Archívum

Sikkasztás; Várni; Kerítés; Itt voltál?

Jenei Gyula
2012. február

Sikkasztás

húsvét előtt a piactérre beköltözött cél-
lövölde előtt bámészkodnánk, a sergő fej-
magasságnál magasabban seregne a benne
ülőkkel – vagy nem is. akkor építenék csak
a mutatványosok, akik minden évben ilyenkor
jönnének községünkbe. a hurkapálcákon fényes
mindenek: babák, érmek, kulcstartók, kártya-
paklik kínálnák magukat. soha nem lőttem
volna még kispuskával, amelynek az irányzékát,
csövét úgy manipulálják, hogy csak véletlenül
lehessen vele eltalálni a célt. apámék legalábbis
ezt beszélnék otthon, mintha ez fontos volna
nekik. de lehet, csak azért mondanák,
hogy tanuljam a világ ferdeségét, a szerencse
valószínűség-számítását.
iskolaköpeny lenne rajtunk, tízéves, csikó-
frizurás kissrácokon, és úgy szeretnénk
célba lőni, mint az indiános filmekben meg
az alvilágról szóló háború előtti filléres
füzetekben a hősök, és azt hinnénk, hogy az al-
világ a föld alatt van, s nyirkos, kanyargó, hulla-
szagú alagutak vezetnek az olyan városokba,
amiket csak moziban láttunk addig. annyira
szeretnénk lőni, hogy eszünkbe jutna, a táskám-
ban egy zacskóban pénz csörög, mert nekem kell
összeszednem az osztályban valami össze-
szednivalót. talán öt forint lenne egy lövés.
lőnék egyet, aztán még vagy kettőt. persze
egyik sem találna, s a társaim is lőni
szeretnének, de nekik nem adnék pénzt, mire
megkergetnének, s amikor majd
pár évtized múlva ezt a verset írnám,
emlékeznék, ahogy futottam a piactérről
ki, miközben lobogott rajtam a kigombolt
iskolaköpeny, s minden lépésnél fenyegetően
megcsörrent a zacskóban a maréknyi fémpénz,
a szívem pedig hangosan és idegesen kala-
pált – de nem érnének utol. aztán apáméktól
kunyerálnék pár forintot, ám ők tudni akarnák,
mire kell, s mikor bevallanám, hogy el-
céllövöldéztem az osztálypénz egy részét,
pótolnák azt, de előtte adnának néhány
pofont. vagy nem adnának. amikor írnám
ezt a verset, már nem emlékeznék rá.

Várni

jó volna, ha november lenne, s anyám vagy nagy-
anyám névnapjára várnánk a vendégeket. katalin és
erzsébet közel a naptárban. alkonyodna, az ég
szürke lenne és tágas, elveszne benne a néhány hó-
felhő. a csupasz, öreg eperfára mászva néznék
a világba, de csak a szomszéd kertekbe, házakig
látnék. bent liba sülne öntöttvas lábosban, az illata
nehéz lenne és jó, s tudnám, hogy a májat
csak én kapom. huszonötös izzó világítaná a konyha
néhány négyzetméterét, ám sokkal világosabb
lenne, mint pár éve a petróleumlámpa. szeretném
az izzó ritkás fényét, ahogy a helyiség szögleteiben
megőrzi a borzongató titkokat. vagy ahogy
a nyitott szobaajtón lassan kihömpölyög a sötét.
a konyhaasztalnál műanyag katonákkal játszanék,
amilyenekkel később a fiaim, csak nekik sokkal
több lesz. nekem három lenne. azok közül is a sisakban
térdeplő, géppuskás, sárga katona fegyve-
rének csövét az agancsnyelű késsel levágnám, és
utána sajnálnám, hogy levágtam, mert azt már
az idő sem ragasztja össze többé. az agancsnyelű
késsel, amit nagyapám készített régen, hamarosan
a libamájat szelné nekem nagyanyám. a máj
kívül barna lenne és ropogós, belül sárga és puha,
de én a héját jobban szeretném. az is lehet, hogy
nem lenne névnap éppen (hisz libát minden héten
vágnánk egészen a disznóölésig), s nem jönnének
vendégek. az is lehet, hogy kint apró szemekben
hullani kezdene a hó, de az is, hogy csak a karácsony
lesz majd fehér. vagy az sem. akkor még majdnem
minden lehetne. még nem lenne megírva az idő.

Kerítés

jó volna kerítést húzni a kert és az udvar
közé, mert a régin átbújnak a tyúkok, és
kárt tesznek a veteményben. egyhuszonötös
drótból húsz méter elég lenne. kellene még
tíz akácoszlop, s egy üres vasárnap. a culápok
végeit beáztatnánk fáradt olajba, hogy ne
korhadjanak olyan gyorsan el. gödröket ásnánk
a nyirkos, földszagú talajba, gilisztákat
szeletelne az ásó-képzelet, az udvart be-
árnyékolná az eperfa, levelei közt szórtan hullna
ránk a délelőtt – s a házban húsleves főne.

Itt voltál?

„forrón majd újra hidegen
ömlik a vér át a szívemen”
(Fekete Vince)

fűszál élén, arcon
lecsorgó fény –
árad, áramlik
mindig ugyanaz a lét.
kiszámíthatóan
vagy szeszélyesen

a múlt idő a jelenbe átmos.

meszesedő csatornákon
áramlik, lüktet langyosan,
télen és nyáron
harminchat fokosan –
gépiesen és unalmasan.

árnyékra ragyogás,
szerelemre megszokás,
megszokásra új tapasztalat.

lapra lap –
így múlunk el.

kimeszelt terek,
falra aggatott múlt,
újrafestett képkeret:

ablakon át nézni a szelet.

mustízű ősz ballag a hegyről.
itt voltál?
itt.

szemerkél, szitál –
a cipő tiszta sár.

csak a föld, csak a földnek mélye,
tömör sárgája, porló feketéje!

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.