forrásául a kisebbségi, magyar és zsidó nemzetiségű kommunistákat, az "internacionalistákat", a "kominternistákat" jelölték meg.

Említett dolgozataimban tényszerűen kimutattam, hogy az első évek kommunista párt- és állami apparátusában a magyarok és zsidók valóban túlreprezentáltak voltak, azaz az össznépességben képviselt számarányuknál nagyobb százalékarányban voltak jelen. Már az illegális kommunista párt tagjainak és szimpatizánsainak soraiban több volt a magyar és zsidó, mint a román ember; az 1944 augusztusában bekövetkezett rezsimváltás nyomán több baloldali érzelmű kisebbségi csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, mint román. A tény oka egyszerű, könnyen érthető: az addig uralkodó fasiszta vagy fasisztoid-nacionalista ideológiával szemben a kommunista internacionalizmus kínálta az állampolgári egyenlőséget, ígérte a nemzeti kérdés demokratikus megoldását. Nem mellőzhető körülmény, hogy – mindenféle huzavona és kitérő ellenére – a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején alakult ki Romániában az a kisebbségi iskola- és művelődési intézményhálózat (például a magyar tannyelvű középiskolák, a Bolyai Egyetem, a Magyar Opera Kolozsváron, a kezdetben kolozsvári, majd pedig Marosvásárhelyre átköltöztetett színművészeti főiskola, az állami magyar színházak több városban, a magyar nyelvű napilapok, irodalmi, művelődési folyóiratok stb.), amelyek megszüntetését, illetve fokozatos leépítését a későbbiekben jogosan sérelmeztük.

A kisebbségiek valós túlreprezentáltsága a kommunista apparátusban az első években azonban nem azt jelentette, hogy minden zsidó és magyar ember, sőt, azt sem, hogy ezek többsége kommunista lett volna. Bizonyítottan nem mind, de még messze túlnyomó többségük sem volt az. Csak arról volt szó, hogy – mint mondottam – ezek soraiból aránylag, összlétszámukhoz, az ország össznépességében képviselt súlyukhoz képest többen választották kezdetben a kommunizmus szolgálatának útját. S ami ennél is fontosabb: semmiképpen sem a kisebbségiek "hozták be" a kommunizmust Romániába. A vöröscsillagos hadsereg "hozta be", ennek világháborús győzelme s az országban megszálló erőként való jelenléte nélkül sosem lett volna kommunizmus Romániában, mint ahogy Magyarországon és a többi, szovjet csatlós-államokká alakuló országban sem. És a többségi románság fokozatosan kialakuló, ügydöntő együttműködése, a román munkásságnak, a román értelmiségnek a kommunista párthoz való közeledése nélkül sem. Az is bizonyított tény, hogy már az 1944 augusztusa utáni első év végén a párttagság és a pártapparátus soraiban Erdélyben mindenütt – a tömbmagyarság településeitől eltekintve – a román nemzetiségűek voltak többségben, a kisebbségiek túlreprezentáltsága fokozatosan csökkent, végül teljesen megszűnt. Arról nem is beszélve, hogy ami erdélyi vonatkozásban a kezdet kezdetén igaz volt, országos szinten akkor sem volt igaz: Olténiában, a tengerparti megyékben, településeken, meg sok egyebütt nem voltak, egyszerűen nem lehettek a kisebbségiek túlsúlyban a párttagság és pártapparátus soraiban, a kommunista hatalomátvétel pedig ott is ugyanúgy végbement, mint Erdélyben. És végül: az igaz, hogy a kommunista csúcsvezetésben évekig jelentős szerepet játszottak kisebbségiek, főleg a zsidó Ana Pauker és a magyar Luka László (aki csak Vasile Luca néven szerepelt), meg a második sorban többen mások, mint a propagandafőnök, szintén zsidó Iosif Chişinevschi, de a főtitkár akkor is a román Gheorghiu-Dej volt, a politbüró tagjai többségükben románok voltak, a vezetőség mint egész a párt románságát hangsúlyozta az első naptól fogva, és a többség megnyerésén, besorolásán fáradozott. A hatvanas évekbeli nyílt nacionalista irányváltás idején divatba jött az első időszakbeli erőszakos kilengéseket, terrorisztikus intézkedéseket a románság ellen fellépő, a pártvezetőségbe nemzetidegen elemekként "befurakodó" kisebbségiek számlájára írni. De amikor 1952-ben Paukert és Lukát kizárták a vezetőségből, majd hamarosan bebörtönözték, nem "bal-", hanem "jobboldali elhajlással" vádolták őket, vagyis nem azt vetették a szemükre, hogy túl kegyetlenek, hanem éppenséggel azt, hogy túlságosan engedékenyek voltak az "osztályellenséggel" szemben. (Ami persze nem jelenti azt, hogy bűntelenek lettek volna, tevékenységük árnyaltabb elemzése azonban nem ide tartozik.)

