stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Vida Gábor

Vivát, összes pezsgő!*

Fölösleges ma már annak okát firtatni, hogy milyen világrengető baklövések, mulasztások, árulások vagy éppen hőstettek következtében fordulhatott elő, hogy városunkat egy ragyogó őszi napon csöppet sem váratlanul és a lehető legszakszerűbben, egyetlen puskalövés nélkül szállta meg az ellenség. A pontosság kedvéért meg kell azonban jegyezni, hogy egyetlen lövés – ha nem is puskából – mégis csak esett, de ez a jelentéktelen incidens a történelem széles folyamát sem feltartóztatni, sem más mederbe terelni nem tudta, csak néhány lidérces órát szerzett városunk polgárainak, akik azóta jól tudják, hogy egyetlen pillanat is az örökkévalóság látszatát keltheti, és ez éppen elég.

Sosem derült ki, hogy azon a délutánon, amikor Zsella kisasszony városunk legimpozánsabb épületének első emeleti ablakában állingált, és a zsalugáter résein át a főtéren szemlére gyülekező katonákat figyelte, mire gondolt, mi járt a gesztenyebarna hajjal koronázott, okos fejében, és attól villogott-e sötét szeme, amire gondolt, vagy azért, mert máskor is villogni szokott. Azt sem lehet utólag kideríteni, hogy miféle értelmetlen és főképp láthatatlan késztetés hatására lépett a nagy üveges szekrényhez, milyen delejes erő szikrázott vékony karjában, amikor valósággal feltépte a súlyos diófa keretű, kulcsra zárt ajtót, amely mögött Valdemár gróf régi pisztolyai lapultak. Nehéz elhinni, hogy a kisasszony finom zongoristaujjai képesek voltak oly erővel megrántani a finom hajlatú rézfogantyút, hogy a zár acélnyelve hangosan elpattant, mert józan emberi számítás szerint a fogantyú csavarainak kellett volna engedniük vagy a zár fordult volna ki, esetleg a rántás lendülete és a zár ellenállása miatt keletkezett rezgés betörhette volna az üveget, de nem ez történt, hanem elpattant a zár nyelve, mint egy porcelánbaba ujjacskája, és a súlyos ajtó feltárult. A kisasszony – városunk imádott és megvetett Zsellája – álmatag biztonsággal nyúlt be a leheletvékony olajréteg miatt csillogó pisztolyok és tőrök közé, kiemelte a legnagyobb mordályt, amelyiket vidékünk utolsó és legvérmesebb rablójának kezéből vert ki egy hős erdőkerülő, mielőtt még a gonosz haramia elsüthette volna. Nyilván ezért maradt töltve a pisztoly, és ezért fordulhatott elő, hogy miután a kisasszony kidugta a vastag csövet két zsalugáterlap között, egy másik résen pedig kinézett, a cső beszorult és legnagyobb csodálkozására elsült, amikor ki akarta szabadítani, mert előbb a sárkányt ragadta meg, de mivel ez engedett, utána a ravaszba kapaszkodott. Nyugodt lelkiismerettel mondhatta később, hogy még nem is célzott, nem volt ideje, mert beszorult a cső, és előbb ki akarta szabadítani, ki hitte volna, hogy töltve van, és akkora nagyot dörren, és olyan büdös a füstje, hiszen amikor utoljára porozták fel, vidékünkön még nem ismerték a füstmentes lőport.

A diónyi ólomgolyóbis egyenesen a tér végén felbukkanó Rogobeth őrnagy mellének tartott, de valami láthatatlan tárgyon gellert kapott, és a legeldugottabb szegletben is hallani lehetett a ferde pályán süvítő golyó hangját, annál is inkább, mert a dörrenésre halotti csend lett, még a lovak felemelt patája is tétovázott egy pillanatra, csak a perdülő-pendülő ólomdarabka sivítása hallatszott, utána egy elhaló jajkiáltás messze, talán bent az emeleti zsalugáter mögött, és aztán csattantak a patkók, sivított még mindig a golyó, és a tapasztalt hadfiak hiába várták, hogy a zsebkendőnyi teret szegélyező házak egyikének tetején koppanjon halkan, mert a kiabálás, a lovak nyerítése, a vezényszavak, a vállakról lekapott puskák és az általános ijedtség lármája elnyomta a zajt, bár olyanok is voltak, akik szerint nem lehetett koppanás, mert a golyót felszippantotta a határtalanul kék őszi égbolt.

Rogobeth őrnagy megállította nyugtalan, fekete lovát, felegyenesedett a kengyelben, bal kezével haragos mozdulatot tett, hogy legyen már csend, mintha ő is az elmaradt koppanást várta volna egy pillanatig, majd feszülten nézte a New York Casino Hotel Restaurant feliratú épület első emeleti ablakából kiáramló vastag, barnás füstöt. Előbb arra gondolt, hogy tűz ütött ki, meggyúlt valami a konyhán, de hamar olyan érzése támadt, hogy kis híján merénylet áldozata lett, és ilyet csakis nő követhet el, valamilyen özönvízkori elültöltős flintával, és nem lesz rá hihető mentsége. Elmosolyodott vagy inkább elhúzta a száját, mint aki citromot nyalt, visszaült a nyeregbe, és utóbb magának beismerte, hogy attól tartott, ha lesz második lövés, az találni fog. Ő is azok közé tartozott, akik határozottan állították, hogy a golyó valami láthatatlan tárgyon pattant meg, fütyült, és eltűnt a semmiben.

