stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Gulyás Miklós

Találkozások és búcsú

Regényrészlet


Előjáték

A tisztelt olvasó jól fogja tenni, ha minél csekélyebb igényekkel fog az itt következő sorok olvasásához. Meglehetősen jelentéktelen csevegés az, amit nyújtok, és távol vagyok attól, hogy az elbeszélendő dolgoknak valami nagy fontosságot tulajdonítsak.
Falk Miksa

Honi nyelvünket illetőleg megvallani kényteleníttetem, hogy sok évi külföldi létem által szép nyelvünk kifejlésétől némileg idegen maradván...
Lamberg Ferenc

Báró és ifjú Wesselényi Miklós ki akart vándorolni, mert hazájában a zsarnokság, s az azzal járó elaljasodás megfojtott mindent. Széchenyi Istvánt még az is bántotta, hogy katonai előmenetele megállt a huszárkapitányságnál, talán a cári hadseregben gyorsabban lehetett volna magasrangú katonatiszt, hiszen magát a cárt is ismerte. De még jobb lett volna angolnak vagy amerikainak születni, vagy méginkább Amerikába, Bostonba, egy jóravaló feleséggel együtt kivándorolni.

De kezdjük az egészet az elejétől.

1789 nagy fontosságú évével indulunk el. Idősebb báró Wesselényi Miklós ugyanis ebben az évben tért vissza zsibói birtokára többéves kufsteini fogságából. Az Állami Vasmérő Hivatal könyvelője, Anders Lindeberg neje Stockholmban – Istállófalván – november 8-án meg fiúgyereket szült, aki apja nevét kapta. A kis Anders már olvasni tudott, amikor Zsibón 1796. december 30-án megszületett az ifjú báró, akit szintén apja után – Miklósnak – kereszteltek. Ő volt az egyetlen felnőttkort megért gyerek a családban, sorrendben a kilencedik, utána még született egy testvér, de az sem jutott el a serdülőkorig. Miklós nélkül tehát kihalt volna a zsibói Wesselényi család. Nem furcsa, hogy az egészséges szülők, akiknek orvosra is volt pénzük, csak egy gyermeket tudtak életben tartani? A szépséges mama, Cserei Heléna és Erdély legdaliásabb embere szerelméből miért nem származhatott több, az ifjú Miklóshoz hasonló életrevaló példány? Mert bizony daliás legény lett a fiatal báróból.

A zsibói jobbágyoknál, akik uraiknál egyszerűbb körülmények között laktak, a gyerektemetések száma a báróékénál nem volt nagyobb.

Az ifjú báró szüleiről sok történet maradt fenn. A leghíresebb valószínűleg legenda, de ha valami izgalmas, akkor az emberek el is akarják hinni. Az öreg Wesselényi Miklósról azt mesélik, hogy a szépséges Cserei Helénát csak hírből ismerte, és megszöktette egy kolostorból. Természetesen ez kitellett volna a belevaló arisztokratától, de ezt mégsem hiszem el. Csak borozás közti protestáns legénykedésnek tartom.

Bizonyítható ezzel szemben, hogy hadat üzent a szomszédos földbirtokosnak, Haller grófnak, meg is támadta, és ebből lettek a kufsteini börtönévek. Svéd hősünk, Lindeberg elhiszi az ifjú Wesselényinek, hogy apja magatartása politikai volt. Boldogtalan volt az öreg, de a fenyegetéseket nem tűrte. Semmi sem akadályozta meg őt abban, amit kötelességtudata és hazaszeretete követelt tőle.

Amikor az öreg Wesselényi visszatért a fogságból, mindent változatlanul talált. Felesége forró szerelmének tanúbizonyságát vélik ebben igazolni a hozzáértők. Én, ha nem is vagyok biztos dolgomban, Cserei Heléna félelmét urától valószínűbbnek tartom. Férje dühöngéseit, a szobában való remegéseket – gyerekeit védelmezően átkarolva – Heléna nem felejthette el. Nemcsak a szolganép, de öntudatlanul Cserei Heléna is hálás lehetett Bécsnek, hogy urukat néhány évre fogva tartotta.

A vegyes házasságok abban az időben különösen a katolikus főpapok szemében nem voltak népszerűek. Gyermekeiket reformátusnak keresztelték Wesselényiék, ami a zárdai atyák haragját vonta Helénára, mire a nagyszebeni zárdába rendelték hatheti vallásos oktatásra. A gyermekeket pedig anyai nagyapjuk kezébe akarták adatni (ez a Cserei-ág híres pápista volt), s tényleg el is szakították volna őket szüleiktől, ha a halál még az uralkodói rendelet kiadásának hónapjában ki nem ragad a négy közül két kicsit. Ha azonban a rendeletnek végrehajtatlan maradt is ez a része, a zárdai hat hét lelki kínzásait el nem kerülhette Cserei Heléna. A kálvinista krónikást tolmácsolom itt, de a tisztesség is ide kívánja az én véleményemet. Akármilyen kiállhatatlan is volt az öreg báró Wesselényi, ebben az esetben neki szurkolok.

1783-ban Heléna bevonult a szebeni orsolyita zárdába. Cselédséget vihetett magával, férje meglátogathatta, kijárhatott ismerőseihez, és színházba is.

Az egyszerűbb népnek a zárdai oktatás gyötrelmesebb volt. Egyeseket egész életükben tanítottak a római hitre, ugyanis kidobták, majd visszaparancsolták őket. Mások – ártatlan lányok – terhesen kerültek ki a kolostorból a hatheti oktatás után. Mi köze mindennek a keresztény erkölcshöz és szeretethez? – kérdezte az ifjú báró, és én is vele.

A nagyszebeni Pater H. Wesselényinének írt versét olvasva elhiszem, hogy a hathetes hitoktatás nem volt fenékig tejfel:

Gyermekeiteknek lett halálozását.
Nem ismeritek-e Istennek csapását.

Jó volna, te bűnös asszonyállat, ha megtérnél az Úrhoz. De ne halaszd sokáig, mert nem lehet tudni, hogy melyik pillanatban haragszik meg és elpusztít téged a pokol lángjában.

Heléna versben és 1785-ben írt válasza a feminista költészet gyöngyszeme. Nem meggyőződésből tért át, hanem szerelme hevében, szíve bálványáért. Talán még zsidó is lett volna érte. És így fejezi be a nagyszebeni atyának írt válaszát:

Hagyj fel hát téritő s intő szándékoddal
S bajlódjál ahelyett a magad bajoddal.
Mint igaz keresztény térj végre eszedre:
Több ostobaságot ne halmozz fejedre.
Intő szavaidat legfennebb csak szánom
S észretérésedet szivemből kívánom.

Csak fejedelemasszonyok engedhették meg maguknak ezt a hangot.

1796-ban tehát a kis Miklós meglátta a napvilágot. Rászületett arra a csuda egy vidékre, ahol európai műveltség és civilizáció pofozásokkal és párbajokkal párosult. A báró papa Voltaire-t olvasott, szépirodalmat fordított magyarra, a kastélyban színielőadásokat tartott, Kolozsvárott színházat alapított. Ménese, vadászatai híresek voltak. Ilyen környezetben tanulta meg a kis Miklós, hogy ő nem akárki.

Lindebergék szerint a nemesek okozták a világ legtöbb baját.

Házuk Istállófalva egyik legelőkelőbb épülete volt. Kétemeletes, sárga. Cselédlánnyal, a könyvtárnak használt szobában III. Gusztáv portréjával. Sokat beszéltek politikáról, különösen mióta szeretett királyukat egy álarcosbálon lelőtték. Az utcán udvariasan köszöntek sokkal szegényebb szomszédjaiknak, evvel is mutatván, hogy ők nem lovagok. A templom szegénypénztárának minden hónapban adtak pénzt. Nincstelen szomszédjaik, a fogatlan öregek és a szegények állandó gyerektemetései az igazságtalan földi létről tanúskodtak. Különben is a vasárnapi prédikáció az isten előtti egyenlőségről szólt. És ők komolyan vették a pap szavait. Lindebergék hétköznapjairól sokat nem tudunk, mert a lexikonok, almanachok és újságok főleg a királyok, nemesek, püspökök világáról szóltak.

Gyanítjuk azért, hogy Anders alig kilencéves korában elvesztett anyja, született Margaretha Christina Rebrén, kinek rövid szerepét a négy nővér vette át, sokat követelt Anderstól: ne vesse meg a szegényeket, tanulja a kis kátét, járjon szorgalmasan templomba, őrizkedjen a nemesektől, legyen a legjobb tanuló az iskolában, olvasson. A nők mindenben irányították. Nem voltak olyan műveltek, mint Cserei Heléna, de a boszorkányság náluk sem hiányzott. Lindeberg papa meg egyáltalán nem hasonlított a Wesselényi papához, hagyta magát irányítani.

Lindebergék tudták, hogy egy polgári család gyerekének iparkodnia kell. Egy lovag a társadalmi kapcsolatok, sőt még a jól hangzó név révén is érvényesül. Lindeberg papa mesélt a vikingekről, a svéd királyok hőstetteiről. Fia születésnapján, november 8-án pedig elmondta, hogy 1520-ban ezen a napon rendezett vérfürdőt a dán király a stockholmi Óváros főterén. Beszéltek I. Gusztávról, aki megalapította a szabad és független Svédországot, és hála ennek, megszabadultunk a pápistáktól. Meséltek a harmincéves háborúról, a svédek hősies harcáról a kontinensen, II. Gusztáv Adolf elestéről, a prágai csatáról, no meg III. Gusztávról, aki annyira szerette a népet, és ezért az ármányos nemesek végeztek vele. Volt versolvasás meg zsoltáréneklés is. Lindeberg papa vacsora előtt imádkozott a családdal, és miután leszedték az asztalt, olvasott a Bibliából. A kis Anders csak kísérettel járhatott a városban. Nemcsak a gyorsan hajtó hintóktól féltek, de a tolvajoktól, verekedő csavargóktól, a részegesektől. Nem könnyű szép ruhás gyereknek elvegyülni a piszkos tömegben.

