Archívum

Főhajtás XLV.

Az író titka
Szigethy Gábor
2011. szeptember

Napló 1945–1957 – mi, akik itthon, szülőhazánkban éltünk 1958-ban, nem vehettük kézbe, nem olvashattuk Márai Sándor Washingtonban megjelent új könyvét.

Édesapámtól örökölt, féltve őrzött kincsem volt a Napló (19431944) Budapesten, 1945-ben megjelent vaskos kötete, első ízben egyetemi hallgató koromban olvastam. Ebből a könyvből tanultam másképpen gondolkodni a magyar múltról, mint ahogy a népi demokratikus proletárdiktatúrában mindenki számára kötelező volt. Ám a Napló 19451957 indázó gondolatsorát csak 1990-ben olvashattam, amikor idehaza elkezdtek megjelenni Márai Sándor hazánkban addig többnyire hozzáférhetetlen művei. 1945-ben írott naplójából az 1958-ban megjelent kötetbe az író mindössze tizennyolc oldalnyi nyomtatott szöveget válogatott be, s amikor A teljes napló, 1945 csaknem négyszáz oldalas, 2006-ban megjelent kötetét olvasni kezdtem, még nem tudtam, hogy e könyv nem csupán menynyiségi többletével fog meglepetést okozni.

Nemrég került kezembe a Színház 1945. szeptember 5-én megjelent számából kitépett lap. Mezei Mária szakította ki az újságból (nem is nagyon kíméletesen) a szívének kedves írást tartalmazó újságlapot, s őrizgette titkolt kincsei között haláláig: Napló, írja Márai Sándor. 1945-ben a napló kéziratából kiemelt tizenhárom hosszabb-rövidebb gondolat jelent meg. A színésznő, szokásától eltérően, nem írt jegyzeteket a lap szélére. Talán soha többet nem olvasta el Márai Sándor 1945-ben fontosnak érzett gondolatait. Talán nem is emlékezett a pillanatra, amikor az újságból kitépte a lapot.

Lelkében lassan hegedő seb Márai Sándor – a bimbójában halott szerelem – emléke. Asztalán a színházi hetilap, föllapozza, szeme megakad Márai írásán, elolvassa egyszer, elolvassa kétszer, egy hirtelen mozdulattal kitépi a lapot, fiók mélyére rejti, elfelejti. El akarja felejteni, mert úgy érzi: élete legnagyobb találkozása volt az a pillanat, amikor megismerkedett Márai Sándorral, és egymásba akadt a tekintetük.

(Sok-sok év múlva, 1977. november 2-án levelet ír a túlpartra hajdanvolt, imádott miskolci színidirektorának, Sebestyén Mihálynak, s akkor is úgy érzi: élete talán legnagyobb találkozása volt a pillanat, a megismerkedés Márai Sándorral.)

De 1945-ben már csituló fájdalommal átitatott barátsággá szelídült a világ előtt mindvégig titkolt szerelem, és Mezei Mária boldog-szomorúan olvassa Márai Sándor írását. Aztán a titokfiókba rejti a kitépett papírlapot.

Kezemben a megsárgult, szakadt, régi újságlap: Márai Sándor „válogatott” gondolatait olvasom. Ezek a feljegyzések az 1958-ban, Washingtonban megjelent kötetben nem olvashatók. Csak játszom a gondolattal: mi lett volna, ha Mezei Mária a hatvanas években véletlenül hozzájut ehhez a kötethez, eszébe jut a kitépett, fiók mélyén őrzött újságlap, a könyvben hiába keresi a neki valamikor oly kedves gondolatokat, és nem érti, miért épp ezeket a részeket felejtette ki Márai Sándor naplójegyzetei alaposan megrostált kiadásából.

Egymás mellett a megsárgult papírlap és a kézirat alapján kiadott A teljes napló megfelelő oldalai: az 1945-ben közreadott feljegyzések számtalan ponton eltérnek A teljes napló szövegétől.

A kéziratban: „A jellem, ez a rögeszme.”

1945-ben: „A jellem, ez a fönséges rögeszme.”

Elmerengek a két mondat közötti különbségen. A jellem csak rögeszme: keserű lemondás. A jellem fönséges rögeszme: erkölcsi kapaszkodó. A 2006-ban megjelent kötet szerkesztője nem jelzi, hogy a napló kéziratában már olvasható volt e jelző, ám az író azt utóbb feleslegesnek ítélte. De ha a kéziratban nem található a fönséges szó, akkor az a korrektúrában került a szövegbe. A Sirály hasáblevonatát 1943 nyarán javítgatva az író néha bekezdéseket húzott ki az eredeti szövegből: szokása volt a megjelenés előtti utolsó pillanatban is csiszolni még a szöveget. 1945 augusztus végén, amikor kinyomtatva látta a naplójába sebtiben odavetett mondatot, talán megriasztotta (vagy csak nem tetszett neki) annak keserű kicsengése, és egy hirtelen megtalált jelzővel – fönséges – kibővítette, áthangolta a szöveget, mert bármilyen is a világ, bármilyen mélyre süllyedt az emberiség, a jellem, ez a fönséges rögeszme lehet záloga az emberek, az emberiség jövőbeni megtisztulásának…

Most már aprólékosan kezdem a kötetben megjelent kéziratot és az 1945-ben újságban olvasható szöveget összevetni.

A kéziratban Goethe egy gondolata kapcsán: „az élet… tehát nem merev formák sorozata…”

1945-ben: „…nem merev formák végleges sorozata, hanem harmonikusan ismétlődő cselekmények teljessége.”

Végleges – ismét csak egy szó a különbség. Vajon miért érezte fontosnak Márai Sándor, hogy utólag hangsúlyozza: mindaz, ami velünk és általunk történik – az élet –, nem véglegesen merev formák sorozata; életünkben semmi sem végleges. Iszonyatos volt a háború: elmúlt. Szörnyű bizonytalanságban élünk: el fog múlni. Az élet, az életünk – Goethe szavaival – „jellegzetes forma, mely elevenen fejlődik”. És akkor – a történtek s a történők ellenére – 1945. szeptember 5-én is reménykedhetünk…

A kéziratban az első mondat: „Az élet vagy veszélyes, vagy unalmas.” Nyomtatásban: „Az élet veszélyes, vagy unalmas.” És a kéziratban bölcs szentencia nyomtatásban emberi fájdalommal telítődik. A kéziratban: „Az élet vagy veszélyes, vagy unalmas. Tessék választani. Igazán felnőtt ember az, aki megtanul unatkozni, anélkül, hogy megsértődnék ettől az állapottól.” Utóirat nyomatásban 1945-ben: „De ez nagyon nehéz.”

Ha olvasta volna a napló kéziratát Mezei Mária, lehet, hogy – mint korábban a Füveskönyvről – azt írta-mondta volna: „…nem szeretem azt a kis könyvet, sok-sok hazug, üres, nagyképű puffogás van benne.”

De Mezei Mária – és a korabeli olvasók – nem a napló, a teljes napló kéziratát olvasták, hanem annak Márai Sándor által a korrektúrában javított változatát. És értették, átélték a mondat keserű felismerését: „De ez nagyon nehéz.” Nagyon nehéz elfogadni az életet úgy, ahogy van, ha felismerjük, hogy nem tudunk változtatni rajta.

(Felszabadulás helyett 1990 táján bukkant föl mindennapi nyelvhasználatunkban a szó: megszabadulás. Mezei Mária már 1945-ben ezt a szót használja naplójában annak az évnek a megnevezésére, amikor kitakarodtak országunkból a náci megszállók, és bevonultak a szovjet gyarmatosítók.)

A kéziratban: „Tudom, hogy Isten van.”

A kinyomtatott szövegben: „Tudom, hogy van Isten.”

Az író a hasáblevonat fölé hajolva megcserélte a szórendet. Az első mondat: beismerés. A második: meggyőződés. Az első: a kétely legyőzésének akarása. A második: a hívő ember vallomása. És Mezei Mária – aki 1945 tavaszán eljövendő életének minden tettét meghatározó Isten-hitét hozta haza a hegyekből, ahová a háború borzalmai elől 1944 áprilisában elmenekült – ezt a második mondatot olvasta a Színházban. És talán mosolygott: Sándor is hisz Istenben!

És csak A teljes napló megjelenését megélők olvashatták 2006-ban így az író gondolatát: „Európa már csak néhány könyvben él; ilyen könyvekben, mint a Buddenbrooks; s egy Bach-fúgában; s egy Manet-vásznon; s néhány, mind kevesebb, emlékező ember lelkében. A valóságban nincs már sehol.”

De ezt a néhány mondatot 1945-ben Mezei Mária és sok-sok háborút túlélt, élni akaró magyar, aki hinni akart abban, hogy van értelme az életben maradásnak, ebben a formában olvashatta: „Ez a másik Európa már csak néhány könyvben él: ilyen könyvekben, mint a Budenbrooks, s egy Bach-fúgában; s egy Manet vásznon; s egy kémiai műhely górcsövében; s néhány, mind kevesebb, emlékező ember lelkében. A valóságban nincs már sehol. S minderről a szellemi ember is tehet, aki nem adta át az elmúlt ötven évben feltétlen erővel a műveltség akaratát kortársainak.”

A valóságban nincs már sehol – az az európai, polgári kultúra, amely azt a másik Európát jelentette. S amely kultúra semmibe hullásáról a szellemi ember is tehet, nemcsak a gazember politikusok: senki nem ártatlan, aki megfeledkezett a műveltség feltétlen akarásáról.

Jó lenne tudni: vajon 1945-ben eltöprengtek az olvasók e mondat értelmén, mélységén, tragikus felismerésén? Másokat is vádló önmarcangolásán?

Újra meg újra kézbe veszem a Sirály Márai Sándor által javított, Mezei Mária jóvoltából ránk maradt nyomdai levonatát. Nem tudok szabadulni a gondolattól: ha egy emberszabásúbb, boldogabb században él Márai Sándor, és láthatja kéziratos naplóját még megjelenés előtt nyomtatásban, s lehetőséget kap arra, hogy a kinyomtatott szöveget még egyszer, az olvasókkal való találkozás előtt elolvassa és javítgathassa – A teljes naplónak az író által újraolvasott, javított szövege mit üzenne nekünk, boldogtalan túlélőknek?

Ebben a másik Európában.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.