TÉKA
Tükörcserepek
Az "állj fel" torony árnyékában. Magyarok francia földön.Egy század tükörcserepei. Új Horizont Kiadó, Budapest, 2003.
Szép ez a könyv. Nagy, de nem a behemót fajtából, az ember szívesen veszi kézbe, simogatja. A borítója egy fénykép, az Eiffel-torony látható rajta, Párizsban vagyunk tehát, szeretett, csodált Párizsunkban, egy derűs (enyhén borús), téli (késő őszi, kora tavaszi) napon. A torony csak háttere a két, kedélyesen diskuráló alaknak, a kép beszippant, a két beszélgető mi vagyunk. Aztán ez az önfeledtség hirtelen elillan, és a könyv címe tolakszik helyébe: "Az »állj fel« torony árnyékában - Magyarok francia földön." Hiába derül ki utólag, hogy ez a tréfás áthallás Bartók Bélától származik, nem hihetem, hogy a mértéktartó Bartók bicebóca alkalmi tréfáját egy rangos antológia címévé léptette volna elő.
Hogy valóban rangos kiadványról van szó, látható abból is, hogy előszavát Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke írta. A szándék jó, de a szöveg sajnos nem probléma nélküli. Problémás, mégpedig főként nyelvi szempontból (időnként pedig tartalmilag is) az. Ami nem válik a szerkesztők dicséretére.
Maga a könyv, szerencsére, sokkal árnyaltabb, életszerűbb, mint az az egyoldalúan idilli kép, amit az előszóíró útmutatásai szerint látnunk kellene (a posztkommunista rendszerek olvasójának füle az "így olvassuk"-szerű felszólításokra sajnos még mindig túl érzékeny). A regényrészletek, levelek, visszaemlékezések, versek, naplórészletek, hivatalos jelentések, esszék, újságcikkek, nekrológok (ijesztő, hogy az utolsó részekben mennyi a nekrológ) úgy sorjáznak több mint ötszáz oldalon át, mint egy nagyregény fejezetei. A regényt a XX. század magyar történelmi eseményei tagolják, írói maguk a szereplők, szereplői maguk az írók. Vakuszerű, rövid villanások fényében reményteljes érkezések és fájdalmas búcsúk hosszú, véget nem érő lánca. A beérkezés, a mesés arrivée csodálatos történetei mellett a "jelenlétvesztés", az idegenség, a métegrave;que-ség krónikája is ez a könyv, a magárahagyatottságé, szegénységé, nyomoré. A nélkülözésé. A szerencsés és szerencsétlen véletleneké. A befogadásé. "Josselinben és környékén az a szokás, hogy halottnézőbe mennek az emberek. Jöttek és jöttek kísérni a halottat, és virrasztottak fölötte." A kirekesztésé. "Az ultramodern, pasztellfalú, különfürdőszobás, folyosónkénti telefonos diákszálló személyzete három napig nem főzött és nem takarított a »magyar fasiszták« miatt." Az idegenben megöregedő, megbetegedő, kiszolgáltatott embereké. "A magyar betegeknek francia kórházba való elhelyezése rendkívül nehezen történhetik meg." A méltó és a méltatlan halálé. "Tihanyit nem lehetett megmenteni. Másnap, amikor meglátogattam, egy sötét, ablaktalan, cellaszerű szobácskában feküdt, eszméletlenül, egy priccsszerű ágy szalmazsákján. Mivel süketsége, zavaros, rossz beszéde és artikulálatlan, fájdalmas üvöltései miatt azt hitték az ápolók, hogy elmebeteg, egy őrülteknek fenntartott lyukban helyezték el, melynek csak kémlelő ablaka volt." A késő bánaté. "Temetésén ott volt a párizsi nemzetközi művészvilág. Károlyi Mihály tartott felette búcsúztatót, s mikor befejezte beszédét, kicsordult szeméből a könny és felzokogott." "Tihanyi hamvainak 10271 a száma a Pčre-Lachaise kolumbáriumában." A cinizmusé. "Azóta megsemmisült a hamvakat tartalmazó urna."
Végül pedig a kötet függeléke: valóságos csemege, érezhetően nagy munka áll mögötte (bár időnként kissé zavaróan részletező: ki, honnan, hová mentében csinált ezt meg azt, máskor meg épp a részletek hiánya érthetetlen, pl. így nem tudjuk meg, hogy Jékely Zoltán Áprily Lajos fia. Miközben viszont megtudjuk, hogy Itókát Ady Itókának nevezte, ő pedig Belzebubként becézte a költőt). Ugyanakkor a szerzői életrajzok mentén a magyar irodalmi és társadalmi élet kis (és nagyobb) belső harcai, a feszülő ellentétek is felsejlenek. Kis szúrások, néhol döfések esnek: "... több tényt pontatlanul említve és cikkeinek részbeni újraköltésével..." vagy: "A kiadás pontatlanságaira, csúsztatásaira és rövidítéseire ... tanulmánya hívja fel a figyelmet." Aztán: "Ők szóban örömmel vállalták a párizsi utat, de miután a szintén meghívott ... kiadói főigazgató lemondta a vendégséget ... személye miatt, továbbá azért, mert a politikának kedves költők hiányoztak az antológiából, az igent mondó alkotók is személyes okokra hivatkozva kimentették magukat."
Egészében jó, hogy van, hogy elkészült ez a könyv, jó olvasni ezeket a szövegeket így, együtt, ahogy kiegészítik egymást, ahogy mozaikszerűen összeáll a kép ("egy század tükörcserepei") magáról az életről, az 1900-as évek Párizsában. Kár, hogy ezek közül a tükörcserepek közül néhány elveszett. Hiába keresem például Szávai János, egykori magyar nagykövet, a Sorbonne előadótanára, vagy akár Fodor Ilona, párizsi vonatkozású tanulmányok írója, Fejtő Ferenc-, Menczer Béla-interjúk készítője nevét. Zsebre tehetünk viszont egy ígéretet: "az élőkkel újabb könyvben mondatjuk el sorsukat".
Filéti Janka
