Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 5. sz. (2004. május)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gáll Mátyás
Transilvania volt a hajó neve
"... valami rettentő törés támadt az etikai építményen, ami – ha szabad ezt mondani: – az ember lelki történelmének a tartóoszlopa. Mi ez a törés? Az apák halálra ítélték a gyermeket. Ezt soha senki nem heverte ki." (Kertész Imre)
Először Neked írok, Apám. Azért Neked, mert Te előbb hagytál itt, mint Anya. És azért, mert végre meg szeretném törni a kettőnk életét végigkísérő, magányos némaságot.
Apa, kérlek, hosszú levelemen ne csodálkozz. Több mint tizenöt év telt el, és én azóta egyfolytában Veled vagyok. Hallod sírásomat? Látod a könnyeimet? Megbocsátasz?
Azon a legutolsó napon melletted voltam a kórházban. Sárgásbarnára fakult bőröd megfeszült a homlokodon. A morfiuminjekció hatott, napok óta mély álomba merültél.
Ágyad mellé térdeltem, átkaroltalak, és megfogtam a kezed. Kicsit magadhoz tértél – kihűlő izmaid megérezhették testem melegét. Felegyenesedtem, megsimogattam az arcodat, megcsókoltam a homlokodat. Elbúcsúztam Tőled. Némán búcsúztam, mert azt hittem, hogy már erőt vett rajtad a közelgő halál köde.
Nem igaz! Gyáva voltam megszólalni. Irtóztam a búcsú szavaitól, féltem a kimondott szó bizonyosságától, undorodtam a bátorító szavak hamisságától. Régen tudtad már, hogy az elmúlás erőt vett rajtad. Reménytetésem végtelenül komisz hazugságnak tűnt volna csupán.
Inkább átkaroltalak, simogattalak. Alig hallhatóan, szaggatottan megszólaltál.
– Áldjon meg az Isten, fiam!
Anya rád borult, és sírva könyörögni kezdett.
– Béla, ne hagyj itt! Béla! Egyetlen Bélám!
Aztán még mondtál valamit. Igen, nekem úgy tűnt, hogy Anyának akartál még mondani valamit. Nem tudom, Anya megértette-e alig hallható suttogásodat. Erről soha nem beszéltünk.
Még egyszer erőt gyűjtöttél, hogy átkarolhasd, és hogy kettesben elmondjátok a végső búcsú szavait.
Halálos ágyadon megáldottál, és én akkor azt hittem, hogy meg is bocsátottál nekem. De azóta egyfolytában kétségek gyötörnek, mert úgy érzem, hogy valami hiányzott a megbocsátásodból. Hogy az egész csak amolyan részbocsánat, azért, hogy melletted voltam, és hogy megígértem: Anyával maradok.
Bizony, Apa, halálod óta újra bocsánatkérőd lettem. Bocsánatért esedezem az egymás nélkül eltöltött hosszú évekért, az elvetélt apa-fiú kapcsolatunkért, a sok, általam okozott gondodért. És a közösen át nem élt élményekért, örömökért.
Tudom, az idő azóta csupán néhány csontdarabkát, körömszilánkot, esetleg pár hajtincset hagyott meg belőled. De hát azt szokás mondani, hogy a lélek halhatatlan. És én ebben valahogyan most hinni szeretnék. Tudtad, hogy amíg élünk, agyunk elektromos hullámokat bocsát ki, és hogy ezek a hullámok körülöttünk örvénylenek? Egy ideig a közelünkben, aztán mindegyre távolodnak. Akár a kihűlő csillagok fénye.
Hiszek abban, hogy életed utolsó pillanataiban gondolataidnak hullámai körülöttem áramlottak, és hogy találkoztak kétségbeesett gondolataimnak hullámaival.
Lehet, mindez hihetetlennek tűnik Számodra, de hidd el, manapság a tudománynak már-már mindenre van magyarázata. Gondolataink hullámainak igenis Föld körüli pályája van, s ha létezne egy rakéta, amely a fénysebességnél gyorsabban tudna száguldani, megfelelő, finom mérőműszerekkel fel tudná jegyezni a meghalók utolsó gondolatait. Szóval bízom abban, hogy gondolataim – ki tudja, tán még naprendszerünkben vagy a világűr valamelyik eldugott sarkában – beérik utolsó gondolataidat.
Muszáj megírnom ezt a levelet. Muszáj elmesélnem magányos múltamat, a Nélküled töltött éveket, a Nélküled leélt életemet.
Apa, gondolj bele, alig voltunk együtt! Felnőttekként majdnem soha. Közös múltunk úgyszólván csak gyermekkoromban volt: én Nektek a nehezen fejlődő, gyakran betegeskedő gyermek, Ti nekem a hozzáférhetetlen, szigorú szülők.
Alig voltam tizenöt éves, máris elküldtetek otthonról egy idegen városba tanulni. A rövid vakációk alatt sem kerültünk közelebb egymáshoz, mert mindig mással voltam elfoglalva, alig vettelek észre. Igaz, nagy ritkán együtt töltöttünk néhány hetet a hegyekben.
Aztán leérettségiztem, de alig voltam néhány hónapot otthon, újból mennem kellett. Jött a következő idegen város: tanoncnak adtatok egy szövődébe, jövendőbeli textilmérnöki karrieremről álmodozva.
Háromévnyi távollét után érkeztem haza. Alig váltam otthonossá, máris letartóztattak, és négyévnyi börtönbüntetésre ítéltek. Az elején eljöttetek néha beszélőre. A börtönőrök kaptak borravalót, és hagyták, hogy egy egész órát beszélhessünk.
Huszonnégy évesen szabadultam. Szűk három évet éltünk együtt a háború utáni zavaros világban, aztán kivándoroltatok Palesztinába. Húsz év múlva láttuk viszont egymást, mert életem ellehetetlenült hazámban, és utánatok mentem. De alig érkeztem Hozzátok, abba a számomra feneketlenül idegen világba, alig telt el másfél év, Te megint magamra hagytál – örökre.
Gyerekkoromat leszámítva mennyit voltunk együtt? Négy-öt évet? Vagy valamennyivel többet? Ha közös éveinkre gondolok, a mindennapos családi gondokon, a jövőtől való félelmen és a betegségeken kívül alig jut más eszembe. Közös perceink, óráink, napjaink gondokkal és félelmekkel telítődtek. Alig néhány pillanatunk akadt magunknak, egymásnak élni.
Valamennyit persze tudsz rólam. Valamennyire ismersz, hisz fiad vagyok, és felneveltél. Embert akartál faragni belőlem. De vajon tudsz hosszú, éjszakai vajúdásaimról? És, hogy miért éppen ezt a veszedelmes sorsot választottam?
Első könyvemben sok mindent leírtam a kivégzésről és szabadulásomról. Állítólag elolvastátok. De sohasem beszéltetek róla. Tényleg nem érdekelt, hogy mit éreztem huszonnégy évesen a halál tornácán térdelve?
