Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 5. sz. (2004. május)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gulyás Miklós
A magyarok*
Szép reményeim bételjesedése örömei közt indultunk ki Kolozsvárról az 1830-i őszön gróf Béldi Ferenc úrral. Párizs és London, Philadelphia és Washington képei felejtették az idő s az út minden terheit, s értekeződtem magammal: ha vajon mostani fényes képzelődésem az utazásról visszatértemkor is ily meleg leszen-e? Ha elmém gazdagulását az ismeretekkel nem érzéseim vesztével fizetem-e? Ha igaz-e, hogy a geometriai igazságok elhervasztják a képzelődés szebb virágait? És ha azon sokszori szomorú tapasztalásnak én is áldozatja leszek-e, hogy a külföldön lakott ember hamar felejti hazáját, s korcsosult érzéssel s megvetéssel jön haza! Vagy talán hazám hátramaradtán való bánattal térek-e vissza?
Ezen gondolatok közt haladtunk ki Erdély és Magyarországból, s a Németországon által látott és hallottak még mind a hazaiakkali hasonlítgatásra vontak vissza. Strassburgnál már Franciaországba értünk. A Rhénuson általlépve, igen meglepő különbségbe vetődik által egyszerre az utazó. Túl a parton a württembergi és badeni csendes, szorgalmas szünteleni munkásság közt élő jámbor nép marad el, s innen a parton egyszerre a pajkos, tűzzel teli s örökös nyugtalanság közt lebegő francia tűnik fel.
(Bölöni Farkas Sándor)
Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsítónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó szájúaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)
(Ady Endre)
Hogyan lehet valaki perzsa?
Magyarságomat nem választottam, mint svédségemet. Ajándékba kaptam. Senki sem kérdezte, hogy akarok-e 1938. január 31-én Budapesten megszületni. Hatalmas siker, hogy az apám spermáival való harcban én győztem. Én lettem embrió.
Akkor még nem tudtam, hogy háromszorosan leszek magyar. A három magyar népnek kevés köze van egymáshoz.
Az elsőt – a csonka magyarságomat – talán úgy definiálhatom, hogy nem lepődöm meg, hogy az utcán mindenki magyarul beszél, a feliratok is magyarul vannak. Az ismeretlenek is magyarok. Én vagyok az úr, mint a svéd Svédországban, a román Romániában.
Majdnem húsz évet voltam magyar állampolgár. Ha 2006-ot megérem, fél évszázadot fogok a svédekkel a sarkkör mellett élni. Az 1938-tól 1956-ig tartó idő kalandosabb volt, mint a Skandináviában töltött fél évszázad. És minél idősebb leszek a távoli közelebb kerül, a közeli meg az élmény utáni percben már meg se történt.
(Száz éve kivándorolt egy svéd fiú Amerikába, ahol üzletember lett, megházasodott, el is vált, gyermekei messzire költöztek. Vénkorára beköltözött egy panzióba, és rájött, hogy életének tulajdonképpen csak egy korszaka jelentett számára sokat: az első két évtized, a svédországi. Abból az időből is csak egy dolog érdekelte igazán: miért fulladt be fivére falujuk patakába?)
Gyermekkorom patakba fulladásai engem is érdekelnek, de nem tartom a legfontosabbnak.
Vénkoromra mások lettek a fontosak. A Dunakanyar, a napraforgómag a matinékon, az amfiteátrum, a Sziget, a Selmeci utcai udvar, a kiselejtezett (és ezért olcsó) nápolyi a gimnáziummal szemben, Mackó (a kutyám). Kenyeres utca, Zápor utca, Eső utca, Vihar utca, Perc utca, Knurr Pálné utca, Zichy utca.
Nyugdíjba mentem után minden évben két-három hónapot Pesten töltöttünk. Ott tartózkodásom hosszúsága állandóan rövidült, mert főleg azokkal nem éreztem jól magam, akik után vágytam. A halottak érdekelnek. A kövek, a fák, az utcák után kívánkozom. Magyarországon akkor érezném jól magam, ha a régiek nem köszönnének nekem, nem magyarázgatnának, ha békében hagynának. Milyen csodás az én második hazám, Svédország. Itt nincsenek barátaim, itt senki sem magyaráz. Ne értsen félre az olvasó! Nem akarom néma leventeként barangolni be a pesti utcákat, hanem idegenekkel szeretnék beszélgetni. (Az ismeretlenek a leleplezés pillanatáig mindig okosabbak.) Talán egy palóc özvegyasszonnyal, aki gyermekkora falujáról beszél, egy kivénült pappal, aki már nem hisz, egy kilencvenévessel, aki megjárta a Don-kanyart, egy öreg cigány zenésszel, akit kidobott a banda. A barátok, akiket fél évszázada ismerek, a hozzám hasonlóak, már untatnak. Tulajdonképpen ők is csak szeretnek engem, de monológjaimat csak azért fogadják el, mert én mondom.
