Jánosházy György
A romantika paródiája
A Minden jó, ha vége jó az 1623-as Első Folióban jelent meg először nyomtatásban, feljegyzés sem maradt fent róla korábbról; keletkezésének idejét csak – jogi nyelven szólva – közvetett bizonyítékok útján, a pontosan időzíthető Troilus és Cressidával és Szemet szemérttel való szoros belső kapcsolata, stiláris, de főleg szemléletbeli rokonsága révén lehet kikövetkeztetni. A három "problematikus darab" – ezen a néven foglalja össze őket a szakirodalom – az 1602–1604 időszakban született, a Jakab-kor terméke. A Minden jóba beszúrt szonett (Heléna búcsúlevele) és párrímes részek régebbi angol drámaírói gyakorlatra mutatnak vissza, ez egyes kutatókat arra a feltevésre indított, hogy Shakespeare egy kezdő éveiben készült vígjátékát dolgozta át a maga és a kor újabb ízléséhez. De olvasatomban a darab koncepciója töretlenül egységes, és ez kétségtelenül a másik két "problematikus" mű társaságába helyezi. Nem vitás, hogy mind a három megérdemli ezt a Fredrick S. Boas jóvoltából 1896 óta – eredetileg a Hamlettel együtt – viselt nevet. A kifejezés voltaképpen a század vége felé előretört új dramaturgia alkotásait jelölte, amelyekben G. B. Shaw vágású szerzők a kor társadalmi kérdéseit járták körül. De a három Shakespeare-darab több más tekintetben is "problémás". Már műfaji besorolásuk is – ebben a vonatkozásban egyébként korántsem hozhatók közös nevezőre – fejtörést okoz, és nagyon különböző értelmezéseket sugallhat. A Troilus, ez a korát jócskán megelőzve, mintegy mai ízlésünkhöz szabott, mindent kigúnyoló, groteszk "fekete" komédia például a Folióban a tragédiák között jelent meg. A Minden jó egyértelműen vígjáték, a költő a komikus alakok (Lavatch, Paroles, Lafeu – és némi joggal annak tekinthetjük a Dumaine testvérpárt is) szinte állandó színpadon tartásával hangsúlyozza ezt, és biztosítja a komikai légkör folytonosságát – nem is szólva Paroles megcsúfolásának terjedelmes epizódjáról. Nyilván igazuk van azoknak a kritikusoknak, akik úgy vélik, hogy ez az amúgy bohózatba illő jelenetsor nem dramaturgiai szükségből: afféle betétként csöppent a darabba, és a legcsekélyebb veszteség nélkül kihagyható. Úgy gondolom, a szerző mégsem a puszta nevettetést meghaladó cél nélkül szentelt ennyi időt, ennyi szöveget ennek az epizódnak: a romantikus elemek erőteljes ellensúlyozására szolgál. A mű bővében van ilyeneknek, ezért összkiadásokban hagyományosan a romantikus színművek között foglal helyet. De a romantikus vígjáték meseszerű elemei a nyers valóság mozaikkockáival váltakoznak (hasonlítsuk csak össze a Sok hűhó semmiért, az Ahogy tetszik, a Vízkereszt romantikus világával!); kritikusai – kiváltképpen az angolok – mindegyre meg is rótták a költőt romantika és "naturalizmus" e zavarba ejtő keveréséért. De olvasatomban ebben a stílustörésben látom a darab célját, a költői "mondanivalót". A "naturalista" elemek hangsúlyozott ellentétükkel mintegy megkérdőjelezik a romantikus mozzanatokat, amelyeket párrímes versekkel emel egy megszépítő konvenció stilizált világába Shakespeare. A Minden jó lényegében a romantikus vígjáték paródiája, amint a Troilus a tragédiáé, és paródia a "problematikus" triász harmadik tagja, a Szemet szemért is. Más-más színezettel, szatirikus komédia mind a három; egy tőről, abból a kiábrándult, sötét és keserű hangulatból fakadtak, amely a kevéssel később keletkezett Athéni Timonban egy elviselhetetlenül aljas világ tragikus képét – a Troilus reménytelenül hitvány világának immár tragikus változatát – vetíti elénk. Ehhez képest a Minden jó: emberi, lakható világ; a végtelenül jóságos grófné, a bölcs és emberséges király, sőt a kissé szenilis, de meghatóan jó lelkű öreg Lafeu alakja is valósággal mesébe kívánkozik. De olyan "főhőssel", mint Bertram, a darab nem is lehet más, csak szatirikus komédia. Testvér-darabjait nem is Shakespeare romantikus vígjátékai között kell keresnünk. Legközelebbi rokona az életműben a – jóval korábbi, még felhőtlenül derűs szemléletű – Asszonyszelídítő (megszokott címén: A makrancos hölgy). A