Egyetemi éveim 1949 júniusában értek véget. De államvizsgát akkor, az első reformév végén, még nem tartottak, így hát diplomát még nem szerezhettem, licenc nélkül voltam kezdő egyetemi oktató. A következő nyáron folytathattam volna tanulmányaimat: összeállították az első aspiráns-kontingenst, amelyet három évre a Szovjetunióba küldtek, tudományos kandidátusi címet szerezni. Hazai kandidátus-képzés még nem létezett, a kiküldetés volt a tudományos fokozat megszerzésének egyetlen módja. Saját kezdeményezésű jelentkezésről szó sem volt, nem írtak ki versenyvizsgát, a pártszervek jelölték ki a személyeket, a filozófiáról Kolozsváron egyedüliként engem. Máskor, máshol már írtam erről, de ide tartozik, ezért ismétlem magam. Mint a többiek, én sem tudtam egy szót sem oroszul. Nyelvkurzusra vezényeltek Bukarestbe, ennek őszig, az elutazásig kellett tartania. Két hétig bírtam ki ott, akkor kihallgatásra jelentkeztem a vezetőségnél, bejelentettem, hogy nem kívánok élni a lehetőséggel, hazamegyek. Meg is indokoltam az elhatározásomat: három hónapja házasodtam, nem kívánok három évig a feleségemtől távol lenni. Azt válaszolták, a továbbtanulás pártfeladat, a párt áldozatot is követel tagjaitól, különben pedig a saját karrierem forog kockán. Ezzel tisztában voltam, de nem másítottam meg elhatározásomat, csomagoltam és másnap hazautaztam. Több kolozsvári ismerősöm – két orvos, egy jogász – került akkor aspiránsként a moszkvai, illetve leningrádi egyetemre, s mikor három év múltán, a tudományos fokozat birtokában visszatértek, egyszeriben előadótanári, utána hamarosan professzori rangot nyertek. Az én karrieremet valóban hátrányosan befolyásolta a magas kegy elutasítása, számításom szerint kilenc-tíz évvel később lettem előadótanár, majd professzor, mint lehettem volna, ha elmegyek. Ami a lényeg: – bár többször felrótták vétkemet – nem rúgtak ki, pedig az akkori helyzet logikája szerint ezt is komolyan számításba kellett vennem. Vannak a sorsnak kiszámíthatatlan útjai, fordulatai.

Az ügyhöz az is hozzátartozik, hogy 1952-ben, mikor végzett és orvosi diplomáját megszerezte, Terikét is jelölték oroszországi aspirantúrára. Ő is visszautasította, el sem ment az előkészítő nyelvtanfolyamra. Az Ő karrierjét nem egyszerűen hátráltatta ez a visszautasítás: soha többé nem adódott lehetősége egyetemi állást elnyerni, tudományos tevékenységet folytatni, pedig képességei, tudása erre kétségtelenül feljogosították volna.

Közvetlenül Bukarestből való visszatérésem után, 1950 nyarán államvizsgáztam, az új rendszer nyújtotta első alkalommal. Ezzel valóban véget értek egyetemi tanulmányaim.


Tartalom