Archívum

A mentő tanú

Teleki Pál emlékére
Albert Gábor
2011. június

A tiszteletbeli főcserkész

Ő volt az első és talán egyetlen miniszter, akin megakadt a szemem. Arra a képre gondolok, amelyiken széles karimájú cserkészkalapban és térdig érő rövidnadrágban fényképezték le, talán éppen a gödöllői dzsemborira készülőben, melynek 1933 augusztusában, mint tb. főcserkész, ő volt a parancsnoka. Én magam ugyan sohasem voltam cserkész, bátyám viszont, akit abban az időben annyira irigyeltem, annál inkább. Ennek az irigységnek lett valamiképpen ellenszere – vagy inkább gyógyírja – a kőszegi katonaiskola, ahol a „cserkész” szó egészen más hangsúlyt kapott. Az úgynevezett alaki kiképzéseken, mikor a tíz-egynéhány éves „növendék uraknak” nem sikerült a lépéstartás, jó párszor megkaptuk, hogy: „Mi az, talán cserkészek maguk?!” Az ilyesfajta cserkészezés a legsúlyosabb elmarasztalások közé tartozott.

Akkor a lassanként legendává nemesült tiszteletbeli főcserkész, gr. Teleki Pál már nem élt. Halála napjára is emlékezhetnék, mert akkor már – vagy még – a Gróf Széchenyi István Állami Gimnázium első osztályos tanulója voltam, s nagyanyámat, akinél cserkész bátyámmal Pécsett laktam, bizonyára megdöbbentette a miniszterelnök öngyilkosságának híre. A húsvéti szünetre készülő diák ebből vajmi keveset értett. Nem érintette meg, pedig a családban a politikai viták sem mentek ritkaságszámba. Mi, gyerekek feltétlen Kossuth pártján álltunk, és ebben ugyan nagyanyánk is egyetértett velünk, de ő a feketelistára vett Ferenc Józsefet is védelmébe vette, mert „ne felejtsétek el – mondta nemegyszer –, neki köszönhetjük az ötvenéves békét”.

Akkor, 1941-ben Teleki Pál öngyilkosságának döbbenetét elmossa a Délvidék „visszatérésének” mámora, a rádió unos-untalan a „Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg virágra lép. Visszatért szép Délvidékünk”-et harsogja, s az I.a osztályos kisdiák, aki akkor voltam, a május 4-e és 6-a közt tartott könyvnapokon megtakarított pénzén megvásárolja első saját könyvét, Komáromi János Esze Tamás, a mezítlábasok ezredese című regényét.

Latolgatások Teleki Pálra gondolva

Ha politikus lennék – lelkiismeretes politikus (s ez nem contradictio in adiecto) –, igen gyakran észre kellene vennem, hogy nem értek egyet önmagammal.

A politika mértékegysége és próbája – a siker. Az etika mértékegysége és próbája – a példa.

Létezik, létezhet-e etikus politika? Van-e a siker és a példa labirintusának kijárata? Vagy csak elveszni lehet benne?

Ha politikára adod a fejed, szembe kell nézned ezzel a kérdéssel: „Az igazság összebékíthető-e a kompromisszummal?” Látszatra talán igen, de sose feledkezz meg arról, hogy az igazság a stratégia, a kompromisszum pedig csak taktika lehet. (Amellyel esetleg – vagy gyakran – önmagad sem értesz egyet.)

Akik a taktikát a stratégia szintjére emelik, rossz és kártékony politikusok. Akik nem tudják megkülönböztetni a kettőt, s a politikust (magát az embert) taktikai lépései alapján ítélik meg, tévednek, s hazug, kártékony, zavart okozó elveket képviselnek.

Kálvinista őseim, akik annak idején még Erdélyben éltek, bizonyára nem lelkesedtek, mikor megtudták, hogy az új fejedelem, Bethlen Gábor a magyar kézben lévő Lippa várát megszállta, ostrom alá vette, hogy a várat bevétele után, a hosszú béke zálogaként átadja a török szultánnak. Ha ezért az „országáruló téteményért” szembefordultak Bethlen Gáborral, igen rosszul tették, és nagy kárt – remélem csak – okoztak volna a magyarságnak. A fejedelem stratégiája ugyanis, ahogy a későbbiek igazolták – és itt nemcsak Bethlen Gáborra gondolok –, mindig a nemzet érdekét szolgálta, a magyar közösségét.