Stockholm, mint Pest vagy Óbuda. Zugkocsmák, odúk, bűnös szenvedélyek, csavargók, ringyók. Rongyokba öltözöttek, mert koldulásból vagy zsebtolvajlásból éltek. Azért voltak tisztességesek is. Például a csipkeverő Fredrika Björkros az volt. Ott sántit hazafelé az ács özvegye, Emilie Urväder, Horváth Bözsinek, a kofának épp most fizet a katonafeleség, Lena Turing a káposztafejért, az éjszakai szeretkezéstől fáradt cselédlány, a Babics Mari majdnem elalszik járás közben, a szalagszövő Christina Solberg a bódés Faust feleségével beszélget. Egy fekete barát Budán fagylaltozik, a bádogos Petrovics özvegye a komorna Maria Barthelsson most vásárolt szoknyáját mustrálja, a rendőrőrmester Vihar Bálint a vitorlavászonvarró Glad özvegyének udvarol, Kertész Bözsit, a cselédlányt a tüzér Granat ölelgeti. A szövőnő Broberg bámulja a tökrészeg locsolójavító Hagmant, Costea Tünde a selyemszövőnő Hägg Kerstinnel pletykázik, a kenyérsütő cselédlány Oláh Mari és a csemegekészítőtestvérek, Brita Modig és Csurka Panni sugdolódznak, a vitorlaszövő Skoglund felesége a kocsmákban férjét keresi. A harangozónő Granberg apja vesebaját meséli a dobos Blom özvegyének. Továbbá megbámulhatjuk a konyhacselédlány Pintér Katit, a kertész Vorosilov Csongort, a kártyajátékszortírozó Steiner asszonyt, a hasábfavágó Pilblad özvegyét, a tengerész Vindropp feleségét. Négerek és kínaiak csak tudós könyvek rézkarcolataiként lelhetők meg errefelé, mondjuk, Ullman báró könyvtárában.

Tejeslányok, a házmesterek kapukat nyitogatnak. Kereskedőlegények és hivatalnokok sietnek az utcán. A bérkocsisok és a szekeresek üvöltenek a gyalogosokra. A szegények és csavargók lacikonyhában esznek. Az urak és hölgyek sétakocsikáznak vagy boltokat látogatnak. Alkonyatkor meg hazafelé mennek a napszámosok, targoncások, szekeresek és a puttonyos asszonyok. De ezzel a főváros nem halt ki. A forgalmasabb utcákon az elegánsabb urak elözönlik a kávéházakat, vagy bámulják a színházba özönlő hölgyeket. És maguk is továbbállnak. Kaszinóba vagy a hölgyeket követve, színházba. És mikor az előadásnak vége, két tisztviselő hitvesét nemcsak ittas, hanem tökéletesen részeg rendőrök megtámadják, mert "éjjel nem szabad az utcákon csavarogni". Egy úr érkezik oda, és dorgálni kezdi az éji vitézeket, de csak amikor több úr szól közbe, sikerül a hölgyeket megmenteni. A rendőröket semmi baj nem éri, mert ugyebár nem voltak józanok. A részeg ember elől a szénás szekér is ki szokott térni.

Az adósok fütyülnek, a hitelezők táncolnak, az újságírók egymást cibálják, az írók írnak, a közönség pedig nem olvas, az énekesnők betegek, a drámai színészek gyöngék. A szerkesztők gyalog járnak, a kiadók üveges hintóban.

Szép és élénk Pest és Stockholm, még a kicsinyke Kolozsvár is, de a Monarchia fővárosával összehasonlítva jelentéktelen vidéki kisvárosok. Tegyük hozzá, hogy Lindeberg és Wesselényi is provinciális figurák a Bécsben 1791-ben született gróf Széchenyi Istvánnal összehasonlítva.

1795-ben a székelyföldi Bölönön látta meg a Nap világát Farkas Sándor, regényünk negyedik főhőse.


Az iskoláztatás

Nekem nem volt magánnevelőm, mint egy grófnak vagy bárónak. Mennyi nyelvet tudnék, meg lovagolni és zongorázni is talán. Tanáraimmal Óbudán a Kiscelli utcai és Kiskorona utcai általános iskolákban, majd az Árpád gimnáziumban nem volt különös bajom. De az eredményt látva elégedetlen vagyok velük. Ha máshová jártam volna, mondjuk a kolozsvári unitáriusokhoz vagy a fasori evangélikusokhoz, akkor más lettem volna-e? Mi lett volna belőlem, ha Aquinói Szent Tamás lett volna a tanítóm?

Wesselényi Miklóst fejedelemhez méltóan neveltették. Erdély leggazdagabb urának egyetlen gyermekétől sokat vártak. A legtöbb erdélyi arisztokrata gyerek nyilvános iskolába járt, de Zsibó trónörökösének otthoni nevelést tanácsoltak. Különösen az öreg barát, Kazinczy Ferenc hangsúlyozta a papa példájának s tudásának hatását. Már itt el kell mondanom, hogy a eredmény ellenére panaszkodva emlegette a felnőtt ifjú báró, hogy mennyi arisztokrata gőggel, előítéletek, ferdeségek tömegével lépett emiatt az életbe. Ezek házinevelő nélküli énrám is érvényesek.

Miklós második nevelője, Pataky Mózes, a kolozsvári református kollégium természetrajz-, földrajz- és németprofesszorának fia volt. Az ifjú báró jó barátja lett, együtt utazták be Ausztriát, Itáliát.

1805-ben Kazinczy meglátogatta az öreg bárót, és a kilencéves Miklós szájtátva hallgathatta a két kufsteini fogoly beszélgetését. Ez lehetett a jó iskola. Wesselényit egy jó császár, Kazinczyt egy rossz vetette börtönbe, de erről biztosan hallgattak. Az őrök, a hideg falak ugyanazok voltak.

Ebben az évben tartotta a kilencéves Miklós első nyilvános beszédét megyéje marchalisán. Szónoki tehetsége rendkívüli volt. Mást is megtanult. Lovagolt, vívott, úszott, vadászott, evezett, és amikor kifejlődött, természetesnek vélte, hogy akit megkívánt, avval szeretkezett, és ha valaki megsértette őt, felpofozta vagy kihívta párbajra. Férfias szépsége hírhedt volt.

A nevelő nem bír a kis csemetével, hogyan is emelhetne kezet a főméltóságú magzatra? Az úrfinak szolgái vannak, parancsol, születése folytán többet engednek meg neki, mint másnak, kevesebbet kívánnak tőle. A professzorok képtelenek elfelejteni a szép kövér sertéseket s hordó borokat, melyeket őnagyságától kaptak. Így nő fel a növendék mágnás. Továbbtanulásról szó sincs. Csak lovakról, kutyákról meg puskákról, pedig nem is ért hozzájuk. Kártyán vesztegeti pénzét s vég nélküli hosszú idejét. Ez minden egyes mágnásgyerek nevelkedésére jellemző. Vannak, hála az égnek! – igen lelkes, nemes érzésű, mívelt eszű, velős tudományú mágnásaink; de őszintén megvallva, bizony ritka madarak.

Széchenyi István sem mondja kevésbé találóan, hogy milyen tompa agyúak az urak. Magyarországon Nádudvar környékét bájosabbnak kell tartani, mint Nápolyt. A ménesek rosszak, a földbirtokosok buták. A magyar termelő valami csodálatos önbizakodással azt hiszi, hogy minden, amit termel, elsőrangú. A magyar bortermelő nem a világpiac ízlése számára dolgozik, hanem saját ízlését akarja ráerőszakolni a külföldi vevőre.

A szegényebb osztályok műveltségi viszonyai gyászosak. Sírni kell, amikor a hétszilvafásokra nézünk. Műveletlenek, csak lefizetésre és leitatásra alkalmasak.

A jobb lányokat még tanítják is valamelyest Kolozsvárott, de csak kézimunkára és zongorára.

Ez volt a magyar sokszínűség, jöjjön a svéd egyszínűség.

Anders Lindeberg dadogott (és ragyás is volt). De nemcsak beszédhibája miatt nem tarthatott szónoklatokat, hanem azért sem, mert a nem rendi osztályoknak Svédországban sem volt fellépésre fórumuk.

Stockholm Óvárosába járt elemi iskolába. Jól tanult. Az iskola főbejárata olyan gyatra állapotban volt, hogy a szomszéd utcából lehetett csak bemenni. A tanulók városi alkalmazottak, munkások, kézművesek, alacsonyabb rangú katonatisztek fiaiból álltak, de azért voltak rendi gyerekek is (nemes, pap, módos polgár és földbirtokos paraszt fia). A tantárgyak mint Erdélyben: anyanyelv, történelem, földrajz, görög, német stb. Túl sok gyerek járt egy osztályba, és olyan sötét volt az osztályteremben, hogy télen egész nap világítani kellett. Az iskola igazgatója, Johan Carl Höjer, együttérző ember volt, mert a reggeli imádságot és zsoltáréneklést hét órára rakta át. El lehet-e várni attól a kisfiútól a tanuláshoz való kedvet, akinek reggel ötkor kell felkelnie, amikor nemcsak a szülők, de a cselédség is mélyen alszik még, és a sötétség, a fagy, a hó és az eső szövetséges hatalmaival kell viaskodnia. Ez bátorságot követel, amit az ő korukban alig várhatunk el, és általában egyedül mennek az iskolába, és lépéseik nem ritkán megcsúsznak.

Félelmetesen hideg volt a svéd iskola. Evangélikus gőg, érzéketlenség más hitek felé. Moralizálás. Írni, olvasni szinte mindenki tudott Svédországban, mert hazalátogatott a lelkipásztor híveihez, és kikérdezte őket a kiskátéból. Az Isten félelme a tudás kezdete. Törvénytisztelet és gyomorfekély karöltve. A nebuló fejébe beverték, hogy

Ne hidd, hogy valaki is vagy!
Ne hidd, hogy te épp olyan jó vagy, mint mi!
Ne hidd, hogy okosabb vagy nálunk!
Ne beszéld be magadnak, hogy jobb vagy, mint mi!
Ne hidd, hogy te többet tudsz nálunk!
Ne hidd, hogy te értékesebb vagy, mint mi!
Ne hidd, hogy te valamire képes vagy!
Ne nevess rajtunk!
Ne hidd, hogy te valakit is érdekelsz!
Ne hidd, hogy van valami, amire te minket meg tudsz tanítani!

Anders tanulmányait az uppsalai gimnáziumban folytatta. Uppsala kb. 70 kilométerre volt/van Stockholmtól, a középkorban alapított egyetemmel. Érseki székhely.

1805-ben kapott egy könyvprémiumot. A címét nem (csak) hetvenkedésből említem, de azért is, mert szerintem ez a zsibói kastély könyvtárában is megvolt: Oeuvres de Boileau. 1805 pedig azért is érdekes, mert ebben az évben tartotta a kilencéves Wesselényi Miklós első beszédét. Anders 1806-ban kitűnőre érettségizett. Uppsalában kezdte egyetemi tanulmányait is. Ha megsértették, nem gondolt párbajra. Úszni talán tudott, úszóiskola ugyanis volt Stockhomban. Később meg vízhez közel, a flottánál katonáskodott. Papáját és nővéreit húsvétkor, karácsonykor és a nyári vakációra látogatta meg, a hetven kilométeres út kora reggeltől késő estig tartott. Nyáron a számtalan legelőkapu megnyitására várakozni kellett. Az állomásokon való parasztfuvaros-, ló- és kocsicsere is bajosan hosszú időbe tellett. Tavasszal lassabban ment az utazás, mert beragadt a kerék, télen az isten járhatóvá tette az utakat, ha a hótakaró nem volt túl magas. A jobb módú nemesfiúk gyakrabban jártak haza kastélyaikba, a papa értük küldte a hintót kocsisukkal.


