Főhajtás XX.
A buta színésznő
Óriások tiszteletét olykor szüleitől,
barátaitól örökli az ember.
Még kamasz sem voltam az ötvenes évek
elején, de már faltam a színházi pletykákat, híreket,
gyűjtöttem a színházi hetilapot, az előadások
szereposztását is közlő Színház és Mozit, s ha tehettem, a
régi Madách vagy a régi Nemzeti Színház kakasülőjén
töltöttem az estét. Az Operaház harmadik emeletére néha
csak a második vagy harmadik felvonásra surrantam be: minden
jegyszedő néni ismert, jegy nélkül elüldögélhettem,
hallgathattam a zenét az oldalerkély második-harmadik
sorában.
1952-ben hallottam először nagyanyámtól
Tőkés Anna nevét. Együtt láttuk az Állami áruház
című filmet, amelyben (Lenin és Sztálin szobra között deus
ex machina a film végén) Tőkés Annára a bölcs bolsevik
pártfőnök szerepét osztották, s az ő „művészi
feladata” volt elvtársias légkörben, hangzatos szavakkal
hirdetni, hogy a Rákosi elvtárs irányította népi
demokratikus proletárdiktatúra a létező világok legjobbika.
Jöttünk kifelé a Szabadság (korábban Szimplon,
később Bartók) moziból, és ahogy ballagtunk hazafelé a
Bartók Béla úton, nagyanyám halkan megjegyezte: Szegény
Anci, húsz éve ő sem gondolta, hogy ilyen sors vár rá.
Emlékszem nagyanyám szavaira, a mondat
lejtmenetben rosszkedvű hangsúlyára. De tízévesen aligha
értettem a hangsúlyt színező keserűséget. Kíváncsi arra
voltam: miért nevezi nagyanyám Tőkés Annát, a Nemzeti
Színház hírneves színésznőjét Ancinak. Ismeri? Talán
megkérdeztem nagyanyámtól, talán nem. Talán válaszolt,
talán nem.
Sok-sok évvel később – régi családi
fényképek között turkálva – találtam két halványodó,
töredezett szélű, öreg fotográfiát. Az egyiken – talán
ötéves lehettem – Dajka Margit ölében ülök, a másikon
egy elegáns hölgy társaságában Dajka Margit és Tőkés Anna
látható. A kép hátoldalán nagyanyám kézírása: Franzensbadban
nyaral Tőkés Anna és Dajka Margit Laczkóné Dr. Kiss Ibolya franzensbadi
orvosnő társaságában. 1934. júl. 6.
Nagyanyám azokban az években nyaranta
két-három hetet töltött két kamasz lányával Ausztriában,
s rémlik, mintha említette volna, hogy Kiss Ibolya doktornő a
barátnője volt. Talán nyaralás közben ismerkedtek meg
édesanyámék az ott nyaraló két színésznővel, talán
emlékbe kapták a fényképet. Ma már kideríthetetlen.
Nagyanyám 1952-ben egy mélyről felszakadó
sóhaj kíséretében arra emlékezett: Szegény Anci, húsz
éve ő sem gondolta, hogy ilyen sors vár rá.
Szekrény mélyén érintetlenül pihent
néhány évtizedig a régi fénykép. Véletlenül bukkantam rá
1984-ben, megmutattam Dajka Margitnak. Az akkor még
Népköztársaság útjának nevezett Andrássy úti elegáns
cukrászdában üldögéltünk. (Életem különleges
boldogsága: Margitka megajándékozott a barátságával.)
Amikor meglátta a fényképet, lelkesen magyarázta: Istenem,
ez az Anci! A Tőkés Anna. De gyönyörű volt, jaj, őt nagyon
szerettem. Amikor 1929-ben Pestre szerződtem, akkor
ismerkedtünk össze, rettenetesen jó barátnők voltunk, pedig
nagyon különböztünk, én folyton adni akarok, meg egészen
oda akarom adni magam, ő meg zárkózott volt, hogy is mondjam,
szóval olyan befelé forduló. Titkai voltak. De akárki
akármit mond, okos volt és érzékeny, és eszméletlenül jó
barátnő.
Hogy mikor és hol készült a fotó, arra
Margitka nem emlékezett, Kiss Ibolya doktornőt sem ismerte fel.
Elkérte tőlem a képet, odaadtam. Margitka halála után
hagyatékából került újra az én fényképalbumomba.
Hallgatom a hosszú beszélgetésünkről
készült hangfelvételt, nézegetem az 1934-ben készült
fotót.
