stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gulyás Miklós

Az oroszok*

Oroszországot, ész, nem érted;
méter, sing sose méri fel:
külön úton jár ott az élet –
Oroszországban hinni kell!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Oroszhont ész nem éri fel,
És puszta rőf hiába méri:
Ő más mértéket érdemel –
Oroszhont hinni kell. Megéri.
(Galgóczy Árpád fordítása)
(Tyutcsev, Fjodor Ivanovics)
Az orosz (kirgiz?) katona. Csajkával, kanállal, rövid csizmájában és fekete kenyérrel. Csak annyit érthettem az egészből, hogy jövetelének nagymama örült. A Duna jegén mentünk át a Wesselényi utcából Óbudára (mint Wesselényi 1839-ben budai börtönébe). A zsidó templomnál egy orosz katona letört egy darabkát kenyeréből, és nekem adta. A családban senkit nem vittek el malenkij robotra. Megerőszakolt parasztasszony rokonunk se volt. A családtagjainkkal nem a Gulágon végeztek. Hadifoglyok zsidók nem lehettek, kitelepített németek se.

Apám és öccse az óbudai lakásban javította a fanatikusan óraimádó orosz katonák óráit, ami konzerveket és mindenfajta élelmet jelentett nekünk.

Szkizofrénul fogtam fel az orosz kérdést, mint Sztálin (aki nem is volt orosz) temetését. Kivezényelték az osztályt, ha jól emlékszem, a Hősök terére. Csak hülyéskedtünk. Kin röhögtünk? A tömeggyilkoson vagy a nácik legyőzőjén?

Az ötödik általánosban még angolt tanultunk, aztán a kapitalista nyelveket betiltották, és jött az orosz. Hét évig tanultam, majdnem eredménytelenül. Haszontalan nyelv volt, még a legjobbak se nagyon tudták. Holt nyelv, mint a latin. Rómaiak vagy oroszok ismeretségi körünkhöz nem tartoztak.

1956. november negyedikén a gettó felszabadítói tankjaikkal eltiporták a forradalmat. Tuszkulánum kell ezután a tizenkilenc kalandos év után. Álmaimban még évekig visszatért a szökés két napja, a messzi gépfegyverkattogás, a hótalan sötét Mikulás-este, a tökrészeg magyar katona, aki átvezetett minket a határon, kijátszva az orosz határőröket. Egy mező közepén idegenvezetőnk kijelentette, hogy most már Ausztriában vagyunk. El kellett hinnünk, bár a fű épp olyan volt a kapitalista oldalon, mint az oroszon.

Az új világban végre megismerhettem az „oroszok"-at.

1959-ben különös kalandok után a svéd nemzeti könyvtárban kezdtem el dolgozni. Ha az akkori magamra gondolok, nehezen tudok szépet mondani. Tele voltam ambícióval, gátlásokkal. Tanultam a svédet és angolt. Gépírótanfolyamra jártam. Ellenszenves, rátarti embertípus.

A szláv anyagért felelős könyvtáros tudomására jutott, hogy én tudok oroszul. Abban az időben az orosz nyelv tudását Svédországban – mit mondjak? – a magyarországi szanszkrit tudással lehetne összehasonlítani. Néhány egyszerű orosz szó és a cirill betűk ismerete szakértővé avatott. Hála ennek, kineveztek Stockholm talán legnagyobb könyvüzlete kelet-európai osztályának vezetőjévé. Átkozhattam magam, hogy nem voltam figyelmes és szorgalmas az Árpád gimnáziumban.

Az üzlet egy alagsorban volt Istállófalva egyik utcájában. A fizetésem rossz, de kétszer annyi, mint a Királyi könyvtárban. Ha író lennék, színesen leírnám a füstös, rendetlen és párizsi légkört. Reggel kilencig Stockholmban éltem, majd késő estig Párizsban (nem Moszkvában, vagy legalábbis nem a Szovjetunióban), munka után meg visszatértem a svéd valóságba.

