Roth Endre
Választásaim
Sok mindent összeírtam hosszú életemben: rengeteg cikket, sok tanulmányt, néhány könyvet. Naplót sohasem vezettem, és önmagamról nem közöltem – de nem is írtam – semmit. Egyetlen kivétellel: életem legfájdalmasabb vesztesége, mindenben társam elvesztése után szükségét éreztem az önvallomásnak: Szerelem és fele-halál c. írásomat a Látó közölte (2001/1.). Annak az írásnak sem én vagyok a "főszereplője", hanem szerelmem, társam, feleségem, akinek emléket kívántam állítani. Valamiképp mégiscsak magamnak írtam, az írás katartikus hatással volt rám, általa győztem le a depressziót, amely majd két évig hatalmában tartott. Sokáig ellenálltam a külső késztetésnek, hogy saját életpályámról, sorsom alakulásáról, szellemi fejlődésemről, útkereséseimről és útvesztéseimről a nyilvánosság előtt adjak számot. Régebben olvastam Sarah Bernard önéletírását, amelynek egyik lapján a nagy francia tragika megjegyzi: mindig furcsállta, hogyan lehet egy férfiember hivatásos színész. A magamutogatás ugyanis – szerinte – természetes női hajlam, a férfiasság eszményével viszont ellentétes, az exhibicionista férfi – nem férfias. Engem nem csak a szemérem és a kötelező szerénység óvott a kitárulkozástól, hanem az a meggyőződés is, hogy, miután sosem voltam és nem vagyok közéleti személyiség, személyem – családtagjaimon, néhány, hozzám igen közelálló emberen kívül – senkit sem érdekel, vívódásaim nem tartoznak a nyilvánosság elé. Így hát nem publikusan végeztem időnként a szerintem is kötelező önvizsgálatot, nem közöltem harsányan a világgal, mit bántam meg és mit nem abból, amit az évek során tettem vagy nem tettem, mit gondolok ma másként, mint életem előző szakaszaiban. Vélekedéseim, állásfoglalásaim alakulása dolgozataimban nyomon követhető, bizonyítványomat magyarázni – Karinthy Frigyes rossz tanulója módjára – nem volt gusztusom. Akkor hát miért adtam most mégis a fejem erre a munkára? Hetvenhatodik életévében az ember önmagának is, szeretteinek, barátainak-ismerőseinek is, no meg tanítványainak, olvasóinak – ha történetesen tanáremberről, író-közlő gondolkodóról van szó – valamiféle számadással tartozik. Meggyőződésem, hogy a fiatal ember, ha még oly okos, tehetséges is, bölcs nem lehet. A bölcsesség az ész és a gazdag élettapasztalat együttes gyümölcse. Az évek múltával okosabbak nem, de bölcsebbek lehetünk. Mi, idősek, akik meg- s túléltük a huszadik század nagyobbik részének viszontagságait, sok mindent tudunk tapasztalatból, amit a fiatalok egyszerűen nem tudhatnak. Nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy bárki is az én tapasztalataimból tanulna valamit; végső soron mindenki csak a saját – jó és rossz, olykor keserves – tapasztalataiból okul; velem is így esett. Mégis ma úgy látom: talán nem haszontalan kísérlet egy életpályát kevéssel a záróra előtt végiggondolni, a számvetést a nyilvánosság elé tárni. Ám e dolgozat megszületésének legmélyebb indoka az a reményem, hogy az írásos fogalmazvány szigorúbb kötelmei saját magamat segítik hozzá sorsdöntő választásaim mélyebb elemzéséhez, jobb megértéséhez. Ennek az írásnak távolról sincs olyan súlya-szerepe életemben, mint az első sorokban említettnek, mégis számítok valamiféle megkönnyebbülésre a számvetés elvégzése után. Nem kívánom életem eseményeit időrendi sorrendben feleleveníteni és rögzíteni. Az elbeszélő jellegű írás nem az én műfajom, nem emlékezetemben elraktározott történetek sorát mesélem el. Meggyőződésem, hogy az emlékezet szelektív, olykor torzít, még akkor is, ha az emlékirat szerzője valósághűségre törekszik. Voltak és vannak barátaim, velük kapcsolatos jó és kevésbé jó tapasztalataim; kedvelt és nem kedvelt munkatársaim, ismerőseim; voltak rosszakaróim is. Sem előbbieket magasztalni, sem utóbbiakkal leszámolni, egyáltalán: személyekről ítélkezni nem szándékozom. Nem érzelmi életem, személyi kötődéseim meg távolodásaim alakulását kívánom feleleveníteni, ezekből csupán azt és annyit jegyzek fel, ami az egyedi eseteken valamiképpen túlmutat. Amire vállalkozom tehát: írásban eltöprengeni azon, hogyan s miért lettem az, aki vagyok. Szociológusként egyfajta, oldottabb esettanulmányt készítek intellektuális pályám alakulásáról, természetesen e pálya társadalmi-politikai vetületeit is vizsgálat alá vonva. Rólam van szó, de körülményeimről, az utóbbi évtizedek történetéről, társadalmi helyzetekről és azok változásairól is. Megkísérlem tehát valamiképpen összefonni az óhatatlanul szubjektív hangvételt a lehetőleg tárgyilagos hozzáállással, elemzéssel. Származásom, serdülőkorom és első választásaim Minden ember életpályája a nem általa választott, őt szorító-korlátozó társadalmi körülmények és az általa tudatosan vállalt cselekvési irányok függvényében alakul. Körülményeinket elsősorban és döntően születésünk határozza meg. Valamennyien egy adott társadalom, egy adott korszak emberei vagyunk, annak kereteiből kilépni semmiféle bűvészmutatvánnyal, bukfenccel nem lehet. (S ráadásul nem is biztos, hogy jobb volna, ha lehetne.) Elképzelni lehet, milyen jó is volna más korban – a múltban vagy a jövőben – élni, az ilyen elképzelést megvalósítani képtelenség. Korunkból kitörni éppoly megvalósíthatatlan vágy, mint a bőrünkből kibújni és kívülről szemlélni önmagunkat. Minden ember egy adott család gyermekeként jön a világra. Génjeinkben hordozzuk, kitörölhetetlenül, szüleink meg nagy- és dédszüleink, távolabbi elődeink biológiai örökségét. Genetikus programunk határozza meg sok egyéni adottságunkat, hajlamunkat. Aki jó vagy kiváló zenei adottságokkal születik – sajnálatomra, én nem –, abból később, ha körülményei ezen adottságokat ápolni, kiművelni engedik, meg ha maga nem rest ez irányban a kellő erőfeszítést kifejteni, hivatásos ének- vagy hangszeres előadóművész, esetleg zeneszerző válhat. Kellő, veleszületett adottságok hiányában a zenei pálya nem választható, vagy ha mégis választják, bizonyosan kudarcra vezet. Nagyon sok téren van ez így. Melyik mai fiatalembert ne vonzaná a futball-sztárok karrierje? Csakhogy nem mindenkit engednek adottságai a futballpályára, s azok közül, akik megpróbálják, keveseket segítenek a csúcsra veleszületett adottságai. Családunk azonban nemcsak genetikai programot ruház reánk, hanem meghatározott, összetett társadalmi "örökséget" is. Szüleink, családunk révén illeszkedünk be társadalmunkba. Család- és személynevünket kapjuk, s ezzel egy sor csoport-hovatartozási meghatározót is. Sem nemzeti (etnikai), sem vallási-felekezeti hovatartozásunkat nem választjuk, ezekbe beleszületünk. Családunk révén egy települési – városi vagy falusi – közösséghez tartozunk; egy adott társadalmi – alsó-, közép-, felső-osztályban, rétegben kezdjük életünket, művelt vagy műveletlen környezetben, könyvek között vagy azok nélkül töltjük gyermek- és ifjúkorunkat. Mindezek az adott (kapott, "ránkírt") életkörülmények valamennyiünket szorítanak, együttesen nyitják meg életünk útját, sportnyelven szólva: meghatározzák starthelyzetünket. Az ember azonban tudatos, értelemmel és akarattal bíró lény. Ilyen minőségében nem magatehetetlen rabja életkörülményeinek, módjában áll megváltoztatni azokat. Starthelyzetünk meghatározott, de a pálya hossza, amelyen futni fogunk, már nem, iránya sem. Az életpálya útjai bonyolultabbak, mint az atlétikáé, különböző irányokban tekeregnek, olykor összefolynak, máskor szétvállnak. S a futótól, minden csomóponton, útkereszteződésnél, választást követelnek. Tudattal és akarattal rendelkező lényként az ember – találó filozófiai fogalmazással – szabadságra ítéltetett. Súlyos ítélet, mert minden opcióval, szabad választással arányos felelősség is jár. Végső soron nem csupán külső, nem-választott körülményeink szorítanak valamennyiünket, hanem a magunk szabad választásai s az azokkal együttjáró felelősségünk is. Az is idetartozik azonban, hogy választásaink nem abszolút mértékben és módon szabadok: nem korlátlan számú, elvont lehetőség közül választhatunk életünk egy-egy fordulópontján, hanem néhány, ismét csak a körülmények adta, konkrét lehetőség közül. Ezeken kívül a lehetetlenség leselkedik. Hiába választja életcélul egy, tájainkon felcseperedő ifjú ember azt, hogy ő majd egyszer Nagy-Britannia uralkodója, Marokkó szultánja vagy arab olajsejk lesz, az ilyen választásnak a megvalósulási esélyei a nullával egyenlőek. Végül