Teleki Pálé a szó

A mai kor problémája nem gazdasági, hanem lelki. Hit kell, hogy megküzdhessünk vele.

Mindig azt tapasztaltam, hogy ahol az emberek között szeretet van, ahol az emberek szeretettel kapcsolódnak egymáshoz, onnan alkotó lendület, vállalkozási szellem indul ki.

Becsületünk előbbre való jólétünknél.

Legszilárdabb meggyőződésem, hogy a nemzetet csak igazmondással lehet nevelni.

Minél kevesebb a becsületesség, minél kevesebb a tisztesség, annál több rendelet, annál több törvény kell, viszont annál kevesebbet használ.

Lenéznek bennünket, ha magunkat nem ismerjük.

A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak.

Azok, akik Magyarországon jártak, vagy akik bennünket megfigyelhettek, tapasztalhatták a magyar nemzet erős akaratát, kitartását az alkotmánya mellett, nagy szabadságszeretetét és a haza védelmére való teljes elszántságát. Ezek a tulajdonságok politikai téren tiszteletet, súlyt és méltó helyet vívtak ki részünkre az európai nemzetek sorában.

Annak idején azt mondták, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Szerintem ma az ország felépítéséhez is három dolog kell: munka, munka és munka.

Ne várjunk csodákat, de bízzunk önmagunkban, úgy, hogy a szemek villogásából mindenki lássa, mert akkor hinni fognak a szemeknek.

Magyarországot magyarul kell vezetni, magyar formák, a magyar élet formái szerint.

Mindenki felelős Magyarországért, nemcsak azért, mert kevesen vagyunk – a nagy nemzetek is így tartják. Mert minden nemzet kicsiny, ha nem érzi át minden egyes tagja ezt a felelősséget, és minden nemzet nagy, ha ezt a felelősséget átérzi.

A történelem távlatában az évtizedek másodpercekké és az évszázadok évekké válnak. Egy nemzet, amely fenn akar maradni, nem szabad, hogy hetekben, hanem századokban kell hogy gondolkozzék.

A haza ugyanolyan, mint az édesanya, érzelmi szálak fűznek hozzá, és ha nem tud adni, akkor mi kell hogy adjunk neki.

A munkakedv és a fegyelem hiánya egyike azoknak a hibáknak, amelyek bennünk különösen az utolsó évtizedekben kifejlődtek.

Dicsekvésből, önteltségből nem élünk meg, ezek erejéből nem maradhatunk fenn.

Az a bajunk, hogy általános bizalmatlanság és irigység van a társadalomban.

A vezetés elsősorban példa.

Jobb lenne, ha a napihírek és az újságok helyett több történelmet olvasnánk.

Sokszor külső erőktől várjuk a nemzet olyan gyarapodását is, amelyet erős és önérzetes nemzet mindig csak önmaga hajt végre.

Anyagi veszedelmek helyett lelkiek azok a veszedelmek, amelyek Európát szaggatják, s ennek következtében minden nemzet vigyázzon saját lelkére, hogy erős és tiszta maradjon.

Példává tudott válni

Talán illett volna a fenti címet egy kérdőjellel feldíszíteni, hogy könnyebb legyen a folytatás. Az a korábban emlegetett cserkészkalap erről is vall, ezt is sugallja. A példa erejével. Azt, hogy a fiatalság nevelésénél nincs fontosabb feladat. A legmagasabb hivatalnok, a legfőbb szolga (latin szóval miniszter) erről egy pillanatra sem feledkezhet meg. Példát kell adni, még akkor is, ha a példa szerepvállalását a szelíd humor is körüllengi. A gyerek-fiatalok testi és szellemi, mondhatnám, lelki nevelésével el kell érni, hogy a felnövekvő fiatalok lelke „erős és tiszta maradjon”. A cserkészet erre a fegyelmezett, felelősségteljes szeretetre alapozott, munkás, közösségi életre kívánta felkészíteni a trianoni katasztrófát követő fiatalok nemzedékét. Mert – ahogy ő mondta – „a szeretet a közösség összetartója”.

