Archívum

Éjszakára I.

Marno János, Radics Viktória
2011. szeptember

Tavaly novemberben e-mailen keresztül levelezni kezdtünk Marno Jánossal. Eredetileg életinterjút akartam készíteni vele, de a faggatózás azonnal kölcsönössé és önfaggatássá is változott, az interjú műfaja felmondta a szolgálatot, és egy újfajta négykezes szövegtípus született. A Műút című folyóiratban közöltük levélváltásunk őszi részét, itt most a késő őszi fázis következik. (R. V.)

RV: Éjszakára. Peter Schreier, kisgyerek korában, Bach-kantátát énekel: „Es ist vollbracht.” (http://www.youtube.com/watch?v=Mmk-9CMvP6c&feature=BFa&
list=FL1zXBsPltHww&index=5)

MJ: Ria, megrázóan gyönyörű a Schreier! Nem tudtam róla, hogy készültek vele ilyen felvételek is, ráadásul a kisfiú is gyönyörű, csodaszép kis hitlerjugend, ha jól számolom, ezek a fényképek, amelyek az éneket kísérik, akkor készülhettek, a zenei felvételekkel együtt, amikor én világra vergődtem, ’49-ben. Az éneket fölerősítik a korabeli fotók, emlékezetemet azonnal megnyitotta az élmény, és hát a mellkasból felszakadó sírhatnékot is, Bach már sokadszorra, az egyházi zene, ezen (figyeled? zene – ezen) már nem szabadna csodálkoznom. Vajon Pilinszky hallotta-e ezeket a felvételeket? Kocsistól megtudhatnánk. A kissrác hangja több mint angyali: éppenséggel a nyersessége vadítja meg az átszellemülését, a tapinthatósága, hogy idejében megállt a tanulással óhatatlanul együtt járó sterilizálódás előtt. Meghallgattam az imént egy másik fiú előadásában is az éneket, az hívta fel a figyelmemet erre a különbségre, szép ugyan az az előadás is, de semennyire sem megrendítő.

Ha tudnád, milyen ajándék nekem most ez a zene, ujjongok magamban, egész nap görnyedeztem, végemet járkáltam, fuldokoltam, végül fölmenekültem kora este a kertbe, ott legalább üldözőbe vehettem magam az arénában. Te mit gondolsz, a kis Schreier intonálásában mennyire játszik közre a kor, a romok, a szegénység, a német szégyen, egyszóval a majdnem fokozhatatlannak tűnő nyomorúság, kilátástalanság, halálraszántság? Azontúliság. Nem a halálon, hanem a halálraszántságon túliság.

De még a kertbe mentemben járt a fejemben tovább a kirekesztődés-témánk, és támadt egy pillanatra világosság bennem, hogy hiszen a metafizika ennek a kirekesztődésnek a szülötte! Hiszen az említett relációban: természet–ember, az utóbbi átkerül a negatív absztrakció tartományába, léte válik kétségessé, miután a magátólértetődőség tartományából kivettetett; a metafizika pedig lényegében mi más, mint a pozitív absztrakció, maga a platonizmus ez, és szerintem a vallásos hit is metafizikainak mondható, mivel a transzcendens tulajdonságai metafizikai tulajdonságok, a fizikaitól mentesek.

A napokban mindennek a kritikája érdekelt jobban, mind a metafizikai, mind a transzcendens kritikája, ezt azonban pillanatnyilag kisöpörte belőlem kicsit a Schreier-élmény, sokadszorra konstatálom most, hogy Istent valóban az ember hozta létre, Bachot hallgatva értelmetlennek tűnik a kérdés, hogy van-e vagy nincsen, Schreier előadásában vadul megvan, a másik román gyerekében már csak szépészetileg hagyja körvonalazódni magát, vagy felidézve délutáni élményemet, amikor egy magyar szerző (Rickl György) valamelyik Requiemjét hallgattam a Bartókon: abban a törmelékei, gipszdarabkái jelentek csak meg, s így tovább. Amiből egyáltalán nem arra szándékozok következtetni, hogy Isten egy fantázialény, vagy ha mégis, akkor a fantáziát nem kívánom leminősíteni bóvli álmok félalagsori kifőzdéjének.

Ez a Schreier-hatás nem akar csendesülni. A gyerekalt bachi megszólaltatása – mert most így érzem, megfordítva a szokásos protokollt: „Bach gyerekhangra” –,
a fiúk mögött a háborús épületcsonk, vagy bent a sötétes helyiségben, a kórus előtt a széken a hatalmas lábos, peremén a merőkanállal: Ria, nem hiszem, hogy érzelgős volnék csupán, amikor Istent érzem jelen ebben a konstellációban! És szó sincs róla, hogy a jóságában, kedvességében, igazságosságában netán, ámde, igen, valamiképpen a Mindenhatóságában! Schreier Bachot patakzó torkában, de hogy tényleg kevésbé patetikusan mondjam, inkább intellektuálisan: együtt érzik itt a teljes elveszettség a maradéktalan jelenléttel.

Hogy ellenőrizzem magamat, nem csupán valami pedofíliás hajlam rendített-e meg ennyire, megnéztem-hallgattam néhány hasonló tárgyú és előadású klipet például mai német kisfiúkkal is, illetve Schreiertől későbbi, világhírességként fölvett előadását: nos, Schreier felnőttként is hangot tudott adni ennek a fenti kiazmusnak, a mai, amúgy bámulatos tehetségű fiúcskák nem; de isten őrizz, Ria, hogy ebből arra következtessek, bombázzuk le az Operaházat, a Művészetek Palotáját, továbbá akkor már a Parlamentet is, majd az üszkös, még füstölgő romok elé tereljünk össze egy tehervagon-szerelvénynyi kisdiákot, hogy üdvözöljék a körünkbe lelátogató Mindenhatót! Nem ilyen istenkísértő projektekről álmodozom. Csak éppen (rémülten) tapasztalom, hogy a higiénizált, humanizált, felvilágosult ember hogyan rekesztődik ki feltartóztathatatlanul és visszafordíthatatlanul a saját eredetéből, illetve, ha egyáltalán, milyen áron részesülhet benne még olykor-olykor.

Egyik előző leveledben eszméltettél rá, hogy amit nekem ’56 jelentett, azt neked ’68, avval a különbséggel, hogy nálatok a bojler piros lámpácskája égett a fürdőszobában, míg nálunk egy kiskályhába volt beállítva a víztartály, amit fával és szénnel kellett felfűteni, és a tűz gyakran kimarta a tartály falát; olyankor anyám áthívta a Sarkadi bácsit a hegesztőjével. Vagy forrasztójával. A nagyanyám is még ott volt ekkor, és már az apám is, a börtönből frissen szabadultan. Apámmal mentünk le a faluba bevásárolni egy decemberi napon a Bécsi úti élelmiszerboltba, és nagyon sokáig nem tudtunk átmenni az úttesten, mert végeláthatatlan sorban jöttek az orosz tankok, nyomorították a bazaltkövezetet, másra nem emlékszem, csak arra még, hogy burizst vettünk sok-sok kilónyit, meg talán krumplit még, egy kis húzós taligára valót, mert apám szerint ínséges időkre számíthattunk. Mintha addig bőségben éltünk volna! Hatan egy négyszer öt méteres szobában, igaz, apám a börtönből hazatérve nem köztünk aludt, hanem a szomszéd váróban, lévén lakásunk egyben az Egészségháza Piliscsabának, egy rendelővel és egy várószobával, ahová estente a sötétség leple alatt fellopták a szüleim a vaságyat, úgyhogy apámnak értelemszerűen mindig nagyon korán is kellett kelnie. Ez jó mélyen belém lett ültetve: anyánk az állását kockáztatja apánk éjszakai nyugalmáért. Jövedelmünk ugyanis kizárólag anyám védőnői fizetése volt, apám és nagyanyám egy vasat sem kaptak sehonnan, apám évekig nem dolgozhatott sehol, és persze szociális juttatásban sem részesülhetett.