Most számba veszem, hogy mit is tudok Terólad. Tudom, hol és mikor születtél: 1880. március 4-én, valahol egy Erdély közepén megbúvó falucskában. De kik voltak a szüleid? Mivel foglalkoztak? Erről fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy nagyanyámat Katalinnak, Katónak hívták, és hogy emlékezetére fiai első lányuknak is ezt a nevet adták. De még fényképről sem ismertem. Mert te mostohábban bántál a rokonokkal, nem úgy, mint anyaországi anyám, akinek zsúfolt családi fényképgalériája állt az éjjeliszekrényén.
Nagyapára valamennyire még emlékszem: öregember, hosszú, sárga szakállal. Ráncos az arca, és állandóan krákog. Ha megcsókol, lilás ajkairól érzem, hogy régen elszállt minden szenvedély belőle. Hideg és száraz. Ott ül szegényesen berendezett szobájában, gyűrött, kopott ruhájában, és az óriási méretű szent könyveket böngészgeti. Mint egy sivatagi remete. Ünnepeink reggelein gyermekszobánk ablakában térdepelve megfigyeltem, hogy mindig ő volt a legelső, aki sietősen a zsinagóga felé tipegett. Nagynénémmel, Sára nénivel lakott.
Már régebben felmerült bennem a kérdés, hogy mi köze van ennek a százéves meséskönyvek metszeteiből előlépő remete-nagyapának Hozzád és testvéreidhez? Hozzátok, a huszadik század húszas-harmincas éveinek modern embereihez, az akkori polgári világ példaképeihez?
De hát még azt sem tudom, hogy miből nevelt fel titeket? Sajnos, sohasem volt számomra a mesebeli kedves, barátságos, cukorkát osztogató, szülőket helyettesítő-megbékéltető nagyapa. Egyáltalán mi volt a foglalkozása? Bérlő volt valamelyik nemes földbirtokán? Vagy talán fakereskedő? Esetleg kocsmáros?
A gyermekkorodat sem ismerem. Apa, még azt sem tudom, hol gyermekeskedtél! És mi a története bátyádnak, Nándor bácsinak, az egyetemet végzett bankárnak és gyártulajdonosnak? És hogyan lett öcsédből, Ármin bácsiból borkereskedő?
Ki vagy Te, Apa?! Persze, tudom, hogy fakereskedő és tisztviselő voltál különböző híd- és útépítő vállalkozásoknál, aztán porcelán- és üvegboltot nyitottál. De hogyan éltél, miről álmodtál? A lényeges dolgokról a mi családunkban soha senki sem beszélt.
Ébredező tudatommal máris idős embernek láttalak, hisz közel negyvenéves voltál, amikor megszülettem. Mindigtől fogva úgy emlékszem rád, mint amilyennek íróasztalomon álló, korabeli fényképed mutat. A kép Déván készült, Koziárszky fényképésznél. Emlékszel még, a főutcán volt a műhelye? Szóval: hosszúkás arc, magas homlok, rövidre nyírt, hátra fésült, őszülő haj, sötétbarna szemöldök és bajusz. Tekinteted itt nem olyan szigorú, mint ahogyan emlékezetemben megmaradt. Inkább szomorkás: egy elrévedő idegen. Sohasem láttalak ilyennek, ilyen, majdnemhogy érzelgősnek.
Csak most tudom meg, régi "Igazolási Okmányodat" lapozgatva, hogy a "közös hadseregnél, a cs. és kir. 23-ik vadász zászlóaljban" 10 évet és 3 hónapot, a "magy. Kir. Honvédségnél a kolozsvári honvéd gyalogezrednél" 2 évet, vagyis összesen 12 évet és 3 hónapot szolgáltál ("becsületesen szolgált"). Népfelkelési igazolványodat 1913. december 13-án állították ki Kolozsvárott, és egy bizonyos Hobonya nevű őrnagy írta alá.
A Koziárszky-féle fényképen szigorúra keményített, fehér gallérod az ádámcsutkádnál kétoldalt háromszögre nyílik. Alatta patyolat ing és hosszú, sötét nyakkendő. Emlékszem, Déván Nándor bácsival és Izsekutski ügyvéddel még hosszú évekig így öltözködtetek.
Úgy nézel ki ezen a képen, mint egy kiadós vasárnapi ebédre készülődő református pap.
Régi irataidat nézegetem. Számomra talányos, hogy miért éppen ezeket hoztad magaddal Izraelbe. Talán abban reménykedtél, hogy itt ezek majd elismerik a "cs.-i és kir.-i" szolgálatodat?
Csak most tudom meg, hogy 1907. szeptember 1-től 1909. július 31-ig a Székely Vasutak Déda–Györgyszentmiklós-szakaszának építésénél raktárnok voltál. Legalábbis ezt írja a budapesti Andrássy út 8. szám alatt székelő Schiffer Miklós, okleveles mérnök irodája a Neked címzett (Szentpéteri Téglagyár. Botfalvi Posta – Brassó megye) levélben.
Egy másik okmány szerint a "Torda–Topánfalva–Abrudbányai h. é. Vasút" építésénél 1911. március 1-től 1911. december 31-ig szakaszvezetői minőségben alkalmaztak. Később "a beállott munkahiány miatt" kénytelenek voltak elbocsátani.
E sárgult, foszladozó papírokból csak kiderül egy s más néhai életedről. De hát mindig is keveset beszéltél magadról. Ha nagy ritkán mesélni kezdtél, mindig a dalmáciai vasútvonal építésénél lyukadtál ki. Akkorjában még az Aradi úton laktunk, nyolc-kilenc éves lehettem.
Nyári estéken lakásunk téglával padozott, udvar felé nyíló verandáján vacsoráztunk. Úgy emlékszem, nagyon szeretted ezeket az estéket. A folyosó párkányát öreg vadszőlő futotta be. Leveleiben a zöld minden árnyalata. De a sötétkék, apró bogyójú szőlőfürtök között ott lapultak már a korán sárguló-rozsdásodó levelek is.