A svédek lelki alkata és igényei

Svédország is, Magyarország is királyság volt. Svédország örökké az is marad.

A XIX. század első felében a svéd trónon egy, a nép nyelvét nem tudó, a svéd kultúrát nem ismerő, Franciaországból importált király ült. A svéd uralkodók egyébként nagy általánosságban ismerték alattvalóik nyelvét és szokásait.

A magyar uralkodók már évszázadok óta képtelenek voltak egy épkézláb magyar mondatot összehozni. Alattvalóiknak nagy többsége úgyszintén.

Anders Lindeberg elhatározta, hogy ő majd elmagyarázza, mit kell egy bevándorolt svéd uralkodónak megtanulnia. A 27 éves katonatiszt kis füzetet írt Néhány gondolat egy svéd trónörökös nevelésének alapjairól címmel. Ha Wesselényi egy hasonló írással lepte volna meg a bécsi udvart, jött volna érte a pandúr. Hogy mit tett a svéd király, azt majd később mondjuk el.

Mielőtt elmélyülnénk a királynak (tulajdonképpen még csak uralkodóként viselkedő trónörökösnek) címzett írás tartalmában, kis magyarázat (svédezet) kívánatos:

1792-ben egy álarcosbálon hátulról lelőtték III. Gusztávunkat, aki nem kis mértékben a mi II. Józsefünkre hasonlított. Tudta, mit érez a nép, toleráns volt a más vallásúakkal szemben. Gusztáv fia – IV. Gusztáv Adolf – lett a király, aki Oroszországgal háborúba keveredett (ahogy ez egy valamirevaló svéd királyhoz illett), és elvesztette Svédország keleti provinciáját, Finnországot. (Lindeberg nem nagyon szomorú. Nem kár az elveszett országrészért, csak az a baj, hogy Oroszország közelebb került! A finn egy másik néptörzs, saját nyelve van, széles víz választja el őket Svédországtól. Az meg nekik sem rossz, hogy megszabadultak a svéd nyelvi dominanciától.) A magasrangú katonatiszteknek – vagyis a nemeseknek – az elveszett országrész feletti "bánat" kapóra jött, és egy forradalomnak nevezett összeesküvés során bebörtönözték, majd az országból elűzték a királyt, aki tudvalevőleg megvetette a francia forradalmat, és annak császárát. III. Gusztáv korlátozott értelmű és erkölcsű testvére lett az új uralkodó, egy népszerű dán herceg pedig a trónörökös. A dán azonban hamarosan meghalt, egyesek szerint meggyilkolták. Akkor a rendek Napóleonhoz fordultak, ő egyik marsallját küldte Stockholmba, akit a svéd király örökbe fogadott. A belőle lett XIV. Károly János több mint harminc évet élt a stockholmi királyi várban, ebből tízet befolyásos trónörökösként és húsznál többet Svédország és Norvégia királyaként.

A fiatal svéd katonatiszt, Lindeberg, belekezdett tehát a még királlyá nem koronázott Károly Jánosnak szóló mesébe. A trónörökös egy kukkot sem tudott (és nem is fog tudni) svédül, francia életében katolikus volt.

"Liberté, Egalité, Fraternité! Mort au roi!" Ezt tetováltatta egykoron karjára, és első hazájában nem nagyon tartotta valószínűnek, hogy ő, egy egyszerű polgár gyermeke majd a fókák és jávorszarvasok evangélikus és kékvérű királya lesz valamikor. Én is valószerűtlennek tartottam volna Óbudán, a Rákosi-időkben, hogy egyszer majd az északi sarkkör közelében leszek e Franciaországból importált svédországi dinasztia alattvalója. Agyamba vésték nemzeti költőnk sorait, hogy "akasszátok fel a királyokat".

Lindeberg nem akarja Őfelsége királyi felségét megsérteni, mondta előszavában. Én svéd vagyok és fontolóra vettem honfitársaim lelki alkatát és igényeit. Nem tartja magát mindig illetékesnek arra, hogy ítélkezzen a svédek felett. Ő csak azt akarja megmutatni, amit ő maga lát, és kerüli a régi idők túlzottan idealizáló képét a népről vagy a mizantróp lencséjét, amely csak a hibákat látja.

Van, aki itt, Svédországban született, és az égvilágon semmit sem ért abból, ami körülveszi őt, és olyan is van, akit idegen földről a körülmények vagy saját elhatározása hozott ide, de jelleme, szokásai megegyeznek új honfitársaiéval.

Az előszót így fejezi be: vagyok Őfelsége legalázatosabb szolgája. Stockholm, 1816. március 12.

Az új korszak erkölcstelensége az alsó középosztálynál vehető legjobban észre. (Leitatható, gusztustalan bocskorosok!)

A faragatlan tömegnél még bizonyos fokig megvan a természetes gondolkodás és a veleszületett igazságérzet.

A magasabb rendeket gyakran az igaz műveltség és becsületesség jellemzi. Anders Lindeberg örül, hogy a lovagiasságot lehet a tizenkilencedik század felvilágosulásával párosítani. Itt is tudom, kikről beszél. A svéd Széchenyikről vagy Wesselényikről.

De a nemesurak között találhatók meg azok is, akik a civilizáció legalacsonyabb lépcsőfokán állnak: észjárásuk gyatra, szokásaik gusztustalanok, gondolkodásmódjuk úgyszintén. Idegenmajmolásuk félresikerült, örömöt szerezni képtelenek, a luxust szeretik, bár pénzük és ízlésük nincs. Cím- és rangkorság jellemzi őket, a nagystílű kalandor eleganciája nélkül. Irigyek, de képtelenek ügyesen intrikálni. Külföldről importált üres pompaimádatuk belföldi bunkósággal van vegyítve. Egyszóval, telhetetlenek, középszerűek, műveltségük meg hiányos vagy felszínes.

A svédek még mindig becsületesek, őszinték, higgadtak, bátrak és szívósak. Értelmük egészséges, ítélőképességük biztos. Munkaszeretők és szorgalmasak, de csak abban, amit megtanultak.

A svédekből hiányzik az elevenség és a gyors felfogóképesség. Anders Lindeberg nem tudja, hogy a svéd nyájszellemet lehet jóakarattal is megközelíteni. Én bizony öntudatlanul azért vágytam el az eleven és kalandos Magyarországról, mert túl sok volt ott a zseni, a kuruc meg a labanc.

A svédek szeretik a szabadságot, de amikor ezt élvezni akarják, gyakran félrevezetik őket. Ez önfejűsködésbe vagy rabszolgaságba kergeti az embereket.

A fejedelmet az a nép birtokolja, amely felett uralkodni fog. Egy nemzet boldogsága vagy veszte az uralkodó jellemével függ össze. Minden országnak sajátságos természete van, a népnek erényei és hibái, karakterisztikus lelki alkata, jellemző ideái és szokásai. Ma már a társadalom nem egy elszigetelt család, melynek jóléte a házigazda értelmi képességeitől és akaraterejétől függ. A társadalom biztos alapokon és bölcs berendezésen nyugvó szilárd építmény. Az uralkodó feladata gondoskodni róla, hogy ez így maradjon, és hogy a szükség kívánta javításokat eszközölje. A király ma már örökli trónját, ami nyugalmat ad a nemzetnek. A jogart a törvény teszi örökletessé, amit a nép elismer, és beletörődik.

Az uralkodó nem szegényes kunyhóban születik, nem ismeri meg a szükséget, nem tanul meg engedelmeskedni, és nem a tapasztalat útján ismeri meg hivatását. Palotában születik, a bölcsőtől kezdve pompa és fényűzés veszi körül, kezdettől fogva tudja, hogy uralkodni fog, és csak elméletben képes összegyűjteni az uralkodáshoz szükséges tudást.

A fejedelem pompához és bőséghez, az őt körülvevők segítőkészségéhez van hozzászokva. Ha kíván valamit, azonnal teljesítik. Egy bölcs nevelő lehet az a támasz, amely megmentheti őt az elvakultságtól. A fejedelem jó tulajdonságait fejleszteni, a kevésbé előnyösöket pedig csírájukban elfojtani kell. Csak nevelés által lehet őt az üres felszínesség megvetésére, a hízelgéssel szembeni érzéketlenségre megtanítani. Lindeberg kihangsúlyozza, hogy alapossággal és óvatossággal kell a nevelőt kiválasztani, és az oktató munkája ne tartozzon az udvari teendőkhöz.

Az emberrel veleszületett a hiúság, vagyis az a vágy, hogy cselekedeteit a környezet becsülje, személyi tulajdonságait nagyra értékelje. A visszafeleselést és az ellenvetést csak higgadt elmével és nemes akarattal lehet elviselni. Megkövetelhető-e, hogy a hercegnek ne legyenek gyengéi? A nevelőnek fel kell hívnia a tanítvány figyelmét a környezet üres és szemfényvesztő nyelvezetére és viselkedésére. Különben félistenné emelkedik a fejedelem.

És kik veszik körül a királyt? Legtöbbször magasrangú, délceg és hízelgő ifjak, akik híjával vannak az élettapasztalatnak, a tudásnak, a természetességnek és a jellemszilárdságnak. És az sem lehetetlen, hogy tudatlanok és jellemtelenek.

A hercegnek születésétől fogva értékelnie és becsülnie kell azt a népet, amely fölött uralkodni fog egyszer. A haza legnagyobbjaival és érdemekben leggazdagabbjaival vegye magát körül. Itt nemcsak tudása gyarapításáról van szó, hanem arról, hogy a légkör felébressze és erősítse benne a vágyat, hogy egy nap méltó legyen honfitársait szolgálni.

Lindeberg nem akarja a trónörököst megfosztani az ifjúkor örömeitől, nem kívánja, hogy koraérett legyen. Csak azt, hogy ne csupán azonos korúakkal járjon össze.