No de miket hordok itt össze, még gyanúba hozom magam, hogy életrajzi adalékokkal kívánom megtámogatni nézeteimet, valamint vakságaimat, ezt nagyon nem szeretném, bár tudom, hogy történeteink termékei is vagyunk, ám termékként készek vagyunk a felismerhetetlenségig önképünkhöz torzítani történetünket. Önképen értve azt, aminek a látványát elviseljük, sőt, esetleg imponálónak találjuk. Még szép.

Ugye, erre neked is eszedbe jut Rilkének „a szép az iszonyú kezdete, amit még elviselünk” mondása? Szép mondás, nekem a minap mégis olyan érzésem támadt, hogy még ebben is több a kelleténél a részrehajló pátosz; hogy még mindig az ember járandóságának tekinti a(z emberi) méltóságot, amely – sic! – méltóvá teszi őt a dolgok megítélésére, értékek megbecsülésére, legutolsósorban (szebben mondva: végül) a sajátjáéra. Felteszi hát, amit én már nem mernék, hogy kompetenciánk és inkompetenciánk mögött valóban ott áll egy abszolút kompetencia, akihez-amihez képest magunk is önérzeteskedhetünk.

RV: Érthető, ugye, hogy a legnagyobb idegenségérzés a szülővárosomba és a szülőházamba hazalátogatva fog el. Olyannyira, hogy az ismerősség érzése sem melenget, mert nem ismerős. A város, a ház – nem. Nem indul el semmi emlékezés. Inkább rácsodálkozom, elnézem, borzongok bele. „Zombor” – már a tulajdon szülővárosom puszta neve is hátborzongató, idegenszerű nekem ezzel a zöngével.

Vagy viszolygok. Megyek az annyiszor látott, mégsem ismert utcákon, és nem, nem jutok haza, nincsen haza, és nincs hova. Mondhatni, ez is egy metafizikus érzés, és nem is változik, nem, ki tudja, mióta. Úgy érzem, örökké így volt. Nem, nem szoktam meg, a metafizikai borzongás megszokhatatlan. Mint mondtad, beveri az individuum homlokzatát – igaz, ezt a „titokzatos véletlenre” mondtad. Ezzel egy az egyben vallom a tételed, melyet telitalálatnak érzek, hogy a metafizika a kirekesztődés szülötte; hasonlóképp fogadtam be a „metafizikai semmitmondás”-fogalmadat (kötőjellel is írható: semmit-mondás), és most már kíváncsi vagyok a pozitív verziójára is, amit ígértél. Bár ez így hülyeség: nincs pozitív–negatív pólus a transzcendens szférában, hanem ezek roppant átfordulása van, nemde?, és az emberi jó/rossz iránti bizonyos közömbösség, ezt is említetted nemrég, ezt az „azontúli” közömbösséget a versörömeiddel kapcsolatban. Meg valamiféle állandóság van, örökkévalóság, vagy egy teljesen más idődimenzió, mint ez a földi, ahol az igaz, az érvényes mulandó és halandó, a pillanat szülötte és halottja. Ezek a kantáták, amelyeket a kis Schreier énekel, amabba a másik időbe nyitnak, amelyre a felnőtt csak szertartásosan képes, ha ugyan, sarokvasakat csikorgatva, előre megfontolt szándékkal, rányitni.

Én gyerekkoromban kétfajta időt éltem: az egyiket Bezdánban a nagyszüleimnél, falun, a természethez és az időjáráshoz simulót, a szó szoros értelmében meséset, a másikat a szüleimnél Zomborban, a városban, mely a számítások, rákészülések, megfontolások, szándékok, erőkifejtések szerint járt, a (kis)polgárit. A szegénység poézisét is falun ismertem meg, és már akkor is poézisként érzékeltem, megragadtak azok a tárgyak és dolgok, az olyasmik, mint az a merítőkanál meg az a sűrű félhomály azon a fényképen. (Na persze én sohasem éheztem.) Amikor a Schreiert hallgattam, nem néztem a képeket, de most, hogy felhívtad a figyelmemet rájuk, a merítőkanálra a fazék peremén, és mögötte a hidegnek látszó helyiségben a fegyelmezett, éneklő kisfiúk, akiknek Bach ad hangot, és ennek az abszolút metafizika-zenének a hozzájuk illése, és a fölmeredő romokhoz illése – nem, ez nem elképesztő, hanem evidens. Egy evidenciára bukkantunk rá, azt hiszem.

Miféle harmónia ez? Amikor először-másodszor hallgattam, arra gondoltam, hogy most egy olyan pillanatnak vagyok a tanúja, mely rendkívül fontos a földgolyó történetében, és ha ez nem lett volna, ez az ének a kisfiú torkán, akkor a „világ” szót bizonyára nem így értenénk. És azt is éreztem, hogy „mostsoha” – e pillanatban én voltam/vagyok az a kisfiú. Te ezt úgy fogalmazod, hogy Isten jelen van ott, abban a konstellációban.

Az Isten meséjének érzésem szerint akkora ereje és hatalma van, hogy fajunk kimúlása után is megmarad, mint ahogy egy vers is fönnmarad a költő halála után. A találmány felülmúlja a föltalálót, erőteljesebbnek bizonyult nála. Tegyük föl, hogy senki sem olvassa azt a József Attila-sort, hogy „a raktár előtt poros lámpa ég, csak látszik, nem világít”. Akkor is van létezése, azon mindig is gondolkoztam, hogy hol?, nem tudom, de létezik valahol. Mindig is csodálkoztam azon, hogy az irodalomtudósok nem veszik észre a vers vagy a mű létezését, és nem annak járnak utána, azaz csupán a tárgyi megléte foglalkoztatja őket, a transzcendens léte (a lelke) nem. Pedig a nyelv a transzcendenciával érintkezik, átlóg belé. Az ilyen (a szó szoros értelmében megrázó, megreszkettető) érintettségek azonban talán csak olyankor lépnek föl, amikor „(valaki) kihúzza a létrát” alólunk, hogy egyik első versedet idézzem. Nem győzök csodálkozni azon, hogy költészeted nyitánya, a re-rekonstrukció mennyire jó dobbantás, és ebben a kis szövegben máris ott kavarognak elemi részecskéid. A re-rekonstrukció rekonstrukciója hogy festene? Sokat küszködtél a textualitással, nem? És a hanggal, amit itt megtaláláltál? Felmásztál a hanglétrán? Uramisten, mennyi interpunkció, idézőjel, vessző, gondolatjel ebben a kis darabban, a szövegszerűséggel való meg nem békélés ideges tüskéiként.

MJ: Másfél napja bosszantom Évát a „pedofil” elragadtatottságommal, ilyen-amolyan fiúkórusokat, fiúszopránokat, -altokat hallgatok-nézek nyakra-főre, és visszatérve minduntalan arra a kevéske Schreier-klipre, mert őhozzá foghatót sehol nem találtam eddig. Nagyon erősnek érzem a felnőtt Schreiert is, kivételes erejűnek, de a gyermeki változat az abszolút csoda. Eszerint akkor mégsem közönséges pedofil elragadtatottság ez, hanem igazi szerelem, éteri, aminek csak alágyújtósa az érzékiség, vagy megfordítva, mint tudjuk.

