stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gulyás Miklós

Az indiaiak

   Az, amit most el akarok mondani, még azelőtt történt, hogy Mauglit kitették a szioni farkascsapatból, s hogy bosszút állt Sir Kánon, a tigrisen. Azokban a napokban volt, amikor Balu tanítgatta a Vadon Törvényére. A hatalmas, komoly, öreg barnamedvének nagy gyönyörűsége telt gyors eszű tanítványában, mert az ifjú farkasok csak annyit akarnak a Vadon Törvényéből megtanulni, amennyi az ő csapatukról és törzsükről szól, s elszaladnak, mihelyt a vadászóverset el tudják mondani: Nesztelen láb, sötétben is látó szem; olyan fül, amely a szelet is meghallja odújában; éles fog: ez az ismertetőjele minden testvérünknek, kivéve a sakált, meg a hiénát, akit gyűlölünk. De Mauglinak, az emberkölyöknek sokkal többet kellett tanulnia ennél. Bagira, a fekete párduc néha odasompolygott hozzájuk a Vadonon keresztül, megnézni, hogy halad kedves testvérkéje, s dorombolva támasztotta fejét egy fa törzséhez, amíg Maugli fölmondta a leckéjét Balunak. A gyerek majdnem olyan ügyes volt a fára mászásban, mint az úszásban, s az úszásban majdnem olyan ügyes, mint a futásban; így hát Balu, a Törvény tanítója, az Erdei és Vízi Törvényekre egyaránt megtanította: hogyan kell megkülönböztetni a korhadt ágat az egészségestől; hogyan kell illendően beszélni a vadméhekkel, ha ötven láb magasságban rábukkan egy rajra; mit mondjon Mengnek, a denevérnek, ha déli álmában megzavarta az ágak közt; hogyan figyelmeztesse a vízikígyókat a tócsákban, mielőtt közéjük csobban. A Dzsungel Népe nem szereti, ha megzavarják, és könnyen nekitámad a betolakodónak.
(Rudyard Kipling, Benedek Marcell fordítása)

   Európa-szerte nagy meglepetést, csodálkozást, sőt bizonyos felháborodást keltett, mikor 1913-ban a Nobel-díjak bírálóbizottsága az irodalmi díjat a stájer Roseggerrel szemben az indus Rabindranath Tagorénak ítélte oda. A döntés állítólag angol nyomásra történt s nem volt politikai tendencia híján, mert egy nemzete körében a bálványozásig szeretett szellemi vezér egy elnyomott nép élén könnyen veszedelmessé válhatik, míg avval, ha belevetjük a – különben megérdemelt – irodalmi ünneplés tömkelegébe, esetleg hűvösre lehet állítani. Idők folyamán ugyanis kiderült, hogy Rabindranath Tagore neve csak Európában új csengésű, míg azon a nagy területen, ahol a bengál nyelvet beszélik, már negyven év óta a legnagyobbak magaslatán áll, mert arra emelte az a hatvan kötetnyi lírai, drámai, elbeszélő, vallásbölcseleti és szociológiai irodalmi munkásság, melyet a költő tizennyolc éves korától kezdve kifejtett, s melyről honfitársai a bengál irodalom legújabb korát Rabindranath Tagore korának nevezték el.
(Zoltán Vilmos, Nyugat, 1921)

   Kalkuttában volt egy muzulmán barátja, akivel együtt járt a tizedik osztályba. Akkoriban tizenöt évesek lehettek. Egyszer moziba ment ezzel a barátjával. A nagyfilm előtt a híradó ment. Az egyik jelenetben nammazukat végző muzulmánok térdeltek imádkozva. Bácsikám egyszer csak fennhangon megszólalt az elsötétített teremben.
   – Egyetlen bombával el lehetne intézni mindet – mondta meggondolatlanul, talán saját magának.
   Aztán rájött, hogy mit mondott, és hogy a barátja maga is muzulmán. De a barátja nem szólt egy szót sem. Úgy tett, mint aki nem hallott semmit.
   – De én tudtam, hogy hallotta – mondta a bácsikám, és még ma is, harmincöt évvel később, bombay-i lakásában ülve is láttam arcán a fájdalmat.
   – Annyira szégyelltem magam – mondta. – Egész életemen át szégyelltem magam miatta. Elkezdtem gondolkodni: Miként lehetséges, hogy ennyi gyűlölet van bennem? És rájöttem, hogy gyermekkorom óta ezt oltották belém. Talán a kettéosztás (India és Pakisztán kettéosztása volt), talán az étkezési szokásaik miatt – a muzulmánok állatokat ölnek. Akárhogy is, szüleink arra tanítottak, hogy nem szabad bíznunk bennük. A kettéosztást követő események elsöpörték Gandhi tanításait. Dadadzsi (nagyapám) és Bapudzsi (a testvére) elkötelezett hívei voltak Gandhinak, kivéve, ha muzulmánokról volt szó. Soha nem engedték meg, hogy meghívjam muzulmán barátaimat, és én se mehettem hozzájuk.
(Suketu Mehta, Révai Gábor fordítása)