tehát azok vagyunk, amivé nem választott körülményeink és saját választásaink – amelyekért felelősséggel tartozunk – együttesen, sokszorosan összefonódó következményeik révén tettek bennünket. Ezt az összefonódást kísérlem meg a következőkben, saját életpályám esetében elemezni. Die Gnade der späten Geburt: a késői születés kegyelmét gyakran emlegették német barátaim az utóbbi évek hosszú beszélgetései során. Németországban kétszeresen a sors kegyelmének számított a második világháború után születni: egyrészt azért, mert ez megkímélte az embert a háború által mindenkire kirótt, kisebb-nagyobb, de elkerülhetetlen szenvedésektől; másrészt pedig mert felmentette a háború során és kapcsán megkerülhetetlen színvallás, felelősségvállalás, kiállás rendkívül kínos, bonyolult, nehezen feloldható vagy éppen feloldhatatlan erkölcsi dilemmái alól. Határhelyzetben választani kell, a heroikus választás veszedelmes és gyötrelmes. A normális ember nem kíván hős lenni; boldog, ha nem kerül határhelyzetbe; nem is tudhatja magáról igazándiból, hogyan viselkedne, ha (bal)sorsa ilyen helyzetbe sodorná. Békeidőben, stabil, különösen pedig prosperáló társadalomban kevesebb az esélye annak, hogy az "egyszerű" ember határhelyzetbe kerüljön. Én a huszadik század embere vagyok, abban éltem le hosszú életem. Ami már az új, 21. századra esik, csupán némi, bizonytalan ráadás. A későn születés kegyelmében (szerencséjében) részesültem is, nem is. Kilenc évvel az első világháború után jöttem a világra, így hát annak gyötrelmei nem érinthettek. 1938-ban, mikor a második világháború kezdődött, csupán 11 éves fiúcska voltam, még nem sokat értettem az egészből. Nem lettem katona, munkaszolgálatos sem (bár középiskolás tanulóként rövid, helyi jellegű kényszermunkára többször köteleztek). Szüleimmel Aradon éltünk a háború alatt, mindhárman megúsztuk a vészes esztendőket. E tekintetben kegyes volt hozzám a sors. Ahhoz nem elég későn születtem, hogy sorsom a kommunista rendszer több mint négy évtizedétől megkímélt volna. Ellenkezőleg, abban kellett ifjú- és felnőttéveim javát leélnem. E hosszú időszak kompromisszumairól, vívódásairól és választásairól a továbbiakban részletesen szólok. De megérhettem a rendszer bukását. Ismét úgy érezhettem: elég későn születtem ahhoz, hogy a nagy társadalmi megújulás korszakába léphessek. Idős emberként élvezhettem, sok millió embertársammal együtt, az új történelmi helyzet előnyeit. Thomas Mann jegyezte fel naplójában, hogy aznap, mikor Hitler öngyilkosságáról értesült, úgy érezte: személyes győzelmet aratott a gyűlölt diktátor felett, egyszerűen azzal, hogy túlélte őt. Magam is úgy éreztem Ceauşescu bukása és kivégzése után; meggyőződésem, hogy sokadmagammal osztoztam ebben az érzésben. A mi életünk folytatódott és új, kedvező fordulatot vett, az övé nyomorultul zárult. A túlélés önmagában siker volt – de új választásra és számadásra kötelezett. Ennek részletezésére is a továbbiakban, a maga helyén kerítek sort. Attól sem tekinthetek el, természetesen, hogy számomra túl későn jött a fordulat, valóban új életet, gyökeresen új irányú karriert már nem kezdhettem. Későbben születni ismét sokkal jobb lett volna. Ma egy új nemzedék nő fel, azoké, akik abban a szerencsében részesültek, hogy az összeomlott rendszer anyagi, erkölcsi, szellemi nyomorúságát nem ismerték. Számukra a szólásszabadság, a pluralizmus, a szabadpiaci verseny a természetes állapot. De nem biztosítéka a boldogulásnak. Mai, globális kockázatokkal vészterhes világunkban senki sem bízhat vakon a későn-születés szerencséjében. Magas és terebélyes családfával nem dicsekedhetem. Temesváron születtem, zsidó családban. Apám és anyám szülei is Temesváron laktak, de nem ott születtek; az én szüleim sem. A két család életútja eltért egymástól. Apai ágon dédszüleimről egyáltalában semmit, az anyaiakról nagyon keveset tudok. Szüleim életében eszembe sem jutott ezekről érdeklődni, ők pedig – emlékezetem szerint – sohasem említették nagyszüleiket. Jellemző eset ez, a nagyfokú területi és társadalmi mobilitás a 19. századi zsidó emancipáció és asszimiláció sajátosságaihoz tartozik: a családok, nemzedékek sorában többször változtattak lakhelyet meg foglalkozást, társadalmi státust is. Mivel a földművességhez nem kötődtek – önakaratuktól függetlenül, nem kötődhettek –, nem voltak területi gyökereik, nem élhettek, lakhattak évszázadok során egy és ugyanazon településen. Az emancipáció és az azzal egybefonódó asszimiláció megkövetelte a rugalmas alkalmazkodást, a lakhely és a foglalkozás gyakori változtatását. Az emancipálódó-asszimilálódó családok számára a mindenkori jelen érdekesebb is, fontosabb is volt, mint a múlt. A saját múltjuktól inkább elszakadni kívántak, mintsem nosztalgikusan kultiválni azt. Családomban – lányom, vőm, felnőtt unokám társaságában – az én meg a feleségem szüleiről, az egykori személyes kapcsolat alapján, olykor szó esik, távolabbi felmenőinkről – sohasem. Roth nagyapámat ismertem ugyan, de jelentős emlékem nincs róla, mivel csupán négyéves voltam, mikor elhalálozott. Tudom róla, hogy magánhivatalnok volt, de azt már nem, hogy milyen vállalatnál. Emlékszem a temesvári, erzsébetvárosi házra, amelyben laktak, ez annak idején tisztes jómódra vallott. Nem tudom, honnan és mikor kerültek Temesvárra, de azt igen, hogy ómamával egymás között gyakran németül beszéltek. Nem jiddisül, hanem a Hochdeutsch, német irodalmi nyelven. Anyanyelvük azonban a magyar volt, három gyermeküknek magyar utónevet adtak – Jenő, Alfréd és Hajnalka –, és kizárólag magyarul iskoláztatták őket. Jiddisül, az általam ismert felmenőim közül, senki sem beszélt, de nem is értett, ez a nyelv az én számomra is teljesen idegen, elvétve értek belőle néhány német hangzású szót. Júlia nagyanyám magas kort ért meg, özvegysége évtizedeiben velünk lakott, a háztartásban serénykedett, nem sokat beszélt; az ő szüleiről, rokonságáról vajmi keveset tudok. Alfréd nagybátyámat nem ismerhettem: tartalékos császári és királyi tüzérhadnagyként az első világháborúban, az orosz fronton elesett. Apám nem került a frontra, mivel a háború kitörésekor egyetemi hallgató volt. Gyógyszerészetet tanult, az első két évet Kolozsvárott, az utolsó kettőt Budapesten hallgatta. Friss diplomájával a zsebében 1916-ban ő is bevonult, gyógyszerészként, szintén hadnagyi rangban hadikórházban, előbb az Adria-parti Mosztárban, később Prágában szolgált, 1918-ban szerelt le. Apám volt az első egyetemet végzett, diplomás ember a családban. Hajnalka nagynéném, mint a család minden nőtagja, hivatásos háziasszony volt. Férjével, tizenkét éves lánygyermekével együtt 1944-ben Észak-Erdélyből, Galócásról deportálták Auschwitzba, onnan egyedül tért vissza. Igen idős korban, 95 éves korában hunyt el Aradon. Családomat az ő révén érintette a holokauszt. Amennyire meg tudom ítélni, meg aszerint, amit már felnőttként ismerősöktől hallottam róla, apám jó szakember volt. Idős, nyugdíjas korában engem kért, hogy botanikai és vegytani szakkönyveket szerezzek neki. A humán és társadalomtudományok iránt semmiféle érdeklődést nem mutatott, az én ilyen irányú tájékozódásomat teljes értetlenséggel fogadta. Szépirodalmat szívesen és sokat olvasott, bár olvasmányairól nem beszélgetett velem, engem e téren nem irányított. Illetve közvetetten igen: azzal, hogy szüleim házában nem túlságosan gazdag, mégis jó – kizárólag magyar nyelvű – könyvtár állt rendelkezésemre, amelyből nem hiányoztak a magyar és a világirodalom klasszikusai. Ezekből sok jó könyv ma is birtokomban van. Apám életeszménye a polgári jólét biztosítása volt a családja és a maga számára, de ezt sohasem sikerült elérnie. Az ő szülei kispolgári jólétben éltek, de nem voltak vagyonosak. Hiányzott az a kezdő tőke, amellyel elképzeléseit megvalósíthatta volna, s ezt házassága sem hozta meg számára. Alkalmazottként kezdte pályáját mások gyógyszertáraiban. Mikor én megszülettem, már gyógyszertár-tulajdonos volt Temesváron, de bankkölcsön révén jutott hozzá, amely életre szólóan megnyomorította. Pénzügyeinek részleteiről természetesen mit sem tudok, ezeket nyilván nem is volt miért az akkori óvodás meg elemista kisfiú orrára kötni, később sem beszélt velem erről a – számára nyilván kínos – témáról. Amit tudok, az az, hogy gyógyszertára rosszul ment, kénytelen volt eladni, megszabadulni tőle. Megpróbált egy szerényebb, petrozsényi patikát megvásárolni, ennek átírását az ő nevére, most már a negatív nemzetiségi diszkrimináció jegyében, a bukaresti egészségügyi minisztériumban megtagadták tőle. Ekkor vásárolt fogyó pénzecskéjével egy kicsiny "gyógyszerészeti laboratóriumot" Aradon, ez valójában egy kisipari létesítmény volt, amely – meglehetősen kezdetleges eszközökkel, amelyekre emlékszem – gyógycukorkákat, kenőcsöket meg más effélét állított elő. Hamarosan adókkal annyira megnyomorították, hogy teljesen tönkrement, fel kellett adnia. A háború kezdetekor már ismét alkalmazottként dolgozott egy gyógyszertárban. Ráadásul a háború alatt, a zsidótörvények okán hivatalosan nem dolgozhatott; mint jó munkaerőt "feketén", időlegesen mégis többször alkalmazták, így tudta, inkább rosszul, mint jól, családját a legnehezebb években eltartani. A háború után azonban ismét gyógyszertár-tulajdonos lett: nem tudom pontosan, hogyan, falun, Nagylakon nyitott patikát, úgy-ahogy felszerelte, és boldogan dolgozott benne egyedül. Ezúttal sem sok szerencsével: az 1947-es pénzbeváltás előtti napokon, a nem várt hatalmas forgalomtól boldogan, teljesen kiárusította készleteit, majd a felgyűlt zsáknyi papírpénzt a szemétbe dobhatta. 