Márai Sándor: Hallgatni akartam

A sokat sejtető cím valójában a könyv első mondata. „De aztán megszólított az idő – folytatja a szerző –, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni. Később megtudtam azt is, hogy a hallgatás legalább úgy válasz, mint a szó és az írás. Néha nem is a leg­veszélytelenebb válasz. Az erőszakot semmi nem ingerli úgy, mint a tagadó hallgatás.” A téma később, a mű folytatásának – pontosabban, szerves részének – számító Föld, föld! című kötetben is felmerül. A szerző felméri, hogy diktatúrában sem beszélni, sem hallgatni nem lehet morális módon. Bekövetkeznek ugyanis olyan események, amikor hallgatni nem szabad, mert cinkos, aki néma, a hallgatás valamilyen szinten beleegyezésnek számít, a nyílt beszéd, a normális párbeszéd viszont lehetetlen. Bizonyára ezt is számba vette Márai, amikor döntését a haza elhagyásáról 1948-ban meghozta, és élete végéig tartó önkéntes száműzetésbe vonult.

Nemcsak a szerzőnek, de könyveinek is különleges sors jutott. Jelen kötet előzménye, az Egy polgár vallomásai című regény első két része a harmincas években látott napvilágot, a folytatás, a harmadik résznek számító Föld, föld! című memoárkötet először 1972-ben Torontóban jelent meg. Utóbbi mű első két fejezete (jelen kötet) viszont csak a 2013-as könyvhéten kerülhetett az olvasók kezébe. „Nem engedem külföldi nyilvánosság elé, nem akarom, hogy ezt a szomorú vallomást, a magyarságnak ezt a vádiratát idegenek is olvashassák” – indokolta a szerző a Föld, föld! megcsonkítását. A szomorúságot az azóta megjelent recenziók némileg fokozzák: az embernek azonnal van egyfajta sejtése, hogy a kíméletlenül őszinte „vádiratnak” mely vádpontjait milyen kontextusban mely sajtóorgánumokban fogja viszontlátni. Nem is kell csalódnia. A túlnyomórészt közéleti-politikai kérdéseket boncolgató szerző egyforma súllyal és részletességgel elemzi-bírálja a felidézett korszak (az Anschluss napjától 1944-ig) mindegyik fontos eseményét, sőt ezek előzményeit is, ám bizonyos mai ismertetőkből, recenziókból úgy tűnik ki, mintha Márai kizárólag a re-akciókat ítélné el, például a trianoni döntésre „válaszoló” revíziós politikát. Mintha ezeket a re-akciókat nem egy ellentmondásos, bonyolult, „gyúlékony” közeg problémái hívták volna életre, amelyekre szinte csak rossz és még rosszabb válaszokat lehetett adni, és mintha a többi állam mindegyike jeleskedett volna a tökéletes válaszok megtalálásában. Márait sohasem hagyja cserben a realitásérzéke, amely erős erkölcsi és intellektuális alapokon áll. Mivel a korszak égető kérdéseit valós közegükben, többféle aspektusból vizsgálja, ezért igazából nem vádiratot olvasunk, hanem korrekt számvetést.

Nézzük például a Trianon-kérdést és a gyakorta bírált revíziós politikát! „Aztán bűnnek számított a revizionizmus a titkos és nem is olyan titkos vagy egyféle ál-intellektualizmus, túlzó internacionalista »haladottság« eszméivel büszkélkedő szélsőbaloldali értelmiség szemében, mert ez – szerintük – rosszul értelmezett, idejétmúlt hazafiasság, az olcsó hordósovinizmusba, mesterkélt és üzleties honfibúba kendőzött nemzetieskedés palástja volt csak. […] De a magyar revízió nagy kérdésének ezek az ellenszenves kísérőtünetei [itt a valódi fájdalmat meglovagoló hazafiaskodó hangokra céloz – V. M.] sem változtattak a valóságon: egy ezeréves Duna-táji nemzetet igazságtalanul, mohón, rövidlátóan feldaraboltak, s az elszakított részek és az anyaország ezt a kegyetlen műveletet soha nem heverték ki. A földkérdés mellett a trianoni kérdés izzott a magyar élet mélységeiben.” A második bécsi döntést követő kassai bevonulás, melynek Márai is részese volt, nem okozott őszinte örömet sem a bevonuló, sem az őket fogadó ottani magyaroknak. Előbbiek tudták, érezték, hogy „nem a hatalmak jobb belátása, nem is a történelmi igazság érve diadalmaskodott, hanem a német–olasz tengely pillanatnyi érdeke”. A felvidéki őslakosok pedig „később megvallották, hogy az anyaország egykor nemzetközi hírű honvédségének ez a trianoni években nevelt változata csalódásként hatott reájuk, mert a cseh hadsereg felszerelése, megjelenése különb volt”! De a csalódás fő oka nem a hadsereg technikai állapota volt: a tisztek és később a tisztviselők hangos, melldöngető ügybuzgalma sem ébresztett szimpátiát. „A közigazgatás és a katonai rendszer, melyet hoztunk, úgy rendezkedett be ezen a területen – rögtön az első órától –, mintha nem is haza, egy magas műveltségű, a demokrácia alapfogalmaival már megismerkedett magyar közösség életébe térne meg, hanem valamilyen gyarmati területre, ahol korbáccsal, pálinkával és kereszttel kell a bennszülötteket móresre tanítani.” A kisebbségi sorban élő magyarság azonban, ha sovén cseh és szlovák nemzetiségi politika keretei között is, már megismert egy demokratikus életformát, amely fájdalmasan hiányzott a horthysta politikai gyakorlatból – mutat rá a szerző.