Tőkés Anna elegáns, hosszú, fekete
kabátban, nemesen egyszerű fehér kalapban, vállán divatos
rókakepp. A hölgyek mosolyognak. Árnyékuk alapján dél felé
jár az idő. Dajka Margit és Tőkés Anna kezében fehéren
ragyognak a retikülök. Három boldog, gondtalan dáma 1934
nyarán.
1952-ben Tőkés Anna – ha ruhatára szebb
darabjai túl is élték a háborút s az azt követő éveket
– nem hordta a rókakeppet. Az idő tájt a rókakepp reakciós
ruhadarabnak minősült. Az egyenszabású (zöld vagy barna)
lódenkabát volt a divat, és a szovjet katonalányok
egyenruhájára emlékeztető ruhagyári kosztümöt hordtak
akkoriban Budapesten az asszonyok. Tőkés Anna is nőiségét
elrejtő fehér ingben, sima fekete kosztümben hirdeti – a
reakció fölött aratott győzelmet ünneplő gyűlésen – a
(kommunista) párt egyetlen és mindenkire nézve kötelező
igazságát az állami áruház dolgozóinak. (A film
rendezőjének kaján ötlete: Tőkés Anna, ha áll, eltakarja
Rákosi szobrát; ha ül, a színésznő fejéből nő ki Rákosi
kopasz koponyája!)
Tőkés Anna nagy színésznő. Hibátlanul
fölmondja a rá osztott szerep ostoba mondatait. Szerepet
játszik: öntudatos, határozott, mindentudó kommunista.
Újra és újra visszapergetem a filmet:
figyelem Tőkés Anna összehúzott szemét, keserű
fájdalomtól fénylő tekintetét. A színésznő beszél:
felmondja a kötelező szöveget. A szeme árulkodik: tudja, hogy
– a szerepben – hazudik.
Hallgatom a hangfelvételt, Dajka Margit
szavait: …akárki akármit mond, okos volt…
Legendák keringtek az ötvenes években
Tőkés Anna butaságáról. A legszebb történet Várkonyi
Zoltántól származott. Az ötvenes években a hetes autóbuszon
utazik, kezében könyv, olvas. Felszáll a hátsó ajtón
Tőkés Anna, meglátja a kocsi elején ülő Várkonyit,
köszön, érdeklődik: Üdvözlöm, mit olvas, Zoltán? Várkonyi
válaszol: A Tőkét. Mire Tőkés Anna hangosan, az
utasok feje fölött visszakérdez: És mondja, jó?
(Hosszabb változat: És mondja, jó a vége?)
1952-ben országromboló és hazaáruló
népvezérünk, a kis kopasz gazember hatvanadik
születésnapját ünnepelte az ország. A munkahelyeken
munkakezdés előtt kellett – Szabad Nép-félóra! – a
dolgozóknak beszámolni marxista felkészültségükről,
szocialista öntudatukról; a marxizmus volt a hivatalos,
egyetlen és kizárólagos népboldogító eszme, életveszélyes
volt ezzel egyet nem érteni. És Tőkés Anna – színész, az Állami
áruház című filmben szerepének megfelelően a
legeslegöntudatosabb marxista! – Várkonyi Zoltántól egy
zsúfolt autóbuszon arról érdeklődik: jó-e Marx műve? S mi
a vége?
1952: a szovjet mintájú népi demokratikus
proletárdiktatúra legsötétebb éve… bolsevik egyeduralom,
internálás, koholt perek, jegyrendszer, elszegényedés…
1952: Tőkés Anna kedvesen, szelíden az
autóbuszon arról érdeklődik: jó nekünk ez a Marx?
Arról nem szól a történet: mit válaszolt Várkonyi
Zoltán. Feltehetőleg zavarba jött, talán azonnal leszállt az
autóbuszról. És terjedt a pletyka: lám, ilyen butaságokat
kérdez egy buta színésznő!
Dajka Margitnak hiszek: nem butaság, de
bátorság, ha valaki becsületes ember akar maradni egy
erkölcstelen, embertelen korban.
Okos emberek is ostobaságokat beszéltek
hazánkban 1952-ben, gagyi-marxizmustól penészedett az ország,
volt, akinek eltörték, volt, aki maga törte el a gerincét
életben maradása érdekében.
Lehet, hogy az okos erkölcstelenek hirdették
butának a bátran becsületes színésznőt?
Aki 1934 nyarán elegáns, hosszú, fekete
kabátban, nemesen egyszerű, fehér kalapban, vállán divatos
rókakeppel mosolygott boldogan barátnői társaságában a
napsütésben, és nem sejtette, hogy húsz év múlva, a népi
demokratikus proletárdiktatúrában milyen sors vár rá.
Szigethy Gábor