1948 nyarán államosították az ő nagyon szerény üzletét is, attól fogva nyugdíjaztatásáig ismét – ezúttal állami – alkalmazottként kereste kenyerét aradi gyógyszertárakban. Bár elismert szakember volt, "terhelt" kispolgári múltja és megátalkodott pártonkívülisége miatt állami gyógyszertár vezetését sohasem bízták rá. Summázva: édesapám, mint mondottam, jó gyógyszerész szakember, de örökös balsikerre ítéltetett üzletember volt. A tisztes polgári jólét, amire vágyott, egész életében elkerülte őt. Talpig becsületes ember volt, mindenkivel szemben jóindulatú és – feltehetően – kissé naiv, ezekkel a tulajdonságokkal pedig, abban a világban úgy boldogulni, ahogy ő szeretett volna, nem lehetett. Édesapám családja mélyen vallásos volt. A Roth-család a Monarhia-beli neológ hitközséghez tartozott, ez a 18. században az akkori német államok területén Moses Mendelsohn kezdeményezésére beindult sajátos zsidó reformáció terméke volt, amely Németországon kívül csak Ausztriában és Magyarországon, illetve az Osztrák-Magyar Monarhia területein vert gyökeret. A Kárpátokon túl nem volt ismeretes, a kelet-európai zsidóság teljes értetlenséggel állt vele szemben. Moses Mendelsohn a német és az általános felvilágosodás kiemelkedő alakja volt, vallásfilozófiája a felvilágosodás demokratikus, az egyenlő emberi jogokat és egyenlő méltóságot hirdető gondolatvilágába ágyazódott. A munkássága nyomán létrejött, a zsidó ortodoxiától eltérő irányzat nyitást jelentett az emancipáció és az asszimiláció irányába. Valójában nem a vallást magát reformálta, újította meg – egyetlen alapvető hittételen sem változtatott, jottányit sem –, hanem a köznapi életben való viselkedés mintáit. Pontosabban: fellazította a köznapi életet is rendkívül szigorúan szabályozó vallásos tradíciót. A neológok lemondtak a hagyományos, őket a lakosság többségétől megkülönböztető öltözékről, levágták rituális hajtincseiket, leborotválták szakállukat. Az utcán, iskolában, munkahelyen külső jel már nem különböztette meg őket keresztény polgártársaiktól. Gyermekeiket már nem a hagyományos, kizárólagosan vallási oktatásban részesítették, hanem nyilvános iskolákba adták, hogy azután bármilyen, a külső világban szokásos, elfogadott pályára léphessenek. Mendelsohn maga expressis verbis arra biztatta követőit, hogy annak a népnek a nyelvét használják, annak eszményeivel azonosuljanak, amelynek kötelékében élnek. A tizenkilencedik század során emancipálódó zsidók nagy része valóban német, osztrák, magyar hazafivá vált. Felix Mendelsohn-Bartholdy, a nagy német zeneszerző és karmester, Moses Mendelsohn unokája volt. Apám ebben az irányzatban nőtt fel. Hithű zsidóként otthon imádkozott, a rituális előírásokat betartva, minden reggel és este. Péntek este, szombaton délelőtt és ünnepekkor élete végéig sosem mulasztotta el – hacsak nem vis maior hatására – a zsinagóga felkeresésének kötelességét. De egyébként mindenben köznapi, modern emberként élt, viselkedett, dolgozott. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik: a neológ irányzat a vallásos életmód nagyon merev szabályaitól való fokozatos – főleg a nemzedékek váltásaiban megvalósuló – eltávolodást nem csupán lehetővé tette, de lavinaszerűen ki is provokálta azt. Óhatatlanul így történik ez minden ortodoxia, illetve – manapság használatos szóval – minden fundamentalizmus esetében: ha az egyeduralkodó eszmevilág zsilipjei egyszer fellazulnak, semmi sem akadályozhatja meg a rendszer egészének fokozatos leépülését. Ha már nem kell mindent kritikátlanul elfogadni és betartani, amit egy vitathatatlan külső, felső autoritás megkövetel, akkor hamarosan már mindent alá lehet vetni az autonóm, öntörvényű értelem bírálatának. Erősen vallásos érzelmű apám nem vallásos családból származó nőt választott feleségül, ami ortodox családban elképzelhetetlen lett volna. Roth nagyszüleimnél még kóser konyha volt, szüleim háztartásában az ősi rítusnak megfelelő étkezési szabályoknak nyoma veszett, a disznósült meg a sonka nem hiányzott az étrendünkből. Megnyílt az ősi hagyományoktól egyre messzebbre vezető út. És én – kb. tizennégy és tizennyolc éves korom között – végigmentem ezen az úton. Édesanyám leányneve Molnár Hajnalka volt. A Molnárok is zsidók voltak, de már erősebben asszimiláltak, mint a Rothok. Nem nagyapám magyarosította családnevét, hanem már az ő szülei, sőt valószínűleg nagyszülei. Nem keresztelkedtek ki, de nem is gyakorolták őseik vallását. Molnár Miksa nagyapám állami hivatalnok volt, a MÁV-nál futott be szép pályát. Nem volt felsőfokú végzettsége; nyitott szemmel élt a világban, figyelemmel kísérte annak dolgait. Édesanyám Resicabányán töltötte gyermekkorát, ahol nagyapám az első világháború végéig állomásfőnök volt, ez akkor szép társadalmi pozíciót jelentett. Az impériumváltás után került Temesvárra, a CFR átvette, a tartományi felügyelőségen foglalkoztatta, majd néhány év múlva vasúti felügyelőként nyugdíjazta. Azután még évekig magánhivatalnokként dolgozott egy szállító-vállalatnál. Románul néhány szónál, szakkifejezésnél többet nem tanult meg. Roth nagyapám, mint mondtam, korán elhalt, rám gyakorlatilag semmiféle befolyással nem volt, Molnár nagyapám viszont gyermekkorom meghatározó alakja lett. 1944-ben halt meg, utolsó, özvegyi éveiben Aradon, velünk lakott. Sokat és szeretettel foglalkozott velem, Temesváron sok időt töltöttem nagyszüleim józsefvárosi, Arany János utcai házában. Vallási közömbössége – apám állandó rosszallására – bizonyosan erősen befolyásolt a későbbiekben, bár sosem próbált meg e tekintetben közvetlenül irányítani, inkább kerülte ezt a témát. Zsidóságát sohasem tagadta, de nem is hangsúlyozta, magyarságát viszont tudatosan és rendszeresen kinyilvánította. Ő gondoskodott kisgyermekkoromban magyar mesekönyvekről, később ifjúsági irodalomról számomra, a magyar történelemről szóló könyveket is ő adta a kezembe. Nem volt magas képzettségű értelmiségi, de értelmes, tájékozott ember volt, nyitott gondolkodása nem maradhatott rám hatástalan. A Molnár családban is három gyermek volt. Böske nagynéném és László nagybátyám nem sokban befolyásolták az én fejlődésemet, élettörténetük e feljegyzések témakörén kívül esik. Mind a Roth, mind a Molnár családban az asszonyok háztartásbeliek voltak. Nem dolgoztak házon kívül, és lánykorukban nem is sokat taníttatták őket. Édesanyám mindössze hat polgárit végzett, az érettségiig sem jutott el, ugyanez áll Böske húgára és apám Hajnalka húgára is. Mindazonáltal verset, regényt sokat olvasott, lánykorában zongorázni is taníttatták, színházba vitték, a szellemi élet mozgását többé-kevésbé követte. Egész felnőttéletében a háztartást vezette, szíve melegét szeretteire – férjére, fiára, testvéreire, kevés egyéb rokonára – ontotta. Egy periódusban mégis kenyérkereső foglalkozást űzött: a háború éveiben, mikor édesapám, mint mondtam, csak olykor, időlegesen és "feketén" vállalhatott munkát, anyám tartotta el keze munkájával a családot: kézimunkázott, nagyon szép horgolt és hímzett abroszokat készített, ezeket valamilyen cég vásárolta meg tőle, és értékesítette, nem