FÓRUM
Bertók Beatrix
Tolnai Ottó: Prózák könyve
Egy könyv akkor él, ha "aktualizálják", vagyis olvassák. Én most Tolnai Ottó vajdasági író Prózák könyve című elbeszéléskötetére szeretném felhívni az irodalombarát figyelmét. A kötet 1987-ben jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadónál. S ha netán sikerül fölkeltenem az olvasó érdeklődését, sajnos nincs más választása, utána kell járnia ezeknek a szövegeknek, mivel – legjobb tudomásom szerint – jelenleg nem kapható a kötet a könyvesboltokban, sem pedig a könyvtárakban nem található meg. Viszont van még egy lehetőség: a 2002-ben a Magvető Könyvkiadónál kiadott Kékítőgolyó című kötet talán könnyebben beszerezhető – ez is tartalmazza az említett elbeszéléseket. Hogy némileg képet kapjunk Tolnai prózaművészetéről, kiválasztottam egy elbeszélést rövid elemzés céljából: ennek alapján az olvasó – remélhetőleg – a többi szövegben, vagy mondhatnám szövegen is könnyebben eligazodik majd. Tolnai világa ugyanis nem, vagy csak látszólag könnyen bejárható, valójában a vele való találkozás valamiféle rejtvényfejtéshez hasonlít. ("A szöveg számomra – olvashatjuk az Ixion, a mókuska című elbeszélésben – amolyan ördöglakatféle...") Többnyire kétséges marad, hogy mi is történik vagy történt tulajdonképpen. És hogy hol. Az olvasónak szabályosan "át kell állítania" a szemét, meg kell próbálnia másképp látni, ha meg akarja érteni az események logikáját. A Szent Sebestyén című elbeszélés egy különös találkozásról szól: a főhős, aki egyben a történet elbeszélője is, az újvidéki posta épületéből kilépve egy "ismeretlen férfiba" botlik, aki vállára téve a kezét, megszólítja: "Milyen rég nem jártál már felénk" – mondja. Ez a bizalmas gesztus azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a férfi egy régi ismerős, ám a következőkben az elbeszélő semmi kétséget sem hagy afelől, hogy a dolog nem így áll. Még ez sem volna baj (az illető talán összetévesztette valakivel), viszont az ismeretlen több mint szokatlan külső megjelenése, kérdései s a hős fokozodó zavara, sőt ijedtsége mind furcsább fényt vet a helyzetre. Meg maga a tény, hogy az idegen láthatólag nagyon is jól, mondhatni "keresztül-kasul" ismeri a hőst. Meghökkenése, értetlensége láttán azonban nem akadékoskodik, gyengéden belekarol, s meghívja egy kávéra az Újvidék Áruház kávézójába. Közben, arrafelé menet, beszélgetésükből kiderül, hogy a hős sokkal súlyosabb hibát követett el azzal, hogy oly hosszú ideje nem nézett feléjük, semhogy e tény egy-két szóval elintézhető volna. Lassan sejteni lehet, hogy ez a fura figura "nem akárki", s a "lecke", amit a hős a mulasztásáért kap, meg a büntetés módja, végképp nyilvánvalóvá teszi, hogy személyében nem egy hétköznapi emberrel van dolgunk. Kérdés, kivel. De hogy közelebb kerüljünk e prózamodell lényegéhez, szólnunk kell néhány szót magáról a szövegről, azaz a nyelvhasználatról is. A prózai szövegekben – mint tudjuk – rendszerint a tárgyra irányuló (ún. denotatív) jelhasználat érvényesül, vagyis a nyelv által megidézett események a mű világában külső történésekként jelennek meg, s ebben a világban valóságosnak beállított figurák mozognak. A kiválasztott elbeszélés, illetve Tolnai többi elbeszélésének a sajátossága és rendkívülisége ezzel szemben az, hogy – miközben többé-kevésbé1 eleget tesznek a műfaj követelményeinek (bevezetés, váratlan fordulat, befejezés) – a jelhasználat előbb említett módját az ún. figuratív (konnotatív, vagy egyszerűbben szólva, a költői) jelhasználat egészíti ki, amiből az következik, hogy az egymás mellé rendelt elemek (ti. az eseménysor) csak a másodlagos – metaforikus-szimbolikus – értelmezési szint figyelembe vételével állnak össze egységes, jelentéses egésszé. Más szóval – visszatérve most már magához a történethez – a külső történéssel egyidejűleg, azzal mintegy párhuzamosan egy belső történés is zajlik, melynek során az elbeszélő-főszereplő egy olyan mellékszereplővel találkozik, aki csak látszatra felel meg a hagyományos értelemben vett elbeszélés által alkotott modellnek. 