Ugyanezt érzem Bachra is érvényesnek, a vallási elragadtatottság, fölemelkedés erotikáját, amely mintha teljesen mentesülne a hústól, holott pillantsunk csak bele egy madár torkába, lángoló húsbarlang, sziklás; a súlyok problematikája ez (is). És milyen félrevezetőek olykor ezek a súlyok, pontosabban: megtévesztőek, az ember transzcendens sürgetettsége így vezet önbecsapáshoz gyakorta. Pilinszkyre gondolok, a minap hallgattam bele egy versmondásába a You tube-on, talán emlékszel a darabra, Egyenes labirintus a címe, és már ahogy előadta, az is szőrfelháborítóan hatott, felállt a szőr a torkomban, a giccsek giccse, ilyesmit ordibáltam magamban. Ámde arra is felfigyeltem, amire eddig még nem: a hattyú-motívum részben hasonló, részben éppenséggel homlokegyenest ellenkező szerepére Rilke hattyú-versében. Hogy Rilke milyen gondosan építette fel a hattyú földies, illetve vízi-légies figuráját, metafizikai, illetve szárazföldi-fizikai jelenségét. Talán emlékszel erre a darabra, egy Enigmában jött le, a kevés Rilke-fordításom egyikeként, azóta is kedvenc darabom, igazán akkoriban szerettem meg őt, akkor tudtam úgy mindenestül megbecsülni.

Nos, Pilinszkynél ez a kvázi pokoli motívum a hattyúval, hogy neki ez volna a pokol, ahogy egy szuterénben mérlegre teszik a hattyút, hány kilót nyom (még csak evvel sem élt, evvel a fordulattal: mennyit nyom egy hattyú), szóval ennek a hisztérikus-enervált pátosza, ez torokszőr-háborítóan és émelyítően hatott. Dúlva-fúlva mondom, hiszen másfelől nagyon ragaszkodom hozzá, tudod, hogy évtizedek óta libikókázok magamban az Apokrifjével, amit olykor a huszadik század legcsodásabb remekművének érzek, máskor nyomatékkal hozzátéve: merthogy annyira makulátlan. Hogy mentes maradéktalanul a földiség, a hús vagy még inkább a pszichó szennyétől. Az énétől. Igen, azon az áron, hogy a nehéz, az önnehezű motívumok el vannak sikkasztva, kiváltva bombabiztos közhelyekkel, képeslapos tökéletességekkel. És ez után a tökély után enged(het)te csak meg magának, a kvázi tartalomra-szikárítást, a gnómikus tömörséget, amikor kertelés nélkül mondja ki a metafizikai (azaz transzcendens) tutit.

Ugyanígy érzek a KZ-s oratóriumát olvasva is, vagy a hasonló tárgyú filmvázlatát, csak azoknál meghatódva is néha a dilettáns elesettségétől. Mert ezt megint szeretem nála, a mindent átlagoló-elrontó professzionalitás hiányát, hogy Pilinszky nem tudott úgynevezett jó költő lenni, ő vagy zseniális, vagy sötéten buta, elesett, mint a rongyos marionett, hiányoznak a köztes izomtónusok, tartása valóban teljességgel padlás-függőségű. És mennyire sokatmondó, hogy meglehetős sikerét többnyire nem annyira a markánsan zseniális soraival érte el, hanem a bombasztikus közhelyeivel, tónustalan slágertörekeivel, még a mai fiataloknak is egyik kedvence például a párnás mondás, az ágy közös, a párna nem, ez, amiből tényleg árad a fülledtség, a fülledt érzelgése a „végső magányosságnak”.

A metafizikai bombaszt azonnal hat, tarol, ulyssesi árbocrúd kell hozzá, hogy ne veszítsd el te is a tartásodat tőle. Füldugó vagy árbocrúd, vagy az ideg- és időigényes vájtfülűség, hogy a borzongásod forrására, s vele a természetére, ráébredj. Magamat illetően ezt majdnem lehetetlennek gondolom, tartósabb ébrenlétre nekem még soha nem sikerült szert tennem. Ha sikerült volna, talán nem kritizálnék ennyire vehemensen, dühödten, akkor talán részvevőbben viszonyulnék Pilinszkyhez is, meg a megmámorosodottjaihoz, nem viselkednék ilyen gőzmozdonyszerűen, sisteregve-püffögve, és huhogva, mintha indulóban vagy megérkezőben érezném magam. Vagy a kanyarban. (A kanyar piliscsabai emlék.)

És most megérkezve Solymárról, a pingpongozásból, hajnali négykor, még egy szót az én hazalátogatásaimról, amit már rég nem gyakorlok, már nincs kihez, kikhez, de álmaimban időnként ott vagyok, az otthoniak körében, hogy jól-e vagy kínosan, azt nem tudom. Szeretném, ha többet mondanál arról a rossz közérzetről, ami téged elfog, ha megérkezel Zomborba, szeretném azonosítani vagy összevetni az én ilyes érzeteimmel, mert valahányszor betettem oda a lábamat, vissza, miután elköltöztem hazulról, a zsigereim lefagytak, émelyegve kóvályogtam a házban és az udvaron, a szó legrosszabb értelmében regrediáltam, fentebbi hasonlatomat megismételve: odalett a huzalozásom. Összeestem. Vesd össze ezt az ugyancsak fentebb emlegetett Pilinszky Apokrifjével, az „öreg szülők a házban”-nal, „már jönnek is, már sírnak is, ölelnek botladozva” – érdekes volna utánajárni, hogy mi volt ennek a passzusnak a valóságreferenciája. Néhány levelébe a múltkor beleolvastam, most nem jut eszembe a nagynéni neve, akit többször szóba hoz a levelezőpartnerének, szavaiból mindenesetre azt vettem ki, hogy az otthoni ejtőzéseket ő is nagyon megsínylette idegileg, önérzetileg.

Talán gyerekkori basáskodásunk, elkényeztetettségünk, illetve ennek a kényeztetésnek az örökös felhánytorgása a kényeztető részéről, a zsarolások, érzelmi zsarolások, s ahogy engem naponta biztosítottak az öregjeim arról, hogy soha nem fogok megállni a saját lábamon a világban, amit maradéktalanul el is hittem nekik, mi az hogy, szóval ez a különös, egymást becsmérlő meghittség, sőt szimbiózis rohamszerű feltámadása mehetett végbe nálam, amint benyitottam a kertkapun – de azt gondolom, hogy veled nem ugyanez zajlik le, amikor belépsz anyád házába így hétvégenként. De akkor micsoda? Mi az, ami önérzetedben, amely amúgy sem túlságosan pozitív és szilárd, a rosszullétig menően is meg tud rendíteni ilyenkor? És elzsibbasztani, ha jól értettelek?

