Kortárs

 

Serfőző Simon

 

Nincs szava

 

Láttam örömöt levelezni,
nemcsak száraz ágat
széllel hajladozni.
Láttam csákányt,
ahogy lendítette magát,
nem mint mostanság,
a fal mellett röstelli
ácsorgó dologtalanságát.

Nemrég még kapaszkodtak,
belezöldültek a lejtők,
nehogy lentebb csússzanak.
A tavasz kimeszelte
a vedlett sejtfalakat,
amelyek azóta újra omladoznak.

Azóta az iparkodás is
kiveszett az utakból,
el is kanyargósodtak.
Az égitestek szállnak felettem
céljuktól eltérítve,
irányzékukat kik állították félre?
Amerre nézek: mindenfele
tövestül kidöntött életek,
nincs erő,
amely a földről fölsegítené őket.

De panasz se mukkan,
nincs szava.
Felőle vonulhatnak a lázongó utcák,
úgyis elmennek haza.
Hallgat a szegénység.
Elcsendesült,
mint mindig az éjszaka.

 

 

 

Ahogy a napot

 

Az erőnket kellene
fölmutatni,
ahogy minden fényességét,
a napot fölmutatja az ég,
hogy lássák,
akik látni akarják,
nem vagyunk a föld zárványa,
világbotrány.

Nem vagyunk
porban megfeneklett lelkek,
akik alól kiszáradt a tenger,
sem leeresztett tollú
kiábrándultjai a létnek,
akik ne tudnánk élni
a magunk szárnyán,
felsuhogni se a mindenségbe.

Nem vagyunk,
akik ne tudnánk az enyészetet
elűzni magunktól,
mint lobogó ludvércet
kutyákkal a kapukból,
akik, ha az Isten meghalna,
mint ő az egyszülött fiát,
harmadnapra feltámasztani
ne tudnánk.

Ne tudnánk öröme,
boldogsága lenni az időnek,
tekintetünk rakétáit
elindítani űrbe, jövőbe,
süppedék tájainkat fölemelni
Magyarország magasába,
föl a vágyainkig,
ne tudnánk kimenteni magunkat
a dögevők szájából is.

 

 

 



Nyitólap