A hercegnek ismernie kell azt az országot, amelyben uralkodni fog, de az elméleti tudás nem elegendő és nem is megbízható. Saját szemével kell meggyőződnie arról, hogy amit olvasott vagy hallott, igaz-e. Ezt a tudást azonban nem nyerheti el a főváros utcáin tett séták alkalmával vagy vidéki látogatásai során, amikor előkelő urak és ünneplőbe öltözött parasztok fogadják őt. Ilyen módon a palota fia nem ismerheti meg a kunyhó lakóit. A pompában élő herceg csak tökéletlen képet alkothat magának a nincstelenségről, a szükségről. Aki csak a palotát látta, hogyan ismerné a szűkölködést? És ha nem ismeri meg a népet, akkor a nemzet hangulatát, képességeit és magatartását sem tudja megítélni. Ne kísérjék őt olyan sokan, amikor a provinciákat látogatja, ne siessen és ne csak a nagy országutakon hajtson. A királyi pompa nem ébreszt bizalmat az emberekben, és a keresztülvágtatás nem nyújt alapos tudást az országról. Lassan kell hajtani, kevés kísérővel, s legyen közöttük nagy tudású és a helyi viszonyokban jártas személy. Figyelmesség és állhatatosság is szükséges. Aki csak a főváros fényűzéséből indul ki, nehezen tudja elképzelni a vidék nincstelenségét és a végtelen szükséget. A paraszt nem fitogtatja szegénységét, ritkán látható rongyos ruhában, és kunyhói nem piszkosak vagy füstösek. Azt se felejtsük, hogy a legjobban művelt földek gyakran az országutak mentén vannak. Lindeberg aztán mesélni kezd egy svéd királyról, aki egyedül és álruhában járta a kunyhókat, elbeszélgetett azok lakóival, és így ismerte meg birodalma helyzetét, alattvalói hangulatát, jólétük mértékét és az igazságszolgaltatást. XI. Károly nemcsak katonai hőstettei és hódításai által lett híres, de dicső és emlékezetes marad, mert támogatta a kereskedelmet, és fontos intézményeket alapított, amelyre Svédország gazdasága és alkotmánya épül.

XI. Károly – az igazságos. Akárcsak Mátyás király, akit Wesselényi Miklós a legrosszabb magyar királynak tartott. Vannak olyanok Svédországban is, akik nem osztják Anders Lindeberg véleményét XI. Károlyról sem, mert ő volt az, aki a XVII. században elsvédesítette a dánoktól elrabolt országrészeket. A "magyar" Mátyás pedig Európát akarta behozni, de népeinek lingua francát nem adott.

A királynak ismernie kell hazája történetét, folytatja Anders Lindeberg. Nevelője köteles lelkiismeretes és alapos útbaigazítást adni. Hízelgés, elvakultság vagy önérdek megtévesztheti a tanítványt, és ítélőképességét helytelen irányba befolyásolja.

A svédek nemzeti vonása a higgadtság, megbízhatóság és bátorság. Ezek a tulajdonságok régóta elismertek, és ma is megvannak, de megváltozott formában, mert a körülmények elkoptatták őket.

A svédek büszkék nevükre és szülőföldjükre, de istenítenek minden külföldit a hazai rovására. Nem hiszik, hogy hazájukon lehet segíteni vagy javítani. Gyanakvóak és pereskedésre hajlamosak, de ritkán rosszindulatúak vagy fondorlatosak. Pompára vágynak. A jó ízlésnek híján vannak. Hiúk. Címek és érdemrendek után áhítoznak. Lassúak a tárgyalásban, ennek ellenére döntéseik gyakran indokolatlanul gyorsak, és e döntések véghezvitelében fáradhatatlanok. Heves érzelmekre képtelenek, de dühkitöréseik iszonyúak, mindamellett nem bosszúállók. Általában mértéktartók és igénytelenek, de könnyen átesnek a másik végletbe, a falánkságba és szertelenségbe. Vérmérsékletük nagyjából olyan, mint a klíma, amelyben élnek. Erre gondoljon a trónörökös, a különböző tájékok jellegzetességéből ne induljon ki, amikor az egészet akarja megítélni. Különösen a főváros lakosai alkalmatlanok a svéd nép jellemének elbírálására.

Itt Anders Lindeberg hirtelen rokonszenves bizonytalanságot árul el: az egyén számtalan formában mutatkozik, formálja a szokás, a konvenció, a divat és az önteltség. Tulajdonképpen nehéz megmondani, hogy egy népnek mik is a természetes tulajdonságai.

A svédek tudják – mondom én –, hogy hazájuk a legszebb és a legjobb. Gőgjük magától értetődő, és annyira szimpatikus, hogy nem is érdekli őket, hogy én mit gondolok. Ha pedig nem szeretem hazájukat, új hazámat, magamra vessek. A disznótor nem erőszak!

Bizonyára nincs olyan nemzet, amelyet szavakkal lelkesíteni és megigézni annyira lehetetlen, mint a svédeket. Tények és meggyőződés szükséges ahhoz, hogy a svéd hinni kezdjen. Nehéz őt felvillanyozni és lángoló lelkesedésre késztetni. Mint a franciát. De a svéd buzgalma nem alszik ki gyorsan. Aki egyszer megnyerte bizalmát és tiszteletét, sokáig támaszkodhat azokra, és a nép nehezen képes a fejedelemről alkotott szemléletét megváltoztatni. Jó modor, tetszetős és csillogó szavak rövid időre meglephetik a svédeket, és megtéveszthetik ítélőképességüket, de amikor észreveszik, hogy ez csak máz, kijózanodnak. Amikor rájönnek, hogy becsapták őket, felháborodásuk mélységes és hosszútávú. A fejedelem legyen következetes, egyéniségét nyugalom és határozottság jellemezze. Ezáltal mutatja ki szeretetét népe iránt, és így nyer bizalmat. Ne utánozza más ország fejedelmét, Svédországban nem pompa kell! Közeledjen népéhez, felejtse el önnön nagyságát, a nép nem felejti el az övét. A svéd odaadóan, veleszületetten és kiapadhatatlanul szereti királyait, és ez az érzés nagyon lassan porlad el. Ebből adódik az az ellentmondás, hogy a nép szabadságszeretete ellenére nagyon ritka a bennszülött (sic!) királyok elleni felkelés.

A katonatiszt Lindeberg kihangsúlyozza aztán a király hadügyi tájékozottságának fontosságát (hősünk kicsit szemtelen, ugyanis Károly János előző életében marsall volt a francia hadseregben). Anders Lindeberg ezután számba veszi a svéd királyok elleni felkeléseket. Ha a fejedelem megtiltja a népnek, amit magának és környezetének megenged, az csak elégedetlenséget vagy irigységet vált ki azon boldog halandók iránt, akik az udvar privilégizált világában élnek, és fokozza a népben a hiú vágyat, hogy ebbe a társaságba ők is bejussanak.

Egy svéd király ne utánozza mások rendszerét, kövesse a sajátját. A trónörökösnek tehát megfontolt nevelője legyen, a nép társaságát keresse, legyen óvatos a talpnyalókkal szemben, ismerje meg országa történetét, ne utánozza a külföldi udvarokat! Legyen egyszerű!

Ötvenéves svédországi tartózkodásom alatt a bevándorolt király leszármazottját – a jelenlegi királyt – egyszer láttam a stockholmi Történelmi Múzeumban, a pilóta köszöntéséből tudom, hogy együtt repültünk egy alkalommal. A királynőnket meg láttam egy konferencia megnyitóján.

Lindeberg kinyomtatta az írást. A nyomdász óvatosságból – nem rosszindulatból – felküldött egy példányt az udvarhoz. Lindeberg erről mit sem tudott. Anders Lindeberget felhívták az udvari kancellárhoz, aki felajánlotta, hogy kifizeti a nyomtatás költségeit, és a királyi kézipénztárból nyugdíjat ad, ha megígéri, hogy a füzetet nem terjeszti. A rosszul fizetett katonatiszt elfogadta az ajánlatot. Az elkövetkező évtizedben – addig, míg a király megunta ellenfelét támogatni – mentegetőzhetett, különösen elleneivel szemben, hogy miért fogadta el a király megvesztegetését, és hogy meri kritizálni őfenségét, aki őt eltartja.


Az egyetlen igaz hit

A San Marco utcai cipész kirakatában olvastam, hogy Jézus az egyetlen megváltó. Ha az állt volna ott, hogy Jézus az emberiség megváltója, nála talpaltattam volna.

1789 nagy fontosságú év volt Stockholmban, mint korábban mondtuk. Az istállófalvi templomban keresztelték meg a kis Anderst, az egyetlen igaz hitre, a doktor Luther Márton által kezdeményezettre. Illesszük be ide, hogy Wesselényi valamiféle egynyelvű és egyvallású – esetleg nem túl sok vallású – Magyarországról álmodozott. Valami Svédország-féléről. Ha lehet, csak egy templom és egy lelkipásztor legyen a faluban. Akármilyen vallásra áttért volna, csakhogy megszüntesse a káoszt. Még katolizálni is hajlandó lett volna (és magával vitte volna egész Erdélyt). Emlékezzünk anyjára, aki nem vallásos meggyőződésből, hanem kizárólag szerelme miatt, vagyis haszonból tért református hitre.

Boldog ország, ahol egy nyelv, egy vallás, egy nemzet s származás s azonos szokások mindenkit rokonná tesznek!

Ilyen boldogan egyszínű volt egykoron az én Svédországom. Anders Lindeberg tudta, hogy az ő evangélikus vallása a legjobb, bár kétségei is voltak. Majd halálunk után, mikor a Teremtővel találkozunk, tudjuk meg, melyik vallás volt az igazi. Máshol meg így ír: A jövő vagy más világok ismerete az embernek meg nem adatott, ebbe behatolni buta kívánság, semmi más. Aki azt meri állítani, hogy tud valamit a jövőről, az vagy csaló vagy becsapott, és ilyeneket hinni az esztelenség tanújele.

Lindeberg, bár következetessen küzd a vallások közötti egyenlőségért, szereti a katolikusokat piszkálni. Pesten örül, hogy az ő evangélikus templomában három nyelven volt istentisztelet, a németre el is ment. Bécsben meg neheztelte, hogy mennyire el van dugva az evangélikus templom. (Volt egyáltalán katolikus templom Stockholmban?)

Kis számban már voltak Svédországban más hitűek is (katolikus kézművesek és vállalkozók, zsidó uzsorások és handlék), de őket még jóakarattal se lehetett megtürteknek nevezni. III. Gusztáv hirdethetett türelmet. A papság és az agymosott hívek éretlen babonának tartották a nem evangélikus vallást.

A kis Miklóst reformátusnak keresztelték Zsibón, de nem ez volt ott az egyetlen hit. A jobbágyok nem ritkán egyesült vagy nem egyesült görög hitet vallottak. A hívők nem, de papjaik ismerték a különbséget a két vallás között. A görög katolikusok semmit sem tudtak az újonnan vallott dogmáról, hogy a pápa az ő atyjuk. Még mindig Moszkvát (az orosz cárt) tekintették vallásuk fejének. Szívében görög vallású, állítja Wesselényi Miklós.

Farkas Sándor unitárius volt, Széchenyi meg katolikus. Hőseink tehát négy különböző hitet vallottak. Farkas Sándor nagyon kíváncsi természet: "Mindenható, ezek közül melyiknek imádsága foganatosabb előtted?"