RV: Hányszor van az, hogy az ember nem bír beszélni – tudja a Nárcisz! –, nem mintha a torkán akadnának a szavak, hanem megelégeli őket, s ez nyilván a nárcisztikusan magába visszavonuló libidó műve, ami azoknál, akik nem nárcisztikusak, kínos és fájdalmas folyamat. Holddá válik, sírni kezd, mondhatni. Én sem bírnék most levelet írni, és csak ebben a holdsávban tudok szólni. Elidegenedésem olyan, hogy még fokozódni szeretne. Közben a Szavak című újabb versedet olvasom, melyben pont ezek a kínos kiazmusok kapnak szót, a beszéd elakadása, elfúlása, az ima (mint, a te szavaddal, erektált beszéd) és a „színükre-visszájukra forgandó” ravasz szavak kölcsönös tűrhetetlensége, sűrű intoleranciája. Felkapom a fejem arra, ahogy az imádat nominativus és az imádat accusativus egymásba bújnak a versedben, az imádat tárgya pedig a Holdba repül, miközben az imaszavak els(z)ikkadnak. (Fröccsöt reá.) És egyetlen kép van itt, az oszlophoz kötözött kutyáé, aki mordulni és vonítani is tehetetlen. Közben pedig táncot járnak a szólások, mintegy a pórázt feszegetve, tekergetve: kutyából nem lesz szalonna, kutyába vesz, otthagyod az irhádat, egy szavadba sem kerül, szavad ne feledd – rángatják a láncot, de a szavak nem tudnak kilábalni a (gyomor)rontásos állapotból. A kép realista egyébként, a kocsma előtt apatikusan vagy kínlódva várakozó kutyáé, miközben a gazda, az imádat tárgya bent vedel, és az imaszó itt ezek szerint néma, csupán a szem düllesztése jelzi. A szóban forgó „te” viszont hol a didergő kutya, hol a melegedő gazdája, egymáshoz láncolva, egymást megelégelve.

Egyébként én már rég nem tudok szavakkal imádkozni, legföljebb szótörmelékekkel vagy hangtalanul, éppenséggel, mondhatnám, zihálva és öklendezve, legalábbis elfúlva. Mivel valóban utálják egymást bennem a szavak és az ima, nem tudom őket összeegyeztetni, valósággal megundorodom ettől a művelettől, a szavak rózsafüzérétől, azaz a saját, nyálat gyöngyöző lelkemtől. Meghallgattam én is az Egyenes labirintust, és látom, Pilinszky ott is a zihálást meg az imádkozást próbálta összehozni, ám a művelet paradoxitásának nem adott vershangot, szavalván pedig túlfeszítette a húrt. Pilinszky versben sípolva imádkozik, mint akinek sipolya van, és ez engem is zavar. Úgy viselkedik, mint egy katolikus kifutópálya; rákényszerítették erre a szerepre, melyre amúgy jócskán fogékony volt. (Pályitól tudom, hogy akkortájt az újemberes neokatolicizmus valóban viszonylag – nagyon viszonylag! – szabad nyilvános beszédlehetőséget jelentett.) Az Apokrifban azonban valóban nem beszéli az emberi beszédet, ott csörög a kavics, és a vallásból a mesébe való átlépés levegőssé teszi a szöveget, és ártatlanná. (Csak azt a nyugágyat nem szeretem ott. Hogy jön az oda? Egy ilyen polgári kellék?)

Idegenlétem oka pontosan az otthon. Miért, miért nem, de fizikailag berzenkedem mindenféle familiarizmustól, melynek az én köreimben mindig is a táplálkozás állt a középpontjában, és annak félpolgári-félbarbár szertartásai. (Mikor egyszer a cigány barátomnak panaszoltam, milyen szörnyű volt nekem, hogy fél egyre mindig otthon kellett lennem ebédre, jót nevettünk, mert ő erre azt mondta, neki meg az volt ugyanilyen szörnyű, hogy nem volt ebéd.) Érted, valahogy mintha mindig disznóvágás lett volna; és ez gyakran átment némi kannibalizmusba, vagyis marakodásba. A közös evés-ivás szertartásai úgy oldották a hangulatot, hogy rendszerint csúnya veszekedések pattantak ki belőle. A táplálkozásnak sohasem volt köze a szervezet valódi állapotához, hogy éhes vagy-e, vagy sem, hanem a legnagyobb napi fontosságot tulajdonítva neki kellett rituálisan, szentségileg végbevinni, és itt nem volt apelláta. A gyomor hozzászokik a bőséghez, és nekem semmi kifogásom a lakomák ellen, hanem a barbár törzsi rítushoz való feltétlen és makacs ragaszkodás bőszített, meg a törzsi fülledtség.

Ugyanakkor a városban való idegenség más karakterű, Zombor egy szerb város, az alig hét százalék magyar nyelve és kultúrája eleve idegen test, és az én kapcsolódhatnékom nem talált viszonzásra. Kissé kellemetlen dolog „magyaricának” lenni egy hatalmas és erőteljes délszláv kultúrában. Az oda-nem-tartozás és az odatartozás így együtt rövidzárlatokat okozott. A „hely” mindenképp hely-telen, akárhogy forgatom (a számban). Te írtad egyik leveledben az ember nyelvével kapcsolatban, hogy se lenyelni, se kiköpni nem tudjuk. Nos, itt tartok. A magyartanárom pedig, akitől a gimnáziumban először hallottam ékes magyar nyelvet (mert mi konyhanyelven beszéltünk, pongyolán), fergeteges Latinovits-parodista volt, tán akkor dőltem utoljára a röhögéstől. Nemrég múlt ki szegény, mint egy disznó, egy tanyasi ólban, tök alkoholistaként, térdig megfeketedett lábakkal. Vörös Ernőnek hívták, úgy veledkorú.

A családi átok mellé, amit te kaptál, hogy sohase állsz meg a lábadon, odahelyezhetem az enyémet, mely szerint sohase lesz belőlem semmi. Szinte kivétel nélkül ebben sültek ki a családi húsevések, ebben a szájbarágásban, és ha belépek a kapun, akkor ez a „sohase lett belőle senki” lép be engedelmesen, egyre engedelmesebben az öreg szüléhez, aki egyébként sokkal fittebb, mint én, és kutya baja, miközben én kutyául érzem magam, visszatérvén képeidhez, és kint szívom a cigarettám a fájó tüdőmre a holdat bámulva báván, és még a köd is megköhögtet. Közben nem akarok sehová se menni.

Tegnap éjjel félálomban próbáltam szoktatni magam egy nem is nagyon bántó gondolathoz, mely szerint „nem érem meg a tavaszt”, és kábázás közben a halált iszonyatos nagy csapásnak képzeltem, hogy a csontod ripityára törik, de nem ettől féltem, hanem „az individuum homlokzatának” a javíthatatlan betörésétől, ami az égboltozat szétröpülésével egyenlő. Bomba és semmi. „Bukóablak” – ezt a szót honnan vetted? Bukósisak, bukómadár… Nem tudom tovább követni Rilkét annál, hogy „und das Sterben, dieses Nichtmerhrfassen jenes Grunds, auf dem wir täglich stehn”, most nincs nálam a te fordításod, a többieké pedig pontatlan. Egyébként számomra a szépség mint az iszonyat kezdete túl komprimált és ugyanakkor kihagyásos, mintha kimaradt volna belőle a bökkenő, mintha túl sima átmenetet tételezne, hol az „Atemwende”?

„Szavazás” ez, mint írod a Jelenkorban közölt friss versedben, méghozzá „bizalmi próbák lejártával” (ez nekem nagyon tetszik, ez a közbevetés); az égaljai lánggal égetett agyagangyal igaz, hogy valóban nagyon szép, de érzem azt a hatalmas távolságot is, hogy az a szó(virág) a cserépben rekedt/hervadt, ahol „ott hangzott rég”. Távol állok a rilkei lelkülettől. Jobban esik a karistolás, most egyszeriben hallom, amint a cserépen csikordul a penge, csorbul? Jut eszembe, a régészkedés is állandó motívumod, hangsúllyal az ásó fején. És most, hogy említetted a piliscsabai kertkaput, kertkapukat hallok nyikordulni. Milyen ismerős tud lenni egy-egy ilyen zaj!

MJ: Eldicsekedtem már neked a parodizálóképességemmel? Pilinszkyt ma is viszonylag jól utánzom, Latinovitsot már nem annyira, mint huszonévvel ezelőtt, de képzeld, kamaszkoromban több színészt tudtam elég jól, Rajz Jánost, Ajtay Andort, tőle A vén budai hársfákat énekeltem, nővéreim mulatságára. Egyébként a paródia műfaját magát is szeretem nagyon, vannak színészek (Gálvölgyi, de Kern is ilyen), akiknek nem is szabadna egyebet játszani a színpadon, nem megy nekik, a Gálvölgyi pocsék rossz színész különben, a Kern jobb valamivel, de neki is a paródia fekszik igazán. Kár, hogy többre törekednek, eredeti eredetiségre, a Gálvölgyi különösen nagy katasztrófa, mert nála minden eredetiségpróba kínos eredményt szül, így az újabb, kritikainak szánt viselkedéstípus-karikatúrái lehangolóan rosszak, és többé nem fog visszatalálni a spontánabb kifigurázásokhoz. No de nem akartam én erről beszélni, csak éltem a lehetőséggel, hogy lejegyezzek valamit, amit még sehol nem láttam leírva, kimondva, holott nyilvánvalóan nem csak én sajnálkozom ezek miatt az ugyancsak sznob aspirációk miatt.

Hanem amit fontosabbnak tartok: a mimikri! Régóta rágicsálom ezt a gittet, azaz spanyolviaszt, ami részben szembefordít az általad idézett Atemwende-plusszal is, ne érts félre, nem akarom kipukkasztani a Celan-zeppelint (ahogy József Attila szappangolyóját pláne nem), csupán rehabilitálni kívánom a mimikrit, s evvel a mimézist is természetesen, hozzátéve, hogy ezek a legmisztikusabb képességek, csakis az intellektuális hübrisz hozhatott róluk lesajnáló ítéletet. A kis Schreierre gondolok például, hogy az micsoda varázslat, amikor egy tizennégy éves, még éppen nem mutáló fiú, akit megtanítottak kottát olvasni és eligazodni a saját torkában mint hangszeren, egyszer csak hangot ad valami olyasminek, amit pár száz évvel korábban egy másvalaki hallott meg magában, és jegyzett le papírra, félig-meddig absztrakt jelek segítségével. Azt hiszem, a schreieri előadás attól olyan sírásra fakasztó erejű, mert érzik benne a mimikri életre-halálra koncentrálódása, tudniillik ami a mimikri lényege: azonosulni valamivel, ami halálbiztosan nem lehetek.

Patetikusan fogalmazok, talán mert magában a paradoxonban látom a pátoszt, sőt hajlok arra, hogy ebben a mozzanatban lássam a tér-idő genezisének a kulcsát is, s hogy fonalunkat ismét megragadjam, a kirekesztődés mozzanatát is idekapcsoljam. Rengeteget foglalkoztat a sírhatnék-nevethetnék kérdése is, miért vesznek elő ezek az érzelmek bizonyos eseményeknél, vagy gondolj a Schubert-rejtélyre, miféle speciális mimikri-transzformátor volt ő maga, hogy tájakat, éghajlatokat, időjárási eseményeket karakterizálva formálta meg a dalait, amelyek így is működnek aztán, hallgatva őket megindult lélekkel járom be csukott szemhéjam mögött a „kódolt” tájakat, bánatutakat, már alig felzaklató téli ködképeket.

Az egyszerűbb, mondjuk, felszínesebb mimézistől mindez annyiban különbözik csak, hogy itt mintha az egész személyiség, szőröstül-bőröstül merítkezne meg a varázsfürdőben, példával élve, hogy amíg, mondjuk Vivaldi egy évszakának bravúros előadására bólintasz, hogy milyen találó, mennyire visszaadja az illető évszak természetét, addig Bachot vagy Mozartot, Schubertet hallgatva konstatálod: ezek az arculatok egyrészt absztrahálódnak, elemzésük révén interiorizálódnak, másrészt magát a(z alkotó) személyiséget is átváltoztatva találják meg immár spirituális érzékiségüket.

Válaszodban idézted ezt a Schreier-Bachot illető megjegyzésemet, mely szerint Isten jelen van ebben az interpretációban, gondolom, kicsit slendriánnak is érezted tőlem, hogy egy eléggé gyakran hallott közhellyel élek, afféle képes, képletes beszéddel; pedig sokadszorra támadt már ez a gondolatom, hogy a jelenség nemcsak egy hangulat jellegét tartalmazza, nem csupán olyan, mintha jelen volna Isten, hanem valóban ott van, valóságosabban, mint amilyen valóságosnak véljük mindennapi meglétünket.

Csak hát ez okozhatja a félreértést is. Annyira beleszokunk a mindennapi realitásunkba, annyira belealszunk ebbe, felejtve ideiglenességünket, felejtve azon trivialitásokat, hogy nem is oly régen még nem voltunk, és maholnap ismét nem leszünk, és hogy eme kis intervallumon belül egzisztál csak bennünk ez (!) a világ, amelynek egzisztálása ráadásul, ha tüzetesebben megvizsgáljuk, korántsem olyan egyértelmű és töretlen, mint amilyennek tételezzük nagyvonalúan (= pongyolán, trehányul stb.). És éppen ez a pongyola, trehány Isten-képünk a magyarázata annak az ateizmusnak is, ami viszonylag józanabb és szigorúbb intellektusú emberek tudatába is befészkeli magát: „Ha Isten ilyen antropomorf, a mi mindenkori érdekeink és félelmeink szerint így vagy amúgy viselkedő és ítélkező instancia, akkor értelme sincs róla beszélni, akkor annyira kilóg a lóláb.” Pedig hát ez az érvelés is belealszik egy naiv-hiszembe, abba, hogy ami mai tudományos-elemző megismerésünk próbáját nem állja ki, az szükségképpen hamis, leleplezendő téveszme, szerepeljen bár megannyi emberi teljesítmény, majdhogynem-csodatétel indítékául, támaszául. Vagyis az igaz valóságnak ki kell állnia a racionális verifikáció próbáját; és ettől fogva a művészetek, köztük a szépirodalom igenis mind amolyan függő beszéddé válnak, nem beszélve a filozófia tudományáról, amely így ma már kizárólag egy szakma saját nyelvét jelenti, aki beszéli ezt a nyelvet, az filozófus, ám az általa megnevezett dolgok, jelenségek így kivétel nélkül csak ezen a szakmán belüliek számára azonosíthatóak, és – ellentétben a természettudományok nyelvével – semmilyen jelentőségük sincs a mindennapi valóságot illetően.

Nem fogom végigvinni ezt a gondolatprogramot, nem bírnám most szusszal, ám rövidre zárni sem szeretném; régebben megelégedtem azzal, hogy felkiáltólag hagytam függőben Isten létének vagy nemlétének a kérdését, ma inkább így mondanám: Isten létének vagy/és nemlétének a kérdését, hozzátéve, hogy az is hülye, aki hisz benne, meg az is, aki nem. Ma sokkal megfélemledettebben gondolkodom, rettegve mind a két, sőt mind a három (vagy/és) eshetőségtől, olyasmit sejtvén, hogy de hiszen én tényleg hibázhatok! (Vétkezhetek!) Ezt az aggályomat is felülírja azonban az a rettegés, hogy ittlétem hátha csupán egy valamelyest konszolidált intermezzója az Örök Kárhozatnak, annak, amit ebből az intermezzóból vizsgálva hol így, hol amúgy látunk, hol pokolnak, hol mennyországnak képzelünk, magam például télen a csillagos eget látva óhajtanék még itt lent maradni, járva, nyáron a melegben fölpillantva pedig evidensnek látom a megboldogulást, és azon melegében (!) hajlok odafent teremni lélekben. S ha így, könnyű belátnunk ugye, hogy hőháztartásunkból nehéz, sőt lehetetlen kilátnunk az embertelen, sőt élettelen „örökkévalóságba”, s itt a bökkenő: hogy életünk voltaképpen csakugyan kirekesztődés valamiből, amit viszont innen, élve, nem is vélhetünk másnak, mint puszta fizikai világnak, amelyből részesültünk ugyan, de olyasvalami által elragadtatva, amit jobb híján életnek, szentnek és léleknek, avagy szentléleknek nevezünk.

És lám, megint kihagytam a „puffert”, a köztünk és az élettelen világ között saját bábelnyelvvel rendelkező természetet, táplálékláncával, amelynek mi azon láncszeme volnánk, ami a láncolatot mintha sikeresen megszakította volna. Ahogy a(z itt)lét mintha az örök-nemlét körét (karikáját) szakította volna meg egy helyütt, úgy az ember a tápláléklánccal tett valami hasonlót, valami égbe(!)kiáltót, valami rendelleneset. S egyáltalán nem önszántából, hiszen senki sem mondhatja el magáról, hogy ő maga döntötte el, egy emberanya hasából bújik ki a napvilágra, vagy egy kecskééből mondjuk, egy varjútojásból, lárvából, bolháéból, egy elefánt fülébe ültetett bolháéból.

RV: Azért is bámulom a gondolkodásodat, Jancsi, mert sohasem merő absztrakció, hanem mindig az ittléttől megrendült egyén cikázó gondolatfutama, agyvillámzása. Sőt, a nyilallás egész talpig hatol. Ezt rettentően szeretem az intellektusodban, Nietzschénél érzek csak még ilyet. (Grammatikájában, tónusában is.) Egyebek mellett ez az, amit te szingularitásnak, az itt és most-hoz való kötöttségnek (függőségnek, az igazságérvény függőségének) mondasz. És ez a maximális individualitás és szingularitás valamely – gondolati – energiával kitör az (égő) kalorifer-ketrecből, le is hűl, és a halál falát érinti. (Nem döngeti. Ezt már megbeszéltük, hogy nem osztályrészünk a halált megvető bátorság.)

Teológiai (és nem pongyola) nyelven szólva itt az „alázat” vesz le az intellektus nagyratörő hübriszéből. Az imént az jutott eszembe, hogy az ember magába hal bele (Nárcisz!). Mégis mennyire „jobb” a szerelmi halál, legyen akár boldog, akár reménytelen az a szerelem, legyen Isten iránt vagy ember iránt való; mintha a magunkba halás (mennyire mindennapos ez is, hogy beledöglünk magunkba) lenne a sors, a szerelmi halál pedig a „pongyola végzet”. Patetikus vagyok, a mindenit, ebben az elrekesztettségemben. Ez a kicsiny manzárdszoba itt Belgrádban úgy borul rám, a két szűk, az ég felé csak pislantó, srég ablakával, akár a tulajdon koponyám, olyan zárt és tömör. Keményfejű vagyok, a szememre is hányták mindig. A materializmusba, az élet materialitásába, valóságos ájulást okozó érzékiségébe és a tömör koponyámba való beszorultság kvadrál, hatványra emeli egymást. Nem könnyű átszakadni abba a kozmogóniába, ahova a te világnézeted köröz át, spirálisan, noha óhajtom, mi több, imperatívusznak érzem, hogy a világról és a nem-világról a szokványos emberi perspektíván túlról, máshonnan is gondolkozni tudjak.

Persze ha komolyan veszem az életem intermezzo-jellegét (és ha nem teszem, az a részegsége az életnek), akkor a zárójelek máris felhívják a figyelmemet a (meta)fizikai kontextusra. Az Isten-gondolat kiűzése világunkból azonban a gondolati restséget táplálja, és egyeduralkodóvá teszi a materiális-érzéki életet, valóban, mint mondod, belealszunk, ébren még sokkal jobban, mint istenkísértő álmainkban. És minél bonyolultabbá válik ez a földi élet, annál jobban leköt, egyedülvalóan foglalkoztat – ez is egyfajta babonaság. Miközben persze titokban mindenkit másvalami gyötör, ami a fast food-metafizikával (tálalja, többek között, az irodalom) kielégíthető.

Én úgy valahogy érzek, mint te, fenntartván Isten hármasságát – igen/nem és és és vagy –, a háromszögben ide-oda verődő labdára gondolok, talán ez a cikázás tud olybá lenni, mint a villanykörtében az a háromszög. Valamivel nehezebben követem azt, amit a mimikriről mondasz, ha jól értem, itt az életnek az a hozzátapadós, azonosulós karaktere játszik; voltaképpen valamiféle „imádat” (önfeledtség, egyesülési indíték) is, mely a létfönntartási harc velejárója. Ez esetben a paródia az erre való kritikai reflexió. A mimikri és a mimézis legnagyobb teljesítményét Nádasnál látom, a Párhuzamos történetekben, ahol ez a vonás zseniális. S Nádas itt mint író arra törekedett, hogy ne legyen (saját) stílusa. Teljesen tapadósan tudta kihozni az életvariációkat, miközben végig azt szemlélteti, ábrázolja narratívan és leírásokkal, amit te metafizikai semmit-mondásnak neveztél. Az időjárás jelenti nála a metafizikai semmitmondást, az egész nagyregényen végigvonul az időjárás ábrázolása, amiről néha úgy tűnik, hogy kvadrál a szereplő állapotával, máskor hogy éppenséggel nem. A kifinomult és egyúttal vaskos testleírások és a vékonyka természetleírások közt folyton cikázik a követhetetlen (véletlenszerű) interferencia.

Végül is egyetértek veled, hogy a mimikri és a mimézis misztikus képességek, noha ezt nem tudom megmagyarázni. Ugyanakkor a mimikri a létfönntartás, a meglét elemi és alapkövetelménye, annyira részünk, hogy felettébb nehéz reflektálni rá. Az ettől való elrugaszkodás szinte azonnal a kipusztulás veszedelmét hozza a fejedre. És ez bizonyára összefügg a tápláléklánccal is, ami a vesszőparipád. Az ember a „kiugrását” úgy oldotta meg, hogy tömegesen összefog minden ellen (egyfajta humán mimikrivel s a nyelvvel mint a cinkosság letéteményesével, erről is beszéltünk már). No és eszi magát! Végül is az emberiség az a faj, mely kezdettől fogva és folyamatosan eszi magát. (Kannibál.) Amint egyik versedben írod, szavaink is „disznó szavak”, zabálósak. A tápláléklánc rendjéből való kiugrásnak, a privilégiumunknak miféle mellékhatása mutatkozik meg itten?