Az esteledés félhomályában kint ült az egész család. Akkor még mindnyájan otthon voltunk. Anya ült az asztalfőn, Te a jobb oldalán, és melletted én. Mira húgom Anya mellett foglalt helyet. Majd jött az elsőszülött, Kató és Bébi, a kedvenced, és Éva – három féltestvérem. Ilyenkor boldognak látszottál, és a hihetetlenül magas dalmáciai hegyekről meséltél és a sok békésen sétáló medvéről. Aztán katonaságod vicces élményei következtek. Például, hogy annak idején feletteseitek a német parancsokat jó magyar hangsúllyal adták ki: "Hapták." És, hogy ti "Melde gehorzámmal" kellett jelentkezzetek. Aztán meséltél egy horvát katonáról, aki majdnem két méter magas volt, 48-as számú csizmát viselt, és testre szabott uniformist, akár a generálisok. Piavéről és Issonzóról is meséltél. Az irtózatos harcokat fantasztikus részletességgel elevenítetted fel, még a nehéz terep kegyetlenségeire is kitértél. Lelkesen ecsetelted a magyar katonák hősiességét, az őrült harcokat, a tengernyi pusztulást. Meséidet tátott szájjal, tágra nyílt szemmel hallgattam. Emlékszem, hogy a Kotor-i tengeri csatát is többször elmesélted: a cs. és kir. tengerészek lázadását, és hogyan tizedeltette meg Horthy Miklós tengernagy a lázadókat. Aztán a flotta kitört az öbölből, és a nyílt tengeren harcot vállalt a rá várakozó antanti flottával. A történet olyan mélyre ásta be magát emlékezetembe, hogy azóta is minden évben elhatározom, egyszer csak meglátogatom a Kotor-i katlant, hogy felidézhessem történeteidet.
Szépek voltak ezek a mesék, de sohasem Rólad szóltak. Mit csináltál, míg huszonkét évesen bevonultál az ezredhez? Mi történt Veled a tizenkét éves katonai szolgálat alatt? Hol éltél első feleségeddel? Miből tartottad fenn egyre népesebb családodat?
Első házasságod otthonunk legnagyobb tabuja volt. Pedig nem váltatok el egymástól: nem hagyott ott, és Te sem hagytad őt el. A halála választott el benneteket. Ennek a halott asszonynak a képe ott lapult éjjeliszekrényed fiókjának legalján. Egyszer rábukkantam, és azonnal megkérdeztem Anyától, hogy ki ez a néni? Szigorúan rám szólt, hogy ne kutassak apám dolgai között, kirángatta a képet a kezemből, és visszatette a fiókba. – Ez a néni már nincs – sziszegte dühösen, és megtiltotta, hogy ezentúl kiléte felől érdeklődjek. Egy életen keresztül szót fogadtam neki. Érdekes, mostohanővéreim sem beszéltek sohasem anyjukról. Ötvenéves koromban tudtam csak meg, hogy első feleséged 1918-ban tüdőbajban halt meg a budai József Kórházban.
Gyermekkorom óta mindig ugyanaz a kép jut eszembe, valahányszor Rád gondolok: dél van, a család várja, hogy hazajöjj az üzletből. Leülsz az ebédlőasztalhoz, a vizeskancsónak támasztod újságodat, s elkezded Anya levesét kanalazni. Majd szórakozottan felvágod a sültet. Ha Anya szigorúbban ránk szól, néha Te is feltekintesz az újságból, s összevont szemöldökkel csendet parancsolsz, mert – "magyar ember, mikor eszik, nem beszélget!"
Ebédezés végén visszavonulsz a hálószobába, és ledőlsz a díványra. Negyedórányit alszol, sem többet, sem kevesebbet. Anya ilyenkor beküld Hozzád, hogy ébresszelek fel. Szó nélkül felkelsz, rám se nézel. Csak megigazítod a nyakkendődet, és visszamész az üzletbe.
Szigorú életviteledbe a téli hideg hoz némi változatosságot. Ilyenkor fagyoskodva érkezel haza. Az ebédlővé átalakított gyerekszobában leveted zúzmarás szőrmebekecsed, és a zöld csempekályhának dőlve, hidegrázósan kékre fagyott kezeidet dörzsölgeted. Estéid ilyenkor tán még sivárabbak voltak. De ezekről sem tudok semmit, mert mire hazatértél, Anya már rég ágyba dugott.
Csodával határos módon megmenekült családi fényképalbumunkat lapozgatom. A legtöbb képen valamikori önmagamat látom viszont, számtalan változatban. Hol egyedül vagyok, hol húgommal. Esetleg Anyával, hármasban. Téged egy fényképen sem talállak. Sehol az "új család", szóval Te, Anya, Mira és én.
Legelső fotográfiám 1923. augusztus 15-én készült, az akkorjában divatos Koziárszky "műtermében". Emlékszem, Mira is velünk volt. A kép aljára gondos, kalligrafikus betűiddel felírtad a dátumot, és alattam, hogy "3 és fél éves", Mira alatt pedig, hogy "2 éves".
Egy másik képen tollas vadászkalap van a fejemen. Kerek, dundi arcomon felismerem anyám vonásait: duzzadt ajkak, nagy, barna szemek. Téli vadászkabát van rajtam, valószínűleg rézgombokkal díszítve, és fehér betétes cipőt viselek. Ez a fényképem nagyon tetszhetett Nektek, mert felnagyíttattátok egy méterszer fél méter nagyságba, és felszegeztétek a hálószobába a nagy dupla ágyatok fölé, akár egy szentképet. Ha jól emlékszem, végig felettetek függtem, kivándorlásotok napjáig.
– Szentem – babusgatja az anya kicsi gyermekét... lehet, hogy Ti is úgy néztetek rám, mint egy kicsi szentre. Mindent megtettetek értem, s tudom, hogy ez nemegyszer nagy lemondásokkal járt. Csak hogy nekem mindenem meglegyen.
Munkádon kívül soha semmire sem volt időd. Héttagú családodat nem volt könnyű eltartani – a személyzettel együtt végül is kilenc embert kellett naponta megetess. Sohasem szenvedtünk semmiben hiányt. Soha, míg együtt éltünk. Mindenünk megvolt: a kellemes, nagy lakás, az éléskamra megtöltve liszttel, zsírral, krumplival, a szekrények tetején a befőttes, lekváros, dulcsácás üvegek tömkelege. Ruházatunk mindig választékos. Még háziorvosunk is volt.
De hát Apa, a mindennapi kenyéren, a meleg lakáson, az édességeken és születésnapi ajándékokon túl még lett volna valami: a személyes törődés. Nagyon keveset törődtetek velünk. Igaz, Anya gyakrabban volt otthon, de ő is mindig a két cselédre bízott. Évek hosszú során a cselédek vigyáztak ránk. Ők neveltek fel minket. Persze, minden este megkérdeztétek, hogy aznap mit csináltunk, mi pedig készségesen elmondtuk, hogy játszottunk, ettünk, kinéztünk az ablakon...
Az utca túlsó oldalán, egy magas, szürkére öregedett deszkakerítésen túl dudvával benőtt kert volt, egy agyontaposott udvar, közepén kis mozdony rozsdafoltos csontvázával – hát ez volt nekem az igazi otthonom, a titkos családom.
Az egészségünkre viszont aggályosan vigyáztatok. Sokat betegeskedtem. A legpontosabban a vérhasra emlékszem. Hat- vagy hétéves lehettem, amikor az egyik éjszaka azt álmodtam, hogy Anyával Fekete Pétert játszunk, és, hogy bal kezemmel sehogyan sem tudom kiemelni a jobb tenyeremben lapuló kártyák közül a tromfot. Kétségbeesetten próbálkozom, de sehogy sem megy. Felébredek, megpróbáltam megmozdítani a kezemet. Nem sikerült. Megbénultam. Úgy hevertem az ágyamban, akár egy szárnyatört madár: csak ajkaimat és szememet tudtam mozgatni. De úgy látszik, akkor még nem volt szabad meghalnom.