Hogy délibábokat kergetett? Ellenfelei persze más és más momentumot tekintettek délibábnak. Mikor ezt szóba hozom, természetesen csakis és kizárólag Teleki stratégiájára gondolok, amelynek legfontosabb mozgatója és célja az volt, hogy „Magyarországnak mindenáron távol kell tartania magát egy világméretű konfliktustól”.

Tudjuk, a huszadik század harmincas–negyvenes éveiben a hitleri német birodalom egyre szorosabban záródó harapófogójában vergődött az ország. Teleki Pál sorsa éppen azt példázza, hogy nem lehet olyan szűk és korlátozott az egyes ember, a társadalom vagy éppen a kormányok mozgástere, hogy ne maradjon választási lehetősége. Nemcsak a rossz és a kevésbé rossz között választhat, hanem gyakran a jobb és a még jobb között is, ha van hozzá erkölcsi alapja és bátorsága. Teleki élt ezekkel a lehetőségekkel. Meg merte tagadni Hitler kérését, s nem engedte, hogy a Wehrmacht Magyarországon keresztül hátba támadja a baráti Lengyelországot. Hitler hozzájárulása nélkül, sőt ellenére szállta meg Kárpátalját, s nem rajta múlott – a Werth Henrik irányította katonai klikk akadályozta meg –, hogy a ruszinok, elővételezve Teleki új szellemű nemzetiségi politikáját,  példaértékű önkormányzatot kapjanak. A fojtogató hitleri hatalom szorításában be merte fogadni a lengyel menekülteket, sőt, a lengyel pilóták az ő segítségével jutottak ki Jugoszlávián keresztül Nagy-Britanniába. A sort folytatni lehetne, s kellene is, de ennek számbavétele a történészek munkája és feladata. Erre azonban csak az lehet képes, aki a közösség mércéjén mért erkölcsi alappal és az igazság képviseletéhez szükséges bátorsággal rendelkezik. Az igazság kimondása gyakran életveszélyes.

*

Teleki Pál élete, sőt halála is – mondják sokan – merő kudarc volt.

A háborúba belesodródtunk, hiábavaló volt Teleki minden törekvése. Hiába voltunk Churchill számára „nagyon rokonszenves nép”, másik nagy barátunk (nem Sztalin generalisszimuszra gondolok), akiről – hálánk kifejezéseként – mai napig tér van Budapesten elnevezve, Roosevelt, az USA elnöke Magyarországot agresszornak bélyegezte. Hiába volt Teleki Pál minden törekvése, kapcsolata, nyilatkozatai, életének példája, Magyarországot a győztes szövetséges hatalmak legyőzött, ellenséges országnak tekintették, s a békeszerződés megismételte a korábban általuk is igazságtalannak bélyegzett trianoni diktátumot. Halálát, amelyet utolsó üzenetnek szánt, a békét diktáló hatalmak nem hallották, nem értették meg, figyelmen kívül hagyták. Az áldozatot nem fogadták el.

Teleki Pál „kudarca” a magyar üdvtörténet része.

Erről beszélve könnyen blaszfémiába keveredik az ember. Mert a kereszthalál is mi volt, ha nem kudarc? Természetesen azok számára, akik nem fogadják el az áldozatot. Akik viszont megértik az üzenetet, akik hisznek benne, azoknak soha el nem múló, egyetlen vigasz.

Teleki Pál élete és halála ennek a magyar üdvtörténetnek része. Ahogy Ravasz László írta, Teleki Pál véres árnyéka egyik mentő tanúnk.

Mi ezekből a „kudarcokból” élünk.

Némi lelkifurdalással és szégyenkezéssel őt, az életét feláldozó mentő tanút idézzük, s rá emlékezünk halálának hetvenéves évfordulóján.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.