2 A mellékszereplő kilétének a kérdését kell tehát megválaszolnunk, hogy a kezünkbe kapjuk a rejtély, azaz Tolnai elbeszélői világának (az ördöglakatnak) a kulcsát. A kiválasztott elbeszélés esetében nem nehéz megfejteni a rejtvényt (ezért is esett erre a történetre a választásom), már maga a cím is (Szent Sebestyén) utal rá: ebben a történetben, akárcsak Tolnai többi elbeszélésében is, a mellékszereplő személyében egy olyan dimenzióra nyílik kilátás, mely kívülesik a kézzelfogható, tapasztalati valóságon, mégis kapcsolatban van vele, Tolnai bravúrja pedig abban áll, hogy a kettőt egymással szerves egységben mutatja. Csakhogy amíg erre rá nem jön az olvasó (aki hajlamos az effajta szövegeket is "realista" szemmel olvasni), az egészben nem lát egyebet, mint – bocsánat a kifejezésért – óriási zagyvaságot. A párhuzamos síkok (a két dimenzió – melyet egyfelől a főszereplő, másfelől a mellékszereplő képvisel) felfedezése viszont egy csapásra tiszta képet teremt, s érthetővé (mindenesetre áttekinthetőbbé) válik mindaz, ami azelőtt érthetetlennek tűnt, s amit röviden a következő szavakban lehetne összefoglalni: a mellékszereplő, akivel a főszereplő találkozik, tulajdonképpen a megfoghatatlan dimenziónak (vagy belső világnak) olyan megnyilvánulási formája, mely nem hagyja magát kirekeszteni a mindennapok valóságából, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a tudatból. Váratlan megjelenése, felbukkanása (a szövegben: "tolakodása") groteszk hatást vált ki, képtelen helyzetet teremt, ami az elbeszélő számára a humor (kesernyés humor) és az irónia, pontosabban mondva az önirónia forrásául szolgál. Hiszen, ha jobban megnézzük, a mellékszereplő nem más, mint a főszereplő hasonmása, alteregója (jobbik vagy rosszabbik énje, vagy esetleg mindkettő egyszerre, mint például az egyik elbeszélésben a Lehel és a Kátrány nevű szereplők), akárcsak Kafkánál, akinél a különböző mellékszereplők a főszereplő tükörképei. (De Kafkába ne menjünk itt most bele.) Bár Tolnai eljárása nagyrészt egybevág a költészetével, szövegeinek formaalkotó elve mégsem az érzelem (a lírai elem teljes egészében hiányzik az elbeszélések többségéből, ha elvétve felbukkan is, nem válik uralkodó tényezővé), hanem sokkal inkább a látásmód: a látomást hétköznapi történetté formálja, képeinek-jeleneteinek egy részét olyan elemekből építi fel, amelyeket alkalmasnak talál a jelképiesülésre ( pl. az "újvidéki" jelző, a mozgólépcső, a 3. emelet stb.), így a figyelmet állandó ingázásnak teszi ki (mit kell "szó szerint", mit "átvitt értelemben" érteni), minek következtében a szöveg valósággal úgy hat, akár egy találós kérdés, ami természetesen megmozgatja az olvasó képzeletét, s arra készteti, hogy igyekezzen megszabadulni hagyományos olvasói beidegződéseitől, vagy a szerző szavaival: "... én nem olyan dolgokat csinálok, amiket egyszerűen olvasni kell, olvasni lehet, engemet éppen a nemolvasás izgat, az, ahogyan a nyálas olvasó befut véletlen a szövegbe, be, mint a tyúk a muharba, ördögcérnába, és se erre, se arra, moccanni sem tud semerre." (Ixion, a mókuska) Végezetül még csak annyit, hogy a Tolnai szövegeiben tettenérhető játékosság, sőt olykor bohóckodás ellenére ezek a történetek lényegében – nyilván ha úgy olvassuk, ha akarjuk úgy olvasni őket – az önmagunkkal való szembenézésre szólítanak fel, mintegy sugallva, hogy az egészséges, kiegyensúlyozott társadalmi-közösségi lét előfeltétele csakis az önismeret lehet.3