TÉKA
Lidi-ladik a Körösön
Ladik a Körösön
Jelek a Körösön
Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2004.
Bajor idén kiadott kötetében gyermeki történetek vannak. A varjas könyv, amelybe az 1987-es Mi a manó... című kötetből válogattak, a hátára nyomott szövegben kiskamaszoknak ajánlja magát, azzal az indoklással, hogy "ne siessenek maguk mögött hagyni ezt az örök csodát: a gyermekkort". A hátlapszöveg ebben az esetben pontatlan - Bajor történetei éppen azzal incselkednek, hogy valahogy visszaszorítanák ezt az igen elterjedt nézetet, hogy mennyire csoda a gyermekkor, és mennyire örök. Mert helyenként olvasójára szól a szöveg, hogy semennyire, szomorú gyerekecskék szemével fenyeget, mint a Boldog csónakázás című, ami éppen így kezd: "Miután először bombázták a városunkat, úgy féltünk a bombázástól, mint a nyulak vadászidényben." (25.) Tessék kérem, tessék a jóindulatú tanító nénik igyekvését idéző cím és egy ilyen határozott első mondat után a történetben elmerülni. "A legjobb védekezési módnak az tűnt, ha kora reggel kimentünk az épületek közül, s a vasúti hídtól jó másfél kilométerre belebújtunk nyakig a folyóvízbe. Mert végül is nem feltételeztük, hogy a bombázók fel akarják robbantani a Köröst." (25.) Ebben a néhány mondatban már meg is van, ami a Bajor-kötetet jellemzi: súlyos problémákat szokatlan nézőpontból dolgoz fel, ami az olvasók többségének (úgy 8 évnél idősebbeknek) naivnak, ártatlannak tűnhet - és helyenként éppen ezért viccesnek. A Bajor kéziratos hagyatékát közreadó 1 arany tálentom című kötetben (Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 1993) olvashatunk hasonló technikával dolgozó háborús történetet, Az ezermester címűt, melyben egy toronyórából tíz karóra készül az orosz katonáknak, és egereket idomítanak arra, hogy a hidak alatt a gyújtózsinórokat elrágják. A Mióta nem tudnak számolni a varjak? legkeserűbb írása a Boldog csónakázás, amelybe a fiúk ebből "az elmebeteg évszázad"-ból érkeztek, amit "be kellene szállítani a bolondokházába" (1 arany tálentom, 127.). Ilyen felnőttek között pedig nem is naiv, nem is ártatlan, csak természetes, ha két fiú a Körösön és Körösben várja, hogy a bombaveszély elmúljon, a tercelő boszorkánykórus hangú szirénák elhallgassanak, miközben azon vesződik, hogy az evezőjét is, életét is, barátját is megtartsa.
De a békebeli történeteket is hasonló komolyság hatja át, a torokgyulladásról vagy szamárköhögésről tanakodó, beteg osztálytársukat meglátogató gyerekek nem tréfálkoznak, amikor megkérdik, "Vajon Miska teljesen meggyógyult-e, nincs-e szamárfüle és patája?" (12.), kimondják a szentenciát: "Hiába, aki hófagylaltot eszik, avval utólag sem lehet okosan beszélni." (8.) Csupán sajátos logikát követnek, ami szó szerint érti a beszédfordulatokat, nem hajlandó csúsztatni, illetve csúsztatásként érzékel minden, a közvetlen denotátumtól eltérő jelentéstulajdonítást. "Nem olyan forró a kása, ahogy főzik - mondta rejtélyesen" Feri bácsi, amikor a gyereknarrátor a farkasveszélyről faggatta. Következik a kommentár: "Ezt nem értettem. Végül is a kását mi esszük meg, míg a farkas bennünket esz meg" (23.), melyhez hasonlókkal teleszórta írásait Bajor, mindegyre emlékeztetve olvasóját arra, hogy szó szerinti jelentések márpedig vannak.
Bódi Kati kötetbeli illusztrációi éppen a konkrét jelentésre való hangoltságot emelik ki azzal, hogy az alakokat formázó vonalak befejezettek, kidolgozottak, félreértésre nem adnak alkalmat. És az arcok inkább csodálkozóak, félősek, haragosak, ritkán húzódik mosolyra a firgurák szája - okkal, hiszen a történetek sem elsősorban a gondatlanságról beszélnek. Az operáról szóló a kedvencem, amelyben a sajátos kulturális kódokat nem ismerő legényke nem hajlandó mást látni, mint hogy "egy szőke néni állt a magasban, a színpadon, és amikor megszólalt a muzsika, nekikezdett sikongani. Valószínűleg beteg volt. De nemsokára megjött egy frakkos úr is, és széttárt karral gurgulázott és bömbölt. (...) - menjünk innen, szóltam Feri bácsinak, aki érdeklődéssel figyelte a társulati torokbetegség kibontakozását". (80.) Bajor szerint ennyire kaotikus világunk azok számára, akik nem jártasak a jelhasználat és megfejtés terén, a varjas könyvbe foglalt történetek nagy része pedig, mint megannyi jelelméleti példázat, a különböző olvasatok egymásra nem találásáról beszél.
A makacsul tájékozatlan figura többnyire következetes, egyszer-kétszer tesz kivételt, éppen csak a szerelem kedvéért, amikor ismét csak a Körös partján tudni véli, hogy "a fröcskölés a bizalom és a vonzódás jele volt. Akit egy leány szembefröcskölt, annak megnőtt a szíve és beleköltözött a nem mindennapi vonzalom rózsás arccal és féltő szelídséggel". (45.) Aztán kiderül, hogy ez sem igaz, és a Körösnek kell továbbvinnie a bonyolult kódok között, míg egy igen lényeges kulturális konvencióra rá nem talál, a mesemondás szokására. Az utolsó négy történet meseszerűbb, mint a kötet első része, Erzsi, Józsi, Jenő helyét a cukrászfejedelem, a kéményseprőgyerek, a király meg a kamarás veszik át. A kötetzáró Fölséges harapnivalók pedig kezdőformulájával jelzi, a makacsság valahol útközben elmaradt: "a történetet én is csak hallottam. Sem a királlyal, sem a kamarásával nem volt dolgom." Ezzel a két mondattal határozottan vissza is hessintette a mesét a saját, szigorúan zárolt világába, ahonnan a szamárköhögés nem jöhet ki többé négy patás lábon. A narrátor perspektívájában minőségi változás történik, azt pedig ki-ki eldöntheti, a kulturális kódokat itt már magabiztosan használó beszélőnél rokonszenvesebb volt-e a Körös parti értetlen(kedő) legényke.
Gál Andrea