Igen, most itt vagy előttem, Apa, ahogy a beszennyezett ágynemű gyakori váltogatásakor törülközőbe csavarva felemelsz az ágyról, míg a cselédek kicserélik a lepedőt. És Szeghő doktor bácsi is melletted van, hogy nap mint nap belém erőltesd a keserű gyógyszereket, hogy meggyógyuljak. És meggyógyultam. Megedződtem egy egész életre, hogy kibírhassam a hosszú börtönéveket és a gyilkos lágereket. És, hogy még akkor se bomoljon meg elmém, amikor már senki sem hisz nekem.
Csak egyszer, egyetlenegyszer fordult meg a kocka.
1937 nyarán, a Retyezátban. A Zănoaga-tótól indultunk, véget nem érő kavicsos oldalakon a csúcs felé. Legelöl Te haladtál, büszke hegymászó botoddal, utánad én, aztán Mira. Húgom alatt egyszer csak csúszni kezdett a kavicstenger. Néhány pillanatig megdermedve figyeltük a jelenetet... Szerencsénkre a kőgörgeteg hamarosan megállt. Hátizsákodból hegymászó kötelet rángattál elő, és biztosan felhúztad Mirát. A csúcsra érve pár percnyi pihenőt tartottunk, de csak azért, hogy megtisztítsuk Mira kezein a horzsolásokat. Aztán tovább indultunk a Baleia menedékház felé. Alig tettünk meg száz lépést, hirtelen elvágódtál. Idegességedben rosszul léptél, lábad becsúszott két, mohával borított kő közé, és eltörött. Nem tudtunk továbbmenni. Késő délután volt, a hegyekben ilyenkor már közelednek a sötétség árnyai.
Ott álltunk hárman, senki a láthatáron, sem ember, sem állat. Megpróbáltál néhány lépést tenni, aztán összeroskadtál. Vállamra támaszkodva egészséges lábadon ugrálva próbáltunk tovább menni, de néhány méter után ezt is feladtuk. Nem messze tőlünk mély völgy húzódott. Valahogy megéreztem, hogy csak abból az irányból számíthatunk segítségre. A fennsík peremére szaladtam, majd tenyeremből tölcsért formálva kiabálni kezdtem: – Segítség, jóemberek!... Sebesültünk van!... Egy ló kellene!... Kisvártatva meg is érkezett a válasz: – Gyere le!... Itt van ló!...
Ledobtam a hátizsákomat, és szaladni kezdtem. Lent egy pásztorra bukkantam. Mindenben megegyeztünk, majd sietve kapaszkodni kezdtünk a meredek oldalon. Mire felértünk, sűrű köd borította a tájat.
Pásztorunk az esztenájához vezetett. Koromsötét volt, mire megérkeztünk. Társai a tűz körül ültek. Pipáztak, csendesen beszélgettek. Egy üstben puliszka rotyogott, friss tejjel szolgálták fel. Az esztenában aludtunk, keskeny fapadokon, kopott csergékbe burkolózva. A deszkafalon túlról a tehenek lehelete melegített.
Másnap reggel korán indultunk. Délben Baleiáról telefonáltunk, s hamarosan Hátszegről meg is érkezett egy mentőautó. Igen, azt kell mondanom, hogy nagyon vigyáztunk egymás egészségére. Főleg Anya, aki mindannyiunkat hosszú életre szándékozott felkészíteni. De jövőnk alakításába sohasem szóltatok bele. Ezt valamennyien magunk határozhattuk meg.
Életem-életünk nagy csapását letartóztatásom és bebörtönzésem jelentette.
De Te soha, egy szóval sem tettél érte szemrehányást. Igaz, arra sem voltál kíváncsi – soha! –, hogy miért tettem mindazt – vagyis, hogy miért lettem kommunista?! Miközben magatoknak bizonyára számtalanszor feltettétek ezt a kérdést. Legalábbis én így gondolom. Vajon hányszor hibáztattátok magatokat helytelen döntésemért? Vajon hányszor volt lelkiismeretfurdalásotok, hogy csak miattatok történt az egész, mert elhibáztátok a nevelésemet? Vagy, hogy nem voltatok eléggé szigorúak hozzám. Vagy, hogy az egész kommunistaságom nem egyéb, mint lázadás?
Persze, élt bennem dac, bosszúság, sőt harag is. Mert néha úgy éreztem, hogy érzéketlenek vagytok, hogy semmibe veszitek problémáimat, hogy elnéztek naiv álmaim fölött. Ezeket a kisebb-nagyobb megbántódásokat mindig jó szándékotokkal igyekeztem orvosolni, hogy hát megbízható polgárt, művelt embert szeretnétek faragni belőlem. És tényleg mindent megadtatok nekünk: zongoraórákat, tánciskolát, nyaralásokat, idegen nyelvtanulást, pompás születésnapi ajándékokat, háziorvost...
Mindemellett egyfolytában úgy éreztem, hogy az egészben van egy nagy törés, irdatlan ellentmondás. Mert dévai mindennapjainktól fényévnyi távolságra volt az a világ, amelyről nap mint nap meséltetek. Anya legszívesebben a pesti operákról és Bazilides Mária világhírű hangjáról áradozott. Gyakran hosszú részleteket dúdolt el a Toscából vagy a Rigolettóból. Vagy Shakespeare drámáiból idézett monológokat. Vagy Mahlerről, a zeneszerzőről és pesti karmesterről mesélt. És Firenzéről, és Marseille-ről, a virágok városáról. Te pedig bécsi élményeidről lelkendeztél, a gyönyörűséges sugárutakról és a Burgtheaterről. És persze Fiume-ról, az Adriáról.
Aztán ott voltak a nyelvtanárnőink. Az egyik az oroszországi forradalom elől menekült, és Szentpétervár hihetetlen gazdagságáról, a palotákról, az aranyvárosról álmodozott. A másik, Madame de Wukovits egyfolytában a bécsi udvar pompáját emlegette. És közben mindketten azt hajtogattátok, hogy maradnom kell, mert ahhoz, hogy jó minőségű életem legyen, át kell vennem az üzletet. Hogy ebben a városkában kell maradnom, ahol nincsen könyvtár, és ahol évente tán egyszer, ha megfordul egy harmadrangú színtársulat, és ahol a "hangversenyt" a városi park katonai rezesbandája szolgáltatta, hetente egyszer, akkor is csak nyári vasárnapokon.