Mielőtt parancsot adhatott volna rá, katonái berontottak az épületbe, a tömeg ismét elcsendesedett, és lélegzetét visszafojtva hallgatta az ajtócsapkodást, lábdobogást, kiabálást, még a lépcsőn felrohanó emberek indulattól súlyos zihálása is kihallatszott, mint amikor nagy, ismeretlen házban halálra keresnek valakit: attól is félnek, hogy rátalálnak, meg attól is, hogy nem. Az őrnagy a szemközti városháza lépcsőjén álló polgármesterre nézett, aki falfehéren, remegő bajusszal meredt az előtte piruló hajdú tarkójára, és izzadó ujjakkal markolászta a vízjeles papírra írott beszédét, melyet a „tisztelt és nagyra becsült vitéz urakhoz" kívánt intézni, abbéli reményében, hogy a distanciás jó viszonyt mindazonáltal, hogy győztesekre és legyőzöttekre oszlunk, sikerülhet megteremteni, ha a Jóisten kegyelméből megpróbáljuk. De jó öreg polgármesterünk nem kezdhette el beszédét olvasni, nagy elszánással kerülte Rogobeth őrnagy pillantását, amelyből nem lehetett kiolvasni, hogy mit válaszolt volna a szónoklatra, mert mondhatta volna azt is, hogy sajnálom, éppen úgy, mint azt, hogy: jaj nektek!

Az őrnagy szótlanul a New York felé igazította lovát, ahol a hatalmas portikuszon túli homályból üvegcsörömpölés és elnyújtott, inkább dühös, ingerült, mintsem kétségbeesett női kiabálás hallatszott. A ló idegesen horkantott, mert a kíváncsi tömeg már-már elállni készülte az utat, és az őrnagy bosszúságára, ahelyett, hogy az emberek bénultan és cementszürkén a falak mellé húzódnának vagy pucolnának haza, hisz bármely pillanatban kiadhatná a tűzparancsot, ezek tülekednek, érzik a jelenet meg a készülő botrány szagát, és mielőtt megkezdődne a háromórás szabad rablás, a túszok szedése, a bosszú, ezek látni akarják, ott akarnak lenni, mert történik valami és legjobb az, ha durván. Leugrott hirtelen a nyeregből, tenyerével határozottan tolt félre az útjából egy guvadt szemű gimnazistát, és a lova kantárszíját a tanácstalanul ácsorgó fehér kötényes pincérnek adta át, majd belépett az ajtón.

A kopott falépcsőn tagbaszakadt őrmester lépkedett lefelé, egyik kezében törött biliárddákón lógatta a messziről bűzlő, kilőtt fegyvert, másik kezével Zsella karját fogta erősen, peckes bajuszán látszott, hogy a hölgyet is minden különösebb erőfeszítés nélkül a magasba tudná emelni. A kisasszony arca vörös volt nagyon, szemei kitágultak, ajkai remegtek, és keményített csipkegallérját súlyos könnycseppek áztatták. Az egész előtérben jól lehetett hallani a pihegését, kis nyögéseit, mintha azért bosszankodna, mert még dulakodni sincs lehetősége. Kibomlott haját dacosan megrázta, úgy nézett az őrnagyra, mint aki felelős azért, hogy ez a hústorony ily méltatlanul bánik vele, de aztán megenyhült az arca, és a rémület kezdett el közelegni feléje, megértette hirtelen, hogy itt most mindenki ellene van, még azok is, akik máskor ódákat zengenének hőstettéről vagy szépségéről. El fogok ájulni, gondolta, arcából kifutott hirtelen a pír, ökölbe szorított ujjai lazulni és kékülni kezdtek, remegve markolászták a vékony nyári ruha varratait, és a térde megbicsaklott. A katona még mindig erősen szorította a karját, szó sem lehetett elájulásról, le kellett sétálni a lépcsőn, egyenest az őrnagy elé, aki mélyen a szemébe nézett, majd végigbámult a lépcsőn, fölfelé, mintha várna még valakit, de csak három katona bukkant fel tanácstalanul, és a rangidős megvonta a vállát, hogy nincs fent senki.

– Maga nagyon szép – mondta halkan Rogobeth őrnagy, jobb kezének két ujját gyorsan a csákója széléhez emelte, és lazán összevágta a bokáját. Intett az őrmesternek, hogy eressze el, majd a pincérre ordított, hogy hozzon frissítőt, és belépett az előtérből nyíló kávéházi részbe, ahol a hűvös félhomályban körbejártatta a szemét: igen, itt is az enyhén kopottas párizsi módi, még az illatok is, konyak, kávé, szivar, csak a por más, meg az újságok szaga, és amint éppen elszökik a békebeliség utolsó foszlánya. Levegőben úszó szivarfüst érte el az orrát, szinte becsukott szemmel, alvajáróként indult a különterem felé, és belökte az ajtót.

Valdemár gróf öreg karosszékében ült, fájó bal lábát egy kopott selyemkárpitos zsámolyon nyugtatta, frakkjának szárnyai a földre lógtak, nyakkendőjén szivarhamu nyomai látszottak, és talán borfoltok is. Egyik kezével egy karcsú pohárkában konyakot lötyögtetett, másik kezével egy ácsorgó foltos vizsla fülét gyűrögette. Furcsán biccentett az őrnagynak, mintha azt akarná jelezni, hogy szívesen felállna, de nem tud, vagy éppen akkor sem állna fel, ha tudna – bárhogy lehetett érteni azt a fejmozdulatot. A gróf, városunk egyetlen és utolsó arisztokratája a New York első emeletén az ún. fejedelmi lakosztályt foglalta el magának mint örökös bérlő, aki – bányászati és erdőhasználati jogok fejében – élvezett életjáradékát váltakozó szerencsével kamatoztatta a kártyaasztalnál. Ama vészterhes napokban, amikor a legfőbb hadvezetés elrendelte a kiürítést, és miután az elöljáróság automobiljai, a csendőrök, tűzoltók, írnokok bérelt szekerei elhagyták a várost, majd a postamester és a kollégium tanári kara is felszállt a kisvasút utolsó szerelvényére, a gróf elérkezettnek látta, hogy az ősei által gyakorolt főkegyúri jogokra való hivatkozással a Védelmi Bizottság elnöki tisztét magára vállalja. Mikor híre futott, hogy az ellenség a Kisutcán át a Főtér felé vonul, a Védelmi Bizottság éppen ebédszünetet tartott, Valdemár gróf ettől elszomorodott, és a kívánatosnál ingerültebben üdvözölte a hívatlan vendéget.

– Jól utazott, őrnagy úr? – kérdezte kissé gúnyosan, és meg sem várva a választ, hozzátette: – Ha testi állapotom engedné, hosszabb és nehezebb útjuk lett volna.

– Ön és a kisasszony hadifoglyok – mondta szárazon az őrnagy, és egy fejmozdulattal jelezte a katonáknak, hogy senki ezután az ajtón se ki, se be. Állt még egy pillanatig, mintha a mennyezet füstös-szürke stukkódíszeit tanulmányozná, majd sarkon fordult, és kiment. Magához intette a főpincért, aki azonnal duruzsolni kezdett a fülébe, és elmondta röviden, hogy Valdemár gróf az utóbbi napokban ingerült hangulatban leledzik, és meglehetősen nagy a tekintélye a városban, persze nem azért pökhendi, mert fogyatékkal él, hanem azért került ezen állapotba, mert nemcsak a bevonuló ellenség parancsnokát, hanem a sorsot is kihívta már néhányszor maga ellen.

A számbelileg megfogyatkozott lakosság egészen ellepte már a szűk teret, a katonák nagyobb része rendezetlen sorokban, tanácstalanul ácsorgott, már-már elvegyültek a tömegben, és némi időbe került, amíg az őrnagy megint kézbe tudta venni lova kantárszíját, a pincér kétszer is megkérdezte, mit óhajt, elég nehezen értette meg, hogy a lovat. Teljes zűrzavar készült, és rémülten gondolt arra, hogy ha a tömeg lerohanná az embereit, nem sok esély volna az ellenállásra. Kürtöst hívott, sorakozót fújatott, magához intette a polgármestert, hogy küldje haza a népet. De valami különös zavarodottság ült az emberek arcán, mintha nem tudnák eldönteni, hogy felszabadítókként ünnepeljék-e a katonákat vagy megszállókként, az egyikhez nem örültek eléggé, a másikhoz pedig túl bizalmaskodók voltak, mintha jól begyakorolt szerepet játszanának, és tudnák, nem eshet annak baja, aki végig hű marad a szerephez. Lassan oszlott el a nép, vonakodva, és a furcsa közhangulat, a kissé szorongó, csendes, ám mégis pajkos vidámság a katonákra is átragadt, sehogy sem lehetett egyben tartani őket, összevissza bóklásztak a téren és a térről nyíló kicsi utcákban, bámészkodtak, mosakodtak a kutak vizében, még vásároltak is ezt-azt a boltokban, melyeket az első veszély múltán azonnal kinyitottak a bátrabb szatócsok. Egy kissé mintha mindenki be lett volna rúgva, mert a többnapos erőltetett menet, a végtelen sáros erdők és a tocsogós legelők után a katonák megint házak között voltak, civil ruhás embereket láttak, akik szintén örültek, hogy a hiábavaló és idegőrlő várakozás befejeződött, és ez egyfajta bódultságot okozott, nemcsak az általános fegyelem lazult, hanem már-már értelmét vesztette a hadi régula annak szemében is, aki egész életében vele élt.