tudom, hol. Otthon dolgozott. Arra jól emlékszem, éjt nappallá téve görnyedt akkor, zokszó nélkül, munkája felett. De azután, amint lehetett, abbahagyta ezt a tevékenységet, csak elvétve készített családi használatra egy-egy szép darabot. Okos, sőt bölcs asszonynak ismertem, bölcsessége minden visszás élethelyzetben elnéző mosolyban nyilvánult meg. Végtelenül szelíd volt, sosem veszekedett, sőt, nem is ellenkezett senkivel. Helyeselt akkor is, ha ellentmondtak neki, mindenkire mindent ráhagyott, majd – a szelíd nők makacsságával – magától értetődően tette tovább, amit és ahogy jónak látott, amit és ahogy megszokott. Végtelen szelídségében ellenállhatatlanul szeretetreméltó volt, szerette is, becsülte is minden családtag, rokon, szomszéd és ismerős. Apám szemeivel látta a világot, apám közvetítésével viszonyult a világ dolgaihoz. Gyermekkoromban rajongva szerettem és felnőttkoromban is igyekeztem iránta érzett hálámat, szeretetemet, hűséges ragaszkodásomat kimutatni. De valahogy egyre kevesebb közölnivalónk volt egymással. Anyai szeretettel és kíváncsisággal érdeklődött a dolgaim iránt, de abból, amit elmondtam neki, egyre kevesebbet értett. Később úgy éreztem, önszántából szűkíti be látókörét, ahogy Terike találóan mondta, "kicsi életre" rendezkedett be, a házon kívüli világ ügyei egyre kevésbé érdekelték. A ráírt háziasszonyi szerepet elfogadta, magáévá tette, azon túllépni nem is akart. Remek háziasszony volt, kitűnően főzött; hangyaszorgalommal takarított. Gyenge testalkatú, törékeny egészségű asszony volt, de nyolcvanhét évet élt. A gondok, az örökös szűkösség megtörte. Elvet csinált az igénytelenségből, gyakori, "nekem így is jó" mondásával kétségbe ejtett. Életének legfőbb időtöltése volt szeretteit várni. Régebben mindennap várta, hogy apám a munkából, én az iskolából hazajöjjek. Mikor megözvegyült, már csak arra várt, hogy Terike és én időnként Aradra látogassunk. Miután – anyósommal együtt – Kolozsvárra költöztettük, mindennapi rövid látogatásunkra várt a nap és az éj többi órájában. Közös lakást szereztünk két özvegy anyánknak, mivel hozzánk mindkettőt együtt nem költöztethettük, választani viszont, melyik lakjék nálunk, nem lehetett. Nem valami fényes megoldás volt, de jobb, mintha mindkettőt hagytuk volna egymagában tengődni Aradon. Anyósom halála után anyám velünk, Majális utcai lakásunkban élt, s napjait akkor is csak otthonról való távozásunk és hazatérésünk tagolta: minden nap várt. Fokozatosan leszoktatta magát a világ dolgai iránti érdeklődésről, s én ezt egyre fájdalmasabban érzékeltem. Iskoláimat szülővárosomban, Temesváron kezdtem, ott jártam ki a négy elemit és a középiskola első osztályát. Azután szüleim Aradra költöztek, ott folytattam és végeztem a középiskolát. Arad lett serdülőkorom és ifjúkorom, barátságaim és szerelmem városa, ott választottam életutat. Kisgyerekkoromban egy, a lakásunk közelében működő német magánóvodába adtak. Akkor nem sok német szó ragadt rám – apám sokszor szórakozott elszólásaimon –, de később valószínűleg ez is segített a német nyelv elsajátításában. A középiskolában idegen nyelvekként franciát és németet tanítottak, nem oly módon, hogy valóban elsajátíthattam volna ezeket. Franciául és németül kielégítően csak később, egyetemi éveim alatt és után tanultam meg, külső segítség nélkül. Angolul – szintén önszorgalomból – csak úgy-ahogy (olvasni jól, beszélni gyengén), még később. Oroszul nem sok sikerrel tanulgattam: valamicskét értek, magam megértetni nemigen tudom. Az olasz nyelv mindig vonzott, ha nem hadarnak, értem, amit mondanak, de az aktív szókincsem vajmi csekély. A héber írásra, nyelvre a középiskolában, vallásórán tanítgattak, ebből már semmit sem tudok; egyszer voltam Izraelben turistaként, analfabétának éreztem magam, mert elolvasni sem tudtam az utcai feliratokat. Még egyet kell itt megemlítenem: "az én időmben" még tanítottak latint a középiskolában, ma már, véleményem szerint sajnálatos módon, nem. Nem lettem latinista, nem olvasok eredetiben latin szövegeket, ennek sosem éreztem szükségét, de értem azokat az egyetemes forgalomban lévő latin szavakat, kifejezéseket, mondásokat, amelyeket a modern tudományosság rendszeresen használ, s amelyek az európai kultúra közkincsei; megfigyelésem szerint ezek többségét az újabb nemzedékek egyébként jól iskolázott és ambiciózus tagjai sem értik, olykor kifejezetten félreértik, ami értékes gondolatok pontos elsajátítási lehetőségétől fosztja meg őket. Egy idegen nyelvről mondhatom, hogy szinte anyanyelvi szinten elsajátítottam, ez a román. Mégpedig azért, mert szüleim az első elemitől kezdve mindvégig román iskolába járattak. Sajátos kettősség kísérte végig életemet. Anyanyelvem magyar, szüleim házában, saját házasságomban, jó barátaimmal kizárólag magyarul beszéltünk mindig, szépirodalmi műveltségem és ízlésem alapja magyar. Iskoláimban nem tanultam, de tanítottam magyarul a kolozsvári "Babeş-Bolyai" egyetemen a rendszerváltás előtt és persze után is, a legutóbbi években a Sapientia EMTE-n is. Egyébként most már néhány éve németül is előadok az egyetemen. Románul, gondolom, kifogástalanul beszélek és írok, dolgozataim, könyveim egy részét románul, más részét magyarul írtam, egyes írásaimat magam fordítottam magyarról románra (mint például Shakespeare-könyvemet) vagy románról magyarra. Az iskola kiválasztása természetesen nem a hatéves gyermek választása volt. Miért határozott annak idején apám úgy, hogy román iskolába írat? Az első válasz kézenfekvő: azért, mert úgy találta, fia boldogulása érdekében, hogy annak az állam hivatalos nyelvét kifogástalanul kell elsajátítania. Erre az otthoni, magyarul beszélő környezet nem volt alkalmas. A magyar beszédet, műveltséget otthon kultiválták s nem eredménytelenül; az iskolának a másikat kellett biztosítania. Nemcsak az én apám gondolkodott így, hanem sok más akkori zsidó családfő. Volt azonban ennek a választásnak, az opportunitáson kívül, egy másik indítéka is: a harmincas évek Romániájában – legalábbis tudomásom szerint – csak felekezeti magyar iskola létezett, állami nem. Híres volt a temesvári piarista líceum; Aradon is volt katolikus fiú-középiskola; a magyar lányok – Terike leánytársai, ismerősei – a katolikus zárdában tanultak. A hithű zsidó családok ezekbe nem íratták gyermekeiket; vallásilag semleges magyar iskolába szívesen járatták volna őket. Egyébként magyar osztálytárs a román iskolában nem sok, de néhány mindig volt. Elemista koromból nem sok említésre méltó emlékem van. Sem különösképpen sikeres, "éltanuló", sem rossz tanuló nem voltam. Nem éreztem magam kisebbségiként diszkrimináltnak. De voltak osztálytársaim, akik fizikai fölényüket éreztették velem. Nem kellemes egy fiúnak az osztály kisebb növésű, gyengébb testalkatú tagjai közé tartozni. Ez később a kétszeres kisebbségi helyzetemből származó hátrányokkal fonódott össze. Kétszeres kisebbségi helyzetről szólok: természetesen mint zsidó gyermek szerepeltem, s ez az 1938 és 1940 közötti időszakban, a nyílt állampolitikaként művelt antiszemitizmus korában, az első romániai zsidótörvények után önmagában is mindennapi kockázattal járt; ugyanakkor abban az időben még távolról sem beszéltem tökéletesen románul, magyar családi hátterem nyilvánvaló volt, ez pedig csak fokozhatta a személyem iránti ellenszenvet. Így tehát az aradi "Moise Nicoară" líceum második, harmadik és – három hétig – negyedik osztályos tanulójaként (akkoriban egytől nyolcig számozták a középiskola osztályait) már ki voltam téve néhány többségi társam verbális és fizikai agressziójának. Ezek szemében fizikai gyengeségem faji alacsonyrendűségem természetes velejárójának tűnt, s egyáltalán nem restelltek ezzel visszaélni. Azokban az években utáltam meg az ököljog minden megnyilvánulását, és tanultam meg a túlerő nevében való fellépést az embertelenség megnyilvánulásának tekinteni. Az embertelenség ideológiája, amellyel akkor először, kisiskolásként szembesültem, a fasiszta ideológia volt. Hadd tegyek itt egy kis kitérőt. Szüleim szemében a fiúgyermek testi erőnléte külön figyelmet nem érdemelt. Eszükbe sem jutott, hogy egy születésileg gyenge testalkatú fiú izomzatát, állóképességét tornával, sporttal fejleszteni lehetne és kellene, az végképpen nem, hogy erre lelki egyensúlya, önbecsülése szempontjából szüksége lehetne. Egyébként: a fiút bármiféle sportra fogni külön kiadást jelentett volna, ezt nem tartották megengedhetőnek, ezért sem télen korcsolyázni, sem nyáron úszni nem taníttattak, semmiféle sportfelszerelést nem szereztek be. Korcsolyázni, síelni sohasem tanultam meg. A versenyszerű sportolás sohasem vonzott, és nem is lettem volna rá alkalmas, ám tizennégy-tizenöt éves koromban elkezdtem, jó ideig szüleim tudta nélkül, rendszeresen sportolni, ezt újonnan kialakuló környezetemnek, pajtásaimnak, barátaimnak köszönhettem. Ezek a barátaim úszni jártak a szabad Marosra, valamennyiüket azonban jóval előbb, kisebb korukban, úszómester tanította. Engem is hívtak, nem is kérdezték, tudok-e úszni, ezt minden valamirevaló aradi fiú magától értetődőnek tekintette. Szégyelltem mondani, hogy nem tudok, de amint a mély vízbe értem, elsüllyedtem. A nagy sodrásban – társaim éppen azt keresték – ez pillanatok alatt végzetes lehetett volna, szerencsére azonban a fiúk hamar észrevették szorultságomat, és nem kis erőfeszítéssel kihúztak a víz alól, és a partra vonszoltak. Erről a veszélyes kalandról szüleim sohasem értesültek. Restelltem magam és elhatároztam, változtatok a sorsomon. Két hétig titokban, egyedül kimentem mindennap a szabad Maros egy szakaszára, ahol láttam, hogy sekélyebb a víz, s kikísérleteztem, begyakoroltam az úszás mozdulatait. Azután jelentkeztem ismét a baráti társaságban, mondván, hogy most már tudok úszni, nem visz el a víz. Elővigyázatosan próbára tettek – s tényleg tudtam. Ez volt az első önálló választásom: olyasmibe kezdtem, ami felé szüleim nem irányítottak. Attól fogva az úszás a hosszú nyári hónapok mindennapos foglalatosságává, sporttá és szórakozássá vált számomra. Barátaimmal közösen hamarosan ún. "molnárcsónakot" szereztünk, később egy "szandolint" is (ez olyasmi, amit ma kajaknak hívnak), ezekkel órákig tartó, nem ritkán egész napos vízi túrákra vállalkoztunk, amelyeken már olykor lánypajtásaink is, Terikét is beleértve, részt vettek. Szívesen dicsekszem azzal, hogy az evezés-tudomány rangsorában, mert nagyon erősen ambicionáltam, már elismert helyet vívtam ki magamnak a társaságban. Úszni, evezni azután egész felnőttéletemben nagyon szerettem, s amikor csak lehetett, Terikével együtt gyakoroltam is, mindaddig, míg egyedül maradtam. Később, a háború után, most már Terikével teljes összhangban, rászoktattuk magunkat a havasi, erdei barangolásra, túrázásra, ez – sok egyéb haszna mellett – szorongásaim leküzdése kitűnő eszközének bizonyult. A negyvenes éveinkig a magas hegyeket jártuk, nyaranta többször egy-egy hétre, tíz napra kiszakítottuk magunkat a "civilizációból", nyomorúságos hegyi menedékházakban, olykor sátorban tanyáztunk, kockázatos, hosszú, ismeretlen utakra is vállalkoztunk hegyen-völgyön, olykor rengetegen át. Később a magas hegyi túrázás, a nagy kalandozások kora lejárt, de a Kolozsvár környéki erdőkbe, hegyekbe télen-nyáron, minden vasárnap kijártunk, ha esett, ha fújt, s tettük ezt mindaddig, míg Terike egyáltalán járni tudott (csak élete utolsó hónapjaiban nem). Persze nem lettem vasgyúró a sportolás révén, de egész életemre elfogadható erőnléthez, egészségi állapothoz jutottam. E kitérő után vissza a középiskolai pályafutásomhoz. 1940 őszén léptem a líceum negyedik osztályába. Ez már vészviharos időszak volt Romániában, a Vasgárda és Antonescu közös uralmának, a zsidóságot sújtó, most már nyílt és durva diszkriminációnak az ideje. Iskolakezdéskor már numerus clausus-szabály működött: csak korlátozott számú zsidó tanulót fogadtak be az állami iskolába. Balszerencsémre engem, néhány sorstársammal együtt, előző iskolai teljesítményünk alapján – igen. Egyes tanárok – nem valamennyi – és néhány osztálytárs részéről nap mint nap vegzálásnak, megszégyenítésnek, bántalmazásnak voltunk kitéve. A Vasgárda uralmának, szabad tombolásának ideje volt, ez és tanáraim meg többségi osztálytársaim közül többen nyíltan annak híveinek vallották, mutatták magukat. Szerencsémre azonban az egész nem tartott soká. A fasiszta hatalom néhány hét múlva már a numerus nullus szabályát léptette életbe. Egy napon az emberséges iskolaigazgató óra közben magához hívatta az összes zsidó tanulót, s közölte, sajnálja, de ki kell utasítania minket. S elrendelte, hogy azonnal, még szünet előtt távozzunk az épületből, ezzel elejét vette a kirekesztettek elleni atrocitásoknak. Temesváron és Nagyváradon működött zsidó líceum, Aradon nem. Ám mikor minket kizártak az állami iskolából, a sok jómódú polgárt magában foglaló aradi zsidó hitközség, költséget és fáradságot nem kímélve, felekezeti magániskolát szervezett: a gyermekek nem maradhattak az utcán, és számukra oktatást biztosítani – minden eshetőségre, a kilátástalanság idején is – feltétlenül illett. Tanárokat szerződtettek, ezek közül néhány magas képesítéssel rendelkezett, egyikük-másikuk semmilyennel sem; néhány egyetemi hallgató is akadt, akiket szintén kirúgtak az egyetemekről, s most a mi iskolánkban tanári állást kapott. Az új intézmény alig néhány hét alatt felállt, a város szívében, egy üres, többszobás lakásban, sebtében összehordott, csekély felszereléssel működni kezdett. S a román állam, érdekes módon, bár semmiképpen sem támogatta, hivatalosan nem is ismerte el, sőt tételesen kijelentette, hogy az általa esetlegesen kibocsájtandó bizonyítványokat semmilyen esetben sem fogadja el, négy éven át, a háború végéig mégis megtűrte ezt az iskolát. Az 1944-es augusztusi kiugrás, fordulat után viszont utólagosan elismerte. Így esett, hogy kortársaimmal együtt mindvégig tanulhattunk, nem is vesztettünk évet. 1944 őszén, létértelmét vesztve, megszűnt a mi magániskolánk, az utolsó – nyolcadik – osztályt megint az állami román líceumban jártam ki, egészen más körülmények között, ott érettségiztem 1945 júniusában. Hadd jegyezzek ide, ezzel kapcsolatban, megint csak kitérőként, egy jellemző történetet. Valamikor a hetvenes-nyolcvanas években derült ki, hogy egy román tanártársam a Babeş-Bolyain – más karon, szakon dolgozott, mint jómagam – aradi iskolatársként emlékszik rám. Én őrá nem emlékeztem. Kiderült, hogy két vagy három évvel fiatalabb nálam, alacsonyabb osztályba járt. Nem különös eset, hogy kisebb diák a nagyobbra emlékszik, fordítva nem. Alkalmi beszélgetéseink során egyszer azzal állt elő, nem érti, hogyan állíthatják egyesek, hogy Romániában a háború alatt a zsidó gyermekeket kizárták az állami iskolákból, mikor ő jól emlékszik rá, hogy én a "Moise Nicoară"-ban tanultam, iskolatársak voltunk. Azt is éreztette velem, valószínűnek tartja, hogy a felhánytorgatott zsidóüldözések egyéb jelenségei is annyira felelnek meg a valóságnak, mint a zsidóknak az állami iskolákból való eltávolításának – szerinte – "legendája". Próbáltam neki megmagyarázni, hogy emlékezete szelektíven működik: az 1940 előtti két és az 1944–45-ös iskolaévben valóban ott voltam, a négy háborús év során azonban nem, akkor feltehetően nem észlelte a hiányomat. Nekem egyébként írásos bizonyítékom van, az érettségi bizonyítványom hátlapján a román iskola pecséttel és aláírással tanúsítja, hogy a 4., 5., 6. és 7. osztályt az aradi "Liceul evreiesc fără drept de publicitate"-ban végeztem. Utolsó éves tanulóként szerepem volt az iskolában (erre visszatérek), feltehetően ezért ragadt meg személyem az emlékezetében, jelenlétemet utólag visszavetítette a háborús évekre. Az emlékezet, ha megbízhatónak véljük is, csalóka; különösképpen az, ha előítéletességgel párosul. A román állami iskolából való kiutasítást, a fennebb leírtak jó okán, felszabadulásként éltem meg. Egy csapásra megszűnt a mindennapos félelem, megaláztatás. Mi több, egy új, ezúttal kifejezetten barátságos, emberséges közegbe kerültem. A kirekesztők akkor, akaratukon kívül, jót cselekedtek velem és társaimmal. Magunk között voltunk ezután, mi, magyar-zsidó gyermekek, a tanárok is a mieink voltak. A tanítás románul folyt, egymás között az iskolában és azon kívül is kizárólag magyarul beszéltünk. Valamiféle védett szigetként működött ez az iskola: odakint zúgott a vihar, de odabent szelíd volt az éghajlat. Teljes értékű emberként kezeltek, és annak is éreztük magunkat. Egész további életemre meghatározó hatást gyakorolt ez az új környezet. Az akkori serdülők számára fontosabbnak tűnt az, ami bent, zárt szigetvilágunkban, mint ami odakint történt. Sok mindent – bár távolról sem mindent – tudtunk abból, ami a világban zajlott. De jól tudtuk, nem lehetett nem tudnunk azt, hogy körülöttünk igencsak mostoha, ténylegesen életveszélyes körülmények uralkodnak. Megkísérlem ezeket röviden leírni. A Vasgárda és Antonescu közös hatalomgyakorlásának idején, 1940 őszi hónapjaiban uralkodtak, a hétköznapi életben közvetlenül érzékelhetően, a legfeszültebb, a legveszélyesebb viszonyok. Az 1941 januári vasgárdista felkelés – amely Bukarestben az ismert vérengzéssel járt – és annak leverése után stabilizálódott, némileg "normalizálódott" a helyzet, már nem kellett mindennap attól félnünk, hogy agyonvernek az utcán. Tudtuk, szüleink sem titkolták, nem is tehették volna ezt, hogy valamennyiünk élete továbbra is állandó veszélyben van. Utólag derült ki, hajszálon – de nem az Antonescu-rezsim "jóakaratán" – múlott, hogy a dél-erdélyi zsidóságot nem deportálták, nem pusztították el, mint ahogy a jászvárosi, bukovinai, besszarábiai zsidóság nagy részével – utólagos, ma már nemzetközileg elismert számítások szerint kb. kétszáz-kétszázötvenezer emberrel – ténylegesen megtették. Volt egy periódus, 1942-ben, mikor az aradi zsidó családok előre becsomagolt hátizsákkal vártak a bármely nap, bármely éjszaka kiadható deportálási parancsra. A rémhír nem oktalanul terjedt el. Ma már dokumentumokból kétségen kívül tudható, hogy Antonescu "országvezető" az egész romániai zsidóság deportálását és megsemmisítését tervezte 1942-ben, amikor a német Endlösung ("végső megoldás") gépezete még csak beindulóban volt. A tervet végül nem hajtották végre, az államapparátus egy része, főleg a vasút vezetősége nem vállalta a szervezési-kivitelezési feladatot, a felkészülésre egy évi haladékot kértek. A következő évben azonban bekövetkezett a német és román csapatok sorsdöntő sztálingrádi veresége, amely után majdnem biztossá vált, hogy Hitler és szövetségesei nem nyerhetik meg a háborút. Ekkor már az "egészséges" politikai és népi opportunizmus parancsolt megállj-t a gyilkos terveknek: a háború elvesztése esetére jobbnak látszott nem még nagyobb szabású tömeggyilkossággal készülni. Feltehetően ennek tudható be, hogy a háború vége felé, legalábbis általam, általunk Aradon érzékelhetően, a román hatóságok türelmesebbek lettek a zsidóság iránt. Közben volt egy időszak, mikor a zsidó férfiakat a rendőrség az aradi Várba gyűjtötte, onnan szuronyos katonák őrizetében vitték őket "munkaszolgálatra", kényszermunka-táborba. Az édesapámat is. A Várból való kivonultatásuk gyászos jelenetének, nagyon sok társammal együtt, gyerekként szemtanúja voltam, akkor nem lehetett tudni, viszontlátjuk-e valaha az elhurcoltakat. Ám néhány hónap elteltével hazaengedték a diplomásokat, majd újabb hónapok múltán a többieket is, bár a munkaszolgálati kötelezettségük fennmaradt. Ezt ismételt, helyi, nem általános jellegű hatósági rendelkezésekkel érvényesítették is. Az édesapám például egy időben – már nem tudom pontosan, mennyi ideig – egy katonai kórházban teljesített, civil ruhásan, gyógyszerészként ilyen munkaszolgálatot. Sok más, faji alapú diszkriminációs intézkedés lépett életbe. A legelején néhány százezer zsidót megfosztottak román állampolgárságától, ez volt a peremre taszítás egyik legdurvább lépése, a nem állampolgár zsidó teljesen jogfosztottá, védtelenné vált. Semmiféle állami szolgálatban zsidó ember nem maradhatott. A sokféle egyéb foglalkozási tilalmat, amelyek apámat is sújtották, már említettem. A zsidó orvosok gyakorolhatták hivatásukat, de keresztény, "árja" beteget nem volt szabad kezelniük. Egy időben ki kellett írniuk névtáblájukra, hogy "medic jidan"; később csupán azt, hogy "medic evreu". Nem kevésbé igaz, hogy a lakosság nagy része nem volt hajlandó ezt a rendeletet betartani, mint a legközvetlenebb forrásból tudom: leendő apósom és anyósom – mindketten jó nevű orvosok – Hassinger utcai rendelőjét a háború egész ideje alatt mindennap felkeresték magyar és román nemzetiségű páciensek (ez utóbbiak között rendőrök, katonatisztek) is. A zsidó tulajdonokat – gyárakat, cégeket, üzleteket – sok esetben elkobozták, többször azonban úgy "románosították", hogy az eredeti tulajdonos a haszonélvezet valamely töredékét megtarthatta, olykor dolgozhatott is tovább a saját cégében, az új, névleges tulajdonossal való nem hivatalos, "csendes" megegyezés alapján. Több ízben hadisarcot vetettek ki minden zsidóra, úgymond a hadsereg felsegítésére ruhaneműk, mindenféle egyéb felszerelés beszolgáltatására kötelezték őket, hogy aztán a begyűjtött javak kit boldogítottak, sosem derült ki. A falvakon élő zsidókat erőszakkal, egyik napról a másikra városokba, főleg a megyeközpontokba telepítették, ezek hirtelen javaik nagy részét, esetenként egészét, ingóságaikat is beleértve, elveszítették. Ám az élet elemi feltételei mindezek dacára fennmaradtak, a városlakók legtöbbje megmaradhatott saját házában, lakásában, abban ritkán háborgatták; a sokféle diszkrimináló megszorítás, foglalkozási tilalom ellenére a felnőttek tették, ahogy lehetett, köznapi dolgukat, kerestek és találtak megélhetési, túlélési lehetőséget. Számunkra, akkori kamaszokra a lelki épség megőrzésének egyetlen járható útja, amelyre ösztönösen találtunk rá, az volt: úgy tenni, mintha lenne jövőnk, arra készülni, nem a halálra. Paradoxális módon: a végveszély tudatában éltünk, de nem engedtük magunkat ifjúságunktól, annak örömeitől megfosztani. A veszély tudata ugyanakkor érlelt. Szükségből – hamarabb nőttünk ki a gyermekkorból, hamarabb váltunk ifjakká, hamarabb léptünk az önálló döntések korába. Szinte teljes elszigeteltségben éltünk. Kormányrendelet szerint zsidó ember személyre szóló, rendkívüli esetre vonatkozó hatósági engedély nélkül nem hagyhatta el a várost. Ismerőseim közül senki sem mozdult ki Aradról néhány éven át. Utazásról, kirándulásról, nyaralásról szó sem lehetett, a tehetősebbek számára sem. Össze voltunk hát zárva, egymásra voltunk utalva. Télen-nyáron mindennap együtt voltunk. A szükségből – nem erényt, de – valamiféle előnyt kovácsoltunk. Iskolánk különös képződmény volt. Semmiképp sem reprodukálhatta az állami, román iskola merev szigorát. Egymás között voltunk, kicsi létszámú osztályokban, amelyekben a kapcsolatok egyhamar közvetlenekké, bajtársiasakká, barátiakká váltak. Az én osztályomban kialakult egy szűkebb, öttagú baráti társaság, amelynek serdülőkoromban, ifjúságomban meghatározó szerepe volt számomra. De – lazább alakzatban – létrejött egy szélesebb baráti kör is, ebben is az összetartozás és az összetartás szelleme uralkodott. Együtt kerestük az önvédelem és – az akkori körülményeket tekintetbe véve, mai szemmel nézve: gyermekien naiv módon – a jövőnk építésének útját. Nem volt testvérem; Terikének sem. Valószínűleg ez a körülmény is közrejátszott a serdülőkori barátság, a társkeresés rendkívüli fontosságához életünkben. Akkoriban még nem volt divat tájainkon a koedukáció. A középiskolákban, államiakban és felekezetiekben egyaránt, szigorúan elkülönítették a leányokat és a fiúkat. A mi iskolánkban azonban nem; egyszerűen nem volt rá mód két külön iskolát fenntartani. Ez is előnyünkre vált. Nemcsak arra gondolok itt, hogy a serdülő fiúk természetesen örültek a lányok mindennapi jelenlétének, közelségének – gondolom a lányok is, viszont –, hanem arra, hogy az együttlét jobb felkészítést nyújtott a való életre, teljesebb, humánusabb közeget biztosított valamennyiünk számára. Hamarosan kialakult egy szélesebb fiú-lány társaság, amelynek erővonalait néhány, mindenki által összetartozónak elismert pár alkotta. Persze, nem minden gyerekszerelem bizonyult tartósnak, az alakzat olykor változott, de az akkor bimbózó kapcsolatok némelyike szó szerint életre szólónak bizonyult. Ilyen volt, mint arról már részletesen írtam, Terike és az én kapcsolatom. Tanáraink is a "mieink" voltak, nem ellenséges idegenek, mint amott. Igen hamar megtanultuk bíráló szemmel figyelni tanáraink tevékenységét, megkülönböztetni az igazi tudást a mímelttől, a felsőbbséges, autoritér pózt a valós értékekre alapuló tekintélytől. Megengedtük magunknak, hogy harsányan kiröhögjük, diákcsínyjeink céltáblájává tegyük hóbortos tanárainkat, de elfogadtuk és tiszteltük azokat, akiktől – úgy láttuk – volt mit tanulnunk, s akik ugyanakkor ifjú, értelmes emberekként, nem valamiféle dresszúra tárgyaiként kezeltek minket. Az iskolai fegyelem kétségtelenül sokkal lazább volt, mint az állami iskolában, ahonnan kirúgtak minket. Meggyőződéssel állítom, hogy ez előnyünkre vált: megtanultunk disztingválni, saját fejünkkel gondolkodni. Be kell vallanom itt, hogy az első évben kifejezetten jó érdemjegyekben kifejezést nyerő iskolai teljesítményem a következő három év alatt fokozatosan romlott, mint ahogy több társamé is. De ez nem az intellektuális érdeklődés hiányát jelezte. Egyszerűen nem voltam, nem voltunk hajlandóak időt és energiát pazarolni olyan dolgok alapos elsajátítására, amelyek nem érdekeltek minket. Ilyenek voltak számomra a matematika és a természettudományok, ezekből a minimális szint elsajátítása akkor nekem elégségesnek tűnt. De ami érdekelt, vonzott, azzal nagyon is foglalkoztam. Frenetikusan olvastam, az elején főleg szépirodalmat, azzal kezdve, amit otthon találtam, később pedig az akkor számomra különböző forrásokból – közkönyvtárban, kölcsönkönyvtárban, baráti családoknál – fellelhető társadalomtudományi munkákat is. Mikor még televíziónak, magnónak, videónak hírét sem hallottuk, rádiónk sem volt, hiszen azt számunkra betiltották, a könyv volt művelődésünk egyetlen, de bővizű forrása s ez, állítom, előnyömre, előnyünkre vált. Oly sokat olvastam akkoriban, hogy sikeresen alapoztam meg későbbi általános műveltségemet, amely nélkül használható szakmai műveltséget a társadalomtudományok terén nem szerezhettem volna. A szűkebb és tágabb baráti társaság hathatósan támogatott ebben. A korlátoltság, a faragatlanság, a műveletlenség nem dicsőségnek, de szégyennek számított ebben a társaságban. Nem voltam könyvmoly, és a barátaim sem voltak azok. Úszni, evezni jártunk, mint mondottam, udvaroltunk a lányoknak, táncolni nagyon szerettünk, olykor egy-egy összejövetelen ittunk is; egyáltalán nem öregesen, sőt néha igencsak pajkosan viselkedtünk. De legjobban kedveltük a hosszú, tartalmas beszélgetéseket. Ezek alapja pedig a szívós önképzés volt. Önképzőkör alakult az iskolában. A nagyobb diákok maguk választotta témáról tartottak előadást, sosem kellett különösebb "mozgósítás", a terem minden alkalommal megtelt. De ez a keret, intézményes volta és a tanárok jelenléte miatt, nem elégített ki minket. Informális önképzőkört szerveztünk a fiú-lány vegyes társaságban, ez vasárnap délutáni összejövetelek alakjában működött, minden héten más háznál, uzsonnával és társalgással, de változatos, mindig vonzó kulturális programmal is egybekötve. Sorban tartottunk rövid előadásokat, de ennél érdekesebb hozzájárulások is adódtak. Szavalótehetséggel megáldott barátom verseket mondott, így lettem lelkes híve Ady Endre és József Attila költészetének. Tehetősebb társaim családjában nem hiányzott a gramofon és a lemeztár: minden alkalommal hallgattunk zenét is, így kerültem Beethoven, Mozart, Chopin és Liszt muzsikájának bűvkörébe. És a képzőművészet! Szebbnél szebb albumok kerültek elő, ezeket forgatni nem kis élvezetnek s további keresésre ösztönzőnek bizonyult. Mikor – sok évtized múltán – feleségemmel eljutottunk a nagy európai múzeumokba, ismerősként üdvözöltük az egyetemes művészet sok nagy alkotását. Ide tartozik, hogy az aradi zsidó polgári családokban a gyermekek rendszeres művelésére nem sajnálták sem a fáradságot, sem a pénzt. Legtöbb fiú- és leányismerősöm, barátom magánórákra járt: idegen nyelveket, zenét meg művészettörténetet tanultak. Az én szüleimnek ilyesmire nem tellett, semmiféle iskolán kívüli oktatásban nem részesültem, de társaim műveltetésének mégis haszonélvezőjévé, részesévé váltam, mert szokássá vált a társaságban a tanultakat megbeszélni, az ajánlott olvasmányokat a körben forgalmazni. Egyik jó barátom nővére zongoraművészi pályára készült, az ő házukban mindig lehetett jó zenét hallani; zenei témájú beszélgetéseket hallgatni. Ezekhez akkor, természetesen, nem tudtam hozzászólni, de profitálni belőlük – igen. A szélesebb társaságnak más, hivatásos muzsikusi pályára készülő tagja is volt. Idővel a rendszeres, közös zenehallgatás a társaság valóságos szükségletévé vált. Ez alapozta meg a későbbi, egyetemi éveinkkel kezdődő, rendszeres opera- és koncertlátogatói, életstílusunkhoz tartozó szokást. Egy szó mint száz: ez az iskolai, baráti társaság az önképzésre, művelődésre, a szellemi értékek felismerésére és tiszteletére, szeretetére rendkívül ösztönzőnek bizonyult. Így érlelődött számomra az első, önálló és sorsdöntő választások ideje. Nem egy választásról kell szólnom a továbbiakban, hanem az élet különböző területeire vonatkozó, de egymással mégis valamiképpen összefüggő választások – ahogy ma szokás mondani – csomagjáról. A serdülőkor – a lázadás kora. A serdülő elsősorban szülei, a fiú apja ellen lázad, illetve azok ellen a társadalmi struktúrák, életviteli minták ellen, amelyeket az ő szemében apja testesít meg. Ennek a lázadásnak a végletes, Freud által feltárt formája az Oidipusz-komplexus. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy ennek csírái közrejátszhattak viselkedésem kialakulásában, meggyőződésem szerint azonban túlnyomórészt prózaibb, inkább szociológiailag, mint mélylélektani szempontból megragadható mozgatórugókról van szó. Megkísérlem ezeket részletezni. Talán úgy fogalmazhatnám meg a legpontosabban: apám társadalmi helyzetétől, kispolgári mivoltától és mentalitásától kívántam mindenekelőtt elszakadni. Három, egymáshoz kapcsolódó, de egymásra nem redukálható választásról van szó: a pályaválasztásomról, őseim vallásától való eltávolodásomról és a kommunista mozgalomhoz való közeledésemről. Ezekről sorra szólok a következőkben. Ez a három önálló, külön-külön is, együtt különösen nagysúlyú döntés jelentette számomra a gyermekkorból a felnőttkorba való – meglehetősen korai – akaratlagos átlépés aktusát. Tizenhetedik és tizennyolcadik életévem között érlelődtek ki ezek a döntések. Apám értelmiségiként, gyógyszerész létére, üzletember volt, üzletében, mint bármilyen kereskedő, vett-eladott, ez nekem érdektelen, kicsinyes tevékenységnek tűnt. Ráadásul, mint a fentiekben leírtam, sikertelen üzletember volt, ez csak tetézhette viszolygásomat az ő pályájától. Értelmiségi pályára kívántam lépni, de olyanra, amelyben nem a pénz a mindennapi, elsődleges tét. Azzal apám is tisztában volt, hogy a gyógyszerészet engem nem érdekel, s meg sem kísérelte, hogy erre a pályára tereljen. Egy ideig úgy tűnt, találtunk egy kölcsönösen elfogadható megoldást: készüljek orvosnak. Ez, az ő szemében, minden körülmény között legalábbis szolid egzisztenciát, jó társadalmi helyzetet biztosító foglalkozássá válhatott volna számomra. Barátaim közül többen is ezt választották. Terike is, ő erre – utólag fényesen beigazolódott – elhivatottságot érzett. Mindkét szülője orvos volt, fel sem merült benne a gondolat, hogy más pályára is léphetne, bár alapos humán műveltséget szerzett, amelyet hosszú, együtt töltött éveink során állandóan gazdagított, csiszolt. Azzal a törekvésemmel, hogy szakszerűen és hivatásszerűen foglalkozzam humán tudományokkal, szűk baráti körömben senki sem osztozott. Terike is, barátaim is elfogadták és támogatták, de a legkevésbé sem beszéltek rá. Erre vonatkozó döntésemet teljesen önállóan, belső ösztönzésre hoztam meg, míg a fennebb említett, másik két választás közös elaborátumnak volt tekinthető. Az orvosi pálya, bár cseppet sem lelkesedtem érte, egy időben mégis elfogadható megoldásnak tűnt számomra. Ezt a lehetőséget utolsó középiskolás évemben úgy pontosítottam, hogy majd pszichiáter leszek. Az elmeorvoslás látszott humán érdeklődésemhez, első pszichológiai olvasmányaimhoz legközelebb állónak. Ez a szaktájékozódás már nem nagyon volt édesapám kedvére való, különcködésnek tartotta, de nem is nagyon tiltakozott ellene, úgy vélte, a hosszú tanulmányi évek alatt majd csak jobb belátásra jutok. Mint már mondottam, közvetlenül a háború befejezése után, 1945 nyárelején érettségiztem (elég közepes eredménnyel), rögtön azután vált időszerűvé az egyetemre való beiratkozás. Ahogy a terminus közeledett, egyre lohadt az orvosi tanulmányokhoz való kedvem. Akkoriban nem minden egyetemen, karon volt felvételi vizsga, de az orvosin, a rendszeres túljelentkezés miatt, igen. Két közeli barátommal együtt készültünk az akkor induló, magyar nyelvű Bolyai Egyetem marosvásárhelyi orvosi karán rendezendő első felvételi