Hamar elkezdtem olvasni, hát hamar megsejtettem, hogy meséitek egy másik világról szólnak. Egy olyan világról, amelytől mi akkor már-már csillagászati távolságra voltunk. És lassan megfogant bennem az elhatározás, hogy meg kellene ezt valamiképpen változtatni. Mert elkeserített a korrupt, csaló és hazug környezetem. És, hogy Ti mindennek ellenére azt szeretnétek, hogy átvegyem az üzletet.
Nemsokára sejteni kezdtem, hogy ebben a számomra velejéig hazugnak tűnő világban egy óriási fergeteg készülődik. Igen, megéreztem, hogy valahol már elindult az a szökőár, amely mindent el fog sodorni. És elhatároztam, hogy én is ennek az új, pusztító erőnek a része leszek. Ha másért nem, hát azért, hogy Titeket megóvhassalak tőle.
Aztán elküldtetek szövőgyári munkásnak. Kérlek, ne tégy ezért Magadnak szemrehányást! Remekül éreztem ott magam, hisz végre önálló, kenyérkereső ember lettem. És csupán a véletlen játéka volt, hogy éppen ott és nem máshol lettem része a szökőárnak. Nehogy azt hidd, hogy könnyű volt! Kegyetlenül megszenvedtem mindenért, főleg lelkileg. Nem egy alkalommal megaláztak, megtépáztak, letiportak. De végül sikerült, és közéjük kerültem. Elismertek, és felvettek maguk közé. Kommunista lettem, és azontúl testestől-lelkestől hozzájuk tartoztam.
A börtönben töltött négy év alatt havonta egyszer láthattuk egymást. Anyával vagy Mirával jöttél, és ha a foglárt jó kedvében találtuk, akár egy egész órát is egymással lehettünk.
1942 szeptemberében felraktak egy marhavagonba, s ettől fogva már csak nagy ritkán kaptatok hírt fiatokról. 1944 tavaszán elterjedt a hír, hogy a Râbniţa-i börtönben tömeggyilkosság áldozata lettem.
A nagy "viszontlátás", "hazatérés", "találkozás" után egyetlenegyszer sem beszéltünk arról a majdnem tökéletes kivégzésről. Vajon mire gondoltatok halálhírem hallatán? Mit éreztetek azokban az órákban, napokban, hetekben? Mi történt bennetek, míg meg nem érkezett a hihetetlen hír, hogy életben maradtam? Elbúcsúztatok tőlem? Megsirattatok? Vagy hittetek Anya böjtös napjaiban és imáiban, hogy azok Fent meghallgatásra találnak? Vagy belenyugodtatok fiatok halálába, mert hát "az élet úgyis megy tovább"?
Azon a bizonyos napon, azon a március 19-én nem csak az én életem volt veszélyben. Azokban az órákban, amikor én az égő börtön falai között szénné égett társaimtól búcsúztam, a német hadsereg éppen bevonult Budapestre, Bébi, kedvenc lányod városába. Nehezemre esik elképzelni akkori lelkiállapototokat: két gyermeketek halálos veszélyben, az egyikről az a hír járta, hogy már nincs is az élők soraiban. Én, míg április 1-én Bákóba érkeztem, hosszú bújócskát játszottam a halállal. Bébinek még csak akkor kezdődött igaziból a játszma.
Mit érezhettetek ezekben a napokban? Bizonytalanságot, kétségbeesést? Vagy még hittetek a csodákban? Vajon miért nem meséltél soha ezekről a napokról, Apám?
Bujdosásom alatt leghőbb vágyam az volt, hogy minél hamarabb hazatérhessek. Hogy veletek lehessek, hogy megvédjelek. De féltem, hogy Titeket is veszélybe sodornálak. Lázasan nyomoztak utánam, mert a hatalom nem szereti a vérengzések túlélőit. És a menekülő foglyok bújtatóit sem.
Bákóból aztán valahogy sikerült hírt adni magamról. Mira vitte az örömhírt, hogy élek. Erről sem meséltél! Mit éreztetek akkor? Sírtatok örömötökben? Összeölelkeztetek? Megcsókoltátok egymást?
Egy régi kolozsvári pilóta barátom segítségével leutaztam Bukarestbe. Elbújtatott lakásában, majd tudatta Veletek, hogy ott vagyok nála. Másnap már ott voltál Bukarestben. A viszontlátás első pillanatában férfiasan összeölelkeztünk. Mint két katona a lövészárokban, egy rettenetes roham után. Napokat töltöttünk együtt abban a lakásban, de Te egy szóval sem kérdeztél a kivégzésről. Akkor sem, később sem, Anya jelenlétében. Tényleg nem érdekelt, hogy mit éreztem azokban az utolsónak hitt percekben?
Sokan el sem hitték, hogy én is ott térdeltem kivégzett társaim között. Talán Ti sem hittétek, hogy csak egy sóhajtásnyira voltam a haláltól? Pedig azon az éjszakán csak Rátok gondoltam, Tőletek búcsúzkodtam. Fel nem tett kérdéseid ma is bántanak. Vagy tán azért nem tetted fel őket, nehogy újabb sebeket ejts rajtam? De hát akkor sem érdeklődtél, amikor már írni is képes voltam legborzalmasabb éjszakámról. Igaz, románul írtam meg a történetet... Azt hittétek volna, hogy csak mesélek?!
Én sem voltam jobb nálad! Éveket töltöttem a börtönben, távol tőletek. Annyit tudtam Rólatok, amennyit a rövid beszélőkön elmondtál. Hogy a zsidótörvények miatt az üzletet átvette egy román ismerősöd, és hogy ti most alkalmazottai vagytok, és fizetést kaptok tőle. De hát valahogy csak megvoltatok. A lakásunkban maradhattatok, sőt még engem is segítettetek. Persze, ezek csak akkori életetek anyagi vonzatai voltak. Vajon miért nem kérdeztelek, hogy milyen érzés volt hirtelen egyedül maradni kedves városodban, az üres lakásban, ahová már senki sem mert felmenni, mert hát "a Gálék fia egy börtöntöltelék, mi több, politikai bűnöző! És fel akarja fordítani az egész világot! Bizony, még a mi kis dévai életünket is". A megaláztatásokról Mira beszélt, ő is csak jóval később, Milánóban. Hogy legjobb barátaid, ismerőseid egyszer csak kerülni kezdtek, és némán, szemlesütve átmentek az utca túlsó oldalára, ha összetalálkoztatok.
Sohasem fogom megtudni, hogyan éltetek a pestis korában!
Bukarestben elbúcsúztunk egymástól. Veszélyben voltam, Téged pedig csak a jövőm érdekelt. Addig talpaltál, amíg az emigrációs irodában elintézted, hogy a legközelebbi hajón, hamis útlevéllel kivándorolhassak Palesztinába. Konstancára kellett volna utaznom, hogy felszállva a Mefkure-ra, végleg elhagyjam az országot. Azt ígérted, hogy hamarosan Ti is utánam jösztök.