Sötét volt, amire összes parancsnoki teendőjét elintézte. A téren kopogó bakancsú járőr lépéseit számolta a New York cukrászdájában, kissé avas ízű békebeli bonbont szopogatott, bár inkább fagylaltot szeretett volna, de az már örökre elfogyott. Eszébe jutott a pár nappal korábban kapott utolsó írásbeli parancs, melyet nem volt sem ideje, sem kedve felbontani, úgyis tudta, mi áll benne. A visszavonulást már akkor elrendelte a vezérkar, amikor a tábornok őt erre a különleges feladatra küldte, hogy kísérelje meg az átkelést azon a bizonytalan határszakaszon, tapasztalja ki az erődítések állapotát, az ellenállást és annak lehetőségét, hogy nagyobb alakulatot át lehet-e gyorsan dobni, meg egyáltalán… Hibát követett el, amikor a lovas küldöncöt továbbengedte, hiba volt elfelejteni a parancsot, hiba volt három napig bolyongani a szakadó esőben, hiba volt kijavítani a pontatlan térképeket, és nem kellett volna elfoglalni a várost. Ez így nem hőstett, csak malőr, örülhet, ha lefokozás nélkül megússza. Ha legalább az a buta liba ledurrantotta volna, de még az sem jött össze. Itt a végleges, teljes visszavonulás, ő pedig nyomul, foglal, hódoltat és hiába, mindennek vége, komédia az egész.

Kézbe vette a pisztolyt, jókora súlyos mordály volt, kopott ezüstveretek rajta, bonyolult növényi mintázat, gyönyörű ötvösmunka, a maga idejében kisebb vagyonba kerülhetett, a vaskos agancsból faragott nyél alján lecsavarható fedelű szelence, nem tudni, mit tarthattak benne, talán tubákot vagy kámfort. Az embermagas velencei tükör felé fordult, egy ideig az arcát tanulmányozta, majd a tükör alsó sarkán a repedést, célzásra emelte a kezét, hosszan előrenyújtotta, egyenesen az arcára irányította a csövet, tartotta, amíg remegni kezdett, és fáradtan, nagyot sóhajtva leengedte. Húsz lépésről csaknem reménytelen a célzás, hajdanában, ha nem talált a lövés, buzogánynak használták az ilyen pisztolyokat a martalócok.

Felment az emeletre, végignézett a belső udvart övező függőfolyosón, és az egymás után sorjázó, olcsó szobákból előtörő zsivaj hallatán elmosolyodott: előbb a tisztek, azután jön a legénység. A homlokzati lakosztály szalonjában petróleumlámpa égett már, két katona üldögélt a zongora tetején és kártyáztak. Biccentett nekik, hogy ne zavartassák magukat, de hamar elsündörögtek valahova és egyedül maradt. Állt a kitárt ajtajú üveges szekrény előtt, a pisztolyokat, tőröket, handzsárokat, lőporszarukat nézegette, végül a földön fekvő törött biliárddákón állapodott meg a szeme. A pisztolyt visszaakasztotta az üres szegre, majd levette újra, meg kell tisztítani, gondolta. Hosszan tanulmányozta a zár elpattant nyelvét, a csillogó fémkristályokat, és megpróbálta helyre illeszteni a levált darabot, addig igazgatta, amíg csak egy egész vékony hajszálrepedés látszott már, amely el is tűnt, ha túl erősen nézte, majd elengedte a levált darabkát, és az a vártnál egy pillanattal később esett le aprót koppanva a padlón. Többször megismételte, és úgy tűnt, mindig hosszabb ideig marad a helyén az acéldarabka, a rés egyre vékonyabb, észrevétlenebb, azután hirtelen nő meg, mintegy kinyílik, át lehet rajta látni, de mintha nem itt volna az a hely, olyan rövid ideig tart az egész. Összerezzent, háború idején nem szabad elmerengeni. Kiszólt az embereinek, hogy küldjék fel a nőt, és tisztítsa meg valaki a pisztolyt, de gyorsan ám.

– Meg akart ölni engem? – kérdezte, amikor néhány kínosan hosszú perc után intett Zsella kisasszonynak, hogy foglaljon helyet a nagy öreg bőrfotelben a dohányzóasztal túloldalán. A kisasszony határozottan rázta meg a fejét, enyhén elpirult, és remegő, ideges ujjaival kivett egy vékony szivarkát a mahagóni-dobozból, és a katonai viharlámpás üvegét ügyesen megemelve rágyújtott.

– Miért nem egy vontcsövűt választott? – mutatott a falra az őrnagy. – Mit akart ezzel az ócska mordállyal?

Zsella kisasszony szégyellősen lehajtotta a fejét, mintha a cipője hegyes orrát kellene valamiért alapos vizsgálatnak alávetnie. Idegesen szippantott párat a szivarjából, hosszan, erősen, mondhatni férfiasan fújta ki a füstöt, majd az őrnagy pillantását kerülve, az üveges szekrény felé nézett, és keményen szorította össze mozgékony ajkait. Végül hátradőlt a fotelben, halványan elmosolyodott, amitől az őrnagy azt gondolta, eszelős, néhány hosszú perc múlva meg, hogy ilyen gyönyörű nőt még nem látott soha, milyen igazságtalan a sors, milyen kár, hogy ellenség!