   Gandhi: ... Én hindu is vagyok, moszlim is. Amikor Dél-Afrikában ügyvéd voltam, akkor sem a pártfelem ügyét néztem, hanem az igazságot, s legtöbb pörömet békéltetéssel fejezem be. Mert nem jó védője a maga ügyének, aki nem jó védője ugyanakkor a szembeállónak is, az igazság mértéke szerint. Én mint ilyen megbékéltető jöttem közétek, aki egy ellenséget ismer: a bűnt. A bűnös már barátja, hiszen elsősorban őt kell tőle megvédenie. Mert az áldozat csak meghal, a bűnös azonban gyalázatba süllyed. Én tehát nem a hindu testvéreim életét kérem, hanem az Iszlám becsületét, azt segítsetek megvédeni.
(Németh László)

Higgye el a kedves olvasó, hogy akármilyen kicsi is voltam, láttam és a magam módján megértettem az éhségsztrájkoló Gandhi híres fényképét. Még háború előtti emlékem is van. (Óvodáskoromban, az óbudai piacnál láttam egy plakátot, amelyen az angol repülők babákat dobálnak, hogy a gyanútlan magyar gyerekek felrobbanjanak.) A lepedős, rokkája mellett földön guggoló sovány Gandhi képe mély emléket hagyott bennem. Természetesen csak a lepedőt és a soványságot "értettem". A brit gyarmatosítást, Indiát, a békés háborút nem tudtam. Nagyon szomorú lennék, ha az olvasó ezt csak írói fogásnak venné és nem igaznak.

Az Oktogon melletti Vörösmarty cserkészcsapatban voltam farkaskölyök, és A dzsungel könyvét először kis darabonként, mint egy kirakójátékot ismertem meg, később az egész könyvet is olvastam. Idősebb őrsvezetőnket Balunak hívtuk. Néhány évet az indiai őserdők vadállatai voltak testvéreim.

G. Hajnóczy Rózsa Bengáli tüzét is élveztem, de itt már nem vagyok olyan biztos, hogy ez első vagy második hazámban történt-e? Svédországban nagyon közel kerültem Indiához. Unokám, Salma negyedrészt bengáli (bengáli a nagypapa, és svéd volt a nagymama; apai ágon finn a nagymama és én vagyok a nagypapa). Salma félbengáli édesanyjával fiam nem veheti fel a versenyt. Unokám kultúrája a svéd után a bengáli lesz. Ebben a nagynénik is segítik. Indiai ünnepségek, ruhácskák, párnák, népzene elmélyítik benne az ázsiai gyökereket. 2005-re tervezik a kalkuttai utazást a rokonokhoz. Most karácsonykor szerettek volna menni, de a fapados repülőjegyek már elfogytak.

A családban senki sem imádkozik, de kötődés az öröklött vallásokhoz van. Salma igazán keverék. "Vallása" hindu, evangélikus és zsidó. Keresztszülei meg párizsi olaszok, szekularizált katolikusok. Svéd, bengáli, finn és magyar (az egyszerűség kedvéért csak ezt a négyet említem). Az emberiséghez való megérkezését nagystílűen kívánták a vadházasságban élő szülők megünnepelni, és a keresztény szertartású keresztelő helyettesítette az elmaradt esküvőt is. Azért választották a keresztény szertartást, mert ismertek egy kedves papot. A keresztszülők buddhista életfonal-nyaklánccal ajándékozták meg unokámat, biztos ázsiai ceremóniát vártak, és valami előkelő párizsi boltban vették az ékszert. Így lett "keresztény" az unokám. Kalkuttában biztos hindu, Isztambulban vagy Jeruzsálemben, ki tudja, mi. Mit várhatunk ettől a boszorkánykonyhától? Magam részéről mosom a kis agyát a Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünkkel, meg a Debrecenbe kéne mennivel, az Egy boszorka vannal. Sőt, a Kolozsváros olyan város is műsoron van. Azt hiszem, jót fog tenni ez az összevisszaság. A kívülállóság és hozzátartozás, az empátia és megértés szép keveréke lesz benne. Különben apai nagyapja lepedőben fog hazajárni.