francia Heléna ugyanarra vállalkozik, amire a veronai Petruccio: ő férfit akar magához szelídíteni, amint Petruccio asszonyt. Lényeges különbség közöttük, hogy míg Petruccio érdekből, a vad Kata csinos hozományáért házasodik, Helénát őszinte szerelem hajtja, sokkal többet vállal is érte – már-már ellenszenves az a makacs elszántság, amivel a kézzel-lábbal kapálózó Bertramot mindenáron magához akarja kötni; különösen a még mai szemmel is ízléstelen "ágy-trükköt" (az angol szakma így nevezi) nehéz elfogadnunk: igazából csak fiatalsága, az ifjonti szenvedély korlátlan csapongása mentheti. Mert nagyon fiatalnak, Júlia-korú kamaszlánynak kell képzelnünk: Bertram még pelyhedző állú ifjonc, és ő sem lehet idősebb, hihetőleg még fiatalabb. Lényeges különbség van a két szelídítés eredménye között is. Petruccio a maga nem éppen ortodox módszerével a kor felfogása szerinti jó feleséget formált Katából, olyant, amilyent minden férfi szeretne. Az asszonyszelídítő végjelenete tökéletes vígjátéki hepiend. A Minden jó hepiendje korántsem ilyen megnyugtató, Heléna diadala bizony eléggé kérdőjeles, bizonytalan. A három "problematikus" darabnak éppen a megoldása a legproblematikusabb. A Troilus egy hoppon maradt szerető kesergésével és egy csalódott kerítő átkozódásával ér véget. A Szemet szemért a vígjátékokban szokásos általános házasodással – de milyen boldogság fakadhat ilyen mondvacsinált vagy éppen kényszerházasságból? Mit várhatunk a Minden jó befejezésétől, amelyben Bertram kényszerűen, végső kegyvesztéstől félve, elismeri feleségének Helénát? Feltéve, hogy... Ez a Bertram igazi elrontott grófi kölyök, egyetlen jó tulajdonsága a harctéren mutatott bátorsága, de erről is csak hallomásból tudunk; amit látunk-hallunk tőle, az mind visszataszító. Nemcsak tenyérbemászóan gőgös, de utálatosan jellemtelen és pimasz is; hetet-havat összeígér, hogy egy tisztességes lányt levegyen a lábáról, de olcsó ringyónak mondja, mikor helyt kell állnia ígéreteiért; szorult helyzetében összevissza hazudozik a király előtt. A legbámulatosabb ebben a históriában nem is Heléna férfihoz illő, szívós akaratereje, hanem az, hogy ez a tiszta lelkű, okos lány ilyen alakot képes szeretni ilyen mindent kibíró makacs hűséggel. Csak tapasztalatlan fiatalságával magyarázhatjuk, és azzal, hogy apja halála óta a grófné házában nevelkedett, ahol e jóképű (ez kitűnik a szövegből), hetyke kis kakast csodálhatta naponta. Más számításba jöhető fiatalembert nem is igen ismerhetett. A kritika általában elsietettnek ítéli a mű befejezését, mert – a romantikus vígjáték szellemében – elvárja a szerzőtől, hogy végső soron erkölcsileg felmentse "hősét", és ehhez jobban előkészítse megigazulását. Ehhez Bertram valóban túlságosan hirtelen adja be a derekát a darab végjelenetében. De Shakespeare-nek, úgy vélem, nem is volt szándékában felmenteni őt, semmiféle megigazulást sugallni; megtérésében alighanem a kissé szenilis Lafeu tud hinni egyedül. A fordulat váratlansága, előkészítetlensége félreérthetetlenné teszi hazug, kényszerű voltát: Bertram nem tagadja meg önmagát, a király előtt tett ígérete is csak annyit ér, mint az, amelyet Firenzében tett Dianának. Shakespeare éppúgy nem akart romantikus hőst faragni belőle, mint Troilusból; inkább a romantikus hős tagadását, paródiáját sejthetjük benne. És nem "bűnhődik boldogsággal", amint egyesek a költő szemére vetették. Ahogy őt megismertük, sohasem tekintheti boldogságnak ezt a rákényszerített helyzetet; eléggé érthetetlen, hogy Heléna a maga számára egy pillanatig is így értelmezheti. "Most úgy látszik, minden jó" – csak ennyit mondhat a király is a maga megnyugtatására; kimondatlanul alighanem sejti ő is azt, amivel a józan és figyelmes olvasó szükségképpen továbbszövi magában a komédiát: hogy holnap az ifjú férj már egy másik Diana szoknyája körül legyeskedik valahol – legfeljebb óvatosabban, nagyobb titokban, tartva a király bosszújától. Semmi sem jó, minden csak látszat. A Minden jó – kétségtelenül a szerző szándéka szerint – mintegy kicsúfolása a címéül választott közmondásnak.