Egyesek arról is tudnak, hogy Zsella kisasszony egész zaklatott életét elmesélte volna az őrnagynak: mint szökött el a férjétől, hogyan nyomorgott Párizs és Bécs zugszínházaiban vagy még rosszabb helyeken is, miként húzódott meg hamis ajánlólevelekkel vidéki családoknál, és hogy jutott végre egy elavult apróhirdetés révén városunkba, ahol tisztes úriházba kerestek nevelőnőt a gyerekek mellé. A tisztes úriházról kiderült, hogy a New York Casino Restaurant Hotel, gyerekek nincsenek, a szilaj ifjúság adta fel tréfából a hirdetést Valdemár gróf nevében, remélvén, hogy jót mulat az idetévedő hölgyeken, de a hatóság intézkedett, nem jött senki, elmaradt a tréfa, csak két jurátust kötelezett kisebb pénzbírságra a városi tanács. Ezért amikor Zsella kisasszony először lépett be a New York éttermébe, és a hordárral letétette bőröndjeit, majd a szeparéban iszogató Valdemár grófot kereste, a pincér fapofával hallgatott, az ifjúság viszont alig tudta elrejteni vigyorgását. Zsella első zavarában leült a zongora mellé, fölcsapta a poros billentyűfedelet, és játszani kezdett. Valdemár gróf a zongoraszóra állítólag sosem látott sebességgel bicegett ki a szeparéból, régi ismerősként csókolt kezet a hölgynek, akiről sosem derült ki megnyugtatóan, hogy törvénytelen gyermeke, unokahúga vagy csak titkos kedvese. Rebesgettek ezt is, meg azt is, de miután egy zenetudós, aki részeges juhászok énekeit kottázgatta a hegyekben, kis híján az életével lakolt, mert azt találta mondani, hogy a kisasszony hallás után játszik és hibásan, már mindenki osztatlanul lelkesedett Zselláért, mert a nők véleményét akkoriban nem volt szokás kikérni. Azóta sem volt olyan híres bárzongorista a New York-ban.

Mások titokzatos módon arról értesültek, hogy az őrnagy szomorúan, már-már kétségbeesetten mesélte el a kisasszonynak a zsebében lapuló felbontatlan visszavonulási parancs történetét, és hogy egész életében – mint minden magára valamit is adó katona – arról álmodozott, hogy elsőnek vonul be egy meghódított városba, és amíg itt lapultak a környező hegyekben, a szakadó esőben, a rothadó bakancsok és zubbonyok bűzében, a békésen füstölgő kéményeket figyelve meg a néha feléjük áramló kenyér illatát szimatolva, úgy érezte, tartozik ennyivel az embereinek, hogy eltitkolja azt a parancsot, amit olyanok hoztak, akik sosem közelednek lapos kúszásban aknamezők felé, nem másznak drótakadályokon át, nem éheznek és fáznak kilátástalanul, mint a bakák, akik reménykednek, hogy ha túlélnek mindent, fiaiknak majd jobb életük lesz, de lehet, hogy már ebben sem reménykednek, éppen ezért lett volna vétek megtagadni tőlük a bevonulás dicsőségét meg a karéj kenyeret és kancsó bort, amiért most kivételesen más fizet adót. Úgy volt az, mondta állítólag az őrnagy, hogy miután kiadta a parancsot, hogy előre, és gyerekekre meg nőkre nem lövünk, bevonultak a városba, és akkor – állítólag itt az őrnagy egy kis ideig tétovázott, keresgélte a szavakat, de végül megtalálta a helyes kifejezést – tudta, azonnal kitalálta, hogy a kisasszonyért kellett neki bevonulni, tudta, hogy ott áll a kisasszony pisztollyal a kezében az ablaktábla mögött, és lőni fog. Látta is magát mintegy kívülről, ahogy lebukik a lóról, és szembogarába örökre beíródik a kisasszony sosem látott arcának képe, hogy a túlvilágon is őt keresse, amíg csak rá nem talál.

Vannak rosszhiszemű emberek viszont, akik esküdni mernének rá, hogy Zsella kisasszony régebbi életéből ismerhette Rogobeth őrnagyot, és a merénylet nem valami bűvös késztetés vagy éppen hazafias fellángolás miatt történt volna, hanem a hölgy meglehetősen köznapi okokból ragadott fegyvert, mely okokat akár költőieknek is nevezhetnők, hiszen a nagy indulatokban, szenvedélyekben mindig van valami poétikus, akkor is, ha szabad útjukat állja a valóság vagy a hálátlan utókor hitetlensége. Abban viszont mindenki egyetért, hogy legalább egy óra hosszat ültek egymással szemben. Zsella kisasszony azt érezte, hogy hamarosan felvihog, és ellenállhatatlan nevetőgörcs ragadja magával az örök kárhozatba. Rogobeth őrnagy pedig azt gondolta, hogy a hölgyet néhány órával korábban agyon kellett volna lövetnie, és most már késő.

