Archívum

László Noémi: föld; Sántha Attila: Razglednicák

2015. április

Természetesen nem hiányozhat legalább egy kitűnő (és egy fél) szonettkoszorú László Noémi legújabb kötetéből sem. Régóta tudjuk, hogy költészete leginkább a nyugatos, elsősorban a babitsi hagyomány saját hangú és rangú folytatója, hogy számára a forma és a logika fegyelme evidenciális jelentőségű, s hogy a habitusában rokon Markó Béla mellett leginkább talán az ő nevével jelezhető a jelenkori romániai magyar líra bölcseleti-intellektuális vonulata.

A költészet alapkérdéseit teszi föl új, mindössze huszonhat verset tartalmazó kötetében is. Mi az ember, mi az élet és mi a halál, mi élni még és nem élni tovább, mi az a transzcendens erőtér, amelyben a nagy játszma megtörténik velünk, és hogy a lírai személyes-személytelen énnek (ez is nyugatos örökség) mi a viszonya a lét alapkérdéseihez.

Nem egyszerűen a dilemmák, hanem az egymásra torlódó súlyos dilemmák költészete László Noémié. Nem az élettel, léttel szembeni kétely, hanem a bizonyosságot soha el nem érő én belső nyugtalansága miatt lesz rendszerint „is-is”, illetve „vagy-vagy” a válasza. Mert minden megtalált állítást annak kétségbevonása, és minden kétségbevonást egy mégis megerősítés követ, s ezek egymásba tükrözésének, villantásának meg-megújuló termékeny feszültsége uralja a verset, és szervezi a költemény logikai ívét, hogy aztán a zárlat se lezárja, csupán csak fölfüggessze az ön- és létvizsgáló én belső nyugtalanságát.

Mert mohón érteni vágyja a lét, a sors misztériumát, ahogy az Őszi szonettkoszorúban is. „Mi emel újra, hogy ismét leejtsen? / Felvillan néhány ikerpillanat, / amikor úgy elengeded magad, / mintha nem állna sors, szerencse lesben, // mintha nem élni, halni alkotott, / szuszogó szenvedély rángatta váz / volnál, de márványszent, aki sosem hibás, / sosem ölt, hazudott, bántott, lopott” – emelkedő, a transzcendens erőtérbe futó pillanat, hogy a belső nyugtalanság, a meg nem nevezhető szorongás hirtelen megtörje az ívet, és kétségbe vonja a vágyottat, a beszélő pedig alig észlelhetően siklik át új értelmezési pozíciókba, egymásba játszva a Logosz és a mindennapi élet lehetségességének és lehetetlenségének föloldhatatlan abszurdumát: „Szeretném hinni azt: kimondhatatlan. / De ami történik, kimondható. / Mindent hálóba fog, föltár a szó, / egészen, részben, ezeregy darabban. // Halomba gyűl és megtorpan a testben / minden, aminek nem mersz nevet adni, / minden, amit szeretnél úgy kihagyni / magadból, hogy szemed se rebben, // és meggyullad és láng nélkül lobog, / ettől leszünk áttetsző-boldogok, / ettől borul a hétköznapok rendje. // Viszont ha rögtön megnevezni kéne, / kétségbeesetten néznénk az égre: / egyszerre szinte mindent fogna egybe” – hatalmas tereket cikáz be, hogy a verszárlat már-már hétköznapi banalitással rögzítse az állandót: az ember képtelen uralni a teremtést! Ám a szonettkoszorú következő darabjának enjambement-ja ezt az elbizonytalanodást az intim szféra megerősítésével érvényteleníti: „Egyszerre szinte mindent fogna egybe / karom, ha úgy esne, hogy átölellek. / Sejtenként érezném, ahogyan ellep / a forróság, s hogy számítottam erre.”

László Noémi verseinek egyik vonulatát az élőbeszéd puritánsága, nyelvi eszköztelensége jellemzi, mint a szonettkoszorú idézett sorait. A gondolat, a logika fegyelme, a gondolati, létértelmezői síkok meghökkentően gyors és merész váltásai és a személyes-személytelen belső feszültsége képezi meg – finom összjátékkal – a vers erőteljes, feszes ritmusát. De csalóka ez a látszólagos nyelvi puritánság. Az élőbeszéd egyszerű szavai, kifejezései a versben a gondolati erőátvitel által szimbolikus jelentéstöbblettel gazdagodnak. „Gyászruha, fátyol, ing, babakelengye, / fogjátok össze kusza életem!” – eddig egyjelentésű szavak. De a következő sor már a személyiség súlyos válságáról beszél: „Ha én nem bírok, bírjatok velem, / ne engedjétek, hogy magát feledje // e lélek, s azt gondolja: oly szabad, / mint lélegzet, ahogyan ki-be jár, / hogy karja, amit oly bátran kitár, / nem roppan össze majd a súly alatt” – hogy könyörgéssel és dermesztő kisugárzású, sűrű jelentésű költői képpel mentse a lelket az összeroppanástól: „Suhogjátok: nem vagyok egyedül. / Még akkor sem, ha szívem legbelül / fényfoltos űr és kőolvasztó katlan.”

A válság, a személyiség elbizonytalanodásának kötete a föld. Mindjárt a nyitó vers riasztó költői képek, víziók sorozatával indít: „Koponyacsönd, koponyakéreg reccsen. / Védetlenül ül a képzelet a versben. […] Zúduló álom, sóvihar, halandzsa. / Végigrepedt az öntudat harangja. [… ] A tudat átzúdul saját magán. […] A szem, ha fordul, önmagára lát.” László Noémi költészetének varázsa, hogy az efféle rendre előtörő, önmagukban borzongató, erős izzású riadalmas pillanatképeknek mégsem a drámaisága, tragikuma ég bele az olvasóba, hanem a vers zsongító zeneisége és a gyakorta jelen lévő, a banalitással ingerkedő intellektuális önirónia, humor és nyelvi játék: „Egészen jól vagyok, csak itt bent / egy hang néha kétségbe vonja Istent, / máskor pedig Isten von kétségbe engem / kétségbe: kétségbe kell esnem” (Éter); „Nemes szándékaim fölé terítve / elismerem, hogy mindenem esetlen. / Nyakig gázolva az esetlegesben, / kell valami, hogy lépteim segítse, // tartson előttem, mögöttem teret, / hogy úgy érezzem: valamerre tartok, / hogy száraz ág vagyok, mégis kihajtok, / ha erős bennem az igyekezet –” (Egy bolygó árnya).

Nagyon komoly kérdéseket feszegetnek László Noémi föld című új kötetének többségében nehézsúlyú verskategóriás költeményei: a lét és létezés titkát, a lélek belső szorongásának föloldhatóságát, azaz az emberi természet öröktől legfontosabb kérdéseit. Költészetének rokonszenves aránya, hogy ezeket a nagy kérdéseket a maguk teljes súlyában és jelentőségében teszi föl, ám minden pillanatban érzékeli és érzékelteti, hogy a mindenséget kihívó személyes én viszont – minden szándék, akarat, látszat ellenére – megváltoztathatatlanul és összes következményével együtt: szerethetően és mélyen emberien partikuláris.

A razglednica – levelezőlap – szerb kifejezést a magyar költészetben a mártírhalált halt tragikus sorsú Radnóti lefoglalta. Sántha Attila azzal, hogy legutóbbi verseskötetének címéül tette meg, azonnal pozicionálja is, sejtetve, hogy kötete egyfajta „in memoriam Radnóti” vagy holokausztkötet lesz. Persze, nem az lesz, mert Sántha Attila a razgled­nica magyar megfelelőjét, a „tábori levelezőlapot” is használja, ekként az I. és a II. világháborús frontkatonák és hadifoglyok világát is megidézi.