Összeölelkeztünk, és a viszontlátás reményében elbúcsúztunk egymástól.
A viszontlátás nem sokat váratott magára... Nem volt szándékomban elutazni, eszem ágában sem volt emigrálni. Inkább újból elrejtőztem. Pár nap múlva jött a hír, hogy egy hadihajó elsüllyesztette a Mefkure-t. A katasztrófának egyetlen túlélője volt.
A halál elől újból sikerült elbújnom. Egyetlen szemrehányó kérdést sem tettél fel. Mintha nem is érdekelt volna akaratod elleni döntésem. Vagy azt hitted, hogy annyi börtönév után meghibbantam? Vagy esetleg, hogy jövőbe látó sarlatán vagyok?
Bujdosásom 1944 augusztusában ért véget. Ellenségeink le voltak győzve, de, hogy teljesen magamhoz térjek, még hónapokra, évekre volt szükségem.
Aztán ott volt az a néhány év 1949-ig, kivándorlásotokig. Mennyit voltunk együtt? Mennyi időt szenteltünk egymásnak? Alig találkoztunk.
Akkorjában bizonyára sem Te, sem Anya nem értettétek, hogy miért kardoskodom olyan vehemenciával a kitelepedésetek mellett. Igaz, erről is csak egyetlenegyszer kértétek ki a véleményemet. Akkor már csak hárman voltunk. Kolozsváron laktunk, a Boldog utca tizenhét szám alatt egy kis lakásban. Két nővérem már a harmincas években emigrált Palesztinába. Bébi belepusztult a deportálásba. És 1948 nyarán – tudtom nélkül, mert félt, hogy én, a kommunista beárulom a hatóságoknak – Mira is elhagyta az országot. Hamis útlevéllel, családostól Olaszországba menekült. Hárman maradtunk, teljes létbizonytalanságban. Megpróbáltam neked valami foglalkozást szerezni a főnökeimnél, de senki sem volt hajlandó segíteni. Én egy irodában dolgoztam, fizetésemből épp hogy tellett a mindennapi kantinebédre és egy pakli olcsó cigarettára – semmihez sem értettem, nem volt mesterségem. De amikor nekem szegeztétek a kérdést, hogy elmenjetek-e, s én határozott igennel válaszoltam, akkor nem az anyagiakra gondoltam. Emlékszel, akkortájt egy bizományi üzleted volt. Próbálkoztál Te régi mesterségeddel is: kis üvegező műhelyt nyitottál az állomás melletti téren, de hamar tönkrementél. Akkor aztán kibéreltél bizományinak egy üzletet. Remek helyen volt, alig néhány lépésre a Mátyás tértől. Ehhez nem kellett különösebb befektetés, mert a háború alatt sokan elszegényedtek, s hozták a porcelánpapagájt, a sellak-lemezeket, használt ruhákat, régi porszívókat, mindent, ami nélkülözhető volt egy tönkrement háztartásban. Te mindenkinek gondosan kitöltöttél egy elismervényt, és a nagy üzleti könyvbe beírtad, hogy a tulajdonos mennyit szeretne kapni a beadott tárgyért, és mennyi lesz a részesedésed eladás esetén. Anyával lassan megnyugodtunk, mert végre újból volt minden nap valami elfoglaltságod.
Aznap később érkeztem haza. Anya Aradon volt a rokonságnál, Te sem voltál még otthon. Gondoltam, megvárlak, hogy együtt vacsorázzunk. Teltek-múltak az órák, már jócskán beesteledett. Ilyenkor már illett mindenféle látogatásból hazatérni. Aggódni kezdtem. Hol lehetsz, mi történt veled? Felöltöztem és kisiettem a bizományihoz. A boltban sötétség volt, a gyéren megvilágított kirakatból nagy porcelánpapagáj mosolygott felém. Az utca kihalt. Aggódni kezdtem. A közeli telefonközpontba rohantam, és végigtelefonáltam az összes kórházat, de sehol sem vettek nyilvántartásba. Hazasiettem abban a reményben, hogy otthon kérdő arckifejezéssel fogadsz: merre tekeregtél megint el? A lakás üres volt. A rendőrségen az éjszakai szolgálatost hosszan kellett kérlelnem, míg rábiccentett, hogy igen, ma este Téged is bekísértek. Megköszöntem a felvilágosítást, és megkértem, hogy beküldhessek Neked egy szelet kenyeret. A legközelebbi pékség a Széchenyi téren volt. Sebtében összevásároltam néhány friss zsemlét, és visszarohantam.
Másnap kora reggel a rendőrség előtt toporogva vártam a parancsnok érkezését. Jól ismertem az illetőt. Ő is engem – és persze a múltamat is. Azonnal behívott az irodájába. Durván megkérdeztem, hogy miért tartóztatta le az apámat. Zavartan rám nézett, majd kiszólt, hogy hozzák be a Rád vonatkozó papírokat. Rövid lapozgatás, jegyzetelés következett. Aztán bizalmasan rám nézett, és elsuttogta, hogy a napokban a városban kormányellenes, gépelt röpcédulákat szórtak szét. A rendőrség azonnal elkezdett nyomozni a tettesek és az írógép után. Az egyik detektívnek az az ötlete támadt, hogy ellenőrizze a városba gombamód megszaporodott ócskások boltjait is. És hát éppen a te raktárodban találtak rá arra a bizonyos, ősrégi Remington írógépre. Nem packáztak sokat, s ahelyett, hogy a nyilvántartásodból kikeressék a tulajdonos nevét, sebtében kértek a chesturáról egy rendőrőrsöt és egy letartóztatási parancsot.
A rendőrkapitány sietve megírta a szabadon bocsátásodhoz szükséges okmányt, kezet fogtunk, majd búcsúzóul megjegyezte: – Tisztelt elvtársam, ha tudjuk, hogy az illető egyik hősünk apja, még véletlenül sem adunk ki letartóztatási parancsot ellene. De a jövőben vigyázz azért jobban az öregre!
A zárkából kilépve, mintha mi sem történt volna, viccesen megdicsérted a friss zsemléket. Összeölelkeztünk és megbeszéltük, hogy Anyának egy szót sem szólunk az egészről.
Engedj meg nekem itt egy rövid, szubjektív kitérőt. Még ha most sem hiszel bennem! Valamikor, még a börtönéveim előtt, véletlenül összeakadtam a közelgő, borzalmas fordulat előfutáraival. Olyan emberekkel, akikről megéreztem, hogy a jövőben uralkodni fognak felettünk – a kommunistákkal! És úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, hogy megvédjelek e rettenetes hullám elsöprő erejétől. Börtönéveim csak felerősítették kétségeimet, ott aztán a bőrömön tapasztalhattam ennek az új mozgalomnak a pusztító erejét. Mégsem hittem, hogy az első vészjósló jelek ilyen hamar jelentkeznek.
Sokáig gondolkodtam, vajon meséljem-e el neked e történet részleteit. Nem tettem, mert meg akartalak óvni a fölösleges félelmektől. Végül is, ki tudja, meddig tartottak volna fogva, ha nem lettem volna "hősi múlttal rendelkező elvtárs"? Addig vallattak volna, míg azt is beismered, amit el sem követtél. Osztályellenséget csináltak volna belőled is, mint a többiekből, aztán hetvenévesen börtönbe vetnek, ahonnan élve már nem szabadulsz.
Igen, ez az incidens beigazolta minden gyanúmat. És megerősített abban, hogy helyes volt a döntésem, igenis be kellett lépnem a kommunisták közé, hogy megvédhesselek Benneteket, és hogy elmenekülhessetek ebből az áldatlan sorsú országból. A legelején még azt is számításba vettem, hogy ha kivégeznek "hősi halott" leszek, s akkor Ti életetek végéig biztonságban vagytok. Minden szempontból.
Mindezek után nem volt nehéz határozottnak lennem: elmenni, mihamarabb! Amíg ezek engem még hősként kezelnek!
Letartóztatásod után nagy nehezen eldöntöttétek, hogy végleg elhagyjátok atyáid országát. 1949 szeptemberéig, elutazásotokig lassacskán felszámolódott mindaz, amit egy életen át felépítettetek. Tudom, mellettetek lett volna a helyem, de képtelen voltam múltam árnyaitól szabadulni. Tíz-tizenöt napnál hosszabb időt nem tudtam egy helyen tölteni. Ilyenkor felszálltam az első vonatra, leutaztam Bukarestbe vagy ahová a vonat éppen ment. Menekülnöm kellett képzelt üldözőim elől.
1949 elején az elvtársak felfigyeltek rám, és elküldtek egy "gyorstalpaló" kurzusra, hogy diplomatát csináljanak belőlem. Ekkor is csak magamra gondoltam. Egy szóval sem kérdeztem, hogy szükségetek lenne-e rám? Lelkiismeretemet azzal nyugtattam, hogy elküldtem Nektek a diákként is továbbra folyósított havi fizetésemet.
A nyár közepére eső rövid vakációmat együtt töltöttük Kolozsvárott. Ti ekkorra már úgyszólván mindent felszámoltatok: feladtátok a bizományit, felmondtátok a Boldog utcai lakást, és egy szállítóvállalattal szerződést kötöttetek ingóságaitok becsomagolására. Mikor Kolozsvárra érkeztem, kezetekben volt a kiutazási engedély, már csak a vízumok hiányoztak.
Volt kollégáim éppen szabadságra készültek, engem is meghívtak. Nyitott teherkocsival mentünk volna fel Borszékre. Elutazásom előtt megkértem egy Bukarestbe készülő ismerősömet, hogy vigye magával útleveleiteket, és szerezze meg a beutazáshoz szükséges vízumokat.
Borszékre Anyát is magammal vittem. Együtt örültünk a varázslatos tájnak, a csendnek... Az egyik délután váratlanul a telefonhoz hívtak. Ismerősünk volt, aki ahelyett, hogy gratuláljon a vízumokhoz, eldadogta, hogy a vonaton ellopták az útleveleiteket. Nem akartam hinni a fülemnek. Kértem, ismételje el még egyszer... Igen, az útlevelek eltűntek. Mindegy, hogy ellopták-e vagy elvesztek. A megnehezített kiutazás miatt akkortájt nagy értéke volt egy útlevélnek.
Még a telefonkagylóval a kezemben eldöntöttem, hogy mit kell cselekednem, és hogy mit fogok mondani Anyának. Vigyáznom kellett rá, hisz Ti már mindent elrendeztetek – a bőröndök becsomagolva, a búcsútalálkozások megszervezve. Éreztem, hogy ez az újabb akadály végleg megtörné a nehéz szívvel hozott döntésbe vetett hitetek. Nem volt más választásom, azonnal le kellett utaznom Bukarestbe. Néhány egykori rabtársam ekkor már egészen magasra kapaszkodott a hatalom létráján, az ő segítségükre számítottam.
Anyának azt mondtam, hogy hirtelen berendeltek a külügyminisztériumba, mert jövendőbeli állásomról kell velem sürgősen tárgyalniuk. Kértem, maradjon még pár napig a hegyekben.
Bukarestben elsőnek egy régi petrozsényi bányászt hívtam fel, aki akkoriban már vezérigazgató volt az iparügyi minisztériumban. Gabival egyazon perben ítéltek el, büntetésünk jó részét is együtt töltöttük le. Barátságosan fogadott, meghallgatott, majd rögtön felhívta egy másik volt rabtársunkat, aki a belügyminisztériumban töltött be magas állást. Miután elmondta ki és milyen ügyben kéri a segítséget, az illető pár percnyi türelmet kért. A hallgatóból papírok zörgése hallatszott, majd a szinte hihetetlennek tűnő bejelentés: igen, a két okmány ott van a fiókjában. Pár nap múlva kezetekben volt a két útlevél a vízumokkal.
Az események gyorsan követték egymást. Bukarestben együtt töltöttünk még néhány napot, majd lekísértelek Konstancára. Az Izraelbe induló Transilvania nevű emigrációs hajóra váltottatok jegyet.
A konstancai vámhatóságnak újabb fényképeket kellett készíteni. Másolatukat ma is őrzöm. Soha, sem azelőtt, sem azután nem láttalak olyan végtelenül kétségbeesettnek, mint ezen a felvételen.
A kikötőben összefutottam egy régi barátommal, épp egy ifjúsági csoport behajózását irányította. Megkértem, intézzen Nektek egy kényelmesebb kabint, s szóljon néhány szót a kapitánynak érdeketekben.
Indulás előtt összeölelkeztünk. Halottsápadtan rebegtél még valamit a viszontlátásról, aztán elindultál a meredek, ingadozó lépcsőn. Nehezen kapaszkodtál felfele. Vissza-visszafordultál, bizonytalan, remegő kézzel integettél. Úgy éreztem, csak egy hívó szavamba kerülne, s azonnal visszafordulnátok. Hogy folytassuk közös életünket, mindegy, hogy milyen körülmények között. Csak együtt.
Akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy milyen az a fiatal ország, ahová elküldtelek. Hogy idős fejjel a durva idegenségbe, a határtalan nélkülözésbe, a testi-lelki nyomorba indultok. Azzal áltattam magamat, hogy megmentettelek egy sor megaláztatástól, a lenézettség nyomorúságaitól. Hogy nyugodt öregségetek lesz egy szabad országban.
1949-et írtunk, és én akkor én még nagyon bíztam az életben.
Egyedül maradtam. Nem először és nem utoljára. Így utólag azt is mondhatnám, hogy életem során mértéktelenül sokat voltam egyedül. Talán a magányosság jegyében születtem? Ha Rád gondolok, gyakran eszembe jut, hogy Tőled örökölhettem ezt a magányt. Mert Te is mindig egyedül voltál.
De hát nem csak ezt az átkos magányt kaptam Tőled. Már kora gyermekkoromban büszke voltam a köztünk lévő hasonlóságokra, hogy a bal fülem mögött, a hajamban van egy fehér tincs, akárcsak Neked... Persze, sok más tulajdonságodat is örököltem, az egészség már-már öncélú tiszteletét, vagy, hogy igyekszem minden sorscsapást felemelt fejjel elviselni.
Kivándorlásotok után majdnem másfél évtizednek kellett eltelnie, míg újra találkozhattunk, a hatvanas évek elején, Budapesten. Bébi sorsa után kutattál, csak nagy nehezen bukkantál nyomára. Megtudtad, hogy az utolsók között vitték el, és hogy sok más társával gyalog hajtották őket a magyar-osztrák határ felé. És, hogy túlélte a nácikat, még megélte a felszabadulást, de a rá következő napokban hirtelen meghalt. Teste nem bírta ki a nagy megerőltetést, napok alatt halálra vénült. Alig volt harmincöt éves. Aztán kimentetek a kerepesi temetőbe Anya szüleinek sírjához. Ma sem értem, miért nem akartátok, hogy Veletek menjek? Akkor nem volt bátorságom, de most csak megkérdem: felkerested-e első feleséged sírját? Vittél-e neki is virágot? Tudom, nagyon régen, 1918-ban halt meg. De hát sokáig éltetek együtt, és három lányod anyja volt. Éjjeliszekrényed mélyén egyszer megtaláltam a fényképét. Vajon hányszor vetted elő titokban ezt a képet, régi simogatásokról álmodozva?
Jó húsz évvel ezelőtt, hatvanévesen arra gondoltam, hogy ha a sors nekem is olyan hosszú életet szánt, mint Nektek, akkor előttem van még húsz év. És megriadtam. Mert hát Te is tudod, hatvantól akarva-akaratlanul is elkezdünk egy kicsit haldokolni. Nem az öregséggel járó nehézségektől ijedtem meg, nem a sokasodó betegségektől, tehetetlenségtől, nélkülözésektől, egyedülléttől. Nem! Én a hiábavalóságtól ijedtem meg! Az értelmetlen napoktól, hetektől és évektől. Amelyeket azóta a hátamon cipelek.
Persze, ma is van napi ritmusa az életemnek: reggelenként átnézem a napilapokat, néhány adást a televízióban is megnézek. Néha felháborodok a politikai eseményeken, vagy elkeserít a világ kegyetlensége. Aztán néha – ne kérdezd, hogy miért – várom a hétvégét.
Tudod, akkor hatvanévesen úgy éreztem, hogy magam után majdnem mindent elrendeztem.
Egyetlen fiam dossziéja, úgy gondoltam, rendben van. Kezdettől fogva megpróbáltam egy bensőséges apa-fiú kapcsolatot teremteni vele. Még egészen kicsi volt, de már úgy éreztem, hogy nekünk mindent tudnunk kell egymásról. Ha új cipőt vásároltam, megmutattam neki is. Ujjongva kérte, hogy dicsekedjük el barátjának, Bellónak is, a szomszédék kutyájának. Másnap reggel felszállt a triciklijére, elhajtott a szomszédba és hívta Bellót, hogy nézze meg az Apa új cipőjét. Egy másik alkalommal elcsavargott otthonról. Besötétedett, mire megtaláltam. Búsan hazafele bandulkoltunk, amikor egyszer csak megfogta a kezemet és felmutatott a csillagokra: – Nézd, Apa, az égi házmester gyújtogatni kezdte lámpásait... Még végzős orvostanhallgatóként is bánta, hogy nem lett újságíró, mint az apja. Reméltem, ő is úgy érzi, hogy szorosan egymáshoz tartozunk, és hogy minden rendben van köztünk. Remek ember lett belőle, sokkal többet ért el az életben, mint én.
Feleségem helyzetét is elrendezettnek éreztem. Biztonságos öregségére gondolva azt hittem, hogy ez a dosszié is lezártnak tekinthető. Várható volt, hogy ő marad egyedül. És hát bizonyos kor után az egyedül maradás nagyon nehéz. De azt reméltem, hagyok magam után annyi emlékfoszlányt, hogy fizikai hiányomat könnyebben elviselje. Leghőbb vágyam az volt, hogy biztonságban tudjon megöregedni. Végtelen hálával tartozom neki! Mindent eltűrt, mindig hitt bennem, mindenért megbocsátott. Kedvéért sokszor megpróbáltam magányom burkát áttörni. Néha tán még sikerült is.
De saját dossziémat ez alatt a húsz esztendő alatt sem sikerült rendbe hoznom. Még ma sem értem, hogy mi történt azon a márciusi éjszakán, hatvanhárom évvel ezelőtt. Mert nekem akkor kellett volna meghalnom. Az emberi világ egyik legnagyobb szörnyűsége, ha a gyerekek szüleik előtt pusztulnak el. És nekem, a fiadnak előtted kellett volna ezt megtennem, hogy egy fél évszázadon keresztül gyászolhass!
Apa, ez az utolsó tél kegyetlenül hosszú volt. Most március közepe van már, de a gesztenyefák még alig bimbóznak. Nagyon meg szeretném még érni ezt a tavaszt. Tegnapelőtt éjszaka halálod emléke ébresztett fel. Ezért írok most Neked, mert Te is mindig féltél a haláltól. Nem is a meghalástól, hanem a meghalással járó kibírhatatlan fájdalmaktól. Amikor visszafordíthatatlanul elváltunk egymástól, még éltél, szíved még vert, az agyad még működött, még gondolkoztál, és kegyetlen erőfeszítéseket tettél, hogy néhány szót szólj Anyának és nekem.
Mi történt azután, hogy otthagytunk haldokolni? Mit éreztél, Apa, azon az éjszakán? Észlelted-e még a fényeket a kórteremben, és hogy később átvittek a sötét, haldoklókkal teli szobába? Tudatosult-e még Benned, hogy hamarosan meg fogsz halni? Vajon mire gondoltál a halál küszöbén? Csend volt-e körülötted, vagy a haldoklók sóhajtásától nyögött a tér, akár azon a régi márciusi éjszakán, amikor csizmacsattogással közeledett felém a halál? Letérdeltem, arccal a fal felé. Elbúcsúztam Tőletek, bocsánatért esedezve a halálom okozta fájdalomért.
Ha újra felkeres a Pillanat, megpróbálok ismét bátor és nyugodt lenni. Unalmas lesz? Hosszasan kell majd várakoznom? Ezt egyelőre csak te tudod, Apa.
Offenbach, 1987–2003.
(A szöveget Hajdú Farkas-Zoltán gondozta.)
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 5. sz. (2004. május)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret