Sigrun Casper
Berlin egy macska
Egy medvéről szólt az elképzelés, ámde macska lett belőle. Az idő vasmarka a homokba vetette a macskát. Felnőtt sok-sok emberrel együtt, kik juhokat őriznek és méheket tenyésztenek, földet művelnek, és imádkoznak. Éber szemmel követi, ahogy ők házakat építenek, gyermekeket nemzenek, ahogy halásznak és mindennapi szennyesüket mossák, ahogyan vetnek, aratnak és kukoricát őrölnek. Nap mint nap hallja a szemtelen hangokat, melyek a piacon a legjobb halat, a legzamatosabb almát, a legédesebb mézet és a legfinomabb lisztet kínálgatják. Meg-meglapulva oson a jámbor szolgák nyomában a fürdőkbe, felszökken a párkányra, és tágra nyílt szemmel figyeli az elébe táruló eseményeket. Két folyó tükrözi hűen mindazt, ami a macska szeme elé tárul, amit naponta hall, és orrcimpái beszippantanak. Egy másik tükör a finom homokba, később már az aszfaltra rajzolja a macska korát. Halászbárkák és kereskedőhajók, lovas hintók és szamár vontatta szekerek zötyögnek át rajta. Várak bástyáikat, templomok intő mutatóujjaikat emelik az esőfelhők felé. Utak és sikátorok nyújtózkodnak egyre, terek terpeszkednek, folyók és csatornák partjain mosónők serénykednek, dicsőségüket gyarapítani vágyó uralkodók várakat és ezek biztonságát szolgáló kaszárnyákat építtetnek. Udvari hercegek és királyok, szellemi nagytekintélyek és jövőbe látók ajkain megszületett nagy szavak visszhangzanak a hívők tapsában, az akadékoskodó ellenszegülők zúgolódásában. Büszke paripákon feszítő uraságok rendületlen masírozást parancsolnak: előre, csakis előre a jobb idők elébe! Egyenletes katonalépés, fejet hajtó engedelmesség a válasz. A jövő kattog gépek és motorok irányából, a mancsok alatt éktelen lárma vibrál, szélvészként suhanva iszkol a macska végig a tükrök mentén. Manufaktúrákkal és gyárakkal együtt gyarapszik a halovány képű emberek száma, szaporodnak a sötét, nedves hátsó udvarok. Tanácstalanság bűze terjed szét a legeldugottabb zugokig, nem tartóztatják fel holmi nagyurak városi villacsodái, sem a királyi kastély méltósága. Ürülék, halál, égett szag és parfüm keverednek orrcimpáit ingerelve, csiklandozva. Egyszer majd csakis a béke illatának kellene terjengenie. Csepereg az eső. A ma aláereszkedik a tükrök mögött. Megtörtént és eljövendő között ide-oda sietnek munkások és háziasszonyok, prédikátorok és költők, újságírók, sörfőzők és kendőkereskedők, az okos, tisztességes, szemtelen nők, prostituáltak és zsonglőrök, szépséges színésznők és mókáskedvű piaci kofák. És katonák. És vaktában vakkantó kutyák. Kis és nagy emberek, költők kommentálják a változásokat, egyesek éljent kiáltoznak, mások igazságosságot követelnek, ismét mások hajdani idők után sóvárognak. Esernyős piperkőcök, pökhendi világfik igyekeznek elmaradhatatlan újságaikhoz a kávézókba. A kis emberek sörüket szürcsölgetik, légyen az tánc vagy akár véget nem érő lamentálás közepette is. Keményen dolgoznak. Panaszkodnak és lézengenek, nagy odaadással ünneplik Ringelpiezt, gürcölnek, vesződnek és tovább szürcsölgetnek. Polgármesterek és városi tanácsosok idomárokként próbálkoznak. Reformátorok, szenátorok, befektetők, gyámoltalan és igen bátor rendőrök, az előre- és visszautaló filozófusok sietős tervezgetéseit kísérő vágyálom nem más, mint egy elősejlő, illatozó macska. Bár valamennyi újdonsült pillantás igazság szerint jövőbe tekintés kellene legyen, operaházak, színházak, templomok, koncerttermek, múzeumok, sportcsarnokok és egyetemek tévesztik meg a macska tekintetét. Az idő lelkiismeretesen táplálja őt éhínséggel és betegségek hosszú sorával. Forradalmakat, ünnepélyes pillanatokat, jelentékeny beszélgetéseket tár eléje. Összeesküvők és szerelmesek oly sok jövő-hűhótól tehermentesítik magukat, hogy attól a tükrök is meggörbülnek. A macska megrázza magát. Mohón falatozik. Amióta kénytelen lett fő- és világmacskává válni, időtlen tetvek és tarkabarka szörnyek kapaszkodnak makacsul a farkába, lelkesülten átengedvén magukat a veszett csapkodásnak. Minél nekikeseredettebben védekezik, annál izgalmasabbnak találják gazdájukat a szellemecskék, akik átalvetik magukat a tükrökön, hagyván, hogy letörölhető nyomaikat korszellemnek kereszteljék. A macska ásít. Legjobban akkor érzi magát, amikor az emberek pórázra fogott fajkutyákkal nyomulnak az utcáira, és mikor a kutyák elégedettek. Ha a fajkutyák a korcsokkal egyetemben tetvek lennének, ők lennének a