Kézenfekvő lenne, ha a versekben a „szögesdróttal beszegett” lágerek költőjének és Sántha Attila férfi felmenőinek frontkatonai, hadifogságbeli sorsa egymásba tükröződne, hogy lám, lényegében ugyanazt élte át a mártírköltő, mint a székely parasztember, ők valamennyien illúziójuktól egyként brutálisan megfosztott áldozatok. A kézenfekvő párhuzamra azonban ráfonódik, rátekeredik, belegabalyodik a jelenkori Sántha Attila lírai énje, és úgy idézi meg és folytat dialógust a hitvesére gondoló Radnótival és a maga világháborúkat szenvedett felmenőivel, hogy engesztelő tiszteletadással saját identitásértelmezésének és személyes hagyományának meghatározó részévé szervesíti őket.

A két nagyobb egységből álló kötet első részének versei, a kilenc razglednica különleges idő- és szerepjáték. „Tudod, kedves, ma egyedül a semmi / van egy vonaton, mely a setét / jövőbe úgy hatol…” – Ki beszél itt? A verskezdet a hitveséhez levelet író Radnótira alludál, a folytatás azonban egy szokványos mai vonatozás felé billenti a verset, majd a beszélő a razglednica postázására, „ha egyszer majd megállunk”, a kalauzt kéri – nem a történelmi lágervonaton írja levelét a beszélő, hanem a láger(hez hasonlatos) egzisztenciális létezés mai élet-vonatáról. A Második razglednica még inkább szimbolikus: a szerelmére és idilli gyermekkorára emlékező beszélő akár kortársunk is lehetne egészen, ha nem történne sejtelmes utalás a más horizontú időre és térre: „Mielőtt elértem volna hazám, / az Isten háta mögött (értsd: / egy faluban, közel a határhoz) / évekre megálltam.” A valóságos (halálmenetből, frontról, gulágból való) hazavesztést követő egzisztenciális hazatalálási vágy leheletfinoman szűrődik át a sorokon. A razglednicákban idősíkok úsznak egymásba, a beszélő hol a múltba, hol a múltból írja levelét, hol a jelenben múlt, hol a múltból beszél jelen időben, hol a régi költő, hol a mai töprengései, szorongásai kapnak hangot – az idősíkok szétválaszthatatlanok. Mert nincs külön múlt és külön jelen idő, egyetlen idő létezik, és az időben egyetlen tartalom – emlékezések, hangulatok, tűnődések, szorongások gomolygásával, cirkulálásával: „Amerre néztem, a sarat láttam. / Ólmos esőben emeltem a lábam, / egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, / mint póniló a lovardában.” (Hetedik razglednica)

Így képződik meg az a szimbólumokkal átitatott, erősen lirizált, valóságtól elemelt erőtér, ahová a költő – a kötet második részében – a világháborúkat rettenetes áldozatokkal megszenvedő családját az oral history műfaja szerinti személyességgel és konkrétsággal felvonultatja. Ezt a ciklust a Kós Ká­roly legszebb élete című, visszafogottan megrendült rövidesszéje vezeti be. Kós élete alkonyán azt mondta, „a legszebb életet éltem, amit el tudtam képzelni”, Sántha pedig hozzáteszi: „Egyszer talán megtalálom ennek az arcnak a nyitját, felfedezek valamit, amitől nemesednek a ráncok és simulnak a szívek, megszűnik a nyomás a mellen és felszárad a homlokon a hideg veríték.” Sántha felidézi saját boldog gyermekkorát, amikor a legszebb életet élhette, s aztán torokszorító versek sorában készít leltárt a családi tragédiákról – az engesztelő megbékélés reményében. (Sajnos a második ciklus címe félrehallható: A szükségét végző falu – a szükség itt az elvégzendő fontos munkára vonatkozik, s nem a József Attila A Dunánál című versében „szükségét végző vadállat” értelemben forduló elő.)

