stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TÉKA

Érzékeny elmélkedések csicsás könyv olvastán, avagy fokok egy égi létrán

Sántha Attila: Kemál és Amál. Ulpius-Ház, Budapest, 2004.

Ránézek a kötet borítólapjára és arra gondolok: Agatha Christie lírai konkurensre talált. Ah, idilli rejtély, rímekbe szedett férfi-nő, asszonáló brutális gyilkosságok, felemelő gyanú és izgalom, megtisztító szadizmus, alliteráló vér, literszámra!

Aztán a belső borító láttán leesik az állam: www.kemalesamal.hu. Azanyját, hogy neki külön webcíme van! Még ilyet! Tudják ezek, mi a könyvbiznisz! Biztatásul elolvasom a hátoldalt is, ahol felteszik a kérdést, vajon mit fog nekem jelenteni? Gondolkodom: egy kicsit prűd, egy kicsit tétova vagyok, széplélek is, és néha vevő a bulvárra, szándékaim szerint kritikus és szabad (leszek). No, engem ez a kötet kicsinál – vonom le a tanulságot. (Mivelhogy, mondják, brutális, lecke, pofon, kihívás, botrány, igézet stb.)

Aztán olvasom az első (címadó) ciklus alcímét: "Szado-mánia". Hm... Aztán az első verset. (Mert akkor még úgy volt, hogy verseskötet, no...) Aztán a második... mit is? No, nem... S akkor már a választ is tudni vélem: Bazeg, ez NEM vers! Pedig hát úgy volt, hogy a vers az, ami nem ér ki a lap szélére...

Ekkor már azt is eldöntöttem, hogy nem írok róla. Azért végigbukdácsoltam Kemál és Amál véres szerelmén, s vártam, mikor jön a csömör érzése. De nem. Sőt! A negyedik versnél kuncogok, az ötödiknél kacagok, a kilencediknél röhögök, a tizenegyediknél pedig arra gondolok, nemsokára talán ilyen lesz a szilveszteri kabaré is...

De még mindig úgy van, hogy nem írok róla. Miért írjon az ember egy (kissé morbid) kabaréról? Aztán valahogy kivégzem Kemált és Amált, és feljebb jutok egyet az égi létrán: A szegény kismalac panaszait olvashatom. Mit mondjak: minden itt van, amit egy poétától elvárnak: közérthetőség, egyszerűség, háttérműveltség, a saját hang... Mi több, Sántha Attila többször tesz kísérletet bonyolult ragozási rendszerünk leegyszerűsítésére is. Sokoldalú, na. Csak a verset keresem még mindig hiába...

Aztán lazítok, ahol nincs, ne keress. (Lehet, hogy mégis írok róla?) Különben elérkeztem egy "bonyolult" szerelmi ciklushoz: Székely Árti és Kovács Rózsi. A nép fia s a nemzet leánya. Székely Árti valóságos poéca, a szeretőjéhez írt költői levelei, trubadúrénekei a népies műköltészet gyöngyszemei. (Végre versek! De feltevődik a kérdés: hol találta őket Sántha Attila?!) Most már csak a Kovács Rózsi szerzeményei lógnak ki a sorból (a verskötetből), de hát látható: ennyire képes ő ("Kelt levelem élesztő nélkül..." – hogy legyen ebből vers?). Aztán Székely Árti megpirulázza a dolgokat, s ismét feljebb juthatok az égi létrán. Gajdó Máris történetei (székely rémcirkák) a ciklus címe, s én mondom, nem véletlen, hogy Gajdó Máris "már cinkakorában zelegor": egész élete ebben a jegyben telik el (amint itt elmeséli, kiemelve a fontosabb állomásokat, mint pl. "a rápenes monyator" szerelmét). Esküszöm, egy szót sem értek belőle (pedig magam is székely volnék, vagy mi), de nincs kizárva, hogy kapásból fordítanám bármelyik általam ismert nyelvre (kivéve a magyart). Hogyaszongya: "Berdózik két ricskó, / buftiskodik Máriskó. / Aj, az azsagonjáró, a fuzsitus tepelák, / a nyüslető zelegor, / a hurutó, csupa luszt!" Maga Sántha Attila is bevallja, hogy a ciklust "vigyázón komponálta". Nem csuda.

Az égi létrának hiányzik egy foga: elég nagyot kell ugranom, hogy a székelyeket (és Kemált és a kismalacot) feledve áthangolódjak a "Lírai és gyakorlati útmutató a fölizgatáshoz" néha valóban költőivé avanzsáló képeire. (Mégis írok róla!) Egy-egy szöveg olvastán nem csodálkoznék, ha a jövő héten valamelyik menő együttes sikerdalaként hallanám vissza: "Te gyümölcslé, én vodka, / milyen jól keveredne." De már az is előfordul, hogy elmélázok egy-egy sor fölött (Ha szeretsz, teher ne legyek, / könnyű vagyok, mint a pille", vagy "Bántok, hogy távolodjak, / ne legyek oly elveszett", vagy "Eljutsz-e a top ten közé? / Vagy fogod magad s elveszel? / Olyan ez a kor, hogy egyremegy.").