kedvenc tetvei, ha egerek lennének, a macska mindössze hunyorítana, és életben hagyná őket. Ám az emberek és korcsok nem egerek és semmiképpen nem tetvek – ők a macska szívügyei. A hasán súlyosan csüngő szürke egereket békében hagyja, a galambokat és a verebeket táplálja. A patkányokat és a kövér egereket nem szenvedheti. Hosszú ideig együttérzéssel figyeli, ahogyan az emberek abbahagyják a viccgyártást. Tükörben minden szörnyűséges hangok torzításában jelenik meg. Mértéktelen hit szavaival pöffeszkedik mindaz, ami volt, és aminek még lennie kell. Sok minden pöffeszkedik hatalmasan ezzel egyetemben. A fél világgal együtt egy irdatlan jövő hatalmasodik el a tükörben, majd szétzúzódik, ezer szilánkba törik. A macska lehorgasztja fejét. Minden szilánkban felismeri a mát. Sovány. Zúgolódók és éljenzők takarítják el a roncsokat. Időről időre, a gondviselés anyáskodása friss tükröket és kövérítő, tartalmas táplálékot kínál fel a macskának. A ma széthullik valamennyi tükör mögött. Egy szép nyári napon az idő egy magas, hosszú, teljességgel összekarcolt tükröt helyez a macska elé, melyben mindkét oldaláról megcsodálhatja magát, akárcsak egykoron, mikor még kiscica volt. Most viszont szétszaggatja testét és lelkét. Macskavér hígul sós könnyekkel keveredve; felborzolja szőrét, toporzékol, sziszeg és őrjöng két égtáj felé, és egyszerre túlontúl sokat kebelez be. A világ ráfigyel. Mielőtt azonban hasa és erei szétpattannának, egy őszi napon holmi megfékezhetetlen emberek átharapják a hosszú tükröt; mint hajdanán, amikor a tükör egyik oldala előtt egy hatalmas folylódás és okádás történt, mikor szemét és penész mind eltakarodott, más szavak és jelentések tűntek fel, mikor egy erőteljes szélvész támadt, és végigsöpört a tükör fölött, hogy az emberek az utcákon, tereken, előadótermekben, újságok oldalain zörögni hallhatták. Mint hajdanán, úgy száll most is szilánkokból múlt és jövő vegyülete a macska orrcimpáiba. Az idő újdonsült tükröt bocsájt a macska rendelkezésére, és legújabb divatú fantáziatányérokon diétás táplálékokkal kínálja. Ami elmúlt, elfakul amögött, aminek jönnie kell. Ám a karmolászók ismét felszínre törnek. Hiúságnak leghaloványabb nyoma sincs a macskában. Ha netán hébe-korba felemeli farkát, mint valami státusszimbólumot, és holmi sztriptíz-eső idején előadja díszes masírjárását, ezek mindössze az öntudat rohamai. Mikor azonban aszfalt alatti finom homokban az ingovány morajlik, megbolondulnak a tükrök. A macskát hatalmába keríti a kéjvágy, hogy megmutassa a világnak, micsoda egy ritka példány őkelme. Mélyet lélegzik, hátát púpozva nekiveselkedik, és egy rendkívül zenei miau-t hallat. A világ egy perc erejéig tudomásul is veszi. Néhanapján kedve kerekedik múltat, jövőt elfelejteni és egyszerűen megfutamodni. Ám tükrök mentén haladva nem képes nyélbe ütni semmiféle lelécelést. Hová jutnánk mi mindannyian? Valahová, ahol hátunk mögött szitkozódnak, és ahol erekben, sőt, hátsófelek tájékán csiszolóanyag szaga terjeng? Ha a macska mindezt túlontúl tisztának és fölöttébb rendesnek tartja, azonnal prüszkölni támad kedve. Házak illegnek-billegnek, fejek forognak. Megszokás állataként igen jól kiismeri magát. Valahányszor csak kövér mennyei falatok kínálkoznak a láthatáron, hasán csúszik, és macskásan púpozza hátát. Ám sohasem bizonyul megfelelően tehetségesnek ahhoz, hogy elegendő pénzt összekaparintson holmi macskás hízelkedés által. Hiszen ő korántsem pénzmacska. Kiszámíthatatlan, mint a többi, ám testesebb és velősebb sokkal, és még nincsen rendesen kifejlődve. Világszerte suttogják az emberek, hogy őt a küszöbön tartják. Tetszelgő, sóvár, prostitúcióra vetemedett példány, mihaszna fráter, pénz és mai nap nélkül. A macska jól tudja mindezt. Áprilisi délelőttönként, mikor a nap ontani kezdi melegét, és a sétányokat szegélyező fák zöldje bontakozni kezd, ölembe ugrik és élvezettel simogattatja magát. Emberek és kutyák, akik tegnap még morc egyhangúságban baktattak, egyszer csak rám nevetnek. Tükrök hátat fordítanak, utak megszépülnek a lakatlan fényben, házak ragyogó szemmel köszöntenek napos oldalról át árnyékoldalra. Még olyan vidékek egyszínű utcáin is, ahol, óvatosan szólva, kevés említésre méltó történik, ezeken a tél utáni első napokon még ott is előbukkan, na nézd csak, valami ágas-bogas bontakozás a szétkarcolt tükrök mögött... Egy odavetődött berlini macska.Kuti Enikő fordítása