Mert a gyermekkor otthonmelegsége mögött ott az élő – és „következményei” miatt mindig jelen lévő – félmúlt háborús áldozatokkal, elpusztult családtagokkal, meneküléssel, ínséggel, fogsággal, riadalmakkal. A fiaikat elvesztett nagyapák, nagyanyák, férfi és nő rokonok, a fájdalmat átöröklő apa és anya portréverseiből szívszorító családregény áll össze. Sántha azonban igen óvatosan enged teret az érzéseknek: már-már szenvtelenül meséli el a sorsokat, nem a sebeket gyógyító idő és a közvetett érintettség miatt, hanem azoknak az érintetteknek a bizonyos monotóniájával, akik ezerszer és milliószor elmondták és újramondták a bánatukat, kiszikkadtak, belefáradtak a szüntelen múltidézésbe, de mert se szabadulni, se beletörődni nem tudnak, egyre újramondják, mint az imamalom. Nem várnak el megrendült azonosulást hallgatójuktól, mert a fájdalmukat már egészen belül hordozzák. A Rákosi János nagyapám versben is ez a látszólagos szenvtelen modor uralja a nyelvfelszínt: „’44 legvége volt, jobb helyeken / már készülődtek hatalomra […] Kecskemétről hazafelé indulva / kereste a főhadtestet. // Nyilasok fogták el, / a csapatból kiállítottak egyet, / fejéhez fogták a pisztolyt, lője le / elrettentésül kiszemelt nagyapámat. / Lelőtte. // Testét aztán felakasztották / egy út menti fára emlékeztetőül, / hogy így jár, / aki két háborút végigharcol, / akármelyik oldalon. // Évekre rá Bardócz Béla bá / a kocsmában sírva mesélte, / mennyire fájt neki, hogy / ötgyermekes apát kellett lelőnie. / Bocsáss meg Márti, / de Márti nem volt ott, / és nem is tudott volna mit mondani.”

A kötet egy másik nagy erejű versében, Az odesszai menekültekben a hátország néma fájdalmát néhány pillanat történetében idézi fel. A falu menekülteknek véli az odessziakat, német katonák kísérik őket Kronstadtba (Brassó), hogy az ötszáz kilométeres, kimerítő gyaloglás után végre elérjenek a marhavagonokhoz. Álomszerű, szürreális és értelmezhetetlen a megjelenésük a faluban, de mert messziről jöttek, a nagyanya a saját fia után faggatózva összekapcsolja az időt: „Nagyanyám mutogatta a képet, / hogy János, látták-e, ismerik-e, / de csak végtelenül fáradt pillantásokat / vetettek rá. […] Nagyanyámnak még rémlett, / mesélt valamiket dédanyja / száz évvel azelőtt / egy keletre tartó szekérsorról, / fáradtak voltak és bizakodóak, / hogy az orosz sztyeppéken / megtalálják majd Eldorádót. // »Fiaim, ti vagyok azok?«, / gondolta magában nagyanyám” – borzongatóan tapintatos emberi – és írói – irgalom!

Sántha Attila legutóbbi kötetének nemcsak címe, műfaja is razglednica, levelezőlap – híradás. Személyes, érvényes költői megszólalás és megszólítás arról, hogy az idegekben (is) átörökített személyes, kisebbségi és magyar sors és kötelék tudása és az engesztelődés felszáríthatja a homlokon a hideg verítéket.

Sántha Attila a kilencvenes évek elején elhíresült radikális kolozsvári Előretolt helyőrség programadó költőjeként kezdte pályáját – elutasította a pátoszos kisebbségi szerepvállalást, a kisebbségi szerepbe való fordulást/menekülést, csak modern költő akart lenni. Ahogy akkor kor-adekvát válasz volt szembefordulása a beszűkített világlátás ellen, az utóbbi időkre ugyanúgy kor-adekvát válasz a székely-magyar sors, az identitás, az eredet, a lokális emberi kapcsolatok fókuszba emelése. Éppoly lázadás és tiltakozás a provincia vállalása ma, a globalizáció és egyetemes elbizonytalanodás idején, mint negyedszázada a Helyőrség provinciaellenessége. Időközben ugyanis – éppen csak, mint a föld mágneses pólusai – a megmentendő értékek helyet cseréltek. (Sétatér könyvek, 2013; Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2013)

további írásai



Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.