A gyerek tud erre rátapintani, versed tanúsága szerint is. (Egyébként ebben a versben, a Szájunkban, van egy olyan kép, mely a Schreier-féle merítőkanalas képre hajaz: „Hullott a könny az ezüstös földre, sárga / hasábfa rendek, üst üresen, északfény.”) Napjaink bizony egytől egyig véresek, vajon ezt mért felejtjük el? Na, végre nevettem egyet én is, ahogy a szemem most végigment ennek a versednek az utolsó sorain: „hogy valahára / tisztázza, mit az elébb odapiszkolt: Ki / szavak közé csöppen, kikezdik a disznók.” Jól kifacsartad itt a „gyöngyöt szórni a disznók elé” mondást, hiszen itt a szavak a disznók! És a könny a gyöngy, amit fölzabálnak mint moslékot. Reménytelen a tisztázási szándék. És most ide bejön az a saját pöce, saját kátyú, amiről már sokszor (de nem elégszer) beszéltünk, s ahonnét lehetetlen kikecmeregni, s amely nemcsak ki-kire, hanem, evidens, a fajunkra is jellemző (ami ki-kit nem ment fel a kikecmergés föladata alól, noha a posztmodern ideológia ezt gyakran fölmentésnek veszi).

Egy Rilke-vers villant be ma nekem véletlenül, nem valami jó vers, mert egyirányú, tendenciózus, Az áhítat könyvéből való, az Oltsd ki szemem kezdetű, viszont a kikecmergési energiát hozza be nekem. És van benne egy dezantropomorfizáló spiritualizálási tendencia, mely azonban a vérnél megakad.

Most rakoncátlan vagyok asszociációimban, de volt nálatok olyan, hogy a vér megsütése és megevése? A múltkor is emlegettem ezeket a barbár rítusokat neked, amelyek mind a táplálékláncból való kiugrás ünnepléséről szólnak. A hatalomról.

A verseid térszerkezete, amiről korábban írtál, alighanem elég dantei mértan, noha nem teologikus. A teológia a tiszta intellektualitás csimborasszója, nem? És te mintha azon volnál, hogy az érzéki/tapasztalati élmények és az intellektus képességei közt légy test-híd, melyen a szavak közlekedhetnek. A „forgóhíd” szót a tükröződés című holanos versedben használod. Pedálja is van. De befejezem, egyre bolondabban beszélek, ma kaptam az értesítést, hogy szombaton lesz annak a barátnőmnek a temetése, aki olyan borzalmas szerelmet vallott az életnek, hogy szörnyethalt belé, valaki mást is magával rántva (akaratlanul gyilkolva), és ebben a drámában annyi vér van, mintha egy Shakespeare előtti rémdrámaíró ötlötte volna ki. De te, mint a Szájunkban írod, nem emlékszel ilyenre, „(És most, ha megölik, sem emlékszik többre.) / (Sem a hízó nevére, sem öldöklésre.)”. A mimikri vérszövetség is, nem? Az oltár pedig emberi találmány.

MJ: A sült vér ízére emlékszem, a Szájunk mint ól kezdetű versem ebből az egyszeri élményből táplálkozik (figyeled, még ez is! a vers, amely élményből táplálkozik!, és miközben ezt írom, Gildát hallgatom a Rigolettóból, őrülten élvezem, és nem öngúnyból mondom, hogy ez nekem a frenetikus cukrászda-élményem, mindenkori cukrászda-élményem, Piliscsabán az ötvenes években egyetlen cukrászdája volt a falunak, egy szomszédos utcai ház földszintjén, álltunk sorban az udvarán a fagylaltért, a házban amolyan kulturált polgárok laktak az emeleten, és szólt a rádiójuk, abban az időben pedig a Kossuthon is mintha szakadatlanul ezt a fajta muzsikát adták volna). Disznót öltünk, amit se előtte, se utána többé nem tettünk, megsirattuk szegény cocát, a nővérem belebetegedett a gyilkosságba, de anyámat is elgyötörte a dolog, egyedül a nagyanyám állta a sarat, ő szeretett főzni, sütni, kiélte hát azon a napon magát, apámat akkor még nem ismertük, még csak tudtunk róla, hogy börtönben van, és nem is számítottunk a hazatérésére.

És nem szóltál a véres hurkáról, én azt is nagyon szerettem, ma már nemigen eszem belőle, nem ideológiai hőkölésből, hanem önvédelemből, emésztési óvatosságból. Tegnap éjszaka pihenésképp megnéztem két óra tájban egy rövid útifilmet Bali szigetéről, egy magyar forgatási csoport hasznosította ott magát, készítettek víz alatti felvételeket is, ám azokat is deklaráltan csak azért, hogy lássuk, honnan kerül az ínyenci asztalra való. Ínyenci viccelődéssel, retorikával tálalták a nekünk látni-, nekik maguknak pedig zabálnivalókat, majd kipukkadtam agyilag, pedig csitítottam magam közben, hogy ne legyek hülye, mért kell nekem mindent gyomorbajos kritikával néznem.

Ez már az oltáros fölvetésedre is válasz, ellentétes, nagyon ellentétes érzelmeket gerjeszt bennem az oltár, utálom, ha eszembe ötlik, hogy – legalábbis a katolikus oltár – micsoda sterillé absztrahált vágóhíd, zabahely, az eléje járuló áldozók ezrelékének sem igen jut eszébe, hogy most voltaképpen az Istenfia testéből falatozik. Tudja, és nem veszi komolyan, a stilizálás, az absztrahálás révén egy intenzív amnéziás procedúrán megy keresztül. Annyira átszellemített kannibalizmuson, hogy az őbenne máris az ellentétébe csap át, úgy éli meg, mintha ő hozna éppen áldozatot a fehérfolt-fogyasztással. És tapasztalatom szerint a papság, az Úr hivatalszolgái is többnyire ezt élik meg, azt szinte egyáltalán nem, hogy a „tudományuk” voltaképpen az emberevésnek, illetve az emberevés tilalmának amolyan transzcendált (= absztrahált) performansza.

Sosem tettem meg, pedig érdemes (mert érdekes) volna Pilinszky vallásos versbeszédét ilyen nagyítóval átböngészni, mert intuícióm szerint ő pont ettől hevült föl és át, ettől a véres eredettől, a véres eredet fehérbe öltözött rituáléjától, mint ahogy különösen a későbbi darabjai mind-mind rituálisan intonáltak. Azt hiszem, ezért is izgat ennyire engem az ő alakja, mert érzékenységében megjelenni látom az egész keresztény eredettörténetet, beleértve a történetbe azt is, ami engem taszít: az álszenteskedést. No persze, hol húzom meg a határt az álszent és a valódi szent között? Aufklérizmusomon múlik? Materialista, avagy idealista mentálhigiéniámon? Talán összegezhetném így is az én problémámat (valójában drámámat), hogy nem tudok hogyan viszonyulni ehhez. Újra meg újra zavarba jövök, nem egyszerűen dadogok – mint Pilinszky szentjei, félszentjei, akik félig-meddig részesülgetnek a kegyelemben –, hanem valóban óllá fülled-büdösödik a szájam, és amolyan gyanús, engedéllyel tán nem is rendelkező mészárszékké, ahol mindenféle azonosíthatatlan döghúsok tárolása, újracímkézése, eltüntetése, visszaböfögése, utólagos füstölése stb. folyik.

Tudom, erre, azontúl, hogy émelyítőnek találod eme self portrait-mat, azt mondod, önemésztőn gondolkodom a dologról, túlságosan önemésztőn, és talán a bűzérzetet is az önemésztés okozza, bár az önemésztés tapasztalatom szerint acetonos leheletet produkál, én meg a disznóól bűzéről beszélek. De lendüljünk túl ezen a megállapításon. Nem gondolod-e, hogy az emberi beszédnek ez a – mondjuk így – ambivalens revelálása mégiscsak nagyon fontos tényeket, történeti tényeket hívhat vissza a feledésből? A felejtés egyáltalán nem feltétlenül jótékony homályából? Esetleg olyan felejtésnek a homályából is, amit ébren az életben még soha nem éreztünk-gondoltunk meg, nevezetesen azt a kényszer-evidenciát, mely szerint az élet fogságában muszáj öldökölnünk. Valószínűleg ezért is ízléstelenség ezt így szóba hoznom, mert evidencia, olyasmi, mint egy drasztikus fogyatékosság, amit a fogyatékos jelenlétében vagy még inkább a fogyatékos szüleinek, hozzátartozóinak a jelenlétében gorombaság észrevenni is, nemhogy szóvá tenni. Felteszem, hogy a kannibáloknál illetlenség az emberevésről beszélni (ha egyáltalán beszélhetnek evés közben), és nem álszentségből az, hanem mert zagyvaság, eleve-tautológia. Semmit-mondás.

Hanem ugorjak. Arra, hogy csupa ilyen megfontolás révén csodálkozhattam rá a beszédünkre (lám, Pilinszky emberi beszédére), hogy a szájunkkal, nyelvünkkel, fogunkkal úgyszólván külön-külön megfogható, foghatóvá formázott-polírozott hangokat, mi több, szóvá, jelentéshordozásra alkalmas szóvá épített hangszerelvényeket állítunk elő, fogalmakat, Ria!, absztrakt tárgyakat, ugyanazzal a szervkomplexusunkkal, amivel a világot mint táplálékot szedtük szét ízeire, vagy szedjük szét olyankor is, amikor amúgy megbeszélünk valamit az asztalnál egymással. Mondjuk is, ugye, főként vidékieket hallgatva, hogy milyen ízesen beszélnek. Népdalolnak. Csak tiszta forrásból. Eszébe villant-e a mondás szülőjének, hogy ez a tiszta forrás alkalmasint a vér, amiről a városi ember (v)értelemszerűen elfeledkezhetett, lévén vadászterülete vagy baromfiudvara a hentesüzlet, ahová őrültség volna puskával vagy disznóölő késsel betérnie? Egy Buńuel-filmben nem, ott természetes, szinte túl természetes volna, de hol vannak már a Buńuel-filmek? Helyettük a konzumváltozatú Bárányok hallgatnak-típusú ínyenckedés megy, hopkinsos pszeudoeleganciával fűszerezve a pszichopata-kannibalizmust. S van-e abszolútabb (és abszurdabb) kannibalizmus az önevésnél, az önemésztésnél? Látod, ezért sem tágíthatok József Attilától: „mit úgy hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom”. És van-e nárcisztikusabb?

Ami közös kedvencünket, Merleau-Pontyt is képbe hozza, még ha ő nem is nagyon pengetett ilyen drámai, hellyel-közzel tragikus húrokat. Hogy is pengethetett volna, amikor minden elmeerejével azon volt, hogy a filozófia medrében folyassa patakzó gondolatait szubjektum és objektum velejéig problematizálódott hús-vér viszonyáról. Engem azonban ilyesmi szakmai illem nem köt, a költészetre köpök, túlzás nélkül mondom, és anélkül, hogy becsmérelni kívánnám a költészetet, dehogyis, csak köpök rá, a földre is köpdösök olykor, noha eszemben sincs neheztelni rá (a nehezülés más, az ellen nehéz volna mit tennem); a hús tehát. Hús a húsról, s hogy azonnal a közepébe vágjak (!), arról a húsról, ami eszik, és arról, amit esznek. Én (mint szubjektum) eszem a te (mint objektum) húsodat. Aki eszik, az ízlel, abban életre kelnek az objektum ízei, finomságai mindannak, ami potenciálisan a szubjektumot, amíg szubjektum is, konstituálja. Amikor Merleau-Pontyt olvastam, részben frusztráltan, hogy olyasmiket mond, amiket én régóta saját felismeréseimnek hittem, részben gyönyörűséggel, hogy végre valaki, aki pontosan a szájam íze (!) szerint beszél, akkor végre a legmindennapibb realizmusnak a gyökeres abszurditását éreztem kibontódni, kibontakozni, ad absurdum a Létnek magának a nárcisztikumát, amennyiben Ugyanaz idomul az evés-emésztés által Ugyanahhoz, csak éppenséggel ez az idomulás iszonyú gyötrelmek – másfelől kéjes örömök – révén megy végbe. És ennek a processzusnak sehol nem látom a téloszát. Kölcsönözhetek neki innen (a faló) is, amonnan (a felfalt) is, közös nevezőre azonban soha nem tudnám hozni őket, hacsak nem a szerelmi harapásban (ld. Kleist: Pentheszileia); Jézus önfeláldozása, utolsó vacsora-béli mondása kívánkozik még ide, és paroxizmális tálalódása végül a keresztfán, de ott már nem a mi táplálásunkra, hanem az Atya (krónoszi) étvágyát kielégítendő. Nekünk az érme maradt, a hús-vér érme. (A nyolcvanas években fedeztem csak fel, hogy a gyógyszertárban fillérekért vásárolhatok tasaknyi négyzet formájú ostyát, adták úgy is, ha nem kérek hozzá semmiféle gyógyport; manapság nyilván csillagászati árat kérnek érte, meg sem kérdezem őket.) És, ismétlem, egy fantasztikus kultúrába felszívódott-eltüntetett, szerteoszlatott tudás az eredeti szenvedésről.

Nem látom most át, kellő mértékben érintettem-e a mimikri-kérdést, sikerült-e érzékeltetnem, miért gondolom a táplálkozást is valamiképpen mimikri-eseménynek; ízek felbontása és újra-ízesülése, átízesülése, vagyis a Celan-féle Atemwendét is ide sorolom, akár a történelmet kiakasztó holokausztot is, amivel nem a botrányt kívánom relativizálni, éppen ellenkezőleg, a botrány prekódoltságát szeretném fölfedni az ittlétünkben.

Tegnap abban a természetfilmben olyan halféleséget is láttam, amelyik csak arról ismerődött fel, hogy elvált, elmozdult, kimozdult a „tájból”, és ezáltal valami hirtelen komikumérzést gerjesztett bennem, de megrendülést is; fogalmam sincs persze, mi zajlott le az állatban, hirtelen empátia-fantáziám szenvedést sugallt, olyasmit, amit egy kődarab héjszerű leválásának a látványa idézhet elő bennünk, mint afféle vajúdás-esemény, kiszabadulása valaminek az egészből, a környezetéből, ám ezáltal kirekesztődése is abból; mintha az élet mint individualizáció magát a létet szakítaná ki önmagából szüntelenül, megjelenítve azt, s egyben meghazudtolva is mint teljességet, tökéletességet. Eszerint tehát a mimikri nekem az elkülönülést-elkülönböződést is jelenti, a kényszerű önmagaságot is, amely ekként már csak a metafizikaiban remélheti a boldogulását.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.