Balási András
Hogy omlik,
hogy olvad, roskad a harag, a harc,s az örökkön minden s mindenki ellen,
hogy esik szét, halványul egy-egy arc,
gomolygó homállyá szűnve szememben, hogy süllyed mindaz, mi úgy tűnt, igaz,
s velük megváltás-ígéret szerelmem,
hogy gyűl a sok ügyeskedő vigasz,
vigyázva rábólintott, visszanyelt nem, hogy kavarog az édes önsajnálat,
s lehel minden kételyre selymes választ,
hogy működik a pompás öncsalás,
valóra vált perpetuum mobile, könny s könny, félútról, fogaim közt tartva,
még visszanézve a tűnt túlsó partra,
csorog bizony, akár tavaszi láz
simogatta vén ereszből a hólé.