Miklóst a hit nem nagyon érdekelte, a vallásszabadság annál inkább. Széchenyit elszomorította barátja érzéketlensége az Isten iránt.

Ideje, hogy bemutassuk regényünk fontos mellékszereplőjét, az egyetlenegy verséért ismert Kölcsey Ferencet, nekem e kor egyik legkedvesebbjét, aki értékrendszerem szerint a kor legokosabbja volt, akiből nem lett vezér, talán mert gyerekesen megható volt a humora, akinek örömére Magyarországon nem zajlott vallásháború, a protestáns sérelmek gyógyítása nem Luther és Kálvin oldaláról Pázmány ellenében folyt, hanem a katolikus papság és a római egyházhoz tartozó világiak között játszódott.

Horváth Mihály atya – másik kedvencem – azt hiszi, hogy az ír katolikusok helyzete már megoldódott, és hozza fel példának a magyarországi protestánsok helyzetének javítása érdekében. Farkas Sándor meg haragszik az írországi protestánsokra, hiszen alig vannak, de mégis annyi belőlük a püspök, az érsek és a pap, és nincs más kötelezettségük, mint a nagy dézsmák és jövedelmek beszedése.

És ha már az íreknél tartunk, hadd mondjam el, hogy manapság már Svédországban is van belőlük. Látom őket néha egy kocsma ablakán keresztül. Énekelnek, és nagyon fekete sört isznak. Egyetlen írrel találkoztam – egy patikus feleségével –, vele is régen. Nem kérdeztem, mégis belekezdett hazája piszkos és civilizálatlan katolikusainak leírásába. Úgy beszélt róluk, mint a patkányokról. Az ő hibája, hogy az írországi csaták úgynevezett objektív boncolgatására képtelen vagyok, és a katolikusoknak szurkolok. De be kellene fognom a számat, mert elvemet idegrendszerem mondja tollba.

Folytathatnánk az igazságtalanságokat. Magyarországon a városok és birtokosok a protestánsokat a birtokszerzéstől, törvényeik pedig a külföldi iskoláztatástól eltiltották. "Mennyi különböző vallás van hazánkban, s mennyi előítélet közöttök, minő balvélemények egymás ellen! Több kárt ennél semmi nem okozott...", mondta Wesselényi.

Wesselényi a francia és angol templomokban (az utóbbiakban különösen jól érezte magát, a zsoltárok és a nem túl dekorált falak szülőföldje templomaira emlékeztették) nem Istenre, hanem Erdélyre, szeretteire gondolt. Két lábon állt a földön. Otthon sokat tevékenykedett a református egyházközség szociális és nevelési munkájában. Az Istent gyakorlatiasan közelítette meg.

A katolikus gróf Széchenyi – mintha hívő lenne. Töpreng Istenen, a lelken, a halhatatlanságon. Lehet-e nagyobb boldogság, mint bizalommal, alázatossággal a Mindenhatóhoz felemelkedni. Az imádkozás nemcsak szent kötelesség, de az emberi méltóságnak legfelségesebb jussa. De azért nem tetszik neki, hogy Szent Bernát száznyolcvan kolostort alapított. Nem túlzás ez? Hát az ember szerzetességre született? Máshol meg azt olvashatjuk, hogy kétségbeesett azért, mert az emberek kölcsönösen kiátkozzák, és hitük miatt üldözik egymást.

Sokat, igen sokat töprengett ezen. Az emberek száz- meg százféle vallást követnek, melyek gyakran ellenségesen, sőt nekikeseredetten állnak egymással szemben; pedig az erény valamennyi ember számára ugyanaz! Nem más a zsidónak, mint a kereszténynek, nem más a mohamedánnak, mint a kínainak; és az emberek dőre vakságukban mégis áthághatatlan falakat emelnek, amelyek elválasztják egyik emberfiát a másiktól! Gyakran fájdalommal gondolt ezekre: ugyan miért nincsenek szellem-, helyesebben erkölcsgyakorló intézetek, ahol – vallásra való tekintet nélkül – mindenki gyakorolhatná a kötelességteljesítést, a helyes cselekvést, szóval mindenfajta erényt. Annyi meg annyi úszó, lovagló-, vívó-, torna- és testnevelő iskola és intézet van, amely ügyesebbé teszi – de jobbá nem – az embert. Még ortopédintézetek is vannak, ahol kiegyenesítik az elferdült testűeket. De lélekgyógyító intézet nincs sehol. Pedig bizonyára sokkal több a szellemileg elferdült és sérült emberfia! És ezt a magasztos igényt sem az iskola, sem a fegyház, sőt még a katolikus egyház sem tudja kielégíteni!

Miért vagyok katolikus? – adja fel a kérdést önnönmagának a gróf. – Miért nem vagyok valami más hitű? "Én szigorúan figyelembe vettem a katolikus vallás valamennyi szokását, mégpedig nem azért, hogy a parasztoknak példát mutassak. Ó, nem; mert az ilyesmi bizonyos mértékig a képmutatás rovatába tartoznék, – s aki így cselekszik, az voltaképpen nem egyéb, mint holmi “templomi csalimadár”; én azért jártam misére, gyónásra, mert katolikus vagyok, és ha török lennék, akkor török módra, ha zsidó, zsidó szokás szerint a mecsetben, a zsinagógában lettem volna áhítatos, lehet, hogy több okból más hitre tértem volna, de sokkal valószínűbb, hogy nem; – mert, amint mondottam, minden ember számára csak egyféle erény létezik, és csak a külső árnyalatok különbözőek, ám ezeket az okos ember szigorúan szem előtt tartja, mint ahogy egy “művelt ember” sem vét a bevett társasági szokások ellen, ha ezek sokszor merő ostobaságok is; hanem legfeljebb arra törekszik, hogy leküzdje és helyesbítse őket."

Erdélyben Széchenyi lelkesen felkiált: "Kolozsvárt öt vallás van s csak egy közös temető!" És folytatja franciául: "Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse, s ha tolerancia a vallás legmagasztosabb része, akkor bizony sohasem láttam marquable que Clausenburg!" Münchenben csak konstatálja, hogy a bajor hercegnő a porosz trónörökösbe szerelmes, és az is őbelé. A házasság a vallás különbözősége miatt nem jöhet létre.

A gróf szorgalmas misejáró, a gyónást egyenesen kedvelte. Vallását az egyház parancsai szerint gyakorolta, évenként legalább húsvétkor meggyónt. Bűneit a legapróbb részletekig felsorolta, nem ígért megbánást. Ha kedves volt a pap, néhány miatyánkkal beérte. Ha következetes és igazságos, akkor csak kétségbeesve oldotta fel a grófot bűnei alól. A gróf nem mindig áldozott, mert nem volt bizalma megigazulásában.

Az unitárius Farkas úgy gondolta, hogy az erkölcsi törekvésben és a lelkiismeret tisztán tartásában hibás az az elv, miszerint Jézus a mi bűneinkért szenvedett. Ha vallásos ceremóniákat tartunk és imádkozunk, amit a papok, katekézisek és teológiák prédikálnak, akkor bűneink megbocsájtatnak? Jézus talán nem is akart az egész emberiségnek egyetlen általános vallást alkotni. Ő csak azt látta: a zsidó papság vallásos szemfényvesztéseivel demoralizálta a népet, hogy annál önkényesebben uralkodjék. "Hiába akart volna (Jézus) észvallást, philosophiai míveltséget tanítani, az mind felül volt a köznép megfoghatóságán."

Farkas, az akkor még Magyarországon majdnem pogánynak tartatott szentháromságtagadó unitárius vallású, azt írta Kazinczynak, hogy nem próbálhat semmit, mert ő unitárius, székely és pénztelen. És tegyük hozzá, hogy Farkas Amerikában járván (mert oda is elkerült) mennyire örült, hogy ott nincsenek se nemesek, se történelmi egyházak, és nem szégyen vallást cserélni. Negyvennyolc vallás között egyik sem uralkodó, hanem egyforma jussal bíró vallás! Széchenyi és Wesselényi – ha fejedelmi trónusukról is – Farkas integritását csodálták.

Az egy-vallás rendszerhez szokott svédnek a magyarországi zűrzavar fejfájást kellett volna okozzon, de ő nem tartozott a bizonytalankodó fajtájuak közé.

1840-ben egy lutheránus pap – Székács József – emlékbeszédet tartott az Akadémiának egy elhunyt tagja, báró Prónay Sándor felett.

(Mert akkor már nekünk is volt Akadémiánk, nem csak nekünk. A több mint egy évtizede a báró és a gróf alapította tudóstársaságnak Farkas levelező tagja volt. Az akkor már több mint ötvenéves svéd akadémiát III. Gusztáv alapította egykoron, de tagsága – a magyarokéval ellentétben – nem képviselte az új időket. Tagadhatatlan azonban, hogy a svéd társaság híresebb lett – sőt világhírű –, de ezt csak most tudjuk.)

Svédországban döntik el ugyanis, ki a legokosabb a világon.

Anders mellett egy fiatal katolikus pap ült, akit előző évben tüntettek ki az Akadémia Nagydíjával (Lindeberget húsz évvel korábban egy rossz verséért Svédországban). A fiatal és szimpatikus papot Horváthnak hívták, az Akadémia által kitüntetett könyve Az ipar és kereskedelem története Magyarországban címet viselte.

Mihály atya ott ült és hallgatta evangélikus kollégáját, és odasúgta a svédnek, hogy milyen szép és jó a beszéd. A végén részt vett a sok szívből jövő egyöntetű Éliánnázásban. Lindeberg zárójelben elmagyarázza olvasóinak, hogy az élián svédül brávót jelent. Később Anders többször látott különböző vallású embereket egymással barátságosan beszélgetni. (Nem megható?, kérdezem.) És többen mondták és biztosították Lindeberget, hogy a különböző szekták Magyarországon a legjobb viszonyban vannak egymással. (Mi jóakaratúan elmosolyodunk, és netán a Táblák vallásháborúra emlékeztető vitáira gondolunk.)

Anderst felháborította, hogy Horvátországban protestánsok nem telepedhettek le. (Mintha Svédországba tárt karokkal csalogatták volna a katolikusokat.)

Eddig csak a hazai pályán mozgó igaz hitek és eretnekek viszonyait próbáltam érzékeltetni. A pogányokról is illik szót ejteni. A törökök már több mint százötven éve eltávoztak, és mecsetjeik az igaz hit templomai lettek. Azok a székelyek – a szombatosok –, akik hátat fordítottak a keresztény hitnek, sem nevezhetők eretnekeknek. A harmadik pogányság építette zsinagógáit, kóstolgatta a disznóhúst, és leborotválta a pajeszt. Egyre több – szüleik szomorúságára – már goj szeretővel bujálkodott. A rabbik hatalma – mint keresztény kollégáiké – mérséklődött.