Orosz művészek, költők, a forradalom után idemenekült politikusok és arisztokraták. Na meg azok gyerekei. A svéd hadsereg tolmácsiskolájában szolgáló fiatalemberek (ide a legtehetségesebb diákok juthattak be, ma már professzorok és újságírók, fordítók). Idejártak a szovjet ügynökök és kémek, diplomaták, oroszul tanuló kommunisták. Ide kívánkoznak a balti menekültek százai; volt színházigazgatók, egyetemisták, volt katonatisztek, írók. Hadd említsem meg Thinsz Gézát, Markos Imit, Libik Gyurit (Csatlósra nem emlékszem). Nálunk vásároltak a közművelődési és egyetemi könyvtárak, de főleg a katonaiak. Hamarosan az amerikai könyvtárak is felfedeztek minket. (Gondolom, észrevették, hogy Stockholm csak egy kis ugrásra van Leningrádtól.)

Mennyi élettörténet. Egy öreg, előkelő férfi. Fülembe súgják, hogy a rigai opera igazgatója volt. Egy majdnem törpe bácsi, észt generális mutatja a fényképet, amelyen Sztálinnal tárgyal. Svédország egyik leghíresebb tenoristája édesanyjának valamilyen orosz klasszikust vásárol.

Az utolsó harminc évben szinte naponta olvashattam gyászjelentést vagy nekrológust kuncsaftjaimról. Ekkor tudhatták meg a svédek, kik voltak a szomszédjaik, a furcsa bácsik és nénik a „közértben". Ők már nincsenek, az unokák már nem kis részben vikingek. Nina néni is már több mint tíz éve halott.

1962-ben a könyvüzlet közelében egy metróállomást építettek. A stockholmi sziklás talajt nagy erejű robbantásokkal törték fel. Egy vevőnk, gyászoló bábuska, összerázkódott és azt mondta: „mintha Budapesten lennék". Így kezdődött Nina Langlet-val való három évtizedes barátságunk. Nina néni férjével Wallenberg előtt néhány hónappal kezdte el a zsidómentést. Wallenberg története elhomályosította a Langletek hőstetteit. Őket nem vitték el az oroszok. Újpesten egy utca és az ott lévő általános iskola a Langlet nevet viseli.

Nina néni, akit lánykorában Borovkónak hívtak, zongoraművész és énekes volt. Mélyen vallásos görögkeleti, de abban az időben katolikus templomba járt, mondván, hogy a pópák kivétel nélkül szovjet ügynökök. Oroszra tanított engem, de főleg kultúrája szeretetére. Tele volt Bizánc összes misztikumával. Pragmatikus jellemem gondolkodását nem tudta átvenni. Ateistaként csodáltam, élveztem elkápráztató passiójátékát. Fiam tanult aztán nála zenét, az ő barátságuk mélyebb és meghatóbb volt. Nina néni utolsó éveiben, amikor telefonált, alig beszélt hozzám. Miklós, hogy vagy? Gyuri otthon van? Fiam úgy őrzi Nina néni képét, mint egy orosz kolostor egy Rubljov-ikont.

A hugenotta származású Valdemar Langlet-t nem ismertem. Több évtizeddel volt Nina néninél idősebb. Pesten, a Pázmány Péteren tanított svédet. A Szovjetunióból mentette ki barátainak lányát s vette feleségül. Fiatalkorában belovagolta Oroszországot, a norvég akadémia megbízásából meginterjúvolta Lev Tolsztojt. (Tolsztoj néhány levelét láttam Nina néni sörmlandi dácsájában.) A Tolsztojjal való találkozását Nina nénitől hallottam. Franciául beszéltek, de Langlet csak német gyorsírást tudott. Tolsztoj kételkedett a módszerben, de a visszaolvasáskor megdicsérte a fiatal svédet.

Nina néni temetésén a fiam gitározott. Valdemárja mellett pihen a vallai evangélikus temetőben. Halálának tízéves évfordulóján emlékeztünk rá a stockholmi orosz görögkeleti templomban.

Imádott Oroszországát nem láthatta újra. Élete vége felé egyszer megkért, hogy hívjam fel százéves sógornőjét Moszkvában, aki élve visszakerült a Gulágról.