Amikor késő éjjel Valdemár grófnak hosszas könyörgés után megengedték a katonák, hogy felmenjen az emeletre, sőt még segítettek is neki, olyasmit láthattak, amiről azóta is megoszlanak városunkban a vélemények, de az biztos, hogy a katonák is, meg a gróf is hosszú ideig álltak lélegzetüket visszafojtva a tágra nyitott ajtóban. Zsella kisasszony a zongoránál ült, a zongora fedelén vastag szivar parázslott egy csészealjban, és sárgán lobogott a katonai viharlámpás, vékony ujjai a zeneértő gróf számára teljesen ismeretlen futamokat játszottak, rövid, erőteljes szólamokat, melyek végeztével a kisasszony hirtelen felugrott, a pár lépésnyire álló őrnagyhoz lépett, és a csendben vélhetően az imént játszott zene ütemére furcsa, idegen ritmusú tánclépéseket lejtettek, nem többet és nem kevesebbet, mint az elhangzott melódia taktusai, aztán a kisasszony egy lágy fordulattal megint a zongorához ült, újabb futamot játszott, és megint a bonyolult lépéseket követő, ismeretlen, titokzatos tánc következett. A gróf előbb fintorogva nézte, nyelvével többször is megpróbált csettinteni, majd botjával koppantott a padlón, hogy ideje volna abbahagyni, de az elbűvölt pár nem látott, nem hallott semmit, és aztán már nem is próbált közbelépni, csak nézte az önfeledt játékot, amelyet nem értett, de hagyta történni, lopva a katonára pillantott, aki felkísérte, és látta a durva, faragatlan, borostás arcon a teljes elképedést, a döbbenetet, mint akin átvillan a felismerés, hogy ilyet csak egyszer láthat életében az ember, jobb is talán, ha nem érti. Összehangolt, hihetetlenül bonyolult, mégis tagolt rendben futó tánclépések voltak, szeszélyes csípő- és karmozdulatok, vad fordulók, pörgések meg az a túlzott, illetlen, lenyűgöző egymáshoz feszülés, az őrnagy sáros, patkolt csizmája mégis oly könnyedén siklott a tölgyfaparkettán, és Zsella kisasszony karcsú, nyúlánk teste lendületesen, mintegy a mozgás láthatatlan erővonalai szerint kígyózva követte, mintha nem is emberi alakok lettek volna.

A gróf egy ideig fél lábon állt, ami csak a legizgalmasabb lófuttatásokon esett meg vele, még a csontfogantyús botját is elengedte, ami pár másodperc múlva hangos koppanással ért földet, és az egész épület beleremegett. Hirtelen vége lett az előadásnak, Zsella kisasszony visszaült a bőrfotelbe, az őrnagy pedig felegyenesedve meredt a grófra, hogy mi van, mi történt, majd sietve csapta fejébe a zongora tetején álló csákóját.

– Kisasszony! – szólt megilletődött, zengő hangon az őrnagy, és ezt még a főtéren lebzselő katonák is jól hallották. – Ha nem volna háború, most azonnal megkérném a kezét.

– Őrnagy úr, ha nem volna háború, kosarat is kapna ebben a szent percben – mondta Zsella kisasszony halkan, határozottan, majd ismét a zongorához ült, és egy Chopin-dallamot kezdett el játszani, állítólag a Varsó elestét, de lehet, hogy ez csak utólag tűnik odakívánkozónak.

– Az unokahúgom olykor megfontolás nélkül mond igent vagy nemet – reccsent bele a zenébe a gróf, mire Zsella kisasszony azonnal visszavágott:

– Hazudik, nem az unokahúga vagyok, hanem a szeretője – és közben egy pillanatra sem hagyta abba a zongorázást, megrázta kibomlott haját, és elfordulóban kivillantotta gyönyörű fogsorát.

A gróf tapsolt és pezsgőt rendelt, az összes pezsgőt, kiáltotta az ajtónálló katonának – tudván, hogy jó, ha egy rekesszel van még –, és a katona továbbkiáltotta a pincérnek, az étteremben danolászó spicces hadnagy meg a kadétok teli torokból visszhangozták, hogy az összes pezsgő, vivát, összes pezsgő, vivát, tout le Champagne! Csákójukat, pisztolyukat a magasba dobálták, és a pincéreket meg sem várva rohantak le az alagsorba, előhozni az összes pezsgőt, bort, konyakot és minden fellelhető italt, mert az őrnagy úr a legnagyszerűbb parancsot adta ki, amit egy parancsnok megszállt területen kiadhat, hogy mindent meg kell enni, mindent meg kell inni, amit és ameddig lehet, itt, most azonnal. Mire az emeleti lakosztályba került az ital, már fényesen kivilágítva állt az egész New York-ház, az ablakok enyhén poros csipkefüggönyein meleg lámpafény vetült a szürkés kövezetre, az ősz utolsó éjjeli lepkéi nagy rajban köröztek a fénykévék mentén, a posztoló katonák óvatosan, csendben hagyták el őrhelyüket, utánuk az éber városi csőcselék kezdett el szivárogni a térre, előbb a falak mentén, majd a vén hársfák sejtelmes árnyékában, és egyre hangosabb lett a suttogás, hogy szóljon valaki a cigányoknak, jöjjenek a cigányok, jöjjenek már, azután az ifjúság is megjelent, előbb a vásott gimnazisták, akiknek még illik kíváncsiskodni, nők után fordulni, és még arról is tudhatnak, hogy a boltos kisasszonyok szoknyája alatt mi van, ha van egyáltalán valami. Utánuk mesterlegények bukkantak fel, fehér csipkés ingujjuk világított a sötétben, akárha rivális céh legényeivel akarnának megverekedni, mint vásárok után a sörgödörben. Mindenféle vigécek jelentek meg és vásáros emberek, akiket itt ért a hadiszerencse fordulása, vagy idehúzódtak a várható rémségek elől, egy átutazó színtársulat tagjai is előbújtak valahonnan, akiknek lovait elrekvirálta a kivonuló hatóság. Legvégül a tisztes polgárok maradéka érkezett, és pár téli nagykendőbe burkolózott hölggyel együtt maga a polgármester urunk is, hogy saját szemével lássa, minő felfordulás van az elsötétítés meg a kijárási tilalom ellenére, mi következik már megint, milyen végzet sújt le ránk, mert néma tüntetésnek hatott ez a gyülekezés, és akkoriban ez nem volt divat.

Mikor a tömegen először futott végig a halk, egyre erősödő, majd az egész teret visszhangozva bejáró suttogás-sutyorgás, és végül mindenki döbbenten, fehérré válva avagy mélyen elpirulva, esetleg kaján vigyorral a szája sarkában tudomásul vette, hogy most itt a világnak és az életnek még nagyobb dicsőségére vagy éppen a jó erkölcsök megcsúfolása végett, az összes Isten, Király, Haza ellen történő merénylet van kifejlőben, jó öreg polgármesterünk őszülő harcsabajsza még jobban lekonyult, és a kínossá váló helyzetet akarván menteni, teli torokból felordított, hogy éljen az ifjú pár, vivát összes pezsgő és jöjjenek a zenészek. A tömeg pedig lelkesen és felszabadultan éljenzett: vivát, összes pezsgő, vivát!

Mire városunk messze földön híres cigánybandája elfoglalta a New York Casino Hotel Restaurant első emeleti erkélyén az őt megillető helyet, és rövid ideig hangolt, a markos legények egymás után görgették fel a városháza feneketlenül mély, sötét pincéjéből a legöregebb hordókat, és a teret övező házakban sorra gyúltak ki a lampionok, gyertyák, viharlámpások. Plébános urunkat állítólag mély álmából ébresztették a ministráns gyerekek meg a katonák, hogy jöjjön azonnal, ne sokat vacakozzon misekönyvvel meg stólával, esketés lesz, amilyen gyorsan csak lehet, elvégre háború van. Már javában fújtatták az orgonát, a kántor az első, kissé ideges futamokat játszotta, a New York-ban Zsella zongorázott, izgatott volt ő is, megpróbálta követni a nyitott templomajtón kihallatszó búgást, de a tömeg zaja elnyomta, és akkor a cigánybanda először tust húzott.

Valdemár gróf szálfaegyenesen és bot nélkül kiállt az erkélyre, felnézett a teliholdra, karját a magasba emelte, és recsegő hangon kérte fel polgármester urunkat, mint az arra legérdemesebbet, hogy mondana valamiféle köszöntőt. Városunk első embere, némileg meglepetten és megilletődve szabadkozott, hogy nem készült, de a tömeg előbb halkan, majd egyre hangosabban nógatni kezdte, és nem volt kibúvó. A zenekar újabb és újabb tust húzott – a rossz nyelvek szerint ehhez értett a legjobban –, és amíg a súlyos férfiú felbaktatott az emeletre, az Aida nyitányából játszott rövid részletet, és a tömeg ütemesen tapsolt hozzá.

Polgármester urunk elmondhatta végre némileg módosított beszédét, melyben megilletődve üdvözölte körünkben Rogobeth őrnagyot, aki nyilván Hazája, Királya és Istene legnagyobb dicsőségére cselekedvén békésen vonult be városunkba, és igyekezett a lehető legkevesebb szenvedést okozni, és szintúgy köszöntötte városunk virágzó ifjú hölgyét, aki a legtöbbet tette azért, hogy Rogobeth őrnagy Hazánk, Királyunk és Istenünk legnagyobb dicsőségére ne vonulhasson be városunkba. A vak is látja, hogy egymásnak teremtette őket a fennvaló. Még be sem fejezhette szónoklatát, amikor a gróf nagy pukkanással kibontotta az első pezsgős palackot, a nők ijedten felsikoltottak a téren, a férfiak magasba dobálták a kalapjukat, sapkájukat, de a sötétben nem tudták már kifogni, a katonák a levegőbe lődöztek, a zenekar pedig andalító bécsi keringőbe kezdett, és a lampionok fényében táncra perdült az egész tér. Öreg túlélők – akik mindent túlélnek – mesélték suttogva és titokban hosszú évtizedeken át, hogy sem azelőtt, sem azután ilyen esküvő, ilyen utcabál nem volt, nem lesz, mert se nekünk, sem ellenségeinknek nincs már Hazája, Királya, Istene, soha többé annyi óbort a város feneketlen pincéjébe felhalmozni nem lehet, és nincs már senki, aki tudná, hogy mit jelent az a csodálatos mondat, hogy vivát, összes pezsgő, vivát akkor is, ha ezer emberre jut tíz üveggel.