Itt volt a török (a moszlim), aki nem bántotta a hatalma alá került nemzeteket, sőt ősi szokásaikat és intézményeiket jórészt békében hagyta. Felsőségét fenntartotta, és zsarnoki hatalmát űzte ugyan, mégpedig gyakran vad kegyetlenséggel, de a fő cél a sarcolás és pénzkicsikarás volt. De a népeknek megengedte, hogy belső dolgaik felett döntsenek, s önmagukat igazgassák.

A törököt gyűlöletessé tette önkénye, durvasága, kapzsisága, birtok- és magántulajdon szentségét nem tisztelő viselkedése. Gyűlölte a keresztény vallást, de a keresztény is gyűlölte az övét. A török ezzel szemben nem bántotta – vagy alig bántotta – a népi és ősi szokásokat. Az emberek ilyenekre érzékenyek, és ezért a népekben nem fejlődött ki olyan ellenséges érzelem velük szemben, mint más idegen nemzet felé. Wesselényit tolmácsoltam, de Kölcsey is hasonlóan közelítette meg "a moszlim kérdést". Azt kérdezte, hogy miért van az úgy, hogy Muhamed más vallások szemben erőszakot és üldözést parancsol híveinek, de mégsem üldözik a más vallásúakat, míg Jézus szelídséget prédikál, és emberszeretetre tanítja híveit, s a keresztények "dühöket az óceánon is keresztűlvivék?"

Milyen idegen hatalom iránt érzett a nép ellenséges viszonyt? Netalán a keresztény Ausztriára gondolt Wesselényi? Szót sem szólt Bethlen Gáborról, na meg Rákócziról, aki a keresztény Európától menekülve a moszlimoknál lelte meg oltalmát. Kossuth törökországi útját még nem tudhatta. És azt sem, hogy Bem apó cserbenhagyta ősei hitét.

A másik pogány nép, a szombatosok (ezek a székely csudacserebogarak, akiknek a zsidókhoz tulajdonképpen semmi közük se volt) okoskodtak a Biblia körül, talán úgy, hogy mi bajuk van a papoknak a szombattal, és mért költöztették át vasárnapra, hogy az Úristent hetente két napon kell magasztalni. Van erre a kétnapos dicshimnusz-hallgatásra az Istennek egyáltalán ideje, amikor gyámolítani kellene e Siralom Völgye lakosait? Maguk (papok segedelme nélkül) olvasták a Bibliát (ilyen műveltek voltak a székely atyafiak és anyaleányzók!), és arra a következtetésre jutottak, hogy nehéz egyszerre zsidónak és kereszténynek lenni. Nehéz a megbocsájtó Jézust és a kegyetlenül bosszúálló zsidó Istent egyformán szeretni. Ezek a jámbor emberek a hozzájuk egyáltalán nem hasonlítható zsidó istent választották.

A harmadik pogány – a zsidó – külön fejezetet érdemel. Erről majd később. A Mózes-hitűekről szóló históriát majd a Galathea gőzösön Bécs és Pest között kezdjük el, amikor a fedélzeten Anders Lindeberg és Chorin Áron, az aradi főrabbi beszédbe elegyedett, amíg a többiek – például Széchenyi István – ebédjüket fogyasztották. Chorint a törvény tiltotta a tréfli ételtől (bár nem tagadta, hogy már ideje volna megkóstolni), Andersnek a hajókonyha közép-kelet-európai kosztja túl fűszeres lehetett. Ez utóbbi csak feltételezés.

2001. Öt nap van még Szentestéig. A svédek már nem hiszik az Istent, de karácsony kora reggelén zsúfoltak a templomok. Százezer – talán még több – szép hangú és hitetlen fiatal és öreg minden héten gyakorolja a szebbnél szebb énekeket, amelyek a Teremtőt dicsőítik. A sírokat és templomokat gondosan ápolja az agnosztikus svéd nép.

Százezernyi bevándorolt mecseteket és katolikus templomokat épít e szekularizált anyaföldre.


Az egyetlen igazi nyelv

Svédországban mindenki tudott svédül, Magyarországon talán minden harmadik ember magyarul. Ifjúságom Óbudáján a piacon még repkedtek a bulgár, a sváb és a tót szavak, de ezek a nyelvek már akkor hattyúdalukat énekelték, esetleg négy fal közé szorultak.

1789 nagy fontosságú év volt Stockholmban, mint már korábban mondtam. A kis Anderst a lelkipásztor svédül fogadta az egyház közösségébe. A zsoltárok, a templomi feliratok nyelve ez volt, az érthetetlen latin szavak figyelmetlenségből a véletlen folytán fűszerként ittragadtak a katolikus időkből. Az utcán a feliratok kizárólag a dicsőség és hősök nyelvét idézték. (Nem úgy Pesten, ahol németül voltak.) Stockholmban természetes volt a svédül való megszólítás. A ringyók vagy a kocsmák után kutató idegen tengerészen kívül mindenki svédül beszélt. (Pesten keresték a közös nyelvet.)

A képzeletbeli dolgozatírás tárgya, mondjuk: Nyári vakáció. A nebulók: Széchenyi István, Anders Lindeberg, Farkas Sándor és Wesselényi Miklós. Egy órán át serceg a toll. Hazamegy a tárgyilagos és megvesztegethetetlen tanár úr, és javítgatni kezd. Ha a szókincset és a stilisztikai tudást veszi csak alapul, akkor a magyarok messze a svéd mögött vannak. Persze, Anders Lindebergnek könnyű, hiszen annyi meg annyi svéd király támogatta a svéd nyelvet. A protestáns kultúra is nagyon hasznos az anyanyelv oktatóinak! A királyok újra és újra fordíttatták a Bibliát, a svéd nyelvet akadémiával támogatták, a tájszólásokat és a hazai idegen nyelveket irtották, mint a gazt. Virult a nép nyelve, pontosabban az a nyelv, amit a nép nyelvének akartak. Lindeberg ötös. Wesselényi csak hármas. De a báró mentegetődzik, hogy ez nem az ő hibája, hanem Nagy Lajosé és Mátyás királyé, akik nem voltak hajlandók a magyart udvari beszéddé tenni. Kérkedik (hogy hármas fölét vagy négyes alát kapjon), hogy ő is, meg papája is a nyelvújító Kazinczy jó barátai voltak. Széchenyi csak kettest kap. (Ki meri a legnagyobb mágnást megbuktatni?) A gróf a bécsi környezetet okolja korlátozott magyartudásáért, de hozzáteszi, hogy szorgalmasan tanul.

De milyen jegyet kapjon Farkas Sándor? A tudós tanárok a formát, az idegen szavaktól való tartózkodást, a helyesírási szabályok betartását, a természetesen folyékony stílust tartják a legfontosabbnak, a tartalmat csak másodrendűnek. Így írt (nem a nyári vakációról) a bölöni Kafka (a prágai csak fél évszázad múlva – nagymamám előtt két évvel – fog megszületni):

1835. FEBRUÁR 8-án

Szobámban maradtam egész nap, számot vetni magammal. Mind elésorolám politikai bűneimet. Megfeszítettem emlékezetemet, hogy ötesztendei politikai tetteim, írásaim s beszédim még egyszer megvizsgálhassam. Azokot elébb egyenként a törvény szoros értelme szerinti bírálat alá vetettem, ítéltem, mintha idegent ítélnék, s magamot hazánknak akármely igazságosan magyarázott törvénye előtt tökéletesen tisztának találtam. Azután egy határtalan önkény széke előtt képzeltem magamot, s érzém, mennyi oldalról vagyok megtámadható, mint magános szegény ember, mint hivatalbeli s mint író.

De a megítéltetésig tenger aggódtatáson láttam magamot keresztül hurcoltatni. Lépteim után láthatatlanul leselkedtek egy fekete csoport zsoldosai. Minden nyomon éreztem jelenlétöket, barátim s jó ismerősim közt, minden társaságban s magános elmélkedésim alatt, sőt íróasztalomnál is hátam mögül belékacsintgatni papirosamba. A legközönségesebb kifejezésimnek ezer rejtett magyarázatját adták. Lassanként kezdettek dolgaim elakadni, láthatatlan erő dolgozott terveim ellen; elhidegült s gyanakodó arc állott mindenütt előttem. Elnémultam a társaságban, mert mindenikben ellenségem lappanghat. Olykor szolgai félelem verte le lelkemet, s olykor dühös kifakadásra lobbantam – de nem volt ki ellen. Kívántam megvívni ellenségeimmel, de az nem állott elé seholt. Kívántam nyílt szívvel s ártatlanságom egész érzetében menteni magamot a vádak ellen, de a vádló nem volt seholt, a vádat senki nem közölte velem.

Rágalom harapdosta mindenütt nevemet, költött bűnök büntetése ijesztgetett, és senki nem tudta származásuk kútfejét. Végre egészen megnémultam, gyűlöltem az embert, s e hazában, melyért annyit égek, annyit szenvedek, boldogságomra minden kinézés el volt vágva – s így éltem a bizonytalanságnak legkínosabb életét.

Végre a zsarnok palotájába idéztettem, titkos parancs által, titkos ajtón vezettetve bé. Egy fekete könyvre hivatkoztak ellenem, de a vádat senki fel nem olvasta, s vádló senki nem volt. Oltalmazásnak nem adatott hely; a büntetés kimondatott, s nem volt kihez appelálni. Hiában hordtam fel ártatlanságom, hiában kértem a törvény és igazság kiszolgáltatását, arra senki sem figyelmezett. Megfosztva álltam mindentől az életben, meggyalázva, elzárva a szabadságtól s a zsarnok által kigondolt minden lelki és testi kínoknak alája vettetve.

Könnyezünk. Ötös.

Lindeberg és Farkas, a két érthető és banális nevű polgár kapta – közel kétszáz év távlatából – a legjobb jegyeket. A svéd magyarítva Hársfahegy (az olvasónak talán szépen hangzik, de svédül köznapian, polgárosan vagyis semmitmondóan). Lehetne például, órás. A székely, a csaholó ordas, magyarosított román vagy szász vegyeskereskedő neve Bölönben.

Ezzel szemben nehéz elképzelni Wesselényit vagy Széchenyit órásnak vagy szatócsnak. Adott esetben éjjeliőrnek, igen. Mi, kutyabőrtelenek e nevek hallatán földig hajolunk. De akik már az Anjouk idejében nemesek voltak, elmosolyodnak e két betolakodó arisztokrata nevét hallván. Wesselényi nemrég még szláv volt, a neve vidám is, meg menyegző is, és nem volt olyan régen, amikor Széchenyit még Szabónak hívták. Az erdélyi mágnások bizony számon tartották, hogy a gróf úr ötödik ősapja még nem is volt nemes.

Én, aki értelmező- és szinonimaszótárok segédletével, tanácsadó barátok támogatásával írom ezt a regényt, Farkassal és Wesselényivel osztom anyanyelvemet, és közel ötven éve tanulom a Lindebergét. Mennyivel hasznosabb lett volna, ha mondjuk Franciaországból Angliába költöztem volna. A köztársasági elnök franciájával és a királynő angolságával a legoktalanabb tartalom is zseniálisnak hangzana. Nagy átok svéd nyelvűnek vagy magyar nyelvűnek születni. Ez különösen a magyarra vonatkozik, erre az Európába idetévedt nyelvre. A svéd a fókák társaságában még valamelyest otthonos Európában, el-eltárgyaloghat néhány más laposgermánnal, például a norvéggal, kinek beszédét könnyebben megérti, mint a nehezebb svéd tájszólásokat. Természetesen csak akkor, ha a norvég nem valamely nehezebb norvég tájszólásban beszél.

Konstatálnunk kell azt a nagy igazságtalanságot, hogy a svédeknek és magyaroknak egész életüket idegen nyelvek biflázásával kell eltölteniök, míg a nagyhatalmak polgárai azonnal belevághatnak a nagy gondolkodók műveibe. Hősünket, az Amerika-utazót, Farkas Sándort csak mi ismerjük, míg Alexis de Tocqueville-t az egész világ. Mi, magyarok esetleg avval vigasztalhatjuk magunkat, hogy nagyszabású titkaink vannak.A Kárpát-medencében annyi nyelven imádkoztak, hogy mindegyiket még az Úristen sem volt képes megérteni. Anders Lindeberg filozófál.

A magyarországi törzsek különböznek egymástól nyelvek, vallások, szokások és kiváltságok terén. Egyetlenegy nyelv vagy vallás sem mondhatja magát uralkodónak. A német nyelvet kellett volna dominálóvá tenni, és ily módon beavatni ezeket a keleti törzseket a német műveltségbe. De ezt csak egy módon lehet megvalósítani: felvilágosodással és igazságossággal. (A jozefinisták nem ritkán szimpatizáltak a német nyelv magyarországi elterjedésével. Hozzuk csak fel példának a magyarellenesnek aligha nevezhető kassai kerület tanfelügyelőjét, Kazinczy Ferencet, aki sok népiskolát állíttatott fel, és lelkesen támogatta az anyanyelvi oktatást – a szlovákot és a magyart –, de a német nyelvtudást fontosnak tartotta.)

Fiúk és lányok számára népiskolákat kellett volna alapítani, amelynek feladata az alapvető tudás, a német nyelv és kultúra ismertetése lett volna. Ugyanakkor tiszteletben kellett volna tartani a nemzetek szabadságát és jogait. Minden nép a magyar kiváltságosokkal egyformán részesülhetne mindenből, ami aztán megszüntethetné a törzsek közötti éles határvonalakat. De ilyen politikára Bécs képtelen, ugyanis gyűlöli és rettegi a szabadságot és a felvilágosodást.

(II. József idejében latin volt Magyarországon és Erdélyben a hivatalos nyelv. A hatóságoké és a bíróságoké. A tehetségesebb urak még el-el nyögdécselték a nyelvet, de lingua francának nem volt nevezhető. A román és magyar jobbágy nem tudott egymással beszélni. Az Árpád gimnáziumban, az 1950-es években három évet tanultuk a latint lelkes tanárunktól, Gombár Vincétől, de tudásunk egy épkézláb saját szentenciáig el nem jutott. A latinban az volt jó, hogy nem volt orosz. Úgyanúgy, mint a XVIII. század végén, hogy nem volt német. )

II. József volt a magyar történelem egyetlen felvilágosult királya, aki azt akarta, hogy a magyarok is a haladók között legyenek. Halálkomolyan hitte, hogy parancsra meg lehet valósítani olyat, amit csak az idő és a műveltség tehet érett gyümölccsé. Jól látta a császár, hogy mi minden hiányzik Magyarországon, mennyi mindent lehetne tenni, és hogy az ország nyelvi zavarai akadályozzák a reformokat. Ezért be akarta vezetni a hivatalos latin helyett a magyart. Tanácsot kért magyar és gróf kancellárjától, aki kezeskedett arról, hogy a magyar nyelvben nincs se sokszínűség, se műveltség. Ezért nemcsak, hogy magasabb, hivatalos stílusra nem alkalmas, de még civilizáltra sem. A kancellár nem ismerte Decsy Sámuelt – pedig ő is Bécsben lakott –, ezért nem tudhatta, hogy a magyar nyelv a legszebb Európában, és eljön az az idő, amikor a fejedelmi udvarokból kiűzik a Frantzia nyelvet, és a magyar lesz az uralkodó. A gonosz kancellárt is meg kell védenünk, mert a nyelvújítás még csak csírájában volt, Arany János szülei se születhettek még meg. Ide kéredzkedik Farkas Sándor: "Szegény József! Korán éltél te a magyar nemzetnek. Most a sírból is kiásnók kezeinkkel elveidet (...)! Amit te erővel ránk akartál tolni jovunkra, azt akkor kárhozatosnak tartók, s most erővel felakarjuk venni, s kárhozatosnak tartják nekünk." Arany Jánost is idézhetnénk, aki szintén a kalapos királyt tartotta a legnagyobbnak.

II. József ezekután megparancsolta, hogy vezessék be Magyarországon a németet, mint hivatalos nyelvet, mind a biróságokon, mind a hivatalos tárgyalásokon. Ez a döntés majdhogynem felkelést okozott, és halála előtt a császár kénytelen volt határozatát visszavonni.

Anders Lindeberg magyarázza svéd olvasóinak anyanyelvemet.

A magyar keleti nyelv, semmiféle európai nyelvhez nem hasonlít, de még az ismertebb ázsiaiakhoz sem. Azt állítják, hogy régi héber szavakat találhatunk benne. A nyelv hangzása után a finnre emlékeztet. Amuzikális. Okkal állítják, hogy a magyar egy finn törzs, de ebbe nem merek elmerülni. A magyar nyelv terjed, keresi a helyét és végre lesz irodalma. (1833-ban így beszélt Kölcsey: "...hol áll a mi egész tudományi tehetségünk, a mi egész literaturánk? Nem hozom fel a németet, francziát vagy angolt; de maga a dán és svéd parányi literatura nem sokkal elébb van-e a mienknél?")

Lindeberg kétségbe vonta, hogy a magyar nyelv általánosítható lehet, de annyira csodálta Wesselényit, hogy elhiszi, hogy ami ezer évig nem ment, az most menni fog. De a nemesek és a nép magyar nyelvének összeforrását hasznosnak vélte. Abban az időben ugyanis nemcsak rendi és jogtalan magyar nemzet volt, hanem két magyar nyelv is: a nemesi társadalom idegen szavakkal telitűzdelt nyelve, melyet a parasztok alig értettek, és a népi magyar nyelv a maga szűz tisztaságában és korlátlan fejlődési lehetőségeivel, melyet viszont az urak néztek le megvető mosollyal.

Wesselényi vádolja a magyar hódítókat, akik elbizakodva a maguk erejében, nem tartották szükségesnek a náluk sokkal nagyobb számú meghódított népeket, a legyőzött ellenséget rokonokká és barátokká tenni. A probléma tehát az volt, hogy a XIX. század Magyarországán a magyarok erős kisebbségben voltak, a népek meg nem kívántak magyarok lenni.

A magyar nemzet az 500 000 magyar nemes volt, akit nem csak a nem magyar népek, hanem a jogtalan magyar többség is rettegett.

Wesselényi a törvényhozásban és igazgatásban csak egyetlenegy összefogó nyelvben hisz: a magyarban. De hozzátette, hogy amíg a népek ragaszkodnak nyelvükhöz és sajátságaikhoz, addig azokat tiszteletben kell tartani az alkotmány és igazgatás oltalma alatt. (Mai szemmel igazságtalan gondolat a kisebbségi nyelvek pusztulásának türelmes kivárása, de szebb, mint a francia forradalom kötelező egynyelvűsége!)

Lindeberg ingadozik a német és a magyar között. A németet tartja praktikusnak, de azokra hallgat, akik a német nyelv és a "német érdek" közé egyenlőségjelet tesznek. A magyart a vezető rétegek beszélték, amely a jog nélküli magyar polgársággal és alacsonyrendűekkel együtt Magyarország legnagyobb törzse volt. Az arisztokráciának és főpapságnak nem tetszett a magyar nyelv térhódítása. Kölcsey vádolja is őket. Csak nem attól féltek, hogy a magyar nyelv veszélyezteti helyzeteteket avval, hogy a törvényt más is megértheti? A magyarországi Bábel-tornyot – a maga arisztokrata szemszögéből –, az 1830-as években, nagyon szellemesen festi le gróf Széchenyi. A törvényhozók otthon németül vitatják meg az ország ügyeit, a diétán magyarul szólnak, a felirat latinul készül, az udvarban németre fordítják, német resolutio születik, latinul küldik le, az országgyűlés magyarul vitatja meg, s magyarul szerkeszti a latin törvényt, hogy otthon aztán ismét németül vitatkozzék róla. Közben a dolgok értelme egyre kijjebb facsarodik.

A zágrábi püspök tiltakozott: Uraim, az ország többnyelvű, nem szabad a magyart a népekre rákényszeríteni! Wesselényinek kész az ellenérve: a latint éppoly fáradsággal kell ezeknek megtanulni, mint a magyart. (Persze, a horvátok olyan szemszögből ellenezték a magyar nyelvet, mint a magyarok a németet. A magyarok védelmére azt hozhatjuk fel, hogy Zágráb nemcsak a magyar nyelvtől félt, hanem az új liberális elvektől is, amelyet főleg a radikális magyar nemesség képviselt. Ezzel szemben a kormánypárti magyarok és a horvát urak egy húron pendültek.)

2000-ből nézve az angolra (vagy valami hasonlóra) kellett volna tenni a tétet, mert akkor mindent elölről kellett volna kezdeni (Zamenhoff még meg sem született), és semmiféle nemzeti érzelem (sérelem) nem zavarta volna az embereket. Ki tudja, Széchenyi talán örült volna az angolnak, és Farkas Sándor (aki a magyaron kívül más nyelvet el se tudott képzelni), ha deákosan is, de mekegte az angolt. Wesselényi túl későn kezdte el az angol biflázását, és Angliában komoly kommunikációs problémái voltak, de megtanult boxolni. A századik szót alig értettem, s ha én szólottam, engem senki se értett. Anders Lindeberg angol lordnak nevezte Széchenyit. A lelkes költő, Petőfi Sándor szerint, a gróf "olyan ember, aki a fogpiszkálókat is Angliából hozatja magának, élvén azon szent meggyőződésében, hogy a magyar ember hatökör az effélékhez".