vizsgára. Miközben egyre biztosabb voltam benne, hogy nem kívánok orvos lenni, tőlem telhetően összeszedve magam, tanultam a felvételire. A látszatát is el akartam kerülni annak, hogy azért nem megyek az orvosira, mert nem vagyok képes a követelményeknek megfelelni. Bizonyítanom kellett a képességemet, mindenekelőtt a szüleim, de a barátaim és magam előtt is. És sikerült is: jelentkeztem a marosvásárhelyi felvételin, be is jutottam, meglehetősen jó helyezést értem el. Abban az évben, a háborúvég és a hatalomváltás zavaros körülményei között, a tanév nem ősszel, hanem csak januárban kezdődött az egyetemeken. Szerencsémre, mivel ezáltal nyílt lehetőségem a pályamódosításra. Szüleim tudta nélkül megkértem egy már Kolozsváron tartózkodó barátomat, adná be az irataimat a román egyetem bölcsészkarára (akkori nevén facultatea de litere şi filosofie). Ott felvételi vizsga nem volt, de kötelező orvosi vizsgálat igen, a jótét lélek arra is elment – helyettem s nevemben, őt megvizsgálták és engem egyetemi tanulmányokra alkalmasnak találtak. Ezzel a kegyes csalással kezdődött egyetemi pályafutásom. Mikor végre elérkezett a tanév kezdete, úgy búcsúztam el szüleimtől, hogy Marosvásárhelyre indulok, de a kolozsvári vonatra ültem fel. Egy levelet hagytam otthon, amelyet a szüleim távozásom után találtak meg. Megírtam benne, hogy semmiképpen sem kívánok orvosi pályára menni, más utat választottam. Hamarosan nagy megkönnyebbüléssel vettem kézhez apám rezignált válaszát: bár egyáltalán nem örül neki, de tudomásul veszi elhatározásomat, nem kívánja azt tovább vitatni s tőle telhetően támogatni fog. S valóban: sohasem tett, a későbbiekben, szemrehányást. Akkor derült ki először, hogy rosszul ítéltem meg: egyáltalán nem bizonyult kicsinyesnek, irántam érzett feltétlen szeretete és bizalma kerekedett fölül, s egyetemi éveim alatt mindvégig, anyagi lehetőségei határáig támogatott, úgyhogy – az akkori általános nyomorúság keretein belül – viszonylag jó körülmények között tanulhattam. Az időben ismét kissé előbbre lépve, be kell vallanom itt: felnőttéletem során tanultam meg jobban becsülni, tisztelni – szeretni is! – édesapámat, mint ifjú éveimben. Az ő világnézetétől, életviteli módjától való szándékolt eltávolodásom sikerült, s ezt, alapjaiban, sohasem bántam meg. De jószívűsége, családszeretete, emberségessége példaszerű maradt számomra. És sokkal később ébredtem rá: heves ifjonti lelkesedéseim, korai világnézeti és politikai elkötelezettségem iránti fenntartása, bölcs szkepticizmusa bizony indokolt volt. Még később rajtakaptam magam, hogy bizonyos kifejezéseit, szólásait, mozdulatait önkéntelenül átvettem. Régebben úgy tudtam, külsőleg egyáltalában nem hasonlítok rá, ő inkább testes ember volt, én sovány fiú. Ma már, olykor, mintha az ő vonásait is látnám a tükörben. Úgy látszik, a gyökerektől teljesen elszakadni nem lehet. Mondottam, 1945 őszén a kolozsvári román, akkor még Ferdinánd király nevét viselő egyetemre iratkoztam be, miután előzőleg a Bolyai marosvásárhelyi, orvosi karán felvételiztem sikeresen. Abban az évben – akkori és mai ismereteim szerint is – a Bolyain a bölcsésztudományi, filozófiai oktatás új folyama még nem indult be. Több barátom és későbbi kollégám – Kallós Miklós, Tóth Sándor és mások – egy évvel később, 1946 őszén kezdték tanulmányaikat. Román nyelvű elemi és középiskolai tanulmányaim után a román egyetemen való továbbtanulás magától adódott. Itt kezdtem, itt is végeztem. Az egyetem neve 1948-ban változott "Victor Babeş"-re. Itt neveztek ki utolsó éves hallgatóként, 1949 januárjában, a filozófiai tanszékre gyakornoknak. Itt ért az 1959-es "egyesítés", a "Babeş-Bolyai" létrejötte. Egész egyetemi, oktatói és tudományos pályafutásom ehhez az intézményhez kötött. Személyes emancipációm másik – valójában az előbb leírtnál hamarabb körvonalazódó – alapeleme őseim vallásától való határozott eltávolodásom volt. Előbb csak a külsőségek ellen lázadtam, nem voltam hajlandó a mindennapi kötelezettségekre – reggeli-esti imádkozásra, péntek esti, szombati templomozásra, ünnepi böjtre – vonatkozó előírásokat betartani. Később azután már a hittel magával fordultam szembe: bármiféle természetfeletti erő létének elismerését, annak beavatkozását a természeti jelenségekbe, a csodát mint lehetőséget és a csodavárást a következetes ésszerűség követelményeivel összeegyeztethetetlennek találtam. Anélkül persze hogy a max-weberi kifejezést ismertem volna, a világnak a modernitás szelleme szerinti "varázstalanításának" útjára léptem. És ismét anélkül, hogy Kantot olvastam volna, arra jöttem rá, hogy felnőtt egyénnek lenni annyit tesz, mint saját értelmi képességeidet mások irányítása nélkül használni, autonóm személlyé válni. "Sapere aude! Merészeld a saját értelmedet használni", írta a német filozófus közvetlenül az előbb idézett gondolat után. Ezeket az eszméket Kant egy rövid, a felvilágosodás lényegéről szóló írásában fogalmazta meg, s ő tudvalevőleg nem a felvilágosodás materialista irányzatához tartozott. Az előbbiek elmaradhatatlan kiegészítéseként arra is rádöbbentem, hogy, ismét Kanttal szólva, a heteronom (külső – transzcendens – megalapozású) erkölcsi tartás helyébe az autonóm, a belső indíttatású, a saját lelkiismeret parancsa szerint működő erkölcsiség kínálkozik. József Attila szavával: "Az én vezérem bensőmből vezérel!" A vérzivatar a békénél gyorsabban érlel: 1944 nyarán, mikor Románia kiugrott és átállt, még nem töltöttem be a 17. életévemet, de már eléggé tájékozottnak, döntő, felelős választásra érettnek tartottam magam. Jó barátaim kis csoportjával és szerelmemmel, későbbi feleségemmel együtt – akkor úgy véltük: érett megfontolás után – választottunk utat. A fasiszta ideológia, a fasiszta rendszer életünkre tört. Úgy éreztük: tennünk kell valamit. A számunkra morálisan kötelező antifasizmus radikálisnak vélt útját választottuk. Gyerekfejjel, 1944 nyarán, július-augusztus folyamán kezdtük az akkor még illegális kommunista mozgalom felé vezető szálakat keresni. Bátortalan mozgolódásunk még nem vezetett konkrét eredményre, de közvetlenül augusztus 23-a után beléphettünk az ifjúkommunista szövetségbe. Az mai szemmel nyilvánvaló, hogy az akkori elköteleződés ballépés volt. Akkori helyzetünkben, akkori eszünkkel logikus és etikus aktusnak tűnt. Egy bizonyos: semmiféle opportunitás nem motiválta, hiszen akkor még semmi sem volt eldöntve, senki sem tudhatta, mi, kamaszok legkevésbé, hogyan rendeződnek majd a háború után a dolgok, hogyan alakul és dől majd el az akkor még el sem kezdődött hatalmi harc. Hangsúlyozni kívánom, hogy a vallástól való eltávolodásom, a szabadgondolkodáshoz való közeledésem nem a kommunista opció következménye, hanem éppenséggel előzménye, és valószínűleg egyik feltétele is volt. Amint sem Max Webert, sem Kantot nem olvastam akkoriban, hangsúlyoznom kell: Marxot sem; semmiféle marxista színezetű irodalom sem került még a kezembe addig. A kommunista mozgalomhoz való csatlakozásom valójában nagyon kevés információ birtokában, inkább az elvont kommunista eszmeiség bűvkörében történt. Ennek az eszmeiségnek három olyan elemét tudom megnevezni, amelyek különösképpen vonzóan hatottak rám. Az első a polgárinál következetesebbnek tűnő demokratizmus, a társadalom többsége, a "dolgozók" érdekeinek szolgálata. A második az internacionalizmus, amelyet főleg és elsősorban a népek és az egyének egyenlőségét és emberi szolidaritását kifejező és szolgáló ideológiaként értékeltem. A harmadik pedig az a gondolat, hogy az egyén emberi értékét nem a pénzösszeg, amellyel rendelkezik, nem vagyona, birtoka határozza meg, hanem alkotásai és erkölcsi tartása. Akkor nem tudtam, hogy a létező szocializmus áldemokráciája véres parancsuralmat takar, azt sem, hogy az internacionalizmus eszményének nevében a Szovjetunió nagyhatalmi, erőszakkal terjeszkedő politikáját űzik. A harmadikként említett gondolatot – amelyet sokkal később Marx szövegeiben tételesen kifejtve fedeztem fel – a mindenkori baloldaliság ma is érvényes, ésszerűen és erkölcsi alapon cáfolhatatlan alapeszméjének tartom. Az előbbiekben leírt, három sarkalatos választást ifjúságom záróakkordjaiként, a felnőttkorba való átlépésem mozzanataiként éltem meg. Akkortól kezdve viselem a szabad választásaimmal járó felelősséget is. Életem új korszaka 1944-1945-ben kezdődött.