Rogobeth őrnagy és Zsella kisasszony egyetlen napig élvezhették megkötött házasságukat, és a túlélők sokat meséltek arról, hogy utolsó este azt a furcsa, lehetetlen táncot nem is táncolták, hanem játszották inkább, amelyről máig sem derült ki, mi lehet, mert van, aki az argentin tangó egy ismeretlen, azóta sem felfedezett változatát sejti benne, mások valamilyen távolkeleti haballa-táncnak értik vagy éppen orfikus szambának, de abban mindenki egyetért, hogy soha, sehol ehhez fogható zenét nem hallottak és ilyen mozdulatokat nem láttak. Már csak azért is rendkívüli volt az egész, mert Zsella előbb játszott másfél percet a zongorán, az őrnagy mintha nem is figyelt volna, aztán az utolsó húrzöndülés közben leemeli hirtelen a hölgyet a túl magas székről, magához öleli, majd hirtelen eldobja, de nem engedi el, csak az egyik karját, Zsella lábujjhegyen ér földet, megperdül, és mintha falról pattanna vissza, és ezután már nem lehet elmesélni, hogy mi történik, nemcsak a nyelv kevés ehhez a mozgáshoz, de nyilván a képzelet is, és nagy kérdés, hogy akik ott voltak, mind ugyanazt látták-e. Azért is lehetetlen bármiképpen leírni, mert teljes csendben történt, az ismeretlen zene által hagyott űrben, mintegy a zene emléke volt csupán, a tökéletes együtt és külön mozgás, és az őrnagy durva csizmája nem karcolta a padlót. Azután Zsella megint játszik egy futamot a zongorán, megint az idegen, ismeretlen melódia egy futamát, és kezdődik a csend tánca elölről, a közönség még a lélegzetét is visszafojtja, már aki bejut a terembe. Volt valami szemérmetlen és mégis megkapó ebben a lehetetlen előadásban, amit a plébános urunk úgy határozott meg, hogy a kárhozat tánca, csak ne volna ilyen gyönyörű, én édes Istenem, mert „nem kótábul játszott a kisasszony, hanem szívbűl", mondták a cigányok, ha tőlük igyekezett bárki megtudni valamit.

Amikor harmadnap reggel a szórványos, de közeledő aknatűz elérte a külvárosi kerteket, Rogobeth őrnagy kiadta a visszavonulási parancsot, hogy Isten, Király, Haza, és maga is lóra szállt, mindenki az óvóhelyek, pincék, fedezékek mélyén gubbasztott, riadtan és kékre-zöldre váltan. Ezek a mieink, sóhajtott fel Valdemár gróf, és intett a pincérnek, hogy töltse tele a poharat konyakkal, és ne vigye el a palackot, hanem írja a többihez. Zsella egész délelőtt a behúzott ablaktábla mögött állingált, rövid, erős katonai cigarettát szívott, és nem lehetett tudni, mire gondol. Hímzett fehér zsebkendőjével hosszan integetett az elvonuló katonáknak, akiknek utóvédeik a Kisutca torkából még visszalövöldöztek az árkádok alatt lopakodó és fedezéktől fedezékig szaladó, vetődő, kúszó mieinkre, azután jobbnak látták felszívódni. Nem egészen egy óra múlva a mieink porosan, izzadtan, száz sebből vérezve, városunk rémült, ám bizakodó lakosainak szeme láttára kezdtek el szemlére gyülekezni, és rövidesen szapora patacsattogás jelezte az Alsó utcából, hogy lovasok vannak érkezőben, majd néhány percnyi feszült csend után, a tömeg halk, álmélkodó morajától kísérve beléptetett a térre egy ezredes, akinek akkor még senki nem tudta a nevét.

Sosem derült ki, hogy Zsella mire gondolt, amikor a nagy üveges szekrényhez lépett, és könnyed mozdulattal kitárta az ajtót, majd az olajosan csillogó pisztolyok, tőrök, handzsárok közül kiemelte azt a legnagyobb mordályt, amelyet vidékünk utolsó, legelvetemültebb zsiványának kezéből csavart ki egy hős erdőkerülő, még abban az időben, amikor nem volt füstmentes lőpor. Fogta a nehéz mordályt, az ablakhoz lépett és a zsalugáter lapjai között megpróbálta kidugni a fegyvert, de rossz helyen próbálkozott, beszorult a cső, és mire sikerült kirángatnia, a téren már mindenki az első emeleti ablakot figyelte, többen mutogattak, hogy ott, ott, egy izgága baka pedig még a puskát is a vállához kapta, mert valami történik, és Zsella bosszúsan pillantott bele a cső végébe, hogy mi a szösz, megdagadt? Többen is hallani vélték, hogy a golyó valamilyen láthatatlan tárgyon gellert kap, kísértetiesen fütyül, és hiába várták a tapasztalt hadfiak, hogy aprót koppanva hulljon le valamelyik háztetőre. Mert nem volt koppanás.


* Ez a novella az NKÖM Édes Anyanyelvünk novellapályázatán 3. megosztott díjban részesült

Tartalom


+ betűméret | - betűméret