És ebben a ciklusban van az a vers is, amitől rájövök, Sántha Attila nem biztos, hogy csak poénkodik. "Nézd ezt a telenovellát, édesem, / amint semmi megy, / rájöttem, olyan, mint az életem." (Esti mese felnőtteknek)

Végül az égi létra tetején. Nézem az Összekutyulódott világot maga(m) alatt. Bevallom, nem azt adott, amit vártam. Persze, közben eltelt egy kis idő, átlapoztam néhányszor még a kötetet. Eleinte vidám menetelésnek tűnt, fölfelé az égi létrán, különböző nyelvi regiszterek, láttatási módok, emberi érzelmek létrafokain. Valahogy olyan könnyűnek tűnt minden, olyan modernen túli ürességnek, jellegzetesen annak, amit a fiatalok egy jó nagy rétege élvezetesnek tart: hogy "semmi megy". Egy kis (nem túl megrázó) szado-mazo, egy kis "sokat, semmiről", egy kis nyelvjárási poénkodás. Aztán nehézfémek kerülnek a híg löttybe, most pedig arcomra keményedik a vigyor. Persze, hiszen itt már bőviben vannak versek, itt van a költő igazi egyénisége is, míg korábban a kiábrándult vagy egyszerűen önmagából ki nem látó (átlag-) ember álarca mögé húzódott. Ha a komolytalanság lehetne filozófia, azt mondanám, ez az. És miért is ne – ha filozófia az, amikor valaki "halálra, borra, nőre" gondol... Ja, hogy nem úgy? Hát, "olyan ez a kor, hogy egyremegy"...

Ha Einstein élne (és tudna magyarul), tuti, hogy sokra tartaná a Buddha keresése a nyárikertben című verset. S persze F. Villon is kajánul vigyorogna. No és József Attila, Ady, Szilágyi Domokos, Weöres Sándor, a Csárdáskirálynő, néhány kupléíró és a többiek, mind, akik megkérdőjelezték a világ teljességét, és rácsodálkoztak a "rongyos élet" megalázó, reménytelen, földbedöngető szépségére.

Vári Csaba, aki A Hétben írt kritikát Sántha kötetéről, azt mondja, hogy a szövegek háttere "a világmegvetés, csömör, a dolgok/irodalom elbanalizálása". Kétségtelen, hogy így van, különben nem szólna annyi vers az ürítkezés és az írás hasonlatosságáról, és egyáltalán, a szövegek levetnék a pongyolát, és fennhangon hirdetnék a hirdetnivalót. Én azonban továbbmennék. Nem ritkán szomorúságot éreztem a sorok mögött, amiért az ember KÉNYTELEN megvetni a világot, és elbanalizálni a számára fontos dolgokat (is): a szerelmet (Esti mese felnőtteknek, 4. Razglednyica), az irodalmat (Jeremiás Müller a zidő múlásáról, Mit tettél értem), a transzcendentálist (A biztos pont), a világot (Összekutyulódott világ), vagy önmagát (A hírnök, Sehonnan vers, Sírfelirat).

Hiszen Sántha Attila provokál: hogy vegyük komolyan a komolytalant, és komolytalankodjuk el, ami fáj(hatna). "A hiány költői" közé tartozik, megkérdőjelezve mindent, tulajdonképpen visszatérve valami naiv ciklikus időfelfogáshoz, ahol visszamehetünk mindennek a kezdetére (a Minden kezdetére is), ahol az ember (pl. Amál) több halált halhat, mégis él, és ahol az ember önmagában "botorkál", mint az egyetlen lehetséges helyen, ahol még biztonságban van, és eltűnik, mert tartozik "semmiért egészen". Hiszen, bár a szerkesztési mód nem ezt emeli ki, vannak a kötetben versek, amik a megtalált emberi méltóságról szólnak (Levél barátaimhoz, A Semmi és a Valami éneke), és a költő néhol éntudatával is borzongva poénkodik ("Gondoltam, magamból/ kilátni minő dőre – / max. a test elrejt, / hogy nem létezik.").

Az említett kritikában Vári Csaba azt mondja, az olvasó/az irodalom nem szereti, ha leszarják. Hogy tulajdonképpen ezt tenné Sántha Attila. Én azt mondom, ez a kötet olyan, mint bármelyik más: (főleg) nem az irodalomról szól. Egy dologban mégis különbözik más kötetektől: hogy ebben nemcsak versek vannak (főleg nem), és hogy a szövegek úgy írják át az életet, hogy nem lényegítik át azt.

Sántha Attila több költői ént állít elénk, több korból, de ezek mintha mégis viselnének közös vonásokat: a minőséget (látszólag) nem ismerik, a hitelességet nem hiszik, a kultúrában csalódtak (volna?), érdeklődésük perifériális, képzettségüket (ha van) eszközként kezelik a klasszikus értékskálán el nem fogadott igényeik kielégítésére, a kiegyensúlyozottságra pedig sem jogot, sem esélyt nem kaptak. Élnek. Túlélnek.

Tamási Piroska

Tartalom


+ betűméret | - betűméret