Szépséges menyemről csak annyit: "cigánylány", aki Svédországban született, hat-hét európai nyelven beszél, zongoraművész és karmester. Európai, de érzelmileg ázsiai is. Amikor éppúgy szépséges testvéreivel beszél, akkor magam előtt látom a Gangeszt, a teheneket és a majmokat, a táncokat, a szent hindu helyeket.

Az indiai követség az Adolf Fredrik templom mellett található. Temetőjében Olof Palme sírja van. Volt egy időszak, amikor gyakran feljártam a követségre. Könyvtáruknak és elsősorban az indiai újságoknak és folyóiratoknak csináltam reklámot. Gandhi-kép és egy hindu nyelvű Gandhi-idézet fogadja a látogatókat. A multikulturális Stockholmról szóló könyvemben (küldtem egy példányt Marosvásárhelyre a Látó egyik szerkesztőjének) néhány oldal a követség könyvtáráról szólt. Svéd művész barátom illusztrálta a könyvet és ide a Gandhi-portrét és -idézetet illesztette be. A dévanágari betűs idézetet vigyázva másolta. A könyvet aztán felküldtem a követségre. Néhány nap múlva felhívott a kulturális attasé. A szöveg olvashatatlan, mondta. Tükörképes.

Szégyelltem magam. Ez nem volt közönséges sajtóhiba. Az európai ember gőgjének, felsőbbrendűségének szimbóluma lett nekem a szöveg olvashatatlansága. Asszociálom a Medence országainak érzéketlenségével, amikor például a szomszédok neveit írják. Mondjuk, a román neveket a magyar újságokban. Vagy éppen fordítottan is: a magyar neveket a román újságokban. Mert itt kezdődik a rossz szomszédi viszony. Minden sértő helyesírási hibát büntetni kéne. Kisebb hibákat pénzbüntetéssel, nagyobbakat börtönnel. Svédországban nevemet több barátom nem tudja helyesen írni, néha Gulayas, néha Guyalas. Korábban még dühített, aztán bosszantott, ma már arisztokratikus gőggel elnézem. De nem volt mindig kék a vérem.

A Gandhi-ügyhöz hasonlók kezdő könyvtáros koromban néha megtörténtek, mert megbíztam a fordítóban. (Egyszer a görög nyelvű meseórákat propagáló plakát szövege teljesen értelmetlen volt, de a szép görög betűk megrészegítettek. A görögök érzékenyebb része megsértődött, a kiegyensúlyozottabbak röhögtek.)


A betűk

Gyermekkoromban csak a "magyar" betűket és az oroszórákét ismertem. A betűk lenyűgöző világát itt Svédországban érzékelhettem meg. Amikor nyugdíjba mentem, a könyvtárban több mint harminc betűtípussal írt könyveink voltak. A nyolcvanas és kilencvenes években egyre nőtt az indiai állomány, búcsúmkor már húsz-harminc indiai nyelven volt, főleg hinduul, bengáliul, urduul, tamilul. A Srí Lanka-i polgárháború folytán nagyszámú tamil menekült talált Svédországban menedéket. Londoni könyvüzletekből szereztünk nekik könyveket. A pakisztániakat elsősorban Dánia és Norvégia fogadta be. Egy nagy tudású fiatal tudós segítségével mégis írtam egy füzetet az urduul olvasókról. Pakisztánban a legtöbb embernek nem urdu az anyanyelve, de az urdu szinte az egyetlen olvasott (ázsiai) nyelv. Arab betűs, mert a moszlim vallási hovatartozás szimbóluma. India nagy nyelve, a hindi mint beszédnyelv tulajdonképpen azonos az urduval, de mert a hindi dévanágari írásos, a moszlim számára olvashatatlan, és fordítva. Persze, a svédországi száműzetésben, mert azonos nyelven beszélnek, nem egy hindu és pakisztáni egymásra találhat, ha az egymásról alkotott hazulról hozott képeik nem akadályozzák meg ebben. (A betűk szimbolikus világát állandóan érzi a könyvtáros. A latin betűs népek nyugat felé húznak. A cirill betűs szlávok Bizánc felé. A szerb nacionalisták egyik napról a másikra "elfelejtették" a latin betűket, a horvátok meg a cirilleket. A románnak a latin rokonság, de a görögkeletiség is fontos. Nem lehetetlen, hogy ez szkizofrén helyzet, mert nehéz egyszerre Rómához és Konstantinápolyhoz tartozni. A zsidónak könnybe lábad szeme a héber betűk láttán, bár egyetlenegyet sem ismer.)


Tartalom   Előző