Néhány éve bementem a Dohány utcai zsinagóga melletti zsidó múzeumba, hat fénykép örökítette meg a mentőket, a csanádi püspököt, a pápai nunciust, Wallenberget és még hármat.

Langlet-ék fényképe nem volt ott. Megkérdeztem egy múzeumi alkalmazottat, hogy ők miért nincsenek ott? A fiatalember csak azt válaszolta, hogy csak a nagyokat tették ki.

1989-ben Párizsban találkoztam néhány lett könyvtárossal, és mint a nemzetközi könyvtárszövetség kisebbségi csoportjának tagja, javasoltam azonnal, hogy szervezzünk a kisebbségek könyvtárellátásáról egy konferenciát Rigában. Szívesen vállalták a vendéglátó szerepét.

1990 őszén mentem Lettországba a konferencia megszervezésére. Nagy örömemre már elkészült egy kiállítás, amelyen tíz-tizenöt kisebbségi csoport mutatkozott be, többek között a kárpátaljai magyarok. Az örmények és azerbajdzsánok is részt vettek, avval a feltétellel, hogy pavilonjaik ne legyenek egymás mellett. A legnagyobb kisebbséget, az oroszokat, kihagyták.

Leírhatatlanul nyomorúságosak voltak a körülmények. A hotel piszkos, a kövér és csúnya orosz nőkből álló személyzet szemtelen. Hajukban papírhajcsavarokkal. Enni sehol sem tudtam, mert az éttermekben biljettát kértek. Bezárkóztam hotelszobámba. Ott ettem meg az ajándékba hozott csokoládét.

Lett könyvtárosokkal a kilencvenes évek kezdetén többször találkoztam Stockholmban, Rigában és Székesfehérváron. Írogattunk is és minden évben küldtünk karácsonyi üdvözletet egymásnak. A rigai üdvözlőlapokon lettül, angolul, németül és franciául állt, hogy boldog legyen a karácsony. De oroszul nem.

A teológiában, ha nem is vagyok jártas, azért annyit tudok, hogy Krisztus az oroszoknak is megváltást hozott.

Fiam és menyem 2003 tavaszára ösztöndíjat kapott Szentpétervárra. Néhány hónapos gyereküket magukkal vitték és megkértek, hogy menjünk velük, vigyázzunk a kicsire. Először voltam Oroszországban.

Nyevszkij proszpekt. Itt lakott Tyutcsev.

Tavasz van, és mégis ostromolnak a szúnyogok. Mocsárra nem szabad várost építeni. A város csak egy utca. Ez nem kijevi Rusz, nem Novgorod, nem Moszkva, csak egy szerencsétlen ablaknyitás Európa felé. A XIX. században, ebben a hagyományok nélküli városban alakult ki az orosz művészet és irodalom. Puskin, a dekabristák, Gogol orra és kabátja, Tyutcsev, a Bűn és bűnhődés, Repin – ej uhnyem.

A Téli palota, a páncélos hajó.

Az Ermitázsba nem mentünk, a cárokért rajongó háziasszonyunk ezt felségsértésnek vette. Biztos az sem tetszett neki, hogy nem tudok franciául, és kénytelen anyanyelvén társalogni velem. De az Orosz Múzeumban egy fél napot töltöttünk, a muzsikok világában, az ortodox áhítatban, ahol hit nélkül élni nem lehet. Az orosz úgy néz magára: ezt kaptam, nincs más. Nem emigrálnak valami jobbért, mint a görögök, olaszok vagy örmények.

Történelmi múzeum, viaszbábukkal. A legszebb vallás felvételétől Gorbacsovig. Egymást ölő cárok és cárevicsek, összeesküvő bojárok, nagyszakállú pópák, gonosz tatárok, a királyunk, XII. Károly (Poltava), Napóleon (Borogyino) meg Hitler (Sztálingrád). Господи помилуй.


* Fejezet a Gyülevész történetekből. Októberi számunkban: Az irániak. A németek.


Tartalom  Következő


+ betűméret | - betűméret