A magyar lett a hivatalos nyelv a Kárpát-medencében. Ezt a nyelvet száz évvel később már az ország fele beszélte. (Hála a növekvő középosztálynak, ezen belül elsősorban a XIX. század egymillió elmagyarosodott zsidójának. A több mint egy millió nem-magyar kivándorlása is erősítette a magyarság arányát.) Az első világháború után a magyarul beszélők száma állandóan csökkent, mert a nyelvet tudatosan csak Sopron és Nyíregyháza között támogatják. De a nyelvi káosz ezzel végleg megszűnt. Manapság már mindenhol van lingua franca és mindenki tudja – jól vagy rosszul – a hivatalos nyelvet. (Persze, ők ezt még nem tudhatták.)

Farkas Sándor, ez a különben olyan okos és imádnivaló jó ember – aki minden népet szeretett – az egynyelvű Magyarország álmát annyira ápolta, hogy még elnyomással is hajlandó lett volna a magyar nyelv hegemóniájáért harcolni. Nem tudom kizárni, hogy a magyart műveltebb nyelvnek tarthatta, mint a Kárpát-medencében élt többit, hiszen Skóciában az angolt magasztalta. A skótok egy része most is beszéli a gaelt, de a műveltebbek már tökéletesen beszélik az angolt.

Széchenyi félt attól, hogy a magyar nyelv erőszakosan előtérbe kerül. A Magyar Tudományos Akadémián 1842-ben, ünnepi beszédében az "őrület hullámának" nevezte azt a szellemet, amely hazaárulónak bélyegez mindenkit, aki ellenezni meri a nem magyar állampolgárok szüntelen provokálását és üldözését. Radikális honfitársait később így bosszantotta a gróf: hogyha ráköteleznék a magyar nyelv kizárólagos használatára, kivágatná a nyelvét.


Ki az a Napóleon?

1813-ban az európai uralkodóházak Lipcsében – a "Volkerslacht"-ban – végzetes csapást mértek Napóleonra. A huszonkét éves gróf Széchenyi István mint huszárkapitány részt vett e híres ütközetben. A huszonnégy éves, nem tudom, milyen rangban szolgáló altiszt Anders Lindeberg is. A tizenhét éves Wesselényi Miklós és Farkas Sándor akkor még csak a poros Kolozsvárig jutottak el.

Lindeberg sem a magyar gróffal, sem a svéd trónörökössel nem találkozhatott. Királyi társaság csak egy magyar főnemesnek és huszárkapitánynak járt ki. Széchenyi ugyanis összejárt a svéd előkelőséggel mint futár. Lindeberg jobban tudott franciául, mint a magyar gróf, Svédország csak franciául tudó trónörököse Schwarzenberg hercegnek címzett levelét a svéd csapatok elhelyezkedéséről és felállásáról mégis Széchenyinek mondta tollba. Utána meg leült Széchenyi a svéd parancsőrtisztekkel és szárnysegédekkel vacsorázni és poharazgatni. (Lindeberg, a svéd altiszt, a legjobb esetben messziről mustrálhatta magas rangú honfitársait és az egzotikus magyart.) Feljegyezték, hogy Széchenyi az egyik poharat a másik után ürítette ki, még a részegeskedésükről híres svédek is megcsodálták.

Lindeberget Lipcsében sem tüntették ki. Viszont maga I. Sándor tűzte Széchenyi mellére a Vladimir-rendet. Négy érdemjelet kapott összesen, az egyiket Szardínia királya adta, pedig országán a gróf csak átutazott, és odaérkezése előtt négy héttel jóformán Szardíniának hírét se hallotta.

Lindeberg meg Széchenyi tehát nem találkoztak.

Lipcse hamar kiheverte a népirtó csatát. Szabad, mozgékony kereskedőváros lett. Nem ritkán itt publikálták, amit a cenzúra tiltott a Monarchiában. A politikai haladás és az üzlet érdekeit karöltve védelmezték a nyomdatulajdonosok, könyvkereskedők meg a csempészek, és tréfát nem ismertek, ha az üzletet vagy a liberális/radikális szellemet valami fenyegette. A városi hatóságok titkos egyetértéssel fedezték őket. Báró Wesselényi Miklós 1833-ban, három évvel Széchenyi Hitele után kiadta a Balítéleteket. A Balítéleteket néha idézzük, regényünk formája megadja ugyanis azt a jogot, hogy nem kell lábjegyzetben közölni a forrást, s ha szükséges, lódíthatunk is egy kicsit. Herélte a magyar cenzor a Balítéleteket, míg Wesselényi belefáradt a hercehurcába, és végül Lipcsébe juttatta, Otto Wiegandhoz, akinek vejét ismerte már Pestről. Fájdalommal állapítja meg, hogy nincs szabadság, akár egy szakácskönyvet is betilthatnak, "hiszen ez az egészséget nagyon és közelről érdekli, s a gyomor jó vagy rossz állapotban létit határozza, s minek pedig az igazgatókra s következőleg az igazgattakra is oly nagy hatása van" Magyarországra és Erdélybe is eljutott a könyv, bár a báró honfitársai az olvasását nem vitték túlzásba. Az udvar kereste a kiadót Bukarestben, ugyanis a kiadó helyének Lipcse helyett a román nagyvárost adták meg, hogy félrevezessék Bécs titkosrendőrségét. Metternich ideges lett Wesselényinek csak a neve hallatán is. A még élő Ferenc császár – akit József nádor szerint a báró gyilkolt meg – róla "rémálmodott". A "gyilkosságot" majd Lindeberg néhány fejezet múlva részletesen elmondja nekünk. A könyv tehát terjedt, de Széchenyi Hitele és Farkas Sándor észak-amerikai útinaplója nagyobb port vert fel. Hála a szabad Lipcsének, megjelenhetett a magyar reformkor egyik legfontosabb és legokosabb könyve. A bécsi udvarnak nem tetszett, de a báró bunkó mágnás kollégái is röhögték két kártyaparti között.

Farkas Utazás Észak-Amerikában-ját nem kellett Lipcsében kiadni, mert az erdélyi cenzúrán átment, és két kiadást is megért. Hogy becsületes, bátor vagy egyszerűen buta volt-e az erdélyi cenzor, azt homály borítja. Egy (S)táncsics Mihály nevű magyarországi úr a liberálisnak hitt cenzúra kedvéért költözött át Erdélybe, emlékiratában Farkas könyve ottani kiadhatóságát tartotta lakhelycseréje indítórugójának. Kolozsváron Farkas és Táncsics találkozott is. (Az újkori krónikás becsületesnek és bátornak tartja a cenzort, és kihangsúlyozza a korai ökomenikus szellemnek ezt a szép erdélyi megnyilvánulását, amely megmentette a veszélybe került Bölöni Farkas Sándort: "a katolikus püspök és apát, a református teológiai professzor közösen megmentették a “felforgató szellemű” könyv unitárius szerzőjét az állásvesztéstől és az esetleges, még ennél is súlyosabb következményektől". Akarjuk, hogy igaza legyen.)

Később aztán a cenzúra betiltotta Farkas könyvét, ezért az érdeklődés a könyv iránt még a magyarul nem tudó népesség között is nőni kezdett. Az eltiltás a hiúságot betegesen nem ismerő Farkast is meghatotta: "Ez nagy megtiszteltetés munkámnak!" Úgy látszik, valami hatott. És a méreg a tiltással csak ingerel.

A kiadó, Heckenast németre fordíttatta az utazást, és Lipcsében akarta publikálni. Farkas kétségbeesetten panaszkodik. Ez az ember meghurcoltatja. Udvariasan kérte, hogy ne tegye ezt, "mert meggyűjti bajomot, mivel a munka megvan már tiltva". Erre azt mondja Heckenast, hogy Farkas barátai közbevetésére, csupán nagylelkűségből eláll a munka kiadásától, ha Farkas fizet 50 ezüst forintot, és ír neki valami értekezést. "Módom sincs, kedvem sincs feltételeit elfogadni, s többé nem is correspondeálok ily kalmár lelkű emberrel."

1840-ben Anders Lindeberg meglátogatta katonáskodásának színterét. Drezdából szinte sétának tűnt a három és félórás vonatút. (Svédországban és Magyarországon nem volt még vonat, ez a csodák csodája.) Olyan közel került Drezda és Lipcse egymáshoz, hogy szinte eggyé lehetne tenni őket. Hála az üdvös gőznek, tizenkilenc órás távolléttel a másik városba mehet az ember színházba vagy hangversenyre. Mindkét várost gázlámpák világították.

27 év telt el a népirtás óta. Majdnem a csata évfordulójának napján érkezett Lindeberg Lipcsébe, de most mint turista. Európa nemzetei 1813-ban nekivadultan, életre-halálra háborúskodtak egymás ellen, abban a hitben, hogy szabadságukért és az emberi jogokért küzdenek. A királyok meg fel akarták szabadítani Európát a francia forradalmi ideáktól, amelyek létüket fenyegették, így Lindeberg, aki most 51 éves. Már csak néhány nap volt hátra a lipcsei őszi piac megnyitásáig. Egy skandináv számára, aki csak svéd vidéki városok jelentéktelen vásárait látta, nagy élmény volt ez, pedig Lipcse három vására közül a legkevésbé jelentékenyről volt szó, és Lindeberg a megnyitás előtt négy nappal már elhagyta a várost. Az utcákon nyüzsgött a nép. A svéd csak a lengyel zsidókat, a görögöket és az örményeket említette, mert azokat felismerte ruhájuk és személyiségük folytán. A Tuch-Halle ruharaktára Stockholm egész évi szükségletét ki tudta volna elégíteni. A könyvárusok, a könyvárusítás vagyis az intellektuális rész talán még jelentősebb. A könyvipar nagyságát a könyvkereskedők tőzsdéje bizonyítja, amely – "ha jól tudom" – az egyetlen a világon. És a város! A sötét, komor és középkori nincs már többé. Lipcse friss, vidám és fiatalosan életerős lett. És az utcák burkolata és kivilágítása, a házak színárnyalatai! Nem beszélve a többemeletes épületek felfrissítő homlokzatairól és a másutt semmibevett külvárosok megnyerő építészeti szépségéről!

Fiatalkorára gondolt a svéd, megszólított embereket: nem tudják véletlenül, hol volt Napóleon magaslata? És kivétel nélkül mindenki visszakérdezett: ki volt az a Napóleon? Egyetlen generáció telt el azóta, hogy a császár a lipcsei mezőkön csatározott...

(Folytatás következő számunkban)

Tartalom


+ betűméret | - betűméret