A trianoni döntés Márait kassai származása okán személyesen érintette, sőt több helyen szóvá teszi azt is, hogy ő a magyar polgárság igazi képviselőinek éppen az elszakított felvidéki és erdélyi területeken élő polgári réteget tartja. „Az arisztokraták ebben az időben már elvesztették a műveltségpártoló osztály történelmi szerepkörét, de a polgárság, különösen a felvidéki és az erdélyi polgárság s a vidéki zsidóság őszinte hittel és áldozatkészséggel fordult minden magyar szellemi teljesítmény felé. […] éppen az a műveltséghordozó társadalmi osztály vált ki a nemzeti élet együtteséből – egy osztály, amelynek tradíciója és öntudata volt szerepéről, tudott arról, hogy ő hivatott hívni, éltetni, pártolni a magyar kultúrát.”

A polgárság sorsának, múlt-, jelen- és lehetséges jövőbeli szerepének kérdése végigvonul e könyvön, pontosabban részkönyvön is. Hangsúlyozza, hogy e réteg megtámadtatása „elkezdődött a magyar sajtó jobboldali nyomtatványaiban azon a végzetes napon, amikor Hitler bevonult Bécsbe, és beteljesedett ez a nyulam-bulam játék, amikor a kommunista államhatalom már nyíltan, szemforgatás és kendőzés nélkül pusztította el a pol­gári társadalmat”. Ezek a diktatúrák nem pusztán egy osztályt akartak eltüntetni, hanem egyfajta szellemiséget, „a polgári szemlélet, a polgári életérzés szellemét”. Márai, akit ebben a szellemben neveltek Kassán, az egykori polgárvárosban, személyes feladatának, szükségletének érzi, hogy megvizsgálja: miért irányul ez a szenvedélyes jobbról és balról jövő támadás éppen az ő osztályára, valóban bevégezte-e történelmi feladatát a polgárság, el kell-e tűnnie a történelem süllyesztőjében, avagy a jövőben akad-e még valamilyen feladat a polgári szellemiség számára. A többszöri nekifutásra megfogalmazott válaszok végkicsengése pozitív: az író úgy gondolja, a polgárságnak jut majd az a szerep, hogy a „nyugati típusú szocializmusba” (melyet szerinte a skandináv államok és Anglia képviselnek) átvezesse a népeket. Ám a Föld, föld! utolsó oldalán éppen a disszidálni készülő író mondja ki, hogy a végzetes években, a nácik, majd az őket követő kommunisták terrorja idején a magyar polgárság rosszul vizsgázott, s természetesen saját magát sem menti fel a felelősség alól.

Márai a kor három fontos politikusának portréját is megrajzolja: mindhárman – Teleki, Bárdosy és Bethlen – személyes ismerősei voltak, tetteiknek emberi, családi, sőt egészségügyi motivációit is felvillantja. Izgalmas dolog kicsit közelebbről megismerni azokat a vezetőket, akik azokban az embert próbáló időkben jól-rosszul a nemzet sorsáért feleltek. Márai szemében Bethlen István volt a született államférfi, az az ember, aki nem is lehetett volna más, mint amivé vált. A róla készült vázlat azonban nem idealizált: nagyszerű emberi és politikusi tulajdonságai mellett hibás politikai döntéseit, mulasztásait is megemlíti. A könyv éppen az ő sorsának taglalása közben ér – elég váratlanul – véget.

A szerkesztő, Mészáros Tibor, aki a Márai-hagyatékot gondozza, a kötet végi jegyzetekben bemutatja a Vallomások hányatott sorsát, a megcsonkítások történetét. Egy bírósági döntés hatására a szerző az első két részt is átdolgozta, lerövidítette. Jelen könyv bizonyos részei viszont szinte szó szerint megismétlődnek a folytatásban, a Föld, föld!-ben. Ezen és más okok miatt is szerencsés volna, ha az Egy polgár vallomásai mielőbb az eredeti verzióban és szándék szerinti egységben kerülhetne az olvasók kezébe. (Helikon, 2013)

Varga Mária további írásai