Ez volt az első magyarságom.
A második, a svédországi. Az anyanyelv a praktikus életben érdektelen. A kétnyelvűség degradál, a magyar az absztrakt telefonbeszélgetések, a véletlen utcai találkozások nyelve, az adóhivatalban, a postán csak a többség nyelvét használhatom. A többség azt se tudja, hol van Magyarország.
A svédországi magyarok unokái a legjobb esetben képesek lesznek elmekegni, hogy sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, vagy elénekelni a Mennyből az angyalt. Sok magyar hű maradt gyermekkorához, pedig annak a világnak már réges-régen vége. Imádkoznak/imádkozunk a délibábhoz. A haldokló ne járjon nyelvleckékre, mert svéddé válni lehetetlen. Idegrendszerünkben a velünk hozott kultúra él, attól megszökni nem lehet. A konfliktus a jó magyarok és köztem nem a magyar kultúra különböző fokú szeretetében van. Itt közös hajóban evezünk. A baj, hogy én istennel nem foglalkozó anarchista vagyok, akinek a világképe a Magyar Házba nem illik. Nehéz ott a kommunikáció, és az importált régi gátlások sem hagyják rendezni közös dolgainkat.
Svédországban kihal a magyar kultúra. Esetleg néhány tízezer újabb menekült-tömeg megválthat minket, olthat belénk valami újat.
Ez volt a második magyarságom.
A harmadik, az erdélyi. Azt hiszem, csak ők értik – szeretve nem szeretve –, hogy miről beszélek (a csonka meg svédországi magyaroknak a legjobb esetben csudabogár vagyok). A romániai és svédországi erdélyiek kértek meg, hogy írjak. Magukra vessenek!
Egyik-másik erdélyi magyar kiválasztottnak tartja magát, más meg vágyik az Ígéret földjére. Egyesek elrománosodnak, mások világpolgárok lesznek. De a legtöbbjét a családi pótlék és a nyugdíj érdekli.
Én három egymástól idegen magyar néphez tartozom. Kérem az olvasót, mutasson fel magyarabbat nálam!
Isteni színjáték!
Nem vagyok magyar? Mert szeretem a románokat, mert istentelen vagyok és anarchista? Mert svéd is, finn is vagyok? Mert nem lábad a himnusztól könnybe a szemem? Mert úgy olvasom a magyar történelmet, mint az ördög a Bibliát? Vajon van-e egy mennyei computer, amely kiválogatja azokat, akiket Péter beenged a magyarok istenéhez? Én tudni vélem, hogy csak engem ismer el a szakállas szent és Munkaadója. Te kedves olvasóm, majd várakozol a kapu előtt, mint a Közértnél, ha véletlenül volt banán. És akkor az Úristen – a magyarok istene – fogad engem. Megtanítom sakkozni, elszavalom A vén cigányt. Eléneklem a Garibaldi csárdás kis kalapját. Mesélek Vásárhelyről, a Látóról, Óbudáról és az Árpád gimnáziumról. Kérdezem, hányan vannak a kapu előtt. 177 millió magyar. És a többiek? A Mackó kutyám? A komondorok, a pulik, a korcsok? A cenki meg a zsibói ménesek? Az állatkerti zsiráfok magyaroknak számítanak?
Kérem, engedje be őket! És Péter kinyitja a kaput. És Mackó szagomról felismer. Ott jön Krúdy Gyula, Szent István, Bölöni Farkas Sándor, Bartók Béla, Apácai Csere, Neumann János, Bolyai János, Zrinyi Ilona, Kölcsey Antónia, Budai Nagy Antal, Szendrey Júlia, Bethlen Gábor, Slachta Margit, Arnold, Baranyai, Boga, Tolnay Klári, Vámbéry Ármin, Batthyány Lajosné, Kandó, Eötvös Lóránd, Szilágyi Erzsébet. Meg a Bözsik, Mancik, Ferik, Kovácsok, Nagyok és Kohnok. Jön a Látó szerkesztősége is. Jönnek a papok, a püspökök. A lábápolók, a fodrászok, jobbágyok, zsellérek, állatorvosok, termelőszövetkezeti párttitkárok és elnökök. Nyilasok és Ávósok. Ügyvédek, ügyészek, bírók, bakók és fegyőrök. Grosics és Buzánszky.
* Fejezet a Gyülevész történetekből. Júliusi számunkban: A görögök. Az oroszok